Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-16 / 271. szám

Vasárnap, 1958. november ML 6 SOMOGYI NÉPLAP Itt egymás megértése — ott önzés lakja a szíveket A papa, A z egyik várdai házban lakodalom, öröm, bol­dogság van. Illés József, a párttitkárhelyettes fia, és Ilia bácsi leánya esküdtek egy­másnak örök hűséget. 22 éves az ifjú férj és 18 éves a me­nyecske. Nem kell megkér­dezni, hogy szeretik-e egy­mást, hogy szerelemből let­tek egymáséi, az arcukra van írva. Az udvaron felállított nagy sátor alat, terített asztalok mellett több mint másfélszáz vendég üríti poharát az ifjú pár egészségére. A menyasz- szony és vőlegény egymásra mosolyognak, nászok és nász­asszonyok össze dugják a fe­jüket: megértik egymást. Tréfa, vidámság hömpölyög végig az ünneplő társaságon. Esznek, isznak, nótáznak. Két fiatal élet talált egymásra. A cigányzene pezsdítő ütemére aztán táncra per­dülnek a párok, pír önti el a fiatalok arcát. Szerelmek, álmok, tervek, mint látha­tatlan, kedvesen csicsergő ki­csi madárkák lengnek köröt­tük. Öreg nénikék és őszha­jú báesikák szemében lob­bannak fel újra az évek elta­posta fiatalság örökemlékű tüzei. Mennyi öröm és meny­nyi. boldogság van itt... * * * * IT ifeszített ajtók, feldúlt szobák, összetört arcú emberek az utca másik házá­ban. A fészer oszlopának tá­maszkodva oktalanul meg­vert kisgyermek néz riadtan, s a kas előtt némán leng a mérleg: osztozkodnak. So­vány Ede tanácselnök mér kukoricát, krumplit, az egész évi termést. Egy kosárral M. J. gazdáé, egy kosárral a lá­nyáé, vejéé. Döbbenten álljuk körül a mérleget: mi ez... ? Család, hol mérleggel döntik el az igazságot... Mi ez? Apa és vő, anya és lány néz­nek farkasszemet egymással. Arcukon gyűlölet izzik, tekin­tetük irgalmatlan. Ocsmány szavak röpködnek a levegő­ben, s a szavak feltárják a múltat. Hosszú évek kínjai, keservei és mérhetetlen önzé­se tárul elénk. Sáros, agyagos barázdák, melyekért vér­szomjasán nyíltak ki a bics­kák apák és testvérek kezé­ben. Szikár, csontos arcú ember áll előttünk, ki pert indított tulajdon szülei ellen; testvér, ki megtagadta testvéreit; fia­talasszony, ki elüldözte fér­jét, hogy másét elszerethesse; s a vő, aki szerette hajdani feleségét, de bemocskolta, hogy elválhasson tőle; vő, ki hamis tanuzásra bírta társait, hogy vallják azt: feleségéhez jártak. S miért? Hogy a leg­őrültebb földi istennek, a va­gyonnak hódolhassanak ... Egymásba ragasztott két udvar, két ház, húsz hold föld — ez az ingatlan vagyo­nuk. Bikák, tehenek, lovak, disznók és gazdasági épületek népesítik be az udvart. Mind az övék. És nem elég?! Némán leng a mérleg és mi némán tűnődünk ... Két ház egy utcában: az egyikben megértés, öröm, boldogság — a másikban kapzsiság, gyű­lölet. Emberek, gondolkoz­zunk! (Szentai) RÖVID HÍREK Szovjet képzőművész küldött­Budapestre érkezett a Csehszlovák Nemzeti Arc- vonal küldöttsége A Hazafias Népfront Orszá­gos Tanácsának meghívására szombaton délelőtt Budapestre érkezett a Csehszlovák Nem­zeti Arcvonal küldöttsége; A vendégeket Bihari László üdvözölte, majd a küldöttség nevében Emilie Urinová mon­dott köszönetét a baráti fogad­tatásért, Nászajándék: lottó öröklakás Kovács Sándor békésszent- andrási egyénileg dolgozó pa­raszt október utolsó hetében nősült. Akkor még nem gon­dolta volna, hogy egyúttal »házasodott-« is, pedig így tör­tént. A házassága hetében vá­sárolt lottószelvényével ugyan­is megnyerte a Budapesten épülő lottóház IV. emeleti két- szoba-hallos öröklakását. ség érkezett tanulmányútra hazánkba A magyar—szovjet kulturá­lis egyezmény 1958. évi mun­katerve alapján háromtagú szovjet képzőművészküldöttség érkezett hazánkba. A szovjet vendégek a magyar képző- művészettel ismerkednek, * * * A magyar rádiókészülékek a világ minden tájára elkerül­nek. Az ELEKTROIMPEX Külkereskedelmi Vállalat a külföldön is elismert minősé­gű, megbízhatóan működő ké­szülékekből ez év első tíz hónapjában már százezret ex­portált. A baráti országokba és olyan régi piacokra is, mint Hollandia, Belgium, Irán. Uj piacok Madagaszkár, Svájc és Portugália. Iránból most 13 000 különböző típusú készülékre érkezett rendelés. Ajándékokat készítettek az üzemek a KMP 40. évfor­dulójára A Kommunisták Magyaror­szági Pártja megalakulásának 40. évfordulójára több köny- nyűipari gyár emléktárgyakat készített, amelyeket szomba­ton adtak át a Legújabbkori Történeti Múzeumnak. LOTTÓ A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság jelentése szerint a lottó 46. játékhetére 2 596 623 szelvényt küldtek be a foga­dók. Telitalálatos szelvény ez­úttal sem akadt. Négy talála­tot 13 fogadó ért el, nyeremé­nyük egyenként 149 800 forint, három találatot 1233-an ér­tek el, nyereményük 789 fo­rint, az 51 879 kéttalálatos szelvényre egyenként 18,70 fo­rintot fizetnek. Közvetlen a cukor­gyár szomszédsá­gában lakinak Trll- mann György ék. A ház előtt virágosikert, szőlőlugas, mely így letarolva, kopaszán is barátságos külsőt kölcsönöz az épü­letnek. A sötét esté­ben a füst és gőz, — a gyári fényektől sárgás pirosra fest­ve, — bevilágítja az ég alját. Enyhe cu­korrépa és melasz il­lat terjeng. Üzemben a gyár.:; Tillmanné a kony­haasztalnál ül és krumplit hámoz. Ildi­kó alig-alig éri fel a tűzhelyet, de már ott áll, rántást ke­ver. Édesanyjának nagy segítség ez a hétéves kislány. Rózsika a szobában van. Harmadik osz­tályba jár és nagyon komolyan veszi az is­kolát. Füzetére hajol­va szép gömbölyű számokkal írja házi feladatát. Csönd van a szobában, csak a sarokból hallatszik halk mormogás. Gyu­rika, Vkisöccsük a szőnyegen ül, előtte kirakó kockák, sor­ban rendezge! i ösz- sze a figurákat és ha) kan beszél magá­nak: — Ez a Hófehérke, Itt ü! a Kuka meg a Szundi, hol van ez a kövér Hapci, na, merre bujkálsz te kis törpe"- — keresget a kockák között. Így egyedül sem unat­kozik. elszórakoztatja magát. Ahogy múlik az idő, összerende­ző:'nők a kockák, egy darabig szótlanul gyönyörködik ben­nük, aztán sóhajt egvet. feláll, előkere­si me&éskönyvét, hó­na alá csapja, s hal­kan, hogy ne zavar­ja nővérkéjét, ki­nyitja az ajtót és át­megy a másik szo­bába. Kis hangulat­lámpa ég itt: édes­apa újságot olvas. A gyerek belép, meg­áll az ajtóban, — Apa — kezdi halk, kérlelő hangon — tegnap -megígér­ted, hogy olvasol me­sét nekem —, tesz egy-kót óvatos lépést apja felé —, ugye be­tartod az ígéreted? Tessék, már ide is hoztam a könyvet. — Ülj le szépen, kisfiam — megsimo­gatja Tillman György a játék hevében ösz- szefcuszá lódott szőke, göndör hajat — me­sélni fogok neked. A gyerek letelepe­dik egy székbe és szinte áhitatosan hall­gatja, amit apja fel­olvas a könyvből. Rózsika ezalatt el­készült leckéjével. Összerakja füzeteit, mindent szép rend­ben a táskába helyez, aztán az elvégzett munka utáni, felsza­badult jó érzéssel a konyhába siet. — Készen vagy? — kérdezi anyja. — Igen, megtanul­tam mindent. — S mint aki tudja, hogy ezután mi a köteles­sége, előveszi az asz­talterítőt, s megtérít. Elkészült a vacsora, Ildikó beszól a szo­bába: — Apu, Gyurika, gyertek enni! Asztalhoz ül a család, csendben va­csoráznak. Gyurika, a nagyon jó étvágyú kis kölyök jegyzi meg né­ha bölcsen: — Ez jó, ez nagyon finom, ez mi? — és eszik minden váloga­tás nélkül. Vacsora után a gyerekek bevonulnak a fürdőszobába, s Rózsika mint a leg­idősebb segít a mosa­kodásnál, míg anyja elvégez a konyhában. A szobájukba men­nek, s egy-kettőre ágyba bújnak, még néhány mondatot dünnyögnek egymás­nak fél álomban, az­tán hamarosan i-stod lesz a gyerekszobá­ban. Tillmanné is lecsa­varja a konyhában a villanyt, bemegy e szobába férjéhez. Ezekben az órákban, mikor ti csendese:!ik a ház, tudják nyu­godtan megbeszél n. problémáikat, Mert bizony három gye­rek mellett van elég sok gond. Az apa már 15 éve dolgozó­ja a cukorgyárnak, lakatos. Felesége minden évben csak a kampány idején megy a gyárba, s hogy a gyerekek se legyenek egyedül, úgy döntöttek, hogy mindegyikük más­más műszakban dol­gozik, így valaki min­dig van otthon. — A legközelebbi fizetéskor meg kelle­ne venni azt a mo­sógépet. Nagyon ne­hezen bírom így ezt a sok mosást — mond­ja az asszony. — Hm, hm, igazad van, nagy szüksé­günk van rá, — ve­szi át a szót a férj —, | ez lesz most az első í dolgunk. Jövő hónapi fizetésünket aztán a gyerekekre költjük, nagyon kinőtték már a tavalyi ruháikat. És terveznek... Megbeszélik, mire van szükség, mi a legfontosabb. Meg­fontolt, józan mér- : iegeléssel döntenek ' családi életük min­den kérdésében. Az óramutató fél tízre ugrik, a férj feláll, készülődik, az asszony ennivalót csomagol. Tillmann György most megy dolgozni, ezen a hé- 'en éjszakás. Felesé­ge az ajtóig kíséri. — Aztán siess és feküdj le — mondja szeretettel az asz- szonynak. Elbúcsúznak. A fér­fi sietve távozik a sárgás füstbe burko­lózó gyár felé. Vörös Márta I ESTE egy munkáscsaládnál a Wfalaki a múltkor kétség- • bevonta, hogy amiket megírok, azok valóban nem is esnek meg velem. Hát ké­nem, tehetek én arról, hogy velem csupa ilyen dolgok történnek, mint ez is. Tessék csak idefigyelni. Megyek Ka­posváron, megyek, mert sze­retem Kaposvárt és nagyon szeretek az utcán csatangolni, csak úgy menni, minden cél nélkül, nézni a kirakatokat, a virágokat, körbe járni a színházat és ülni a múzeum előtt. Tehát megyek és egyszer­esük egy kapu elől kiugrik egy lány, meg egy fiú, meg­ragadnak lihegve, fuldokolva és nevetve, és kérnek, könyö­rögnek, menjek tanúnak. Én tanúnak? Kérem, én mindenben benne vagyok és semminek elrontója nem va­gyok, de tanúnak, azt már nem. És neki iramodok, il­letve iramodnék, de úgy fog­ják a kabátom, hogy nem szeretnék tőle megválni, te­hát éppen ezért mégis meg­állók, de nem adom fel a me­nekülést. Mire akarnak ezek engem rávenni, hamistanú- zásra? Jaj, hát ezt meg kell te­gyem, — csicsergi a lány —, ez amolyan emberbaráti kö­telesség, ilyent mindenki szí­vesen tesz és olyan szimpati­kus is vagyok nekik, de ne raboljam el a perceket tőlük ezzel a makacsságommal. Hi­szen alig várják, hogy örök hűséget esküdjenek egymás­nak. Egy fiatal pár! Nahát, hi­szen az más. Miért nem kezd­ték ezen? Hogyne mennék és megyünk. A lány, míg robo­gunk a lépcsőkön, egy szál fehér szekfűt húz ki a csok­rából és a kabátomra tűzi, miközben elfulladva felvilá­gosítanak, hogy titokban es­küsznek, ellenzi a papa, el­lenzi a mama, és ellenzi Tusi néni. Volt két tanújuk, de azok nem jöttek el, nyilván félve a papától. — De hiszen nem elég egy tanú — mon­dom nekik. — Semmi baj, a másik már fenn van az anyakönyvvezetö előtt, azt a gimnáziumnál csípték nyakon, de siessünk, mert minden perc drága. Kifulladva felérünk. Az anyaleönyvvezető éppen a sza­lagját húzza a nyakába. Elé­je sorakozunk és rásandítok a tanúpáromra. Férfi, az igaz, de váltamig sem ér, és elég, ha annyit írok, örökké tátva a szája és úgy kancsalít, hogy mifelénk az ilyenre mondják azt, hogy ide néz és oda lát. De lehet, hogy csak a megil- letődéstől, na, majd később meglátjuk. Jk z anyakönyvvezető, mi- után mindent rendben talál, és nyilván minket is megfelelőnek tart, elkezdi az esketést. Az asszonyka olyan hango­san bizonygatja, hogy sze­reti a férjét, hogy mindnyá­jan mosolygunk, a férjecske annál inkább a meghatott­ságtól. Egy nagy könyvbe be kell írni a neveket. Rám kerül a sor. írnám is, de isten tudja, ilyen helyeken mintha vala­miféle nemzetközi megegye­zés volna, megtalálhatók az összes használhatatlan író­alkalmatosságok. Az én tol­iam is, ahogy harmadszor is neki kezdek, csak úgy prüsz­köli a tintát. — Na, — véli tréfásan az anyakönyvvezető — biztosan nem szerettem iskolába járni, hogy ilyen nehezen megy az írás. Az asszonyka rámered a betűimre és lelkendezve az ura nyakába ugrik. Barnbuli, nahát, nézd, ki a tanúnk. Utána az én nyakamba ug­rik. — Jaj, ugye írni fog ró­lunk az újságban? Hogy mi­csoda szerencsénk van, A Lipták Licit kiveri a szeplő irigységében és a papa meg a mama azért majd azonnal megbocsát. mama, ők m Az anyakönyvvezető azon­nal gratulál a fiatal párnak, nekem is, én is neki, azután én is gratulálok a fiatal pár­nak, azok is nekem, majd a tanúpárommal gratulálunk egymásnak, ilyenkor hallatla­nul udvarias az ember. Meg­indulunk kifelé. Elől az új pár és minden lépcsőfokon megállnak csókolózni. Mel­lettem lépdel az emberke, to­vábbra is nyitott szájjal, kan- csalítva. Igyekszem nem néz­ni rá, és olyan szomorú ké­peket csinál, hogy mindenki férjnek nézi és az egész emeleti folyosón végig azt mondja a bámészkodóknak és nekem: — Szerencsétlen, hova tette a szemét.? W eereszkedünk a föld- ■“ szintre és ott a lépcső­kanyarban gyökeret ver az if­jú pár lába. Én még lépek egyet, nem tudok olyan hir­telen megállni, és azonnal tudom, hogy ott, velünk szemben, az a termetes for­májú, csipőrerakott kezű, kö­vér, gutatütésre gyanús szí­nű ember csak a papa, a kis cingár, ijedt verébke csak a mama, és a meghatározhatat­lan korú, fején még meg- határozhatatlanabb időkből származó szalmakalapban, te­tején szeizmográfként remegő kalaptűvel csak Tusi néni le­het, és várom az utolsó ítéle­tet. Es a papa megindul felénk, dong a föld és csikorogna a márvány, ha volna. Az ifjú pár szoborrá merevedik. Rá­nézek a tanúpáromra, hát az ijedtében úgy kancsalít, hogy csak a szeme fehére látszik. Nézzük, mi lesz. Papa után jön a mama is, csititóan és kétségbeesve, utána Tusi néni vérbenforgó szemekkel. Na, ti jómadarak — kezdi a papa és közben csikorgatja a fogait — hát kijátszottatok bennünket? Csak perceken múlott, csak perceken. Ezek kik? — Kiált egyet, hogy a szorosan mellém húzódó em­berke csuklani kezd,, majd félig ájultan a karomba om­lik és kénytelen vagyok oda- adóan ápolni, így ráteszem a lépcső korlátjára, elég ké­nyelmesen lóg rajta. — Ezek a tanúk — rebegi az asszonyka. Ügy néz rám a papa, mint kacsa a cserebogárra és újra csikorgatja a fogait. — Ezek­nek is lehetett volna több eszük, mint nektek tanúskod­ni. Hát édes lányom — és er­re már lendíti is a tenyerét. Micsoda tenyér! Már szinte látom az áldó atyai pofont, amikor az asz- szonyka félig sírva, félig két­ségbeesve ráugrik a kezére. — Édes papa, édes papa, csak ezt ne, né tegye, világ­csúfja leszünk. Az egész vá­ros rajtunk nevet. Tudja, ki ez? — és rám mutat, és már mondja is a nevemet — tud­ja, aki az újságban is írni szokott, minket is megír biz­tosan. Azt akarja, hogy az egész Somogy magán neves­sen? — és sír, mint a zápor­eső. /é papa vesz egy mély lélegzetet, mintha víz 'dói jött volna fel, és néz en­gem. Veresük a nyaka, rán­gatózik a bajusza, veszett in­dulat nyargalászik benne, és úgy csikorgatja fogait, mintha tudná, hogy ezzel ki lehetne űzni engem a világból. — Hát jó — hörgi és nem veszi le rólam a kidülledt szemeit, kitépi a nyakkendőt a nyakából — hát isten neki, fakereszt, vegye a noteszét és írja, mit lát — veti oda ne­kem megvetően. Es megöleli fogcsikorgatva a lányát, csuklik a dühtől, mikor megöleli a vejét. A mama csak azt látja, hogy elromlott a zivatar és igazi mama módjára aprókat siko- gatva öleli a két gyereket. Tusi néni ebbe végképpen belezavarodik. Egy darabig tanácstalanul topog, azután, miközben úgy rezeg a kalap­tűje, mintha földrengést je­eg én lezne, elindul ö is gratulálni. De azután úgy sír, hogy nem mond semmit. Az én tátottszájú ember­kémbe is visszatér az élet. Is­mét áll mellettem és nagyobb békességgel tátja a száját, és kancsalít a legnagyobb igye­kezettel. Belátom, legalkalmasabb pillanat az eltűnésre, köszö­nök, áldásom adom az •egész famíliára és mennék, de a papa rámcsap és nyakoncsíp. — Ohó! Nem addig van az, kérem. Hát az esküvői ebéd? tízzel tereli az egész gyülekezetei maga előtt. Elől megy az ifjú pár, a mama utánuk, azután Tusi néni a szájtáti emberkével és én a papával karonfogva. Út­közben felvilágosít arról, hogy a Béke étterembe me­gyünk. Ezer szerencse, hogy nála van a havi fizetése, hogy méltóképpen megünne­pelhetjük ezt a boldog na­pot. Egyre furcsábban érzem magam, sejteni kezdem, hogy ez most már csak én miattam van. Mi lesz ebből? A Békében ülő feltűnést keltünk. Minket néznek az if­jú párnak,, és erővel elénk tesznek egy nagy csokor vi­rágot vázába. Azután a papa rendel, mi eszünk, iszunk és a papa to­vább rendel. Az ifjú pár se lát, se hall, ők már kiestek a további küzdelemből. A pa­pa csak velem törődik, mert már körülöttem gomolyog az események fergetege. Itat, ál­landóan koccint, tovább csi­korgatja a fogát és a szeme sarkából les. Megereszti a nadrágszíját a rántott húsnál, minek előtte megettük az elő­ételt, a levest, a sültcsirkét kompóttal, a disznópörköltét uborkával, a fatányérost sok krumplival, disznósültet rizs- zsel, ■ bélszint rizs nélkül és ittunk rájuk már vörösbort, fehérbort, édeset, savanyút, könnyűt és nehezet, meg sört. Tehát megereszti a nadrág­szíját, Tusi néni a fűzőjét, nekem szerencsére úgy is rossz a szoknyám zippzárja, és miközben révületben né­zem a rántott húst az újabb adag salátával, és a pincérek már a tésztákat készítik az emberke mellettem úgy elol­vad az ifjú pár turbékolásá- tól, hogy szerelmesen megsi­mogatja a szék szélét mar­koló kezem. Nem akarok hin­ni az érzékelésemnek, de amikor a, keze másodszor is megindul az enyém felé, és az arca angyali boldogságban fénylik, kissé megbillentem magam alatt a széket és az időközben jó helyzetbe érke­ző bütykeire visszaeresztem. Ordít, mintha nyúznák, én meg sem moccanok. Ordít, míg rá nem jön, hogy csak úgy szabadul, ha arrébb viszi a székét. De már ekkorára összefutnak körülöttünk, a pincérünk felborít egy üve­get ijedtében, még‘ a konyhá­ból is kifutnak a hangra. Az­tán elcsendesül minden, és az emberkével ezután nincs is semmi baj, mert a fél ökle a szájában van a kíntól, és ezután már csak a bütykeit nyalogatja. Mindenki kidűlt. A mama titokban imádkozik, Tusi né­ni horkol kalapját orrára húzva, a fiatal pár tovább csókolózik. Csak mi vagyunk harcban ketten a papával. Eszünk és iszunk elszántan. t/égre azután az utolsó " vonat előtt búcsúzom. A papa nem tágít. Lekísér a vonathoz. Utánam jön a ko­csiba, hozzám hajlik, az or­runk éri egymást és nézünk egymásra rettenetes per­cekig, azután fogcsikorgatva csak annyit mond: Aztán erről egy szót sem! Most innen üzenem a só- goroméknak, hogy ne várja­nak a Maja születésnapjára, talán még jövőre sem, mert én mostanában még Kapos­vár környékére sem merek menni. Mihályi Margit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents