Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-29 / 282. szám
SOMOGYI NÉPLAP 3 Szombat, 1958. november 29. <^&idb^Scsa<^<s§(^<^<3§cí<mSoi<SGSc^<DSd^oS<^<m-'^<X<mSc^ct Van visszaút! Ezt példázza Nagy Sándor homoki tanácselnök megválasztása is ■*. •.. A Hazafias Népfront bizottsága a tanács végrehajtó bizottságába javasolja Bazsó Sándort, Lebó Lajost, Kovács Ferencet, Nagy Sándort és Scherer Ádámot...« Még fülemben csengnek a homoki népfront-elnök szavai', előttem van a csütörtök esti tanácsülés megható ünnepi képe: Nyári Feri bácsinak, a papucsos, bajuszos parasztembernek, a legidősebb homoki tanácstagnak az alakja, amint az ünnepi alkalomhoz méltó komolysággal megnyitotta és a mandátumok felülvizsgálata után megalakultalak jelentette ki Kaposhomok! november 16-án megválasztott parlamentjét. Mind a tizenkét tanácstagnak a keze felemelkedett -úgerft« szavazni a népfront javasolta végrehajtó bizottsági tagaknak. S amikor a tanácstagok által megválasztott végrehajtó bizottság tagjai a külön tanácskozásukról visszatérve bejelentették, hogy a vb-titkári tisztet Lebó Lajosra, az elnökit pedig Nagy Sándorra ruházták, az egyetértő pillantások és az összeverődött tenyerek egyúttal azt is jelezték: valami lezáródott, és ezzel valami új kezdődött a tanács, a falu életében. Négy évvel ezelőtt, talán éppen ugyanebben a teremben, zömükben ugyanezek az emberék nemet mondták arra, aki akkor már négy év óta egy huzamban viselte a tanácselnöki tisztséget Szóval, nem választották be a végrehajtó bizottságba az inas parasztembert, Nagy Sándor elvtársat. Mi volt elutasításának indoka? — Nem is jó erről beszélni — emlékszik vissza Nagy Sándor. — Tudja az elvtárs, hogy az ötvenes évek elején nem valami leányálom volt tanácselnöknek lenni. Két satu közé préselődtünk, s nekünk kellett éreznünk ennek a nyomását. A mi hátunkon csattant mindig az ostor. No, de azóta sok minden másképpen van. Most, hogy jó a párt meg a kormány politikája, az emberek is másként ítélik meg azokat, akiktől korábban megvonták a bizalmat. De másként gondolkodik Nagy Sándor is. Igaz, rosszul esett neki az ötvennégyes tanácsban történt leszavaztatása, de nem haragudott meg a falura, a tanácstagokra, nem lett sértődött ember. Látta saját hibáit is, és igyekezett megszabadulni azoktól. Éreztem, hogy nagyra becsüli a kapott bizalmat. Amikor megválasztása után köszönetét mondott a bizalomért, azt is megmondta, hogy a törvény szellemében akar dolgozni, se elvenni, sem hozzátenni nem akar. Erre tett esküt a tanácstagok előtt a többi vb-tag társával együtt: a nép hűséges szolgálatára, a törvények megtartására és megtartatására. Nagy Sándor megtalálta a bizalomhoz vezető utat. Aszerint fognak dolgozni, ahogy Biczó Mihály elvtárs, a járási tanács végrehajtó bizottságának küldötte is lelkűkre kötötte: nagyon vigyázzanak a kapott bizalomra. Szemük előtt mindig ott lesz a közösség érdeke. (Varga) Tanfolyam alapaxervexeti parttitkárok továbbképxéaére Kéthetes bentlakásos tanfolyamot szervezett Siófokon a megyei .pártbizottság az alapszervezeti titkárok továbbképzésére. A két hét alatt a párttitkárok tanulmányozzák a párt legfontosabb határozatait, különösképpen a mezőgazdaság fejlesztését, a szocialista átszervezést, a művelődési és értelmiségi politikát illetően. A tanfolyam hozzásegíti a párt- titkárokat, hogy helyesen tájékozódjanak a bonyolult kérdésekben. A tanfolyamot a megyei pártbizottság osztályvezetői és munkatársai vezetik. Előadást tartott a párttitkároknak R a- p a i Pál elvtárs, a Központi Bizottság helyettes osztályvezetője is. Az iskolának berendezett üdülő falai kiét hét elteltével még egyszer benépesülnek tan- folyamhalügató párttitkárokkal. sSzűk neki a tízholdas gazdaság Az ablak alatt zörög el a kocsi. Sípos János az ajtó felé invitál bennünket: — Jöjjenek, nézzék csak.. . Sarat nyisszant a gyorsan forgó kocsikerék, mintha gránát robbant volna. A bakon ülőnek nehézsége támad, csak erős rántással tudja balra fordítani a kapun kiröppenő lovakat. — Látják, hát ilyen lovaink voltak nekünk a tsz-ben. Még most is büszke vagyok rájuk. És Siposs bácsi, az egykori drávaszenteisi Bűzak&lász Termelőszövetkezet volt elnöke szinte megfeledkezik -arról, hogy most egyéni gazda. Visz- szaálmodta magát a széles földekre, képzeletében búzatáblák élés előtti kalászait mor- zsolgatja tenyereiben. Arcán, mozdulatain látszik, hogy neki nem ez a terep a kedvező, és hogy szűk a tízholdas gazdaság. Már negyvenöt előtt is forgatta a szakikönyveket, és szorgalma mellett jó segítségnek bizonyult az írott betű. A fel- szabadulás után meg hirtelen nem is tudta, melyik lehetőséghez nyúljon először. Gép, műtrágya, széles táblák — ezek a fogalmak örökre megtapadtak benne. Meggyőződését mindig, minden időben hirdette. 53-ban a szövetkezeti mozgalmat gyöngítő Nagy Im- re-ibeszéd után is odaállt azok elé, akik a mézes madzagba haraptak, s bátran kimondta: nem az egyéni, hanem a közös gazdálkodásé a jövő. Az asz- szonyok fenyegették. — Lányaim, nekem lesz igazam, meglátjátok. És nem is ment rosszul azoknak, akik bennmaradtak. 1956 október., népes istállót, ólat talált Drá vaszentesen. — Én tudom, hogy menny: mindenünk volt. Az írások megvannak — emlékezik visz- sza. — A szövetkezetben egy év alatt Gondos József másodmagával 44 ezer forintot keresett. És számos ilyen család volt. Feleségem például 187 munkaegységet teljesített. Hárman dolgoztunk, elég szépen kerestünk. — És most, most mennyi az évi jövedelem? — Kár ezt számolgatni. Leg alább 15 000 forinttal kevesebb. Tudja ezt a mi családunkban mindenki. Én mái százszor is kiszámoltam. Pedig... Ez pedig azt jelenti, hogy a Sipos-családnak most sem megy rosszul. Egy háromszáz öles parcellán 3000 forint értékű csírázott burgonya és 7 mázsa rövid tenyészidejű kukorica termett. Az utóbbi utó- veteményként. Hiába, a kicsin, ha sok is terem, mégiscsak kevés. János bácsi mindjárt arra gondolt, mennyivel több lett volna a haszon, ha ilyen átlagtermést nem 300 négyszögölről, hanem mondjuk 30 holdról takaríthatna be az ember. Az istállóban a két lovon kívül egy fejőstehén, két hasas üsző, egy héthónapos üszőborjú^ mind a négy szarvasmarha törzskönyvezett. Az üszők a szerződés lejártával majd valamelyik tsz-be vagy állami gazdaságba kerülnek tenyészállatként A nemrég eladott hatmázsás húsbikának csak a helye van. A disznóhizlalás a háziasszony dolga. Törzskönyvezettek a szarvasmarháim gazda. mondja Sípos Az ólban három, amolyan nagyobbacska (180—200 kilós) hízó, — Szerződéses? A gazda nemet int. — Saját célra. Sokat dolgozunk, enni is kell. A szomszéd rekeszben három-négy utánpótlás. összegezésképpen ennyit mond Sípos bácsi: — Megvagyunk, bár sokat dolgozunk. De terem ás ez a föld, ha hozzáértő ember kezeli, csak az a baj, hogy sokfelé kell szaladni — folytatja. — A Búzakalászban nem volt ennyi hajsza, nem feszültek ennyit az izmok. Mit mondjak — tűnődik —, talán ha tíz holdat lekaszáltak kézierővel a tagok. Aratáskor jött a kombájn, nem fájdult a derék, a gép letarolta egy-kettőre a gabonát. Ebben az időben mondta a felszabadulás utón három évig is eselédeskedő Krajcár János: nekem itt van a jövőm. 56 óta a többi földnélíkülável együtt ő is csak van és töpreng. Most persze megint újra kellene kezdeni. Gondolkodnak is ezen az emberek. János bácsi bízik abban, hogy egyszer csak átkopbgnak egymáshoz a szomszédok, és elkezdik ott, ahol két évvel ezelőtt abbahagyták. Az istállóban, miközben szénát dob a jószágok elé, ezt mondja: — Bármelyik pillanatban és szívesen kötök be a közös istállóba. Egyáltalán nem rajongóit az egyéni gazdálkodási formáért. A jó dolgos, szorgalmas emberek együtt többre viszik, mint külön-külön, de csak az egyakaratúak — teszi hozzá a nyomaték kedvéért. Sipos bácsi menye a komiósdi Terv Tsz könyvelője. Ösz- szekötő a termelőszövetkezet és az egyéni gazdálkodásra kényszerült család között. Bár az idős családfőnek nincs szüksége mozgalomba vetett hitének a foltozására — bizalma nem kopik el soha —, azonban jólesik, ha hallja, most egy épülettel gazdagodott a Terv Tsz, holnapután meg ez és ez válik valóra ... — Legközelebb a tsz-ben találjuk, Sipos bácsi? — Annak én örülnék a legjobban — mondja, miközben kezet szorítunk. Gőbölös Sándor Va^zlllj -Ardamat^zklj Fordította: Lajos Géza s. — Nem akar közelebbről megismerkedni Volszkij professzorral? — kérdezte hirtelen Barch, fürkészőn pillantva Okajemovra, aki nemigen sietett a válasszal. — Azt hiszem, hogy tudása és tájékozottsága képessé teszi ennek a feladatnak a sikeres megoldására. Különben is, remélem, hogy nem tett még le a bosz- szúról, amelyről olyan szépen beszélt első találkozásunk alkalmával. Emberileg érthető, hogy nem könnyű ez a feladat, de siker esetén olyan kitüntetésben részesül... az Egyesült Államokban dolgozhat tovább. — Eszemben sincs az operatív munkát itthagyni — mondta Okajemov szárazán. — Mindenesetre ne feledje, a siker kihat életének további alakulására. — Jó, beleegyezem — szakította félbe Okajemov —, csak azt kérem, a felkészüléssel ne siettessenek. Közölje az apparátussal, hogy megbízatásomat egyes számú ügyként kezeljék, és minden kérésem teljesítsék. — Rendben van! ... Okajemov csaknem két hónapig készült tervével, s mindenkit meglepett az az alaposság, amellyel a legapróbb részletet is előkészítette. Ni- kolsot bosszantotta ez a késlekedés, de Barch mindig megvédte tanítványát. Végül befejeződött az előkészület. Okajemov tervét jóváhagyták. Három feladatot tűzött maga elé: megszerezni Volszkij intézetének terveit, megsemmisíteni az intézetet, és végül eltenni láb alól a professzort. Úgy dolgozta ki a tervet, hogy az előre nem látható nehézségek felmerülése esetén csak az egyik feladatot oldja meg. — Egyet azonban nem értek — mondta a terv megvitatásakor Nikols. — Megérkezése után igazi nevén akar munkához látni? — Igen. Először is, ez meglepi az ellenséget. S ha túl gyorsan nyomomra bukkannak az oroszok, akkor is a rólam alkotott véleményük kedvező lesz. Másodszor biztos menedéket nyújt kezdetben, amíg tájékozódom, aztán különben is eltűnök, és más alakban bukkanok fel. — Mit csinál, ha meghalt vagy elutazott a városból az az asszony, akire számít? Esetleg ki is adhatja! — Az utóbbi kizárt dolog. Ha meg nem találom meg, akkor jön a második variáció. — Tegyük fel — bólintott Nikols —, még egy kérdés: mit csinál, ha a repülőgépet kiugrása előtt megtámadják? — A légi szakemberekkel konzultáltam ebben a kérdésben. Bridge ezredes megerősítette, hogy a támadás maximális magasságban csaknem lehetetlen. — Csaknem? — Ez a »csaknem« állandó útitársunk — tárta szét kezét Okajemov. — Hát jó ... — Nikols mereven bámulta a kémet. — Meghatározták már a felszállás időpontját? — Vasárnap nulla órakor indulok ... Távozhatok? — Ha nincs kérdése... — Nikols felállt. — Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, és sok sikert kívánjak. Amerika érdeméhez mérten jutalmazza majd fáradozását. — Erre nem is gondolok — jegyezte meg Okajemov, s Barchhoz fordult: — Mi wiép találkozunk. — Feltétlen. Okajemov távozott. — Szeretném hinni, hogy megbirkózik a feladattal — morogta Nikols. — Nem hinném, hogy akadna olyan, amit kihagyott a számításból. — Kivéve azt — mosolyodon el Nikols —, hogy a szovjet kémelhárítók cseppet sem hasonlítanak azokra, akikkel eddig dolga volt. — Hisz épp ezért kérte, hogy az akadályok felmerülése esetén csak az egyik feladatot hajthassa végre. — Ez az, ami nekem nem tetszik — Nikols az asztalra csapott tenyere élével. — Mindent csináljon meg. Mindent! Erre van szükségünk, érti? — Mindent elvégez, ha a legkisebb lehetősége lesz is. Nem ma ismertem meg, tudom, hogy nem minden sarokban akad ilyen kém, mint ő. Apropo, azt is megtárgyalhatnánk, hogyan szervezzük meg a visszatérését. — Nem kell elsietni a dolgot — Nikols lemondóan legyintett. — Egyelőre még el sem ment. Látom már, hogy ezt az Okajemovot úgy szereti, mintha saját gyermeke lenne. Pedig meg vagyok arról győződve, hogy a lágerekben tucatjával találnánk ilyen Okajemovot. A baj csak ott van, hogy rosszul keressük az embereket. S ami a visszatérést illeti, erre különben is csak akkor érdemes gondolni, ha a terveket megszerezte. Ai Vor aztán mindent el kell követni, hogy visszahozzuk. De ha nem — Nikols elmosolyodott —, úgyis fáradt gőz már! Szombaton huszonhárom óra ötven perckor Európa egyik repülőteréről egy felségjelzés nélküli gép emelkedett magasba, s eltűnt a fekete égen. A repülőgép fülkéjében Grigorij Okajemov tartózkodott. MÁSODIK FEJEZET L Potapov őrnagy megígérte feleségének, hogy hétre otthon lesz, de csak kilencre ért haza. Senkit se talált a lakásban. Az asztalon egy levél várta: »Kolja! Kimentem a nyaralóba. Ha elhittem volna neked, hogy időben itthon leszel, szégyellném, hogy a férjem csekista. Concsorov azt telefonálta, hogy szerez horgot. Csak nem akartok megint pecázni? Félek, hogy a mi Vitykánk lassan meg sem ismer. Várlak. Lena.« Potapov tízkor már a nyaralóban volt. Az éjjeliszekrényen újabb levél várta: »Valezsnyikovéknál vagyok. Olga Ivanovna megbetegedett, a gyerekeit etetem. Az ebédet és a vacsorát a konyhában találod. Tizenegyre megjövök. Goncsarov vár rád, én már nem. Lena.« Vityka keresztbe parduhra szendergett a kis ágyban. Potapov visszatette a fejét a párnára. A gyerek elégedetlen- kedve morgott, de nem ébredt fel. »Ördögbe a horgászattal!« — gondolta Potapov, és kiment az erkélyre. A horgászfelszerelésre tűzve még egy levelet talált: »Okvetlen vedd fel a vatta- kabátod, reggelfelé hűvös lesz. Jobban szeretném, ha pihennél. Ne feledd, hogy holnap vasárnap, s a szüleim eljönnek hozzánk vendégségbe. Lena.« »Hát a horgászást el is halaszthatom« — gondolta Potapov, de jóval határozatlanabbal, mint egy perccel előbb. Nem hagyott neki nyugtot az Asztangov ezredessel folytatott mai beszélgetése. — Folytatjuk —
