Somogyi Néplap, 1958. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-15 / 243. szám

A Vaskapu szabályozása H‘ | atvan éve, 1896 őszén ad iák át a forgalomnak nagy ünnepélyességgel a szábá- lyozott, Vaskapunak nevezett sziklazátonyos Dunaszakaszt. Ma az óránként 1000 kilo­méteres sebességet elérő sze­mélyszállító repülőgépek ko­rában sem csökkent, sőt növe­kedett a víziszállítás jelentő­sége. Nagy súlyú, nem romlan­dó áru esetében olcsósága te­szi versenyképessé a légi vagy szárazföldi szállítással szem ben. Hazánk fő folyója, a Duna — Európa második legnagyobb folyója — a hajóforgalom, szempontjából messze elmarod a jóOal kisebb Rajna, Elba és Odera mögött. Hazánk roha­mos iparosodása azonban szük­ségessé teszi, hogy a dunai ha­józás fejlesztéséért minden le­hetőt megtegyünk. A dunai hajózás egyik fő akadálya a múltban a gyakori alacsony vízálláson kívül az a körülmény volt, hogy a folyó- nak az Alföld elhagyása után a párhuzamosan haladó Déli- Kárpátokat és a Balkán hegy­séget összekötő félkör alakú kapocshegységet át kellett vágnia, mielőtt a romá­niai síkságot is el­érte. Ahol a kristályos palák­ból, mészkőből és homokkő­ből felépített hegység kemé­nyebb kőzetekből álló sziklák vonulatai a Dunát keresztezik, ott vannak a ■hajózást gátló sellök. Ezek leginkább az Or­sóvá és Tumu-Severin közöt­ti szakaszon voltak veszélye­sek, ahol a Prigrada nevű szikiapad rézsútoson, körülbe­lül 45 foknyi szög alatt keresz­tezi a medret, duzzasztja. a vi­zet, a szirtek elhagyása után pedig a ‘VÍZ sebessége 4—5 m/ sec. sebességet is elér, a szik­lák, kiálló szirtek között ro­hanó víz mélysége pedig ki­csiny, a sodorvonal gyakran változtatja irányát. Már a ró­maiak is törekedtek a hajó­zást megkönnyebbíteni, és Traján császár idejében a Du­na jobb partján létesítettek vontató utat, amely helyenként meredek sziklafalba mélyesz- tett gerendákon nyugodott. A XIX. század élejéig itt nem történt semmi változás. A jég­mentes, körülbelül háromszáz napos hajózási idényben át­lag 150 napon át közlekedhet­tek hajók nagyobb vízállás esetén, körülbelül ugyanannyi ideig alacsonyabb vízállásnál, természetesen csökkentett ter­heléssel. Nagyon alacsony víz­álláskor az árut itt szekerek­re kellett átrakni és közutakon szállítani, ami igen költséges volt. C zéchenyi tervei között-s szerepelt a hajózás fej­lesztése is. Megbízta kiváló mérnökünket: Vásárhelyi Fáit, hogy tervet készítsen az Al- Duna szabályozására. 1829-től térképezte a terepet, majd a viz alatti robbantások tanul­mányozására Széchenyivel együtt angliai tanulmányútra ment. A munka kivitelezésére mégsem került sor, részben a törökök akadékoskodása, más­részt pénzhiány miatt. Vásár­helyi egyes <helyeken végzett sikeres robbantásokat, és a Du­na bal partján elkészítette az akkori viszonyok között a mű­szakilag nagy értékű, Széche­nyiről elnevezett vontatóutat. Erről vontatták Jókai: Arany- ember című regényében oly szí­nesen leírt módon, lóerővel az uszályokat. A Vaskapu nagyobb arányú szabályozására a berlini szer­ződés alapján 1878-ban Ma­gyarország nyert megbízatást. Eredetileg Ausztriával '.közö­sen kellett volna a munkát végrehajtani, de a magyar kormánynak sikerült kiharcol­nia, hogy maga végezze a sza­bályozást. Baross Gábor eré- lyével biztosította a költsége­ket, és 1889-ben kezdték meg a munkát, részben Vásárhelyi terveit is megvalósítva. Szik­lába vájt hajóutat, csatornát robbantottak, és párhuzamos gátakkal összeszorították a Dunát. A sziklákat minőségük szerint részben robbantották; részben hajókról zúzták; hatal­mas, kilenctonnás vascölöpö­ket ejtegettek rájuk. A mun­kával 1898-ban, tehát hatvan évvel ezelőtt készülték el, de már 1896-ban átadták a csa­tornát a forgalomnak. Mivel a fenék lemélyítésével a víz- ézint is süllyédt, s a víz se­bessége sem csökkent lényege­sen, a külön e célra készült »Vaskapu« nevű erős vontató hajót állítatták szolgálatba. Ez a 600 lóerős hajó a csatorna fölött a fenékre lehorgonyzótt horgonylcötelet a hajón lévő dobra föltekercselve húzta ma­gét, és a vontatott hajót a víz ellenében. Lefelé a sodrony- kötél segítségével ereszkedett le. 1915-ben a hajó megsérült, azóta gőzmozdonnyal vontat­ják a partról az arra szoruló hajókat. Sajnos, a Vaskapu-csatorna még ma sem felel meg a fo­kozott követelményeknek, és nagyon drágítja a szállítást. A zuhatagos szakaszokon csak egyirányú hajózás lehet­séges. Éjjel a hajózás szüne­tel. A hajók csak megfelelő kalauzok vezetésével közleked­hetnek. A helyzeten csak hajózsi­lipek) létesítésével le­het segíteni, már Vásárhelyi is javasolta ezek megépítését. Az ő idejében a villamosság alkalmazása még gyerekcipő­ben járt. Ha az újabb szabá­lyozáshoz fognak, a létesített hatalmas duzzasztóművek szá­mottevő elektromos energiát is szolgáltatnak, és kifizetődő­vé teszik az ezek létesítéséhez szükséges óriási tőkebefekte­tést. Ugyanakkor pedig lehe­tővé teszik mélyebb merülésű tengerjáró hajók üzemelteté­sét is. Remélhetjük, hogy be­látható időn belül Budapest is tengeri hajók kikötője lehet. FÖLDVÁRI BÉLA, a TIT tagja. ALFRED TOOMBS: RADIOAKTÍV HULLADÉKAINYAQOK TÁROLÁSÁNAK PROBLÉMÁI A Tennessee-beli Roane Country határain túl kevés ember hallott White Oak tóról, a White Oak Creek vizeinek erről a 3G acre (kb. 14 hektár) terjedelmű felduzzasztott víz­tárolójáról. Pedig ez a környék az atomenergiával összefüg­gően különös jelentőségű. Egy csokorra való bodzavi­rág, amit a tó partján szed­tünk, nyomot hagy a becsoma­golt filmen, amelyre ráhelyez­tük. A tóból gyűjtött plankton mérhető mennyiségben radio­aktív foszfort tartalmaz. A tóban úszkáló halak kisebbek, mint az azonos fajtához tarto­zó, de más tóban élő társaik, és e halak csontjaiban radio­aktív anyagok halmozódtak fel. A tó vizén tanyázó vízima­darak húsát radioaktívaknak találták és egy péz^mapaHiány­ban, amelyet a tóparton felál­lított csapdával fogtak el, da­ganatot állapítottak meg. A White Oak tavat ugyanis a közeli Oak Ridge laborató­riumból származó, enyhén ra­dioaktív hulladékanyagok te- metőjeként használják. 1950 és 1953 között állandó ellenőr­zés alatt tartották a tavat és ennek eredményei megvilágít­ják korunk egyik döntő prob­lémáját: hogyan helyezzük el a radioaktív hulladékanyago­kat? A White Oak tavon vég­zett ellenőrző vizsgálat-soro­zatnak az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet a radioak­tív hulladék gondtalan elhe­lyezése nyomán jelentkező ve­szélyeikre Milyen mértékben áll fenn a veszély, hogy a radioaktív hulladék be­szennyezi vadon termő terüle­teinket? Megengedhető-e, hogy lakatlan területeinket radioak­tív temetőként használjuk fel? Az Atomenergia Bizottság választ szeretne adni ezekre a kérdésekre. Ez a bizottság ugyanis ellenőrzést gyakorol mindenfajta hasadó anyag fe­lett és egyszersmind őrzője is minden radioaktív hulladék­nak. Ez idő szerint veszélyes ra­dioaktív hulladékanyagok tízmillió gallonos tételeit tárolja, és tudósai azon fá­radoznak, hogy megbízha­tóan oldják meg e veszedel­mes anyagok elhelyezésé­nek problémáját. E hulladékanyagok túlnyo­mó része akkor keletkezik, amikor például az urániumot plutóniummá alakítják át. Még több képződik akkor, amikor az urániumot — energiater­melés céljából — »elégetik“. A hulladékok gázneműek, folya­dékok, vagy szilárdak. Egyesek közülük a másodpercnél is rö- videbb Idő alatt elveszítik ra­dioaktivitásukat. Mások felezé­si ideje viszont több évezredre tehető. A cézium-135 felezési ideje — hőmérséklettől, nyo­mástól, vagy bármilyen más feltételtől függetlenül — két­millió év! Az Atomenergia Bizottság ezeket a hosszú életű anyago­kat betonba mélyen beágyazott acéltartályokban tárolja, attól való félelmében, hogy e hulladékok gondatlan el­helyezése Földünk egyes részeit lakhatatlanná ten­né az elkövetkező generá­ciók számára. Jelenleg a legtöbb ilyen hulla­dékot beássák a földbe. Ezekről az atomtemetőkben eltemetett Hogyan segíthetünk sérült embertársainkon? II. Gyakran előfordul a GÖRCSÖS ÖSSZEESÉS, ilyenkor a beteg megmereve­dik, majd rángatódzik. A leg­első feladat, hogy dugjunk fog­sora közé fakanalat vagy fa­pálcát, amelyet, ha van időnk, csavarjuk be ruhával, gézzel. Ezzel elkerülhetjük azt, hogy a beteg megharapja a nyelvét. Ilyen eset az epilepsziásoknál szokott előfordulni, továbbá a terhesség vége felé, ritkábban szülés előtt vagy után. Nem kell azonban túlságosan meg­ijednünk, ha veszekedés alkal­mával valaki felizgatja magát és »összeesik“ — rendszerint nem a férfi szokott összeesni —, az ilyen egyén rendszerint nem szokta megharapni a nyel­vét, nem is üti meg magát, mert óvatosan szokott elesni. Egyébként a valóban görcsben szenvedőt óvjuk, nehogy hány- kolódás következtében megüs­se magát. Gyakran csecsemők­nél is előfordul görcsös álla­pot. Ilyen gyermeket sürgősen orvoshoz kell vinni, addig is adjunk lázcsillapító kúpot, igen magas láz esetében hi­deg vizes borogatást. VÍZBŐL történt MENTÉS után emeljük a törzset maga­sabbra, hogy a víz kifolyhas­son a légutakból. Néha előfor­dul hirtelen halál a fürdőkád­ban vagy egyéb meleg fürdő­ben, rendszerint szívbetegek­nél, bőséges étkezés után. Ezért ajánlatos, hogy szívbetegek ne fürödjenek felügyelet nélkül meleg vízben, és ne fogyassza­nak bőséges ételt fürdés előtt. MÉRGEZÉSEK öngyilkossági szándékból vagy tévedésből szintén elég gyáko- riak. Még ma sem ritka — kü­lönösen gyermekeknél — a lúg- és savmérgezés. Rendsze­rint a gondatlanságból elöl ha­gyott üvegből iszik a kisgyer­mek. A sav és lúg felmarja a szájüreget, a nyelőcsövet, a gyomrot. Ilyenkor sürgősen te­jet kell itatni, vagy tojásfehér­jét adni, vagy ha ezek nincse­nek kéznél, közönséges ivóvi­zet kell bőségesein itatni, hogy a tömény lúg, vagy sav felhí­guljon. Ilyenkor nem szabad meghánytatni a beteget, azon­ban sokszor maguktól hány­nak, ezért jó, ha a h*nw4s ide­Műanyngok az orvostudományban Joszif Revzi.n, a moszkvai traumatológiai intézet mű­anyag-laboratóriumának veze­tője elmondotta, hogy a szov­jet orvostudományiban határ­talan lehetőségeket látnak a műanyagok felhasználására. Különösen hatásosan alkal­mazzák ezeket az anyagokat plasztikai operációknál. Az in­tézet munkatársai nemrégiben olyan műanyagból készült mű- lábakat készítettek, amelyek 3 tonnás terhelést is kibírnak Az orvosok különösen nagy ér deklődést tanúsítanak az úg" nevezett penoplaszt iránt, am ■ lyet poliamid gyantából állító' tak elő. A penoplasztból ké szült nyelőcső például rövid idő alatt a szervezet élő részé­vé válik. jére megkapta az említett hí­gított folyadékot, és így nem marja fel másodszor is az emésztőrendszer felső részét. Másképpen kell eljárni, ha gyógyszer- vagy ételmérgezés áll fenn; gyakori a gombamér­gezés. Ilyen esetben viszont minél hamarább meg kell hánytatni a mérgezettet. A há­nyást előidézhetjük, ha lan­gyos vizet, langyos szappanos vizet itatunk, és ezután jó, ha megcsiklandozzuik ujjunkkal a mérgezett garatját. Eszmélet­len mérgezettet ne hánytas- sunk, mert a hányadékot be­szippanthatja a légcsőbe és megfulladhat. Ha magától hány, fordítsuk fejét oldalra. Fűtési idényben elő szokott fordulni 1 SZÉNMONOXID-MÉRGEZÉS ! (gázmérgezés), és szüret után, I borforrás alkalmával széndi­oxid-mérgezés. Ilyen esetben az . első teendő a mérgezettet friss levegőre szállítani. I Az említett beavatkozások csak arra valók, hogy segít- , síink a betegen addig, míg az I orvos vagy a mentők meg nem ! érkeznek. Tehát a beteg még , véglegesen nincs ellátva, ezért első segélynyújtás után fordul­junk orvoshoz, vagy súlyos, sürgős esetben hívjunk mentő- két. A mentők feladata, hogy az életveszélyes állapotban le vő sérülteket, betegeket kés" delem nélkül, azonnal segí ft égben részesítsék, és ha szü 'les, kórházba szállítsák, i '5 segélynyújtási ismeret’ ’ása tehát mindenki szárr '. fontos, mert azzal sok e életét meg lehet menten' Dr. Fehér Viktor. mentöfőorvos, a TIT tagja tárgyakról pontos nyilvántar­tást vezetnek. A radioaktív hulladékok elenyészően cse­kély részét jól elzárt ládákba csomagolva lesüllyesztik a tenger mélyére. Az elkövetkező években azonban a hulladék mennyisége sok százezerszeresre fog növekedni, ezért valamilyen formában végérvényesen meg kell olda­ni e hálált hozó anyagok rop­pant mennyiségének elhelyezé­sét. Két elképzelés is van: az egyik szerint a hulladékokat koncentrálva egy-egy helyen összesűrítve kell tárolni; a má­sik elképzelés éppen ellenke­zőleg .a hulladókanyagok fel­hígítását és a Földön való szétszórását javasolja. Az első terv nagy földterü­leteknek erre a célra való ki­sajátítását teszi szükségessé. Ezek a területek persze más célokra alkalmatlanokká vál­nak. Az ilyen helyek felkutatá­sában az Atomenergia Bizott­ságnak nagy nehézségeket kell leküzd enie. Nem helyezhet el például radioaktív hulladékanya­gokat olyan területen, ahol értékes természeti kincsek várnak felfedezésre. Már­pedig ki tudja, hogy vala­mely terület, amelyet ma még értéktelennek mon­dunk, mekkora értéket je­lent majd számunkra egy évszázad múlva? A koncentrált hulladékot ta­lán mélyen a földben lehetne elhelyezni és ezzel el lehetne kerülni a vizek szennyeződésé­nek veszélyét. E tekintetben a legtöbb barlangot kihagyták a számításból. Vannak azonban olyan természetes sótelepek, amelyekben kiképezhetek le­hetnének olyan üregek, ame­lyekben szivárgás veszélye nél­kül lehetne raktározni. Az olajipar sokkal nagyabb meny- nylségű kihasználatlan sótelep felett rendelkezik, mint amennyi radioaktív hulladék­anyaggal az Atomenergia Bi­zottságnak foglalkoznia kell. A kutatások arra Is rámutat­tak, hogy bizonyos anyagpalák képesek a radioaktív anyago­kat oly módon megkötni, hogy azok onnan már nem juthat­nak vissza az ember környeze­tébe. Ez idő szerint kísérletek folynak a montmorillomt nevű agyagféleséggel. Ezt húzóüre­gen sajtolják át és olyasféle lesz, mint a spagetti. A radio­aktív anyagokat ez az anyag abszorbeálja és megfelelő ke­zelés után többé már nem le­het belőle eltávolítani. Ha si­kerül olyan területeket találni, amelyeken az ily módon akti­vált anyagot el lehet temetni, a tárolási problémát részben megoldottnak mondhatjuk. Gondoltak a tengerek fenekére is, mint olyan területre, ahol kon­centrált radioaktív hulladék rakományokat lehetne elhe­lyezni. Általános felfogás sze­rint ugyanis a tengerekben vannak olyan mélyen fekvő víztömegek, amelyek 2000 év óta sem jutottak a felszín közelé­be. Egyesek azt javasolják, hogy radioaktív hulladék- anyaggal megtöltött plasztik ballonokat kellene ledobni olyan mélységekbe, hogy azok ne okozhassanak kárt még az anyag esetleges kiszabadulása esetén sem. 2000 év azonban mindösz- sze hatvan emberi nemze­dék; ezért az az ötlet, hogy a tengereket a radioaktív hulladékanyagok temetője- ként használják fel, egyes hatóságok részéről ellen­kezést váltott ki. Rámutattak ugyanis arra, hogy valójában igen keveset tudunk az óceánokról, különö­sen pedig keveset tudunk arról, hogy a nyomelemek miként befolyásolják a vízi életet. Az óceánok természetesen nagyon csalógatóak mindazok számára, akik szerint a radioaktív hul­ladékanyagokat fel lehet hígí­tani úgy, hogy már ne jelent­hessen veszélyt. Ehhez azon­ban aligha van a tengerekben elég víz. Becslés szerint pl. a tengerek vizének 5 százaléká­ra volna szükség ahhoz, hogy előreláthatóan századunk vé­géig keletkező stroncium-90 hulladékot veszélytelenre le­hessen felhígítani. Az olyan területek, mint pl. ‘a Mojave-sivatag és a Salten Sea szinte kínálkozni látsza­nak a veszedelmes hulladék­anyagok elhelyezésére. Bizton­sági szempontból ezek a helyek ideálisnak tűnnek, minthogy eddigi megállapítások szerint nincs lefolyásuk. A radioaktív hulladékok különösen alattomos ter­mészetük miatt jelentenek speciális problémát. Mérgező voltuk nem állapítha­tó meg minden esetben. Az Atomenergia Bizottság már szerzett némi tapasztalatot a tekintetben, hogy ezek a hul­ladékok az elhelyezésnél tanú­sított legnagyobb gondosság el­lenére is kiszabadulhatnak rejtekükből. Az Atomenergia Bizottság egyik telepén megállapították például, hogy valamilyen mó­don uránium halmozódott fel egy szennyvíz levezető közelé­ben, méghozzá olyan mennyi­ségben, ami könnyen veszé­lyessé válhatott volna. 1947- ben radioaktív részecskéket ta­láltak a hanfordi elválasztó­telep közelében. Ezek a ré­szecskéik a füstkéményeken át j utottak ki a szabadba, s emiatt a munkások néhány hónapon át maszkot voltak kénytelenek viselni. Megállapították azt is, íogy a hanfordi területen spe­ciálisan erre a célra ásott úr­ikban eltemetett radioaktív Uadékok lassan kúsznak a lumbia folyó félé. felidézve zel a folyóvíz szennyeződé­inek veszélyét. Ezen a helyen nég ma is gondos ellenőrzése­ket végeznek, de a helyzetet ma már nem tekintik veszé­lyesnek. Ezek a példák világosan mutatják, hogy az Atomenergia Bizottság legnagyobb óvatossága el­lenére is történhetnek ve­szélyt jelentő hibák. A Bi­zottságot mindennél job­ban foglalkoztatja az a probléma, hogy mi lesz ak­kor, amikor a radioaktív hulladékok elhelyezése mindennapi ipari kérdéssé válik. Éppen ez az a pont, ahol az ipari és tudományos szerveze­tek együttműködésére van szükség, hogy hatékonyabban leküzdjék a szennyeződés ve­szélyét, amely korunk egyik komoly veszélyének tekinthe­tő. (A Natural History-ban meg­jelent cikk alapján.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents