Somogyi Néplap, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)

1958-11-27 / 280. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Csütörtök, 1958. november 27. A 'középiskolái jellegű taní­tóképzők — köztük a kaposvá­ri is — az idei tanévben bo­csátják ki utoljára azokat a fiatal pedagógusokat, akik ok­levelüket a régi rendszerű ta­nítóképzés anyagának elsajá­títása után kapják meg. Az ezután következő években egy, az eddigiektől alapjában elté­rő tanítóképzés kezdődik, ugyanis létrehozzák az úgyne­vezett felsőfokú tanítóképző in­tézeteket. Az egyre fejlődő tu­domány és a szocialista szelle­mű nevelés szükségessé teszi, hogy még az általános iskolák alsó osztályaiban is főiskolát végzett pedagógusok tanítsa­nak, akik mind az általános műveltség terén, mind a neve­lés tudományában alapos jár­tassággal rendelkezzenek. Tizenegy tanítóképző intézet lesz az országban Nemrégiben jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete, mely előírja az új rendszerű tanítóképzés beveze­tését. Érdeklődtünk a Művelő­désügyi Minisztériumban az új iskoláik elhelyezéséről, ok­tatási rendszerérőd. Bízó Gyula, a Tanítóképző Ügy­osztály vezetője elmondta, hogy az ország tizenegy városában létesítenek tanítóképző intéze­tet, s ezek között van Kapos­vár is. A többi tíz város a kö­vetkező: Debrecen, Nyíregyhá­za, Sárospatak, Szegeid, Jász­berény, Esztergom, Budapest, Győr, Szombathely és Baja. Ezeknek az intézeteknek az lesz a feladata, hogy az általá­nos iskolák I—IV. osztályai számára művelt, hivatásukat értő és szerető, kommunista világnézetű és erkölcsű tanító­kat képezzenek. Az óvónőképzést is átszerve­zik, az ország három helyén nyitnak óvónőképző intézetet: Sopronban, Kecskeméten és Szarvason. Mivel bennünket a tanítóképző intézet érint, en­nek rendszeréről írunk. Az új rendszerű pedagógus­képzés nemcsak képzettebb nevelőgárdát teremt majd meg, hanem a főiskolák — mert az új tanítóképzők főis­kolai szinten indulnak — sa­ját székhelyükön is igen nagy jelentőséggel bírnak. Különö­sein sokat jelent a tanítóképző intézet azokban a városokban, ahol felsőoktatási intézmény még nem volt. Érettségivel, felvételi vizsga útján lehet bekerülni a tanítóképző intézetbe A kaposvári tanítóképző in­tézetben mór 1959. szeptember 1-én megkezdődnek az előadá­sok az első évfolyamon. Felvé­teli vizsgát kell tenniük a je­lentkezőknek ahhoz, hogy az intézetben tanulhassanak. A <Jei süßt a nyílik jmwt'e DCapo stuur ott Új rendszerű oktatás az új típusú felsőfokú iskolában — Négy megye fiataljai tanulnak a kaposvári tanítóképző intézetben tanulmányi idő három év. A felvételi követelmények: egész­séges szervezet és a pedagógus pályára alkalmasság, azaz jó zenei hallás, ritmusérzők, rajz- készség, irodalmi műveltség és tökéletes helyesírás. Előnyt je­lent a felvételnél, ha a jelent­kező valamilyen hangszeren játszani tud. És előnyére válik, ha már részt vett valamilyen termelő munkában. (A korha­tár ezt is lehetővé teszi: 30 éves korig lehet az iskolára jelent­kezni.) Megkönnyítik a végzett pedagógusok elhelyezését Még a felsőfokú iskolák megindítása előtt bevezetnek egy eddig még nem használt felvételi rendszert. A tanító­képző intézetbe való jelentke­zés — mely január, február elején megkezdődik — nem az iskolában, hanem az illeté­kes megyei tanács oktatási osztályán történik. Itt válogat­ják ki azokat, akiket a tanító­képző intézetbe (vagy óvónő­képző intézetbe) megfelelőnek találnak. Mivel minden me­gyének bizonyos kerete van, természetesen lényegesen töb­bet jelölnek, mint amennyi eb­be a keretbe fér. Azért többet, hogy a felvételi bizottság mi­nőségi különbséget tehessen a jelentkezők között. Az intézet az előírt keretszámot minden­képpen felveszi. Érdekessége még ennek a rendszernek, hogy a felvételi bizottság nem a jelentkezőt, hanem az illeté­kes oktatási osztály értesíti a felvételről. A jelentkező a fel­vétel után sem esőik ki az ok­tatási osztály figyelme alól, mert a hallgatóknak minden félévben indexüket — bizonyít­ványukat — itt be kell mutat­niuk, és az iskola elvégzése után ugyancsak ez a szerv he­lyezi el saját területén a taní­tót. Ezt a rendszert azért veze­tik be, hegy megakadályozzák az elhelyezkedés körüli huza­vonát. Gyárak, állami gazda­ságok alapítványai a pedagógusképzésben A tanítóképző intézet meg­indulásakor nagyobb gyárak, állami gazdaságok vagy egyéb nagyüzemek számára lehetővé válik, hogy alapítvánnyal se­gítsék a pedagógusképzést. Ez azt jelenti, hogy ha egy nagy­üzem alapítványt létesít, jogá­ban áll erre az .alapítványra saját dolgozóját is felvetetni, az iskola elvégzése után pedig a gyár óvodájába vagy megfe­lelő általános iskolába helyez­tetni. Alapos pedagógiai kép­zés jelenti a tananyag többségét Mivel a tanítóképző intézet hallgatói valamennyien érett­ségizettek, tehát a fontosabb közművelődési ismereteket megszerezték, ezért történel­met, földrajzot nem tanítanak a felsőfokú iskolában. Ehelyett az alapos pedagógiai képzés kapja a legtöbb óraszámot. A korszerű szocialista pedagógia, lélektan, logika és az oktatási, nevelési módszertanok elsajá­títása lesz a legfontosabb fel­adat. Ezenkívül marxista kép­zést is kapnak a hallgatók: a teljes egyetemi marxista tan­anyagot. Új »tantárgy": a területi társadalmi gyakorlatok Az új oktatási intézmény arcélóhez vágóan sajátos gya­korlati tárgyat vezetnek be, az úgynevezett területi társadal­mi gyakorlatot. Ennek az a lényege, hogy kb. tizenöt tagú csoportok a tanév végén két- három hetet töltenek majd egy-egy nagyüzem'ben, állami gazdaságban vagy tsz-ben va­lószínűleg segédmunkásként. Itt esetleg napi négy órát dol­goznák, és fő feladatuk az lesz, hogy megvizsgálják a pánt- és állami szervek irányító munká­ját, a falusi tanácsok és kultu­rális állandó bizottságok sze­repét: hogy beszélgessenek az emberekkel, megismerjék problémáikat; általában köze­lebb kerüljenek ahhoz az élet­hez, amelybe néhány év múl­va ők is belekerülnek. A hall­gatóknak az itt szerzett tapasz­talatokról feljegyzést kell ké­szíteniük, amelyet a körvetkező tanévben délutáni foglalkozá­sokon — kollégiumokon — feldolgoznak, beszámolót készí­tenek, ankétet tartanak egy­más közt, majd a véglegesen kialakult beszámolót az egész város közvéleménye előtt hoz­zák nyilvánosságra, vitát ren­deznek felette. Az utolsó félévben gyakorlati tanítás vidéken Az eddigi tanítóképzésben is szerepelt a növendékek gya­korlati óraadása az erre a cél­ra szolgáló általános iskolában. A tanítóképző intézet lényege­séh túlmegy ezen, mert az is­kolában folyó gyakorlati taní­táson kívül a hallgatóknak a harmadik év második félévét teljesen a gyakorlati munká­ban kell eltölteniük. S ami a leglényegesebb: kihelyezik őket — megfelelő ösztöndíjjal — valamelyik faluba, ugyan­olyan körülmények közé, mint amilyenbe az intézet elvégzése után kerül. Itt a fiatal tanító- jelölt nemcsak pedaigógiából vizsgázik, hanem életismeret- ből is, azaz mennyire képes al­kalmazkodni az új környezet­hez, hogyan kapcsolódik bele a falu kulturális és politikai éle­tébe. Ez az eddig még nem folytatott gyakorlati módszer lehetővé teszi, hogy a fiatal pe­dagógus az államvizsga után nem idegienként, félszegen ke­rül a falu életébe: látott, vi­tatkozott eleget, és alaposan is­meri a magyar társadalom szerkezetét. Négy megye fiataljai tanulnak Kaposvárott A jövő tanév őszén hatváú elsőéves hallgató kezdi meg tanulmányait a kaposvári taní­tóképző intézetben. Ez a hat­van diák négy megyéből adó­dik: Somogyből., Baranyából, Tolnából és Fejérből, amelyek területileg a kaposvári intézet­hez tartoznak. Három év múl­va 180-ra nő ez a szám és ké­sőbb is ennyi diák tanul ebben az iskolában. Felemelkedést jelent a városnak is, hogy az ország minden részéből érke­ző tudós tanárok oktatnak fa­lai között, nem beszélve ar­ról a jelentőségéről, melyet egy főiskola a kulturális- és sport­életben jelent Ezért örömmel üdvözölhet­jük az első somogyi főiskolát! Király Ernő Pusztagáttól — Zrínyiteiepig — Holnap is vidékre mégy? — kérdezte tőlem az apám vacsora közben. — Igen — válaszoltam —, Zrínyitelepre. — ... Régen Pusztagátnak nevezték — magyarázta. — Tudom, hol van, fiam, bárcsak ne tudnám — és belenézett az előtte gőzölgő levesbe, melyből a fel-felcsapódó pára mintha csak az elmúlt forró nyarak emlékét idézte volna vissza. Mesélni kezdett. — Az a hely, ahova most te mégy, fiam, Festetich Ta­szító grófé volt. Még csak tizennégy éves múltam (1914-ben), amikor már odajártam dolgozná. Egyszer — soha nem felej­tem el — hajnalba^ mentünk ki szántani, s olyan dér volt, mintha hó esett volna. Héjjas Jancsi pajtásunk is velünk járt, de neki szegénynek még olyan rossz bakancsa sem volt, mint nekünk. Mezítláb jött, fázott a lába, szaporán kapkodta az úton. Majd a barázda meleg lesz — vigasztaltuk. Gondolkozott kicsit apám, és még hozzátette. — Mind ez akkor történt fiam, mikor Festetich gróf 99 majort és 140 ezer hold birtokot tartott magáénak. * * * Csattogva, dübörögve fut velem a vonat a nyirkos őszi mezőkön át. Régi út, régi, nekem is ismerős. Valamikor negyvenkettő táján kezdtem erre járni én, a tízéves gyerek, a kisdiák. És most az emberek életéről akarsz írni? — kérdezem önmagámtól, s képzeletemben már látom a távolból felderen­gő majort, a nagy-nagy elhagyatottságot, sivárságot, ami már elmúlt, de ami igaz volt: Hóba süppedt, hosszú cselédlakásök, agyonfoltozott kabátú, vászontarisznyás pöttöm diákok vo­nulnak előttem, mint a múlt keserű jelképei. A tízes önház következik. Várom, hogy ►»-lassújelt« ad a bakter, míg a diákok felszállnak, de nem. Megáll a vonat. Lelépek én is, csodálkozva nézek körül. Hát ez meg mi? Gyönyörű, szürkére festett, lapos tetejű kis épület fogad, rajta zöldbetűs felirat: Zrínyitelep. — 1956 decemberében állt meg itt először a vonat — világosít fel a szolgálattevő őr. Megindulok a hajdani puszta, a Kertimag- és Gyógynö­vénytermelő Állami Gazdaság üzemegysége felé. Egy kis karzattal ellátott bürün haladok át. Mosolyogva rázom a fejem — tudom, jóformán fillérekbe került, de mégis, ak­kor régen nem volt. Ha tudtak, átugrottak pajtásaim az ár­kot, ha nem, hát beleestek. Nem sokat számított. Benyitok az irodába. Fújsz József áll az asztal mellett. Homyák Márton fiatal üzem egységvezető ír. — Akkor hát — szól a mellette állónak — jár magának, Józsi bácsi, egy darab esőköpeny, egy pár halinacsizma, egy öltöny vattaruha és egy pár kesztyű. — Átadja az utalványt, s a kocsis elmegy. Az istállóban Törzsök Istvánnal találkozom, aki 14 te­hén gondozója. 1300—1400 forintot keres havonta. — De ez lehet több is — egyenesíti ki derekát —, attól függ, hogy mennyi tejet adnak a jószágok. A 62 éves Varga János bácsi lakásán beszélgetünk. Lánya rántást keverget, két kis unokája pajkosan ugrál körülötte. Rá-rácsap a fenekükre, csak úgy mókából, és bozontos ba­jusza alatt nagyokat nevet. ötvennégy óta dolgozik a gazdaságban, s mivel beteges ember, csak a postássá got vállalta. — Mennyit keres? — Hát az én fizetésem az csekély — kerüli ki a nyílt választ. — A fiaim jól keresnek: 1400—1500 forintot. Ök is segítenek, meg nekem is van egy góbém hét malaccal, egy hízom, meg a vömével együtt 1800 négyszögöl háztájim. Eb­ből élünk. Elvagyunk így. — Csak »forradalom« ne legyen többet — mondja Var­ga néni —, mert akkor igen megijedtünk. A vöm párttitkár volt, s ezért meg akarták verni. Szegény lányom akkor kapott szívrohamot. Öreg bácsikától, a munkáslakások felügyelőjétől tudom meg, hogyan szokott itt szórakozni a fiatalság. — Mióta megvan a kultúrház — mondja —, csak ping­pongoznak meg táncolnak, nincs se bújuk, se bánatuk. Gyönyörű, bepiktorozott, cementlapos ebédlőjük van. A falakon festmények, a sarokban könyvszekrény. Munkás­lakásaik paplanokkal, tollas vánkosokkal és rádióval ellátva, üzemi konyhát, artézi kutat és disznóólát építettek. Boltjuk is van. Az idén még agregátort is kapnak, ezzel a villany­világítást is megoldják. Jégvermet, istállót, mozigépet ter­veznek. Függönyöket a munkáslakásokba, S Homyák elv­társ mégiscsak így szól erről: — Hát kérem nagyon lassan »tollasodunk«. Hiába, nem lehet mindent egyszerre. Megváltozott a régi puszta arca. Ma vidámak és elége­dettek az emberek, holnap még vidámabbak és elégedetteb­bek lesznek. Szerdai Sándor Vc^zUíj •Ardamaftzkij Odakint amerikai katonák ricsajoztak. Háta mögött, az egyik padban civilruhás férfi ült, mint valami kis iskolás. Okajemov érezte, hogy a leg­nagyobb veszély a háta mögött rejtőzik. Az ezredes is állan­dóan a civilre pislogott. — Tehát nem volt áruló? — Nem voltam, nem is le­hettem ... Már harmadszor hangzott el ez a kérdés és Okajemov nyu­godt válasza. Az ezredes a ci­vilre nézett, s hirtelen éleset füttyentett. Egy katona jelent meg az ajtóban. ■— Engedjék be... A katona eltűnt, a terembe pedig Focht Gestapo-tiszt lé­pett be. Az egyik tábor pa­rancsnoka volt a sok közül, ahol Okajemov tevékenyke­dett. Elegáns öltönyt viselt, kezében széles karimájú ka­lap. Focht odament az asztal­hoz, s ránézett a rémülettől meggörnyedő Okajemovra. — ö az? — kérdezte az ez­redes. — Ö — válaszolta Focht. ■— Köszönöm. Elmehet. ■ Focht távozott. — No? — mondta az ezre­des gúnyosan. Okajemov gyorsan beszélni kezdett, zavarában azonban német és orosz kifejezésekkel tűzdelte tele angolul előadott mondókáját. Magáról beszélt. Az ezredes egy darabig kö­zömbös arccal hallgatta, az­tán felemelte a kezét: — Elég! Ezt mind tudjuk az írásokból... — ujjúval meg­kopogtatta az előtte fekvő kék dossziét. — A Gestapo irattá­rában megtaláltuk a személyi adatait. — Az ezredes felállt, és kiment a szobából. Helyét a civil foglalta el. Negyvenöt év körüli, pocakos férfi volt. Sas­orra alatt vékony bajuszka, napbarnította arca arra vallott, hogy Dél-Amerika szülötte. — Először is: nincs szándé­kunkban az oroszoknak kiad­ni, másodszor: nincs kedve ne­künk dolgozni? — kezdte ked­veskedve. — Kész örömest — vágta rá azonnal Okajemov, aki rrand­járt sejtette, miféle munkáról van szó. — Hát ez igazán nagyszerű. Nem éhes? — Tegnap óta egy falatot sem ettem — mondta Okaje­mov csaknem mérgesen, s a szóda felé ' nyújtotta a kezét. — Ihatok egy kortyot? — Tessék. Mindjárt elme­gyünk hozzánk, s jól megebé­delünk ... A kis villa a város szélén állt. A tenyeres-talpas szolgáló bevezette őket az ebédlőbe, s megállt a rendelést várva az ajtóban. — Két személyre ebédet. Francia bort, cigarettát... A szolgáló elsietett. A civil hellyel kínálta Okajemovot. — Ismerkedjünk meg. Barch vagyok. — Okajemov. Kezet fogtak, s mindkettő­jük arcán mosoly suhant át. — Látja, mister Okajemov, mit tesz a háború? — mondta Barch vidáman. — Nemcsak államokat dönt porba, de ra­vasz kártyásként az embereket is megkeveri. A ravaszságon kívül van ebben okosság is. Mi a véleménye erről? — Én másképp fogalmaznám meg — Okajemov hunyorogva bámult Barch arcába —, igen okos véletleneket teremt. — Véletleneket? — Barch elgondolkozott. — Okos véletleneket — is­mételte meg Okajemov. Barch legyintett: — Már a kollégiumban utál­tam a filozófiát. Szerintem olyan bölcsességekből áll, ami­ket épp olyan könnyű bebizo­nyítani, mint megcáfolni. — Csak annyit mondhatok — Okajemov elmosolyodott —, Oroszországban nem sokra vinné, ha így vélekedne a fi­lozófiáról ... — Ö, igen! — Barch kacagni kezdett. Amíg a szolgáló megterített, hallgattak. Aztán a házigazda bort töltött a poharakba, s így szólt: — Igyunk a megismerkedé­sünkre. A poharak kiürítése után rá­gyújtottak. Barch megszólalt: — Most pedig mesélje el az életét. A Gestapo — a hírhedt német alaposságot bizonyítva — csak a dátumokat, esemé­nyeket, tényeket rögzítette sze­mélyi adataiban, enyttm u*­szont az élő részletek, a lélek­tan érdekel. Időnk van bőven, hát meséljen... Okajemov életében ez volt az első eset, amikor az igazat mondta el magáról. Bizony, nem ment könnyen, hisz olyan ember volt, aki hozzászokott az állandó hazudozáshoz. Okajemov gyermekkora az egyik gazdag szibériai város­ban telt el a Templom tér ha­talmas, fehér köves épületei­nek egyikében. Grigorij télen szerette az ebédlő ablakából megbámulni a járókelőket, akiket a hó könyörtelenül be­lepett. Az ebédlőben meleg volt és csend ... Cifra, festett szán tűnik fel a téren, fonott sörényű sárga mén húzza. A szánban — természetellenesen kidüllesztve mellét — apja ül: ezredesi sapkája hetykén félre­csapva, fehér kesztyűbe búj­tatott keze az ezüst kard mar­kolatán nyugszik. A szán meg­áll a tornác előtt, a kocsis fel­hajtja a medvebőr-takarót... Grigorij különösen tisztán emlékezett »arany gyermek­kora« utolsó karácsonyestjére. Az ebédlő közepén mennyeze­tig érő sűrű, illatos fenyőfa. Este kigyúlt az ágaira erősített tengernyi gyertya, apja kézen fogta. — Gyere, fiam, s nézd meg, mit hozott neked a Télapó... — Apja felemelte az alsó ága­kat, s egy csillogó, nikkelezett» háromkerekű bicikli bukkant elő. Grigorij apja nyakába ug­rott, ugyanabban a pillanatban két lövés dörrent az utcán, csörögve betört az ablaküveg. Ez tizenhétben történt.... — Folytatjuk —»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents