Somogyi Néplap, 1958. szeptember (15. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-04 / 208. szám

SOMOGYI NÉPLAP

t

3

Csütörtök, 1958. szeptember 4.

AáAAAAáááá4AAáiááAAAAAAAAAAtiAAAAiAAii

kJLkl

ÉRIK MUNKÁJUK GYÜMÖLCSE

— Azt hittük, hogy mindig kikerülnek bennünket — mondta köszönés után Juhász József, a kötéséi Jóreménység Tsz brigádvezetője.

— Üljenek ide a padra — invitált bennünket sokat sejte- tően.

— Most aztán ...

— Most aztán ki vele, mi minden nagyszerűt csináltak.

Józsi bácsi mintha kicsit megszeppent volna, először a könyvelőre, majd ránk nézett.

— Mégis jobb volna, ha maguk kérdeznének — fogta óvatosabbra a szót.

— Vagy?

— Mondja csak — biztattuk.

— De hol is kezdjem? Az elnök kint van a mezőn, s mintha erről jutott volna eszébe, a szántásra terelte a szót.

— A búzából hatvan holdat, rozsból tizet, őszi árpából ötven kataszterit vetünk. Most végzik a keverőszántást a gépek meg a fogatok. Az ősziek alá kerülő

föld minden holdja 160 kg műtrágyát kap. Ebben van foszfor, péti- meg kálisó is.

1957 áprilisában tíz család szövetkezett.

— Ennyien voltunk, ugye? — kérdezte a pontosság kedvéért Hődor Istvánná könyvelőtől.

— Most meg huszonegy család dolgozik a háromszázhatvan holdra kerekedett birtokon. Ez is eredmény. Molnár Géza. Vodnyánszki Gyula nemrég írták alá a belépési nyilatkozatot. Őket is beleszámítva nem is huszonhármán vagyunk. Már családot gondolok — teszi hozzá.

— Az állatállomány? — kérdezte vissza.

— Kilenc tehén,

tíz borjú. A Dajka I. a "legszorgalmasabb«, háromszáz nap alatt 6954 liter tejet fejtünk tőle. Lehet, hogy az országos kiállításra is felutazik.

— Birkánk van

meg tíz »főből« álló sertéstörzsünk. Novemberben malacoz- nak először. Kell az abrak, ezért vetünk ötven hold őszi árpát. Az idén kukoricánkat kiette a szárazság. Mikor kelni kellet volna, akkor volt az a rekkenő hőség. A meleg miatt bennmaradt az »ágy«-ban majd minden szpmje. Másodszor nem tudtunk vetni, mert a »korábban kellett volna« eső tatyakos- sá tette a földet — mindig esett.

— Szálastakarmányunk van szépen, több jószágot is tarthatnánk. Tartunk is, csak készüljön el az ötven férőhelyes istálló. Nem áll üresen, erről gondoskodunk. De menjünk a helyszínre, s nézzük meg ezt a lassan készülő lucaszéket. (Az istállóra gondolt, melyet már szeptemberben át kellene adni, de még csak a falak vannak készen.) Talán útközben találkozunk az elnökkel is.

A gépkocsi nekilódult a domboknak.

Józsi bácsi tovább magyarázott. A készülő istálló mellett egy tíz holdas, tavasszal telepített lucernás. A másik tíz holdon folynak az előkészületek: újra

fogasalják a szárazság idején leszántott földet. Mállanak a hantok, kiadós esőt kaptak. Lucerna jön ebbe is...

— Mennyit osztottak tavaly egy munkaegységre? — kérdeztük a brigádvezetőt.

— Pár fillér híján negyven forintot.

— S az idén?

— Még nem tudjuk, de most is számítunk annyira.

— Miből? Hiszen...

— Búza árából semmi esetre sem, de! — s Józsi bácsi meg a könyvelő válaszából ítélve nem lehet kétséges, meglesz a negyven forint munkaegységenként.

A dinnyeföld szomszédságában van egy ezer négyszögöles kis parcella. Uborkát termeltek ezen. Bevétel: tizenhatezer

forint.

Zöldségkertészetük tizenhárom holdas. Sok újburgonyát, korai káposztát, uborkát, kései kelkáposztát és zöldbabot, karfiolt szállítottak el a siófoki MÉK-nek. A tervezett negyvennégyezer forintos bevételt már »túllépték«, és még van is bőven eladnivaló.

Nagy László, a szövetkezet dinnyése se dugta még az asztalfiókba a lékelőkést.

A tizenöt holdas tábláról jó párat fordulhat a szekér, várni kell még erre a két szóra: nincs több.

Hét hold gyümölcsösük, öt hold szőlejük is van. Az utóbbi fiatal telepítés, most fordult termőre ... Szüretel a Jóreménység, bár a szövetkezet se régi Most ízlelik másodszor a közös munka gyümölcsét. ízlik. S évről évre több jut, mert a fa nő, az ágak terebélyesednek, s több lesz rajta a gyümölcs...

(Gőbölös)

* aia aeruMj — Birkánk van duit a domboknak. forint. fGőhölösl E

rVVWVWTVTyTTTTTTTVTTTVTTVTVTTTVVTTTTVVTTTTTVVTWTTTffTVTVVTTTfVVTTfTTTVTTTTTTTTTT'l »TTTTTTTTfTVTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTVTTTTT'

k

Csurgóról a kiállításra

— Fekete bácsi, Fekete bácsi! Álljon meg már egy kicsit! Magát keresik...

Nevének hallatára a kerékpáros ember egy pillanatra hátranéz, aztán lelassít és visszafordul. Ö az. Fekete István, aki Csurgó alsoíki részéin egyike a legszebb állatokkal büszkélkedő gazdáknak. Most egy 16 hónapos tenyészbikával, a Júdással utazik rövidesein a fővárosba, az Országos Mezőgazdasági Kiállításra.

Az első kérdésre: mióta foglalkozik tenyészállat neveléssel? — gyorsan jön a válasz:

— 1928 óta. Több okból. Elsősorban azért, mert szeretjük a szép, nemes jószágokat Az apám most 80 éves. Nemigen bír dolgozni. De az állatoktól elzavarni sem lehetne, örökké körülöttük szorgoskodik. Más részt jövedelmezőség szempontjából sem rossz az állat- tenyésztés.

A Fekete-családnak tíz hold földje van. Erre egy ló, egy csikó, két tehén — ezek egyike Juci, a Júdás anyja —, egy bika és egy üsző jut Mind törzskönyvezett állat. A Juci például 24 és fél kiló tejet ad naponta, 4,1 százalékos zsírtartalommal.

— A Júdást már nem hozom vissza a kiállításról. Átveszi az állam éppúgy, mint azokat a szép küllemű, sima szőrű és jó tejű jószágokat amelyeket eddig neveltem — mondja Fekete István.

— Máskor is vett már részt Fekete bácsi valamilyen állattal kiállításon?

— 1928 óta, a háborús esztendőket kivéve ott vagyok minden kiállításon. Egy tenyészbikával nagydíjat egy másikkal első díjat ezenkívül több második, harmadik díjat és elismerő Okleveleket kaptam. A háborús években azonban a kiváló minőségű jószág egy szálig elpuszitult, s csak azután nevezhettem be ismét, amikor helyettük másokat neveltem.

Fekete István, bár szívesien beszélgetne még az állatókról, mégis menni készül. Sok dolga lesz a hátralévő napokban, mert hosszú idő az, amit a Júdással Pesten kell töltenie. Nem is tartóztatjuk hát ha~ nem Dreher Ferenc keresésére indulunk, akiről úgy hallottuk, hogy szintén bemutatja i tenyészbikáját a rövidesen f megnyíló kiállításon.

A kérdéses bika, a Nándor, egyedül szomorkodiik az istállóban. A ház körül senki. A gazdát kinn a szőlőben találjuk meg hosszas keresés után. Mosolyogva meséli, hogy csak nemrégen kezdett állattenyésztéssel foglalkozni. A Na- KHjcsot, a Nándor anyját elő-J

szőr meg sem akarta venni, bár tudta róla, hogy törzskönyvezett Később derült ki, hogy ez a kiváló jószág 4700 liter 4,2 százalék zsírtartalmú tejet ad. S most itt van ez a fiatal bika, a 18 hónapos Nándor. A bíráló bizottság minden ellenvetés nélkül fogadta el, és neveztette be a . kiállításra szánt jószágok közé. Nem kis öröm ez az olyan gazdának, mint Dreher Ferenc, aki csak nemrégóta próbálkozik, s máris sikerről számolhat be: először vesz részt az Országos Mezőgazdasági Kiállításon.

A kiállításra készülő harmadik alsoki gazda Szalai István. Egy szót sem kell szólnia az otthon lévőik közül senkinek, a látogató, ha csak bepillant az istállóba, máris láthatja: itt aztán valóban sokat törődnek az állatokkal. Gyönyörű, korszerű, minden követelménynek megfelelő helyük van a lovaknak, teheneiknek és az Árpádnak, a 17 hónapos tenyészbikának, melyet Szalai István a kiállításra visz. Az Amor, a 24 kiló, 4,1 százalékos zsírtartalmú tejet adó anya már két hónapja nincs a háznál fiatal üszőborjával együtt. A tsz vásárolta meg Szalaiéktól. Árpád meg

talán valahova az ország má-i sik részébe kerül. — Nem baji — mondják a tenyésztők —, j majd nevelünk helyette mási-í kát. Éppúgy, mint azok he-j lyett, amikéit máskor vittünk | fel a kiállításra.

Készülődnek hát a csurgó-f alsoki gazdák, örömmé! viszik i állataikat a nagy országost szemlére, legfőképpen azért, ( mert ezzel is bizonyíthatják: ( Csurgón és környékén néhány i esztendős letörés után ismét í éled a valamikor híres állat- f szeretet, fejlődik a szarvas- ‘ marha-tenyésztés.

(Weidinger) *

Csak a szomszédba kellene átmenniük...

TÖBB TERMELŐSZÖVETKEZET VERSENG egymás* sal a kaposvári járásban. A vetélkedés egyik szakasza a csépléssel lezárult, s a felsőmocsoládi Petőfi Tsz szerezte meg az elsőséget. A jutalmat, egy világvevő rádiót — amint annak idején hírül adtuk — a Kaposvári járási Tanács vezetői adták át a győztes szövetkezet tagságának ünnepélyes közgyűlésen. Miközben a gyűlés kezdetére várakoztunk, gondoltunk egyet, és átruccantunk a szomszédos eosenyi Elórébe. Hiszen mi az a négy kilométeres út. Nem volt hiábavaló, sőt nagyon is tanulságossá vált ez a késő délutáni futó látogatás.

— Hallották, mi lesz ma este a moesc.ládiaknál? — kérdeztük az Előre Szövetkezet vezetőitől. — Nem, nem tudunk semmiről, se elsőségükről, se a versenyről' — mondták.

— Hozzánk bizony nem éppen gyakran vetődnek el a mezőgazdasági osztály emberei ■— tették hozzá —, mert nekünk nincs rizlingünk, csupán öt hold, még nem is termő gyümölcsösünk. A múltkoriban Turula elvtárs, a járási főagronómus a mocsoládiaktól szólt át telefonon, ahelyett, hogy Ide motorozott volna ezen a jó kövesúton. Suri elvtárs, a járási tanácselnök számtalanszor meglátogat bennünket. Még a kút- aknába is lement a nyáron, hogy meggyőződjék róla, hogyan működik a vízszivattyú motorja. Nem jól működött. De harmadnapra itt volt helyette a másik, s erre nincs semmi pa- nsszunk

A MEZÖGAZDASAGI OSZTÁLYON DOLGOZO

** ELVTARSAKNAK, nagyon is meg kellene gondolniuk a dolgot, mielőtt felhajtanák azt a bizonyos mocsoládi poharat. Mert ha egyikük-egyikük csak ritkán is, de hírük mindenkor átjut Ecsenybe. Ne adjanak hát okot holmi fel- tételezésekre, melyek szerint egy-két liter bor, és kész az elvtelen kapcsolat. Semmi szükségük erre sem nekik, sem a mocsoládi tsz-tagoknak. Mert a Petőfi Tsz igenis jogosan nyerte a versenyt. Nem a poharazgatás vitte az élre — amint azt az ecsenyiek helytelenül vélik —, hanem a kemény, szívós és eredményes munka. Kenyérgabonából 12,5 mázsás holdanként! átlagot takarítottak be; száz hold szántóra 56 mázsányi hízósertés értékesítése jut — hogy csak néhány számadatot említsünk.

A rádió tehát megérdemelten került hozzájuk. Az győzhetett, aki benevezett. Márpedig a járás 24 termelőszövetkezetének csupán a fele jelentette be, hogy össze kívánja mérni erejét társaiéval. A mocsoládiak indultak — az ecsenyiek nem. Ezért is nem tudhattak arról a bizonyos mocsoládi közgyűlésről az ecsenyi Előrében.

De más furcsaság is előbukkant itt. A két szomszédos község szövetkezetének tagjai, sőt vezetői egyszerűen nem ismerik egymás gazdálkodását — mert nem járnak át egymáshoz. Földjeik nem határosak, de Mocsolád és Ecseny nem a világ egyik és másik végén van. Négy kilométerkövet állítottak a két falut összekötő út mellé!

Szomszéd szövetkezetek ismeretlensége — képtelenségnek hangzik, pedig így van, holott közös az útirányuk. Jó volna, ha kölcsönösen meglátogatnák egymást, akár minden hónapban vagy hetenként is. Nem térnének haza üres tarisznyával. Itt a növénytermelés, ott az állattenyésztés kínál átveendő módszert. A tapasztalat átadója és átvevője egyaránt nyerhet a Petőfi vagy az Előre portájának, határának együttes meg- tekintésével.

J

ÖL TENNÉK A MOCSOLADIAK, ha felülnének saját teherautójukra, és átruccannának az Előrébe. Az ecsenyiek sem bánnák meg, ha Zetorjuk pótkocsiján viszont- látogatásra indulnának a szomszédos község Petőfi Szövetkezetébe. De abból is csak üdvös dolog származhat, ha a járási tanács mezőgazdasági osztályának Mocsoládra kiszálló dolgozói gyakrabban úgy osztják be munkaidejüket, hogy futja belőle az ecsenyi tsz helyszíni patronálására is. Könnyen megtehetik, hiszen csak a szomszédba kell átmenniük,

K. J,

A millibarba Gál- és a

Sebesiyén-csaIád is cseléd volt a veszprémi püspök nagytoldi-pusztai birtokán. Sötét cselédlakásokban álmodták egy boldogabb jövőről, könnyebb életről. A felszabadulás őket is kiemelte a cselédsorból, földet kaptak, s mojit már megkönnyebbülten tervezhették jövőjüket.

Amikor 1950-ben megalakult az állami gazdaság, azonnal jelentkeztek ők is, mert úgy vélték, ott jobban megtalálják számításukat. Ekkor már három család lépett be, mert 1947-ben Gál János és Sebestyén Mária házasságot kötött. Nem sokuk volt még ekkor a fiataloknak, bár igazat szólva a szülők se büszkélkedhettek dolgos kezüknél többel.

Nyolc év telt el azóta, hogy az állami gazdaság küszöbét átlépték Gálák, s ma már azzal dicsekedhetnek, saját házukban laknak. 1955-ben kezdtek el épülni, s a gazdaság, ahogy tudta, támogatta őket, fogatot adott, szabad embert segítségnek^ 1957-ben már készen állt a ház, birtokba vehette a boldog kis család. Igaz, hogy még nincs bepucolva, stukatúrozni is kell, ez azonban nem számít, majd kerül pénz erre is.

—i Jó harmincezerbe vöt eddig ez a ház nekem... — mondja elgondolkozva Gál János, s kicsit restelkedve végigsimítja borostás állát. — Az, benne vöt annyiban. A villanyt is most vezettettem be februárban, az is egy három ezeres.

Tekintetem az udvaron heverő kútgyűrűkre téved. Gál János elérti kérdő tekintetem.

— Most fúrótok kutat is. No, látja, a hozzávaló benne vöt kétezerbe, a munka se futja ezernél kevesebből.

Gálék ú

Gálné eddig nem szólt bele a beszélgetésbe, igen el van foglalva a mosással. Ott áll a teknő előtt piros fehérbabos ruhában, haját fehér kendő tartja össze, erős, barna kezével szappanozza, gyömöszöli a sok gyermekruhát.

— Maga is benn dolgozik a gazdaságban? — próbálom bevonni őt is a beszélgetésbe.

— Bent vótam, amíg a gyerekek nem gyüttek, de hát azzal a három gyerekkel épp elég dógom van, meg aztán a ház körül is van mit tenni-venrd..,

A kapu kivágódik, s vidám kacagással a gyerekek futnak be az udvarra. A két nagyobb pukkadozó nevetéssel kergeti a kis szöszke Katit.

— Nyugtassatok már! — szól rájuk az anyjuk, nem erélyesen, csak úgy csití- tólag.

— Hű, a mindenit, hisz mind a három lány! Kellene ide még egy fiú is — pengetem meg az ötletem.

Gál János rám néz huncut mosollyal, simlis sapkáját feje búbjára tolja:

— Nem lehet reckérozni, mert még ha biztosan tudná az ember, hogy fiú lesz... de hogy a negyedik is lány legyen!

A tűzhelyen Totyogva forr a jó ebéd. A gyerek azonban nem azért gyerek, hogy kivárja, amíg megkészül. Gálné kénytelen egy-egy almával elhallgattatni a játszásban kifáradt lányokat.

— Szeretném a gyerekeket kitaníttatni valaminek — szólal meg kis szünet után Gál János, majd magyarázatképpen hozzáteszi: — ha

már mi nem tanulhattunk. A Marika, az már ötödikes, igaz ugyan, hogy eddig nemigen remekelt, csak közepes rendű, de talán a Gizi majd jobban tanul, ő most megy elsőbe.

Gálné, amíg öblít, pana- szolkodik egy sort, mennyi gond van ezekkel a lányokkal, ruha kell, cipő kell nekik, most is utazhat Tabra bevásárolni a téli holmit. A gond ebben az esetben azonban csak vesződség értelemben használtatik, hisz a pénz ott van a sifonérban szépen, gondosan egymásra rakva, nem hibádzik abból egy fillér sem.

— Aztán mit vesznek, ha már a házra nem kell költeni? — tudakolódzom a távolabbi tervekről.

— Bútort! — vág a szavamba Gálné.

— Motort! — búg bele felesége szavába Gál János.

— Rádiót! — sikkantja a kis Kati a küszöbről.

i— Márpedig motor az lesz — vágja él felesége támadását Gál János. — Odaadnám a nem tudom micsodámat, csak a motor már meglenne! Kivárom, miképpen sül el a puska, ugyanis van egy anyadisznóm, öt malacom meg két hízóm, pénzt csinálok belőlük, s abból veszek majd tavasszal. Eddig minden évben két hízót vágtunk, jövőre azonban már hármat szeretnék.

— Hát aprójószág?

— Annyi csirkét összeszaporít az én párom, hogy félek, lassan kifogyok a tavalyi kukoricámból. Mondom is neki váltig, sok az a száz baromfi, de hát másrészt meg jó, hogy hétköznap is kerül a tányérba hús.

S folyik a szó tovább. Munkáról, megélhetésről. Sok a terv, mit vásárol a kis család, de egytől-egyig megvalósul majd. Gál János belépte óta volt már traktoros, parádés-, igásko- csis, két éve pedig a takarmány ságlyan van.

— Itt többre látok, jobb a kereset. Minden hónapban megvan az ezerötszáz, aztán tíz csikót is gondoztam eddig, amiért még külön hatszázat fizettek. így aztán mindig tudok pénzt félretenni. Most úgy kétezerre számítok, ebből négyszáz forintot elteszek — magyarázza Gál János.

— Jobban élnek, mint a múltban? — kérdem a sovány, de izmos férfitől.

Gál János meglepődik, de kis gondolkozás után megfelel a kérdésre:

— Most jobb, mert több a pénz, van szórakozási lehetőség. .. A múltban haj- kurászták az embert, most meg este hétkor leteszi a munkát, aztán van ideje mindenre. Ha akar, megiszik egy pohár sört, ha úgy tetszik, megnéz egy mozit, ha ez se kell, hazamegy a saját házába, bevacsorál rádiószó mellett..

— Szóval, meg van elégedve ?

— Meg. Az a fő, hogy legyen munka, az pedig van doszta. Régen azt a kis gabonát lökték oda csak az embernek, pénzt meg semmit. Most ezerszer jobban élünk... tudunk ruházkod- ni. A feleségem most olyan ruhákat vesz magának, amilyenekben régen az ürmök grasszattak.

Kis hallgatás áü be. Mindenki arra gondol magában.

milyen jó, hogy igy van s nem másképpen, milyen jó, hogy az egykori cselédemberek házat építhetnek, emberi életet élhetnek.

— A szülőket nem segítik? — riasztom fel a merengő házaspárt

— O, nincsenek azok rászorulva — mondja Gálné.

— Apámék is bent vannak a gazdaságban, szépen keresnek, nemrég építettek családi házat, az apósomék is itt dolgoznak, azok meg még előbb épültek, mint mink. Sőt, ha szükség van rá, még ők segítenek ki ben- minket is.

— Szórakozni eljárnak? ■— kérdem meg Gálnét.

— A gyerekek moziznak, oz uram is, nekem azonban itt van a háztartás,

— Én a magam részéről szeretem a meccset, a filmet is, ha a fiatalok előadást tartanak, arra is elmegyek

— teszi le a garast Gál János,

—■ Meg lottózik! — árulkodik a csintalan Kati.

— Azt is — keféli kétoldalm bajuszát mutatóujjával Gál János. Már ugyancsak koringéi engem is a szerencse, Tudja, télen meg az a szórakozásom, átjárok esténként a sógoromhoz. Van egy kis szőleje, aztán éjfélig elbeszélgetünk, elpoharazga- tunk.

A beszélgetés hosszúra nyúlik, de megéri, mert Gál János minden mondata azt bizonyítja, nem csalódott, megtalálta a számítását, valóra váltak elképzelései.

Gáléknál jártam. Nagytoldi- pusztán, de ugyanígy elmehettem volna a gazdaság bármelyik dolgozójához, hisz ugyanezt hallottam volna: van munkánk, megbecsülnek bennünket, jól élünk, s a jövő még többet igét;

LAJOS GÉZA