Somogyi Néplap, 1958. szeptember (15. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-28 / 229. szám

Vasárnap, 1958. szeptember 28. 6 SOMOGYI NÉPLAP AKARATLANUL JUTOTT ESZEMBE a iközmondásos ha­sonlat, amikor a délutáni taní­tás utolsó perceiben betoppan­tam a szentbalázsi általános iskola vadgesztenyés. virágos udvarából a tanterembe, és szemben álltam Csu tarás Lajos igazgató-tanítóval: kiesi a bors, de erős! Alacsony ember az igazgató, sűrűn nőtt haját erő­sen belepte már az idő hava, de a nyílt homlok alatt gyer­mekien tiszta, eleven szemek világítanak. — Azonnal rendelkezéséire állok — mondja barátságosan, és visszalép a tanterembe, ahol a felső tagozatosok hallgatják a mai tanítási nap utolsó ak­kordjait. Fontos pillanatot za­vartam meg, most zajlik a lec­kefeladás. Nem kell sokáig vámom, már nyílik ismét az ajtó, kettesével jönnek a gyerekek, harsány »előre-« köszöntéssel sorban lépdelnek a kapuig. Csutomás Lajos az ajtóig kíséri őket. Kedves ez a mindennap megismétlődő kép Kívül az is­kola küszöbén kezdődhet a vi­dám csikóficánkolás, itt belül a fegyelmezettségé, tisztesség­tudásé a hatalom. Bent a tanteremben, amikor belépünk, az igazgató felkat- tintja a villanykapcsolót, s a modem, vadonatújnak látszó padok felett rövid villózás után tejfehér fényt áraszt a két neoncső. Nem mindennapi fa­lusi iskola ez. Oly szép, oly korszerű, hogy akármelyik vá­rosi társával felvehetné a ver­senyt, némelyiket még vemé is. Akvárium halakkal, virá­gok, szemléltető eszközök, az ablak alatt. Tejüveg mögött falba süllyesztett üvegszek­rény. Nem. ez valóban nem a falusi iskolák régi képe, ez már más, ez hódítóén új. — A kuitúrház munkája ér­dekelne. ön annak is az igaz­gatója, ugyebár? — kérdezném átméllkodásomat palástoló hi­vatalossággal, de Csutorás La­jossal nem lehet hivatalosan beszélni. Közvetlen, könnyed természet ő. — SZÜLETÉSI HIBÁM, hogy mindenbe beleütöm az orromat, s az is, hogy szere­tem a népművelési munkát — feleli derűsen. — Apám, nagy­apám is tanító volt, pedagó­gus minden testvérem. Itt 1933 óta tanítok, apám után örököl­tem a tanítóságot, s azt a mun­kát is, amit abban az időben nem kért, nem támogatott sen­ki: a népművelést! Nos, ha így van, s tudom, hogy így van, akkor igen örü­lök — fűzöm a szót csak gon­dolatban. Végül sikerül kibök­ni a kérdést, ami a szomszé­dos Sántosról jövet szüntele­nül fúrja az oldalamat. — Nem fárasztó a tanításon, az iskola gondjain kívül még ez a többletmunka is, a mű­velődési ház igazgatása, a falu kulturális életének irányítá­sa? Jut rá idő? — Nézze. éLvtársnő — rán­colja homlokát ■—, valamire való pedagógus nem tud nem együtt élni a falujával. Nem tud nem segíteni, ha felkere­sik, hogy: tanító úr, ez kelle­ne, az kellene, ezt meg azt jó lenne megcsinálni. Körzeti igazgató vagyok, ami azt jelen­ti, hogy sokat kell látogatnom a körzet iskoláit. A feleségem­mel együtt tanítunk itt. Ne­kem a látogatások, feleségem­nek a tanításon kívül a népes család, az öt gyerek gondja elég volna, ha tudnánk közö­nyösen nézni a körülöttünk lévő világot. De nem lehet. Olyan mély meggyőződés­sel vallja ezt, mintha eskü ter­he alatt tanúskodna. — Volt-e a közelmúltban va­lami a faluban, illetve a kul- túrházban? — Két hete vasárnap nálunk jártak a toponári kiszesek, elő­adtak három egyfelvonásos színdarabot, igen jól sikerült a találkozónk. Mi egyelőre nem kezdtük ed a munkát, mert még nem tudtam össze­szedni a fiaimat, lányaimat. — Hallottam, hogy tavaly nagy sikerrel adták elő a Zeng erdő című Farkas-operet­& — TÚLOZNI AZÉRT NEM KELL — fenyeget meg tréfa­ven fáklya san —, a siker nagy volt ugyan, de nem tudtunk elá­togatni a környező falvakba, ahogy ezt előre terveztük. Vi­szont a helybéli előadás bevé­telét okosan használtuk fel. Es ezt most a falu asszonyai él­vezik. _ ??? — A bevételből közös aka­rattal mosógépet vásároltunk májusban, melyet azóta a szín­játszók, táncosok és zenészek, a művelődési ház aktívái bér­mentve használhatnak. — És másokhoz is eljut a gép, vagy csak saját haszná­latra vehetik kölcsön a tagok? — Nagyon nagy a népszerű­sége mosógépünknek. Napi tíz forintért használhatják, akik igényibe akarják venni. A köl­csönzés összegét befizetik a művelődési ház betétjére. Most még egy kis kocsit szeretnénk venni, hogy a gépet rongáló­dás nélkül számíthassuk. — S kedvelik az asszonyok a' masinát? — De még mennyire! Való­sággal versengenek érte. Igaz, eleinte akadt, aki azt hangoz­tatta, hogy neki ugyan nem kellene még ingyen sem, mert nem tud az úgy tisztogatni, mint az asszonyi kéz. Most azok kardoskodnak legjobban a gépért, akik eleinte ellensége­sen fogadták. — Lesz az idén ezüstkalá­szos tanfolyamuk? — Most zártuk a kétéves tanfolyamot, a gazdák meg­kapták az okleveleket. Újat nem indítunk, ellenben úgy beszéltük meg, hogy alakítunk egy állattenyésztési szakkört, hogy ne halványuljon el a két év alatt tanult anyag. Gondol­tunk az asszonyokra, lányok­ra is. Számukra egy fonó-szö­vő tanfolyamot indítunk, hadd tanulják meg, főleg a fiatalab­bak ezt a fontos asszonyi tu­dományt. — Kik tartoznak a művelő­dési ház gárdájába? Csak fia­talok? — Fiatalok és idősek egy­aránt. Nyílik az ajtó, és egy fia­talember lép be rajta. — Még ő is, Lőrincz László tanácstitkár! — Mit terveznek, milyen elő­adásokat? — Valószínűleg ismét zenés darabot választunk, mert sok a jó hangú, énekelni szerető emberünk. S ugyanennyi a tán­cos lábú fiatalunk. Velük a feleségem foglalkozik. — Hallottuk, hogy volt itt egy tizennyolc tagú fúvós ze­nekar. Azzal mi van? EZ AZ ELSŐ KÉRDÉS, ami sér a szűk kis horgoson a fő­utcáiig. Útközben azután ér­deklődik, ami gondot okoz pil­lanatnyilag: hogyan szerezhet­ne szakembert az állattenyész­tő szakkör külön előadásaihoz előadónak. Megmondom. Jelezve, hogy kevés a pénz az előadók díja­záséra. — NEM VARJUK MI AZT, HOGY A MEGYE FIZESSEN helyettünk — tiltakozik nevet­ve. — El tudjuk mi intézni, csak jelöljenek előadókat! Lent a főutcán kezet szorí­tunk, ő a vendéglátó udvarias­ságával, én meg büszke öröm­mel, hogy ismét egy emberrel többet ismerek azok közül, akiknek az élete szüntelen tiszta lobogás a közösségért, azok közül, akik eleven fák­lyaként élnek, és el nem ég­nek. László Ibolya tánciskola indul a megyében Megkezdte munkáját a So­mogy megyei Tánctanítók Munkaközössége a megyei ta­nács művelődésügyi osztálya támogatásával. Kaposvártól Csurgóig, Sió­fokig évente körülbelül negy­ven tánciskolát szerveznek és vezetnek a tánctanítók. Eze­ken a tánctanfolyamokon sok fiatal sajátítja el a stílusos, szép táncolás tudományát. Ezeknek a tánciskoláknak kö­szönhető, hogy ma már a fia­talság többsége a táncok szo­lid, ízléses formáját választja. De a Tánctanitók Munka- közössége oktatóinak más sze­rep is jut azonkívül, hogy megtanítják táncolni fiatalja­inkat. A tánciskolák növen­dékei az öltözködés, a helyes viselkedés szabályaiból is a tánctanfolyamokon kapnak íze'ítőt. Tehát nemcsak a* tán­cot, hanem a szórakozássá' kapcsolatos helyes viselke­dést is a tánciskolában tanul­ják meg a növendékek. Az a tanulság. hogy ahol tánciskola működik, ott el­veszti terét és népszerűségét a »modem tánc« néven neve­zett ideges, rángatózó tánc- stílus. Az ez év tavaszán Bu­dapesten rendezett országos báli táncversenyt a szolid, szép tánco'ás jellemezte. Ez utóbbi jegyében folyik az ok­tatás a menye időszakos tánc­iskoláiban is, melyek most indulnak. Pontosan nem is tudnám megmondani, mikor hajtotta örök nyugovóra fejét. Csönde­sen ment el, távozását talán észre sem vették a másik ut­cabeliek. De a hozzá közelebb állók és a meséit csodálkozva hallgatók emlékeznek rá. Le­hetetlenséggel határos mondá­sainak felelevenítése meg-meg- nevetteti még most is az em­bereket. A korabeliek közül senki sem tudott annyi csodálatos történetet, mint András bácsi. Legszívesebben a gyermekek­nek mesélt. Soha nem kérette magát. Ha köréje kuporod­tunk, sodort egyet a bajuszán, s mindjárt beszélni kezdett. El sem lehetett volna zavarni bennünket mellőle. Az időseb­bek is lassúbbra fogták lép­teiket. ha meghallották a hangját. András bácsinál csak a cse­lédházak meg az akol mögöt­ti nagy nyárfa volt idősebb. Az is lehet, mikor az ő bölcsőjét ringatták, a gabonaszárakon még végigvolt kalász. — Haj abban az időben, az én gyerkőc koromban sok minden másként volt — mon­dogatta. Mi el is hittük utolsó szóig, amit mondott. Ellentmondást csak nagy élvétve találtunk meséiben. Keresztkérdésekkel nem lehetett zavarba hozni. Mindig kivágta magát, kivéve egy esetet, amikor is azt állí­totta, hogy soha életében nem hordott bakancsot. A lábára néztünk: bizony bakancs volt azon. El is szégyellte magát, és zavartan kovakövet meg tap­lót kotorászott elő zsebéből (gyufával csak körülményesen tudott pipára gyújtani), s hogy gondolatainkat a bakancsról másfelé terelje, gazdag él­ménytárából gyorsan elősze­dett egyet. — Oroszországban nem ak­korák a méhek, mint nálunk. — Hanem? — kérdeztük egyszerre. Hallgatott egy kicsit, majd így szólt: — Ott egy méh akkora, mint nálunk egy ökör. — És a kasok? A kasok mekkorák? — Mint errefelé. Jó sokáig töprengtünk, végül is egyikünk megkérdezte: — Akkor hát hogyan búj­nak be ott a méhek a kaptár­ba? — Azt én se tudom, masíro­zott tovább az ezred, s nem volt időm megfigyelni. Hát ilyenféle sók-sok külön­legességet, csak akkor előfor­dulható eseteket tudott András bácsi. Az ő idejében a háború­ban is másként harcoltak, mint manapság. — Nem jutott akkor min­denre idő — emlékezett vissza az öreg. — Gyorsan kellett cselekedni. A spanyolok elleni fergeteges roham idején tör­tént, hogy a mel'ettem harco­ló barátomnak lekaszabolták az orrát. Alig tartotta valami. Egészen ráleffent a szájára. Hogy ne akadályozza a moz­gásban — mert jött ám az el­lenség —, odalkapott és zsebre- vágta. És gyerünk! Töltöttünk és lőttünk tovább. Utóbb már nem is töltöttünk, csak lőt­tünk. — És mi lett az orral? — Mi lett volna? Ütközet c^ndrAs bácsi MESÉI után a helyére rakta, és oda­forrt szépen. András bácsi ezredhomista (kürtös) volt a hadseregben. Onnét való az alábbi két tör­ténet. — Kutya hidegek jártak ak­kor. A köpenyemről lefagytak a gombok. Sokszor fél óráig sem mertünk levegőt venni. Mégis meneteltünk. Nyakam­ban a trombita. Fújtam én rajta egymás után a marsot, de azt bizony . nem hajtotta j senki. Hanem mikor a barakk­ba értünk, rá egy jó félóra .múlva megszólalt a szögön az én trombitám. A melegben egytől egyig kijöttek belőle a befagyott indulók. Nem voltam ám én olyan pitye-potya ember ott sem. A szabadságot nem osztogatták ingyen. Egyik alkalommal mé­gis két hónapra hazaengedtek. — Mit csinált, hogy ...? — Mit? Ügy megfújtam a réztrombitát, hogy menten ki­egyenesedett. András bácsi sokat robotos- kodott uradalmakban. Csősz- ; ködött, nyájat, falkát őrzött, mikor mihez volt kedve. — Egyszer, mikor a nyájat legeltettem, úgy déltávban jött egy repülőgép. Ott íegyeske- dett a birkák fölött sokáig. »No, innen nem viszel el egyet sem« — gondoltam. Hanem csak nem akart elmenni. -Min­dig lejjebb, mindig lejjebb me­részkedett. Jól kellett" vigyáz­nom, hogy a kalapot le ne so­dorja a fejemről a pléhszámy. Itt valamit tenni kell. Kibon­tottam hát óvatosan a karikás ostort és zsupszü A pilótának azon nyomban kifolyt az egyik szeme. Nem várta meg, hogy a másikat is kiüssem. De el­mondhatta a többieknek is a történetet, mert azóta igen» igen magasan járnak a gépma­darak ... — Nem tudom, melyik év­ben volt már — simogatta vé­gig homlokát András bácsi —, de való igaz az, amit most mondok. i— Disznókat őriztem akikor, s kevés volt nagyon az eleség. Én nem hagytam annyiban a dolgot, fölfedező útra indul­tam, hiszen katonáétaiál... no, szóval találtam is egy egészen nagy, sárga tököt, az erdőhöz közeli kukoricában. Nem szól­tam senkinek róla. Fogtam a kis baltát és egy nagy léket vágtam a kaccsánál. Hát ak­kora volt annak a belseje, hogy a százötven disznó három hónapig magolt benne. Haza se hajtottam január derekáig, mert nem találtam meg a ki­járatot . ; : — Hát egyszer meg hogyan jártam! András bácsi minden vele történtet olyan hévvel és elhi­tető erővel mesélt, hogy ha nem is lett volna igaz, akkor se mertünk volna kételkedni valóságukban. — Szóval sok volt a makk. Behajtottam hát az ötszáz gyönyörű süldőt a fák közé. Nem lehéttérh ott sokáig, hir­telen elsötétedett az ég, és el­kezdett esni a hó. Pedig még halattak napja sem volt. Ak­kora pelyhek hulltak, hogy az ágaktól nem fértek le a föld­re, fönnakadt valamennyi. No, most mi lesz? Hiába főtt a fe­jem, nem jutottam semmire. Sötét volt, kegyetlen nagy sö­tét. Sok’ idő múlt el, mire de­rengeni kezdett az erdőszél. Úgy. márciustéjt keveredtem csak elő. Nem bírta a nap előbb felolvasztani a sok ha­vat.-— Soha nem gondoltam vol­na, hogy — s egyet pödörin- tett a bajuszán.., — de hát folytatom. A halastó melllett volt az uradalomnak egy tábla csillagborsója. Engem azért küldtek oda, hogy elzavarjam az éhes verebeket. Tudjátok, milyen furfanggal dolgoztak az átkozottak? Fejünkkel nemet intettünk. — Nem úgy repültek rá a földre, hanem hason csúszva közelítették meg a borsót. S mire észrevettem, felét leet­ték. Amit a madarak meg­hagytak, azt meg a halak pusztították el. — A halak? — álmélkod- tunk. — Igen. Míg szundítottam, kijöttek a... tóbóX „é§, .Megél­ték..; * András bácsi a tanítónak —> bár nem szívesen, de elárult egy titkot. A legutóbbi nép- számláláskor őhozzá is beállí­tott a népszámlálást végző ta­nító. A jó öreg mesemondó, mikor megtudta, miről van szó, így szólt a menyéhez: te most menj ki kis időre. A ta­nító nem tudta mire vélni a dolgot, hisz az adatközlés nem titkos. Mikor a »volt-e katona« rubrikához értek, András bá-, esi közelebb hajolt: »Tanító úr, én nem voltam soha ka­tona. De erről üneki minek tud­ni. Nem igaz?« Gőbölös Sándor váratlanul éri. Késik a válasz, amiből, no meg a virágáll­vány alatt árválkodó bombar- danból könnyű kitalálni, hogy a fúvósokkal baj van. Ha nem így volna, nem heverne itt a csillogó zeneszerszám! — Néhányon elhű tlenedtek a zenekartól. Talán most ősz­szel sikerül helyreállítani az egyetértést, amit még 1956 bon­tott meg. Az igazi zenészeket, akik szeretik a muzsikálást, már eddig is visszahozta a szí­vük. Jönnek a többiek is, kell, hogy jöjjenek! — Szép, rendezett a kulitúr- hiázuk. Hogyan sikerült így rendiben tartani, honnan van pénzük erre, hiszen az önök művelődési háza is önálló gaz­dálkodást folytat, csakúgy, mint a többi! Ravaszkásan hunyorít erre Csutorás Lajos. — A recept nagyon egysze­rű: életrevalósággal. Itt min­den pénz, rendezzen akárki, a kuitúrház pénztárcáját gazda­gítja. Nehezen ugyan, de sike­rült megértetni az emberek­kel, hogy ez így helyes. — Ká foglalkozik a KISZ- fiatalokikal? — Természetesen én! —• Mire készülnek? — Idén egyfelvonásos szín­darabokat tanulnak, melyek­kel könnyű ellátogatni a kö­rülöttünk lévő falvakba. öt év körüli szőke kisfiú ku­kucskál be az ajtón: — Apa! — Nem vitás, hogy ez következne: — Gyere már! Tűi hosszúra nyúlt beszélge­tésünk. Egészen besötétedett. Csutorás igazgató végig ki­VASÁRNAPI TARCA A pohár megtelik Valamivel délidő után hár­man voltak a kocsmában. A két vendég egymástól távol, s a kiszolgáló a pult mögött. Csendben voltak. kifelé néztek az ajtón, mert bár kö- zelgett az ősz vége, még nyit­va hagyták azt. Kellemes hűs és homály uralkodott benn, a szokásos kocsmaszaggal, ke­sernyés sör- és csípösebb bor­illattal keveredve. Látásból ismerték csak egymást, így nem volt mit mondaniuk. Elmerültek saját gondolataikban. A kiszolgáló a váltást vár­ta, a fiatal munkás a felesé gét a gyárból, a nyugdíjas meg semmit. Szokásból, idő­töltésből tért be ide. Egyéb­ként mindennapos vendég volt, a csapos tudta, hogy egy pohár sörrel beéri egész dél­után. Nem is várt tőle többet. Egész életében magának való volt, agglegény maradt, és fizetéskor mihdig letette gond­ját a bér hovafordítását ille­tően. Itt a kocsmában. Elha­nyagolt ruházatú, borostái arcú ember lett végül, vörö­ses orra szinte kiugrott az ár­pából. mert a kifejezéstelen, fakó fényű kék szemek egé­szen besüppedtek az őszes, szőke szemöldökök alá. Odakinn bújkált a nap, a száraz idő után megindult szél fojtott erejű villamosságot vitt magával a levegőben. Vi­har készült. Az utcán is keve­sen jártak, nem volt mit néz­ni. Végre valami történt. Va­laki megjelent az ajtóban. Egyszerre odanéztek. Egy vak ember volt. Nyilván ismeret­len erre, mert végigtapogatta botjával a bejáratot, csak az­tán lépegetett felfelé a lép­csőkön. Odabenn megállt, jel­legzetesen előre-feltartott fej­jel, köszönt, levette kalapját, majd oldalt, kitapogatva a széket, leült. A csapos kérdé­sére sört rendelt, amit az ki­vételesen kivitt neki. A két vendég közül csak a fiatal munkás nézte meg job­ban, a nyugdíjas hamar visz- szazökkent közönyébe. A sző­ke, hullámos hajú munkás­ember régi munkáscsaládból származott, megőrizte magá­ban a telep-lakások emberei­nek ösztönös segítőkészségét, a másik iránti jóindulatát. Úgy látta, ez a vak ember nem az élet elesettje, leg­alábbis arra vífilott egyenes, büszke tartása, aztán, hogy nem viselt sötét szemüveget, és botját sem festette fehérre, így — bár szánta — inkább kíváncsi volt, mi van a büsz­keség mögött. De nem akar­ta megszólítani. Sohasem sze­retett tolakodni, más emberek titkát kiszedegetni. Elfordítot­ta hát ő is a fejét, és már el* merült volna önmagában, mi­kor a vak megszólalt. — Régen jártam erre, azt hittem, meg sem találom ... Meglepődtek mindnyájan. Odanéztek. A csapos szólt vissza. — Miért? ... Már volt itt? — Igen ... Csak akkor még láttam... A háború előtt... Nem szóltak, várták, mit mond magától. — Tulajdonképpen beszélni szeretnék valakivel... , — szólt tényleg, de nem azt folytatta, amit vártak. — Itt lakik nem messze... A nagy­bátyám ... Vad Boldizsárnak hívják... Reménykedve, nyugodtan ült. A többiek feszengtek. — Nincs itt sehol gyerek a közelben, apuskám — recse­gett oda a nyugdíjas. A vak arc kissé árnyékba borult. — Pedig adnék még húsz forintot is annak, aki el­megy ... A munkás annyira megle­pődött, hogy nem jutott szó­hoz. A nyugdíjas krákogott egyet, nehézkesen felállt, mintha kéretné magát. De el­indult felé. A vak meghal­lotta, és benyúlt a belső zse­bébe. — Hol lakik az az ember? — kérdezte most a nyugdíjas. — Itt, az ötödik ház... Vad Boldizsárt keresse... Mondja, hogy az unokaöccse akar ve­le beszélni... Már tenyerében volt a pénz. Végigsimította, azután átnyúj­totta a másiknak. Százas volt. Amíg a csapos felváltotta az öreg szeme találkozott a fia­tal munkáséval, aki felhábo­rodottan és tiltón intett neki. Az megértette, szinte meghű- völten nézett a haragvó fia­talemberre, mégis eltette * húszast, s indult kifelé. Szempárbajuk egészen addig tartott, amíg a nyugdíjas az utcára nem ért. A munkás most visszané­zett a vakra. Mintha eltűnt volna a büszkesége. Kezéb°n szorongatta a papírpénzt, és a büszke fej lehajolt, mintha a földet nézné. Megszánta. Át­ült az asztalához. — Gyújtson rá, bátyám — szólt hozzá csendesen. Amíg tüzet adott, még kö­zelebbről megnézte. Elég fri«i volt a bőre. Úgy negyven fe­lé járhat — gondolta. — Egészséges színe van. i'á. tyám — szólt, hogy elterelje

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents