Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-29 / 282. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Szombat, 1958. november 29. <^&idb^Scsa<^<s§(^<^<3§cí<mSoi<SGSc^<DSd^oS<^<m-'^<X<mSc^ct Van visszaút! Ezt példázza Nagy Sándor homoki tanácselnök megválasztása is ■*. •.. A Hazafias Népfront bi­zottsága a tanács végrehajtó bizottságába javasolja Bazsó Sándort, Lebó Lajost, Kovács Ferencet, Nagy Sándort és Scherer Ádámot...« Még fülemben csengnek a homoki népfront-elnök szavai', előttem van a csütörtök esti tanácsülés megható ünnepi képe: Nyári Feri bácsinak, a papucsos, bajuszos parasztem­bernek, a legidősebb homoki tanácstagnak az alakja, amint az ünnepi alkalomhoz méltó komolysággal megnyitotta és a mandátumok felülvizsgálata után megalakultalak jelentette ki Kaposhomok! november 16-án megválasztott parla­mentjét. Mind a tizenkét ta­nácstagnak a keze felemelke­dett -úgerft« szavazni a nép­front javasolta végrehajtó bi­zottsági tagaknak. S amikor a tanácstagok által megválasz­tott végrehajtó bizottság tag­jai a külön tanácskozásukról visszatérve bejelentették, hogy a vb-titkári tisztet Lebó La­josra, az elnökit pedig Nagy Sándorra ruházták, az egyet­értő pillantások és az össze­verődött tenyerek egyúttal azt is jelezték: valami lezáródott, és ezzel valami új kezdődött a tanács, a falu életében. Négy évvel ezelőtt, talán éppen ugyanebben a terem­ben, zömükben ugyanezek az emberék nemet mondták arra, aki akkor már négy év óta egy huzamban viselte a tanácselnöki tisztséget Szó­val, nem választották be a végrehajtó bizottságba az inas parasztembert, Nagy Sándor elvtársat. Mi volt elutasításának in­doka? — Nem is jó erről beszélni — emlékszik vissza Nagy Sándor. — Tudja az elvtárs, hogy az ötvenes évek elején nem valami leányálom volt tanácselnöknek lenni. Két sa­tu közé préselődtünk, s ne­künk kellett éreznünk en­nek a nyomását. A mi há­tunkon csattant mindig az ostor. No, de azóta sok min­den másképpen van. Most, hogy jó a párt meg a kormány politikája, az em­berek is másként ítélik meg azokat, akiktől korábban megvonták a bizalmat. De másként gondolkodik Nagy Sándor is. Igaz, rosszul esett neki az ötvennégyes ta­nácsban történt leszavaztatása, de nem haragudott meg a fa­lura, a tanácstagokra, nem lett sértődött ember. Látta saját hibáit is, és igyekezett megszabadulni azoktól. Éreztem, hogy nagyra be­csüli a kapott bizalmat. Ami­kor megválasztása után kö­szönetét mondott a bizalomért, azt is megmondta, hogy a törvény szellemében akar dol­gozni, se elvenni, sem hozzá­tenni nem akar. Erre tett es­küt a tanácstagok előtt a töb­bi vb-tag társával együtt: a nép hűséges szolgálatára, a törvények megtartására és megtartatására. Nagy Sándor megtalálta a bizalomhoz vezető utat. Asze­rint fognak dolgozni, ahogy Biczó Mihály elvtárs, a járási tanács végrehajtó bizottságá­nak küldötte is lelkűkre kö­tötte: nagyon vigyázzanak a kapott bizalomra. Szemük előtt mindig ott lesz a közösség érdeke. (Varga) Tanfolyam alapaxervexeti parttitkárok továbbképxéaére Kéthetes bentlakásos tanfo­lyamot szervezett Siófokon a megyei .pártbizottság az alap­szervezeti titkárok továbbkép­zésére. A két hét alatt a párttitká­rok tanulmányozzák a párt legfontosabb határozatait, kü­lönösképpen a mezőgazdaság fejlesztését, a szocialista át­szervezést, a művelődési és ér­telmiségi politikát illetően. A tanfolyam hozzásegíti a párt- titkárokat, hogy helyesen tá­jékozódjanak a bonyolult kér­désekben. A tanfolyamot a megyei pártbizottság osztályvezetői és munkatársai vezetik. Előadást tartott a párttitkároknak R a- p a i Pál elvtárs, a Központi Bizottság helyettes osztályve­zetője is. Az iskolának berendezett üdülő falai kiét hét elteltével még egyszer benépesülnek tan- folyamhalügató párttitkárok­kal. sSzűk neki a tízholdas gazdaság Az ablak alatt zörög el a kocsi. Sípos János az aj­tó felé invitál bennünket: — Jöjjenek, nézzék csak.. . Sarat nyisszant a gyorsan forgó kocsikerék, mintha grá­nát robbant volna. A bakon ülőnek nehézsége támad, csak erős rántással tudja balra for­dítani a kapun kiröppenő lo­vakat. — Látják, hát ilyen lovaink voltak nekünk a tsz-ben. Még most is büszke vagyok rájuk. És Siposs bácsi, az egykori drávaszenteisi Bűzak&lász Ter­melőszövetkezet volt elnöke szinte megfeledkezik -arról, hogy most egyéni gazda. Visz- szaálmodta magát a széles föl­dekre, képzeletében búzatáb­lák élés előtti kalászait mor- zsolgatja tenyereiben. Arcán, mozdulatain látszik, hogy neki nem ez a terep a kedvező, és hogy szűk a tízholdas gazda­ság. Már negyvenöt előtt is for­gatta a szakikönyveket, és szor­galma mellett jó segítségnek bizonyult az írott betű. A fel- szabadulás után meg hirtelen nem is tudta, melyik lehető­séghez nyúljon először. Gép, műtrágya, széles táblák — ezek a fogalmak örökre meg­tapadtak benne. Meggyőződé­sét mindig, minden időben hir­dette. 53-ban a szövetkezeti mozgalmat gyöngítő Nagy Im- re-ibeszéd után is odaállt azok elé, akik a mézes madzagba haraptak, s bátran kimondta: nem az egyéni, hanem a közös gazdálkodásé a jövő. Az asz- szonyok fenyegették. — Lányaim, nekem lesz iga­zam, meglátjátok. És nem is ment rosszul azoknak, akik bennmaradtak. 1956 október., népes istállót, ólat talált Drá vaszentesen. — Én tudom, hogy menny: mindenünk volt. Az írások megvannak — emlékezik visz- sza. — A szövetkezetben egy év alatt Gondos József másodmagával 44 ezer forintot keresett. És számos ilyen csa­lád volt. Feleségem például 187 munkaegységet teljesített. Hár­man dolgoztunk, elég szépen kerestünk. — És most, most mennyi az évi jövedelem? — Kár ezt számolgatni. Leg alább 15 000 forinttal keve­sebb. Tudja ezt a mi csalá­dunkban mindenki. Én mái százszor is kiszámoltam. Pe­dig... Ez pedig azt jelenti, hogy a Sipos-családnak most sem megy rosszul. Egy háromszáz öles parcellán 3000 forint ér­tékű csírázott burgonya és 7 mázsa rövid tenyészidejű ku­korica termett. Az utóbbi utó- veteményként. Hiába, a kicsin, ha sok is terem, mégiscsak ke­vés. János bácsi mindjárt ar­ra gondolt, mennyivel több lett volna a haszon, ha ilyen átlag­termést nem 300 négyszögölről, hanem mondjuk 30 holdról ta­karíthatna be az ember. Az is­tállóban a két lovon kívül egy fejőstehén, két hasas üsző, egy héthónapos üszőborjú^ mind a négy szarvasmarha törzs­könyvezett. Az üszők a szerző­dés lejártával majd valamelyik tsz-be vagy állami gazdaságba kerülnek tenyészállatként A nemrég eladott hatmázsás húsbikának csak a helye van. A disznóhizlalás a háziasszony dolga. Törzskönyvezettek a szarvasmarháim gazda. mondja Sípos Az ólban három, amolyan na­gyobbacska (180—200 kilós) hí­zó, — Szerződéses? A gazda nemet int. — Saját célra. Sokat dol­gozunk, enni is kell. A szomszéd rekeszben há­rom-négy utánpótlás. összegezésképpen ennyit mond Sípos bácsi: — Megva­gyunk, bár sokat dolgozunk. De terem ás ez a föld, ha hoz­záértő ember kezeli, csak az a baj, hogy sokfelé kell szalad­ni — folytatja. — A Búzaka­lászban nem volt ennyi hajsza, nem feszültek ennyit az izmok. Mit mondjak — tűnődik —, ta­lán ha tíz holdat lekaszáltak kézierővel a tagok. Aratáskor jött a kombájn, nem fájdult a derék, a gép letarolta egy-ket­tőre a gabonát. Ebben az időben mondta a felszabadulás utón három évig is eselédeskedő Krajcár Já­nos: nekem itt van a jövőm. 56 óta a többi földnélíkülável együtt ő is csak van és töp­reng. Most persze megint új­ra kellene kezdeni. Gondolkod­nak is ezen az emberek. János bácsi bízik abban, hogy egyszer csak átkopbgnak egymáshoz a szomszédok, és elkezdik ott, ahol két évvel ezelőtt abbahagyták. Az istál­lóban, miközben szénát dob a jószágok elé, ezt mondja: — Bármelyik pillanatban és szí­vesen kötök be a közös istálló­ba. Egyáltalán nem rajongóit az egyéni gazdálkodási for­máért. A jó dolgos, szorgalmas emberek együtt többre viszik, mint külön-külön, de csak az egyakaratúak — teszi hozzá a nyomaték kedvéért. Sipos bácsi menye a komiós­di Terv Tsz könyvelője. Ösz- szekötő a termelőszövetkezet és az egyéni gazdálkodásra kényszerült család között. Bár az idős családfőnek nincs szüksége mozgalomba vetett hitének a foltozására — bizal­ma nem kopik el soha —, azon­ban jólesik, ha hallja, most egy épülettel gazdagodott a Terv Tsz, holnapután meg ez és ez válik valóra ... — Legközelebb a tsz-ben ta­láljuk, Sipos bácsi? — Annak én örülnék a leg­jobban — mondja, miközben kezet szorítunk. Gőbölös Sándor Va^zlllj -Ardamat^zklj Fordította: Lajos Géza s. — Nem akar közelebbről megismerkedni Volszkij pro­fesszorral? — kérdezte hirte­len Barch, fürkészőn pillantva Okajemovra, aki nemigen sie­tett a válasszal. — Azt hi­szem, hogy tudása és tájéko­zottsága képessé teszi ennek a feladatnak a sikeres megoldá­sára. Különben is, remélem, hogy nem tett még le a bosz- szúról, amelyről olyan szépen beszélt első találkozásunk al­kalmával. Emberileg érthető, hogy nem könnyű ez a feladat, de siker esetén olyan kitünte­tésben részesül... az Egyesült Államokban dolgozhat tovább. — Eszemben sincs az opera­tív munkát itthagyni — mond­ta Okajemov szárazán. — Mindenesetre ne feledje, a siker kihat életének további alakulására. — Jó, beleegyezem — sza­kította félbe Okajemov —, csak azt kérem, a felkészülés­sel ne siettessenek. Közölje az apparátussal, hogy megbízatá­somat egyes számú ügyként kezeljék, és minden kérésem teljesítsék. — Rendben van! ... Okajemov csaknem két hónapig készült tervével, s mindenkit meglepett az az ala­posság, amellyel a legapróbb részletet is előkészítette. Ni- kolsot bosszantotta ez a kés­lekedés, de Barch mindig meg­védte tanítványát. Végül befejeződött az előké­szület. Okajemov tervét jóvá­hagyták. Három feladatot tű­zött maga elé: megszerezni Volszkij intézetének terveit, megsemmisíteni az intézetet, és végül eltenni láb alól a professzort. Úgy dolgozta ki a tervet, hogy az előre nem lát­ható nehézségek felmerülése esetén csak az egyik feladatot oldja meg. — Egyet azonban nem értek — mondta a terv megvitatása­kor Nikols. — Megérkezése után igazi nevén akar munká­hoz látni? — Igen. Először is, ez meg­lepi az ellenséget. S ha túl gyorsan nyomomra bukkannak az oroszok, akkor is a rólam alkotott véleményük kedvező lesz. Másodszor biztos mene­déket nyújt kezdetben, amíg tájékozódom, aztán különben is eltűnök, és más alakban bukkanok fel. — Mit csinál, ha meghalt vagy elutazott a városból az az asszony, akire számít? Eset­leg ki is adhatja! — Az utóbbi kizárt dolog. Ha meg nem találom meg, ak­kor jön a második variáció. — Tegyük fel — bólintott Nikols —, még egy kérdés: mit csinál, ha a repülőgépet kiugrása előtt megtámadják? — A légi szakemberekkel konzultáltam ebben a kérdés­ben. Bridge ezredes megerősí­tette, hogy a támadás maximá­lis magasságban csaknem lehe­tetlen. — Csaknem? — Ez a »csaknem« állandó útitársunk — tárta szét ke­zét Okajemov. — Hát jó ... — Nikols me­reven bámulta a kémet. — Meghatározták már a felszál­lás időpontját? — Vasárnap nulla órakor indulok ... Távozhatok? — Ha nincs kérdése... — Nikols felállt. — Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, és sok sikert kívánjak. Amerika érdeméhez mérten jutalmazza majd fáradozását. — Erre nem is gondolok — jegyezte meg Okajemov, s Barchhoz fordult: — Mi wiép találkozunk. — Feltétlen. Okajemov távozott. — Szeretném hinni, hogy megbirkózik a feladattal — morogta Nikols. — Nem hinném, hogy akad­na olyan, amit kihagyott a számításból. — Kivéve azt — mosolyo­don el Nikols —, hogy a szov­jet kémelhárítók cseppet sem hasonlítanak azokra, akikkel eddig dolga volt. — Hisz épp ezért kérte, hogy az akadályok felmerülése ese­tén csak az egyik feladatot hajthassa végre. — Ez az, ami nekem nem tetszik — Nikols az asztalra csapott tenyere élével. — Min­dent csináljon meg. Mindent! Erre van szükségünk, érti? — Mindent elvégez, ha a legkisebb lehetősége lesz is. Nem ma ismertem meg, tu­dom, hogy nem minden sarok­ban akad ilyen kém, mint ő. Apropo, azt is megtárgyalhat­nánk, hogyan szervezzük meg a visszatérését. — Nem kell elsietni a dol­got — Nikols lemondóan le­gyintett. — Egyelőre még el sem ment. Látom már, hogy ezt az Okajemovot úgy sze­reti, mintha saját gyermeke lenne. Pedig meg vagyok ar­ról győződve, hogy a lágerek­ben tucatjával találnánk ilyen Okajemovot. A baj csak ott van, hogy rosszul keressük az embereket. S ami a visszatérést illeti, erre különben is csak akkor érdemes gondolni, ha a terveket megszerezte. Ai Vor aztán mindent el kell követni, hogy visszahozzuk. De ha nem — Nikols elmosolyodott —, úgyis fáradt gőz már! Szombaton huszonhárom óra ötven perckor Európa egyik repülőteréről egy felségjelzés nélküli gép emelkedett magas­ba, s eltűnt a fekete égen. A repülőgép fülkéjében Grigorij Okajemov tartózkodott. MÁSODIK FEJEZET L Potapov őrnagy megígérte feleségének, hogy hétre ott­hon lesz, de csak kilencre ért haza. Senkit se talált a lakás­ban. Az asztalon egy levél várta: »Kolja! Kimentem a nyara­lóba. Ha elhittem volna ne­ked, hogy időben itthon le­szel, szégyellném, hogy a fér­jem csekista. Concsorov azt telefonálta, hogy szerez hor­got. Csak nem akartok me­gint pecázni? Félek, hogy a mi Vitykánk lassan meg sem is­mer. Várlak. Lena.« Potapov tízkor már a nya­ralóban volt. Az éjjeliszekré­nyen újabb levél várta: »Valezsnyikovéknál vagyok. Olga Ivanovna megbetegedett, a gyerekeit etetem. Az ebédet és a vacsorát a konyhában ta­lálod. Tizenegyre megjövök. Goncsarov vár rád, én már nem. Lena.« Vityka keresztbe parduhra szendergett a kis ágyban. Po­tapov visszatette a fejét a pár­nára. A gyerek elégedetlen- kedve morgott, de nem ébredt fel. »Ördögbe a horgászattal!« — gondolta Potapov, és kiment az erkélyre. A horgászfelszere­lésre tűzve még egy levelet ta­lált: »Okvetlen vedd fel a vatta- kabátod, reggelfelé hűvös lesz. Jobban szeretném, ha pihen­nél. Ne feledd, hogy holnap vasárnap, s a szüleim eljön­nek hozzánk vendégségbe. Le­na.« »Hát a horgászást el is ha­laszthatom« — gondolta Pota­pov, de jóval határozatlanab­bal, mint egy perccel előbb. Nem hagyott neki nyugtot az Asztangov ezredessel folyta­tott mai beszélgetése. — Folytatjuk —

Next

/
Thumbnails
Contents