Somogyi Néplap, 1959. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-03 / 2. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Szombat, 1959. Január 8. LENTÖS ÁLLOMÁS a vései KISZ szervezet életében 1957. november 26-án ala­ult meg Vesén a KlSZ-szer- ;zet. A legutóbbi taggyűlésen Kiosztották az új tagkönyveket, és számba vették a szervezet addigi munkáját. Az ünnepi lésen részt vett a járási ta- '.cstitkár és a KISZ járási bi- ■oítságának titkára, elküldte képviselőjét a községi tanács s a tömegszervezetek, jelen vol­tak a szülők és a pedagógusok is. — A vései KISZ alakulásá­tól kezdve állandó kapcsolatot tant a tanáccsal, a pártszerve­zettel, a nőtanáccsal, a Haza­fias Népfronttal, a Honvédelmi Sportszövetséggel, a pedagógu­sokkal és más, az ifjúság ne­veléséért felelős szervekkel — mondotta beszámolójában Bertóiá Lászlói KlSZ-tit- kár. Ez valóban így is van. A huszonkilenc tagú szervezet alakulása után anyagi érte­lemben elsőnek a tanácstól és a pedagógusoktól kapott segít­séget. Az 1957. december 2-án ülésező vezetőség és a tanítók elkészítették a téli-tavaszi munkatervet. Négy napra rá az első taggyűlésen kézimunka szakkör, tánccsoiport, sakk szakkör alakult. A táncpróbákat és a kézi­munka szakkört Takácsné, Peterddné, és Szabóné tanítók vezették. A tánccso­port bejutott a járási döntőbe. A téli estéken Arany János élete és költészete, Vése tör­ténete, Ady Endre élete és munkássága, Bemutatkozás és társalgás címmel előadásokat hallgattak a fiatalok. Szilvesz­terkor kabaréműsorral szóra­koztatták a falu közönségét. Népünk sorsdöntő és történelmi évfordulóin •— március 15-én, április 4-én, május 1-én a KISZ-tagok álltak az élre. Az április 4-e tiszteletére rendezett hála-sta­fétában vései fiatalok is részt vettek. A múlt év tavaszán 13 ezer forintot kaptak a tanácstól. A pénz egy részén képeket, foga­sokat, székeket és egyéb búto­rokat vásároltak a KISZ-ott- honba. Egymást segítve! — ez a jel­szó Vésén. A választások ide­jén is számíthatott a fiatalok­ra a Hazafias Népfront. Hu­szonkilencen teljesítettek fu­társzolgálatot. Az új tanács alakuló ülésén műsort adott a KISZ. Arra is volt példa, hogy kisegítőként négy kiszes vég­zett egy-egy fél napi admi­nisztratív munkát a tanácsnál. Nyáron inkább a sporté volt a szó, de az ősz már újra sok­oldalú tevékenységben találta a fiatalokat. Politikai kör in­dult, teret kaptak ismét az el­vi, elméleti kérdések. A KISZ rendezte a hagyományos szü­reti bált. Szervezetei kívüli fiatalok is részt vettek ebben. Igaz baráti kézfogásnak te­kinthető ez a közös akció. A kívül állók, akik akkor ott vol­tak, ma is tartják a kapcsola­tot a KISZ-szel. Eljárnak kö­zéjük és legutóbb ők is vállal­tak szerepet Gárdonyi: A bor című színművében. A beszámoló alapján azt is hihetnénk, hogy simán és aka­dálytalanul jutottak előre a vései fiatalok. Nem. Itt is volt és van probléma. Napról napra hadakoznak ők is bizonyos lát­Második ülésén a községfej­lesztés múlt évi és idei tervét tárgyalta meg a somogyszobi tanács. Horváth Pál, a vég­rehajtó bizottság elnöke örömmel számolt be a tanács­tagoknak arról, hogy tavaly a tervezett egy kilométer helyett 1600 méteren építhették beton­járdát Még kb. másfél km-es szakaszon kell járdát létesíte­ni. Járda építésére vár a Jókai, a Szent Imre, az Arany János, a Kálvin utca. Esztendőre ható vagy láthatatlan vissza­húzó erővel szemben. A kézi­munka szakkör például nem hozott teljes sikert. Szóbeszéd, egy kis szülői akadékoskodás is gáncsolta az egészséges kez­deményezést. Ilyenkor van iga­zán nagy jelentősége a a nyílt és bátor felvilágosító szónak. A KISZ vezetősége, a tanács és a töb­bi szerv megtalálta a helyes utat. Kudarcnak számít a csillag- borsó-ügy is. A követésre mél­tó próbálkozással nyereség he­lyett károsodott a KISZ. Nyolc hold csillagborsó termését nem tudták időben betakarítani. A Tapsonyi Gépállomás nem küldött kombájnt. A termés egy részét a Felsőbogáti Álla­mi Gazdaság ugyan learatta, de a többit a padláson eszi a penész, mert rndkonrá a tap- sonyiak jöttéül, az eső elvégez­te a magáét. Vajon kit terhel a felelősség? — A tagkönyvkiosztó gyűlés jelentős állomássá válik szer­vezetünk életében, ha még szorosabbra kovácsoljuk kap­csolatunkat a falu vezetőivel és a KISZ-en kívül álló fiata­lokkal — fejezte be beszámo­lóját Bartók László KISZ-tit- kár. (Gőbölös) azonban már ezeknek az ut­cáknak a lakói sem tapossák a sarat, mert a tanácsülés ha­tározata értelmében idén meg­épülnek a korszerű járdák. A tanácstagok egyhangúlag meg­szavazták a községfejlesztési hozzájárulás nyolcról tíz szá­zalékra való emelését. Azt is eldöntötték, hogy az állami költségen épült iskolát még ebben az évben körülkerítik, ennek költségére állami köl­csönt is igényelnek. Tíz százalékra emelte a község- fejlesztési hozzájárulást a somogyszobi tanácsülés A Zichy Mihály emlékmúzeumban Öreg vadgesztenyefák közt öreg épület áll Zala község­ben. Belül a bejárati ajtó fölött egy idézet: »Hozzáfogok azon szenvedélyemhez, mely nélkül meg nem élhetnék, csak egyedül a művészet ál­tal, melyet egy percig is el­hagyni nem fogok«. Ezekkel a szavakkal indult el Zichy Mi­hály, a fiatal festő művészi út­jára. Ezek a szavak fűtötték és vezették városokon, orszá­gokon át élete végéig. A cá­ri udvarban csaknem ötven évet töltött. Kirándulásairól és vadászatairól haza-hazatérve rengeteg emléket hordozott össze. Meghalt a művész, kihullt kezéből az ecset, de mint a lélekábrázolás és illusztrálás nagy festő alakját, műveiden örökké megőrzi az utókor. 1951-ben rendezték át a mú­zeumot. Ma öt szobából áll: a műteremből, a könyvtárszobá­ból, két dokumentációs és a kaukázusi szobából. Hamaro­san a hatodik szobát is be­rendezik. A könyvtárszobában mint ■ egy négy és félezer könyv so­rakozik. A dokumentációs szo­bákban képekben, baráti és publicisztikai leveleiben pereg le előttünk a művész élete. A kaukázusi szobában is sok a látnivaló: török, orosz kar­dok, jatagánok (kétélű kard), A látogatok a kaukázusi szobában elhelyezett sámán- ruhát nézegetik. perzsa kantár, pisztolyok, pus­kák stb. De talán a legmeghatóbb műveiben látni a művészt. Dolgozószobájában Túri Lász­ló és Balogh Lajos tabi szo­bafestőkkel, Szép József helyi tanácstitkárral és Farkas Ist- vánnéval együtt nézegetjük az örökszép alkotásokat. Itt lát­hatjuk »Az anyai fájdalom« című 1846-ban, 19 éves korá­ban festett képét, »A szirének éneké»-t, a »Bor hatásá«-t. Munkaasztala mellett ott áll parányi bölcsője is, mely több mint ötnegyed évszázaddal ez­előtt, 1827-ben még a kis Zichy Mihályt altatta. Mindenkinek hasznára vá­lik ennek az igazán dicséretet érdemlően berendezett mú­Farkas Istvánné, Szép József, Balogh Lajos és Túri László a festő műtermében zeumnak a megtekintése. Sz. S. Vadulj -Ardama^zklj Fordította: Lajo$ Géza 32. Lassan-lassan, mintha köd mögül bukkannának elő, eszé­be jutottak a tegnapi este rész­letei. Felmerült előtte az is­meretlen komor arca. Hogy is hívják? V. A... Igen, ha jól emlékszik, elhagyta a felesége... Többre nem emlékezett. Rá­nézett a vekkerre, s elhűlt benne a vér: elkésett a munká­ból! Csak akkor jutott eszébe, hogy tegnap elbocsátották, amikor már kiugrott az ágyból. Fejében súlyos gondolatokat forgatott az életről: mihez kezdjen most? Okajemov két órakor tele­fonált. — Hogy érzi magát, Nyiko- laj Jevgenyevics? Biztosan szid engem! — Hogy beszélhet így! Én kérek inkább bocsánatot! — Akkor hát nem szakítjuk meg diplomáciai kapcsolatain­kat, sőt, orosz emberekhez il­lőn a kutyaharapást eb sző­rével gyógyítjuk. — Én nem vagyok ellene, csak... — Innen telefonálok a szom­széd telefonfülkéből, s minden szükséges kellék van nálam. Feljöhetek? — Persze! Jöjjön csak!. — Akszencsuk őszintén örüli an­nak, hogy elűzheti sötét gon­dolatait. Mintha csak kicserélték vol­na tegnap óta Okajemovot, fesztelenül fecsegett, gyakran szóba hozta azt a szerencsés pillanatot, amikor összetalál­koztak. — Először érzem embernek magam, mióta a feleségem el­hagyott. Milyen jó, ha van ki­vel megosztani bánatunkat. Igaz?... Akszencsuk beleegyezöen bólogatott. — Kivettem néhány nap szabadságot — folytatta Oka­jemov —, hisz ilyen lelkiálla­potban képtelen vagyok dol­gozni, munkatársaim szemébe nézni. Ma azonban nem bánt annyira az egész. Köszönöm önnek, Nyikolaj Jevgenyevics! — Miért? — Akszencsuk za­varba jött. — Hogy miért? Azért, mert megosztotta velem a bánatom. — De hisz én még ... — Ne vitatkozzon, ne vitat­kozzon — Okajemov szándé­kosan nem hagyta Akszencsuk- nak, hogy kibeszélje magát, mert szerinte nem jött még el a gyónás ideje. — Menjünk s ruccanjunk ki valahova. Esté­re visszajövünk. Hisz ma szombat van, s meghívnám, ha elfogadja, a Grande Hotel­be. Rendben van? — Hogy engem? Szívesen, de... — Bocsásson meg, Nyikolaj Jevgenyevics, ha túlontúl nyílt vagyok, talán pénzzavarral küzd? Oda se neki. Van nekem több mint kétezer rubelem, meg a takarékban is van még pénzem. Pobedára gyűjtöttem, de most már nem lesz szüksé­gem gépkocsira, hogy a fele­ségem elhagyott. De mit fecse­günk? Induljunk! Taxin vitették magukat egyik nyaralótól a másikig. Délben a Tutaj vendéglőben ebédeltek a tavon. Inni azon­ban alig ittak valamit. — Estére kell tartogatnunk az erőnket — tréfálkozott Oka­jemov. Ebéd után szundikáltak egyet a fenyvesben, aztán vé­gignézték a jachtversenyt. Ki­lencre visszatértek a városba, Akszencsuk lakásán megborot­válkoztak, s elindultak a ven­déglőbe. Okajemov ezen az estén min­dent megtudott Akszencsuktól, aki még a legintimebb részle­teket is elmondta új barátjá­nak. Amikor Akszencsuk ki­öntötte szive minden bánatát, Okajemov hideg kezét rátette barátja kezére: — Tegnap maga vigasztalt engem, most én... Akszencsuk reggel megint az ágyában ébredt, s fogalma sem volt róla, hogy került oda. Fel akart emelkedni, hogy körül­nézzen, de alig tudott, teste, mint az ólom. olyan nehéz volt. Okajemov az asztalnál ült és írt. — Jó reggelt, kolléga — mondta nyersen, csaknem mér­gesen, s Akszencsuk hibásnak érezte magát. — Hiába, én nem bírom úgy az italt, mint maga. — Pedig nem boszorkányság az egész, csak kevesebbet kell inni. — Okajemov felállt, nyúj­tózott egyet. — Keljen fel, kis beszédem van magával. Akszencsuk felöltözött, s vá­rakozóan barátjára nézett. Ma egészen más volt, mint első ta­lálkozásuk alkalmával. Ak- szencsukot nyugtalanította ez a száraz, hivatalos hang. — Állandóan a maga hely­zete jár az eszemben, Nyiko­laj Jevgenyevics — kezdte Okajemov. — Szerintem az igazi barátok tűzön-vízen ke­resztül segítenek egymáson, ha bajban van valamelyikük. Az itallal kötött barátság olyan, mint a cigarettafüst. Hát igen... Remélem, tisztában van azzal, mit jelent ilyen vé­leményezéssel kicsöppenni Vol- szkij kutatóintézetéből? Akszencsuk lehajtotta fejét. — Megpróbálom elhelyezni a mi intézetünkben. Ez persze nem olyan tekintélyes hely, mint előző munkahelye, de most nemigen válogathat. Az igazgató jó barátom. Adja ide az iratait, mert azonnal elme­gyek hozzá. — De hisz ma vasarnap van — jegyezte meg Akszencsuk. — Épp azért. Ilyen ügyben nem az irodában kell az igaz­gatót felkeresni, ahol egy pil­lanatig se lehet nyugodtan tárgyalni vele, hanem a nya­ralójában. — Mit gondol, sikerrel jár az igyekezete? — Nem tudom. Én minden lehetőt elkövetek. — Mondja meg, hogy Vol- szkij ígéretet tett nekem, hogy szól néhány szót az érdekem­ben, ha állás van kilátásban számomra. — 0, ez igen fontos — mondta Okajemov elgondol­kozva —, szóval a mai prog­ramunk: én most elmegyek az igazgatóhoz, este tízkor pedig találkozunk a Vasmacskáb»■» ahol megismerkedtünk. 2. Kolja Borkovot annyira megihlette Gudkov, hogy el­határozta, kiszerkeszti a fali­újságra. Hétfőn bement a sze­mélyzetishez, $ kérte, adja oda Gudkov fényképét, mert ka­rikatúrát szeretne rajzolni ró­la. A személyzetisnek sietnie kellett valahova, s különben sem nézte meg alaposan az új sofőr adatait. — Gudkov fényképéről be­szélsz? — kérdezte, miközben kapkodva papírokat rakott egy dossziébe. — Mit vétett neked ez az ember? — Különös egy alak, annyi szent! — Miért? — Úgy beszél, mintha a Holdból csöppent volna kö­zén!:. A személy: etis elmosolyo­dott. — Hát neveld meg ezt a kü­lönös sofőrt — átölelte Kolja vállát, s kikícirte a szobából. — Gyere máskor. Most nincs időm. ... Ebben a percben Okaje­mov gépkocsija már azon az úton robogott, amelyiken a múltkor a busszal a városba ment. Okajemovnak jó kedve volt, mivel végre megnyílt előtte az út tervének kwitelezéséhez. Egy perc vesztegetni való ide­je sení volt. »No, mister Barch, tálán már azt hitte, lebuk­tam? Hisz az ügyeletes rádió­sok ezer éve nem hallották hí­vójelemet. Ma azonban hall­hatják, mister Barch!- Miköz­ben ez motoszkált fejében, egyre jobban rákapcsolt. A sok Mttiiln varr'inkat ugrott a gép­kocsi. Okajemov későn vette észre a fenyegető veszedelmet — a kanyarban egy rendőr állt kezét magasra emelve. Okajemov fékezett, s kiha­jolt a vezetőfülkéből. — Mi történt, parancsnok elvtárs? — A menetlevelet. — Tessék, parancsnok elv- társ — Okajemov nyájasan át­nyújtotta. — Szóval az opera kocsija? — kérdezte, s visszaszolgáltat­ta a menetlevelet. — Aztán hova a csodába kerget ilyen lóhalálában az opera?... — Kottákért, parancsnok elvtárs! — Okajemov kacsin­tott egyet, s rákapcsolt. A kocsi ismét zörögve szá­guldott az úton. »Nincs mit iz­gulnom, ez a szokásos ország­úti ellenőrzés- — nyugtatta meg magát Okajemov. Elsuhant a jól ismert busz­megálló mellett, aztán meg­állt. Alkalmas helyet keresett, ahol letérhet az útról. A kocsit vigyázva átvezette egy kimosott árkon, s eltűnt a bokrok közt. A gépkocsit olyan helyen állította meg, ahol az útról nem vehették észre, majd gyorsan kiásta az eldugott adó­készüléket. Visszament a ko­csihoz, beült, kihúzta a készü­lék antennáját a sofőrfülke te­tejéig, s kopogni kezdett a megadott kulcs szerint. — Folytatjuk —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents