Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-15 / 192. szám

Péntek, 1958. augusztus 15. 6 SOMOGYI NÉPLAP „SZINTE HIHETETLEN, mit fejlődött a mi pusxtánk ...6Í ( LÁTOGATÁS GYÓTA-PUSZTÁN ) A HŰVÖS, JÖ ILLATŰ ERDŐBŐL KIÉRVE szinte fejbe vág a vakítóan perzselő nap. Az út két olda­lán sötéten zöldellő kukorica, távoliban a csodálatos kékség­ben rezgő égbolt, előttem ha­talmas gesztenyelombok, és égbetörő nyárfák alatt a pusz­ta. Vagy mégise? Itt kell len­nie, legalábbis 'hat” évvel ez­előtt, amikor “Utoljáira jártam erre, még ezen a helyen ter­peszkedtek a nagy piros cse­lédházak, jobbról pedig a tor­nyos iskola. No, mindegy, kö­zelebb megyek, hisz tudomá­som szerint a puszta még léte­zik. Es valóban! Az iskola most is a régi helyén áll, de a lakó­házakat nem látom. — No, majd a tanító felvilágosít •— gondoltam. Az iskola kerítése kapu nél­kül várja a látogatókat. Az udvaron lustán kárálnak a tyúkok, hátul egy süldő élve­zi az ideiglenes szabadságot egy duzzadt tőgyű kecske tár­saságában. Az ajtó nyikorgására a ta­nítónő jön elő álmosan, egy kicsit kócosán. — Hogy hol laknak a győ- taiak? — mosolyog a kérdésem­re. — Hajoljon csak le, mert a gesztenyék koronái eltakarják az új házakat — mutat észak felé, ahol valóban ott sorakoz­nak a friss vakolásé, de több­nyire még téglaszínű házak. Persze, innen nem látni jól, majd közelebbről is meg kell néznie. — No és a piros házak? — Itt voltak — int a fejével a közeli halmokra, amelyeket mér embenmagasságnyira be­nőtt a gyom. 1951-ben elbon­tották, és az anyag felhaszná­lásával új házakat kezdtek építeni. Mégpedig nem is akár­milyeneket! Várjon, rendbe­szedem magam és elkísérem. Útközben beszélgettünk. Is­koláról, tanulókról, szülőkről, művelődésről. Hogy a gyere­kek most is a mezőről jönnek az iskolába — gondolhatni, milyen tisztán —, és újra a mezőre mennek vissza. A szü­lők nem sokat törődnek ve­lük. Akárhogyan elengedik őket a tanításra. — Hány tanterem van? — Egy. Ez aztán sokáig templom, bálhelyiség, gyűlés- terem is volt, amiig az asztal­ra nem csaptam. Mert képzel­je csak el, hogyan festett az iskola és környéke egy tánc- mulatság- utáni reggelen. — És most hol gyűlnek 5sz- sze a fiatalok? — Hát... rossz időben a boltban, ilyenkor rrteg a há­zak előtt, az ároüíszélen. — Könyvtár? — Nincs. *— A kartásnő mit olvas? i— A Köznevelést. •— Szépirodalmat? — Nem is tudom, olvastam ám, de nem jut eszembe. Hiá­ba, sok a gond a harminc gye­rekkel, akiket egyrtől nyolcig tanítok. Elképzelheti. Bizony nem kell nagy fan­tázia hozzá. — Férfi tanerő kellene ide 1— folytatja. — Akadna is je­lentkező, de senki nem haj­landó kosztra felfogadni eigy egyedül álló fiatalembert. Azt mondják, arra a három-négy­száz forintra nincsenek ráutal­va. — Mozi? — Valamikor a télen járt itt utoljára. De szállítás közben valahogy elromlott a gép, és mivel egy parasztszekér hozta, a gyótaiakat okozták érte. A gépész kijelentette, hogy ide többet nem jön. Pedig nagy szükség lenne a mozira. Es mennyi nézője volt akikor is! f"|DAÉRÜNK AZ UJ TE- LEPÜLÉSHEZ. Nyíl­egyenes utcasor, szép nagy ablafcú házak, többön redőny, mindegyik előtt virágos kert, az első udvaron gyömölcsífák, szőlőlugas. Hátul, a legtöbb helyen külön rekesztve tágas gazdasági udvar. Férfiembert nemigen látni, itt-ott egy asz- szony tesz-vesz a ház körül. Az egyik körtefa hűvösében egyéves forma kisgyermek ját­szik a leterített pokrócon. Az utca másik végéről cséplőgép bugása hallatszik. — Bizony, negyvenkét új ház — mondja büszkén a ta­nítónő. — Ajkkor kezdték épí­teni, amikor idejöttem. No, de nekem vissza kell mennem, mert egyedül hagytam a kis­lányomat. Maga csak beszél­gessen az emberekkel — bú­csúzik. — Igen, de hol? ■— A boltban. Ott a központ. 1951 óta, mióta létesült. Gémeskút mellett visz arra az út. A kút körüli pocsolyá­ban két maszatos gyerek pan­csol. Nem találom a szövetke­zeti bolt bejáratát Építkeziés, átalakítás folyik. — Fővárosi nagyáruház lesz a mienk — fogad nevetve Cso- bod György, a boltkezelő.. Tá­gas hely, újjávarázsolt beren­dezés, terasz. Ilyen lesz két hét múlva a mi kis boltunk. Egye­lőre azonban kénytelenek va­gyunk megelégedni ezzel a csöppnyi lyukkal — tessékel egy kis hűvös helyiségbe, amely zsúfolva van a legkü­lönbözőbb árukkal. Valóban miniatűr áruház. — Mi a legkelendőbb cikk? — Sör, málna, cukor. — Havi forgalom? — Harmincezer forint, de állandóan növekszik. A PUSZTA SZÓRAKOZÁ­SÄRA terelődik a szó. — Nyáron futball, amit még az öregasszonyok is szívesen megnéznek, félen beszélgetés. Sajnos, csak a boltban, mert más hely nincs, ez a kuitúr- ■központ Nyáron esténként, télen nappal is ide gyűlnek össze az emberek elbeszélget­ni a világ dolgairól — ad fel­világosítást a boltos. Egy kisfiú jön, hat tojást hoz. Negyed kiló cukrot, egy doboz gyufát és egy zsákvarró­tűt visz érte. Később egy néni, 6 már hatvan darab tojást ad át. Aztán férfiak jönnek, egy- egy üveg vízben állott sörrel hűtik magukat. Közben rá­gyújtanak, és minden biztatás nélkül megered a szó a puszta dolgairól. — Legjobban a telefonra lenne szükségünk, amiért akár­mennyi társadalmi munkára hajlandók volnánk. Miért nem ránk fordítják az általunk be­( fizetett községfejlesztési össze- | get? Persze, mert az egyetlen i tanácstagunkat leszavazzák ; Marcaliban. Mi lesz a parlagon heverő tartalékföldekkel? Hát a vadkár megszüntetésével? Jó, hogy jött az elvtárs, mert már én akartam írni a szer­kesztőségnek. Hat holdam van, mind az erdő mellett, három katasztrális holdon termett hatvan kereszt gabona. A töb­bit lelegelték a vaddisznók meg a szarvasok — veszik át egymástól a szót, úgyhogy ce­ruzám aig tudja követni a pa­naszokat. — Miért nem lövöldözik a vadakat? — kérdem a beállott pillanatnyi csendet felhasznál­va. — Állami védett terület, nem lehet. Azt ajánlották, hogy vi­lágítsunk éjjel, akkor nem jönnek. Hát én kiakasztottam egy viharlámpát próbaképpen a kukoricásba, de másnap reg­gel csak az nem volt megrág­va, amelyik mellett a lámpát tartó dúc állt — panaszolja Benedek József. — Mondja, mit lehetne tenni? Már fel­ajánlottam az erdészetnek cse­rébe tartalékföldért, de azt mondták a tanácsban: azt nem lehet. Hát eddig lehetett? Pe­dig az erdészet hajlandó lenne átvenni. A vadkárt se fizetik meg, valahol mindig elakad a kérvény, és a becsüs soha nem érkezik meg. Hát jól van ez így? Bizony nem mondhatok igenlő választ. A TERMELÉSRŐL ér­deklődöm. — Kukorica, burgonya, rozs, takarmánynövények. Csalá­donként átlag két tehén, össze­sen kb. 20 ló, sok sertés, meg­számlálhatatlan baromfi, há­zanként legalább száz. Még most is ültetnek az asszonyok. Piacra már nemigen járnak, a tinót, sertést, dohányt inkább leszerződik — sorolják. — A tavasszal alig tudtam a tojást tárolni. Hetenként még ötezret is hoztak — szól közbe a boltos. Bevetődik a nyolc tagú párt- szervezet titkára, Siszler elv­társ is. Beszélgetés közben ön­ként adódik az összehasonlítás. — Rádiója csak az intéző­nek volt, újságot is csak ő ol­vasott. Most 19 rádió szól, több mint harminc újság jár a falu­ba. 36 kerékpártulajdonos van, vagyis csaknem minden házra jut egy. KISZ? — Nincs helyiségük. A régi intézőlakásban volt, de azt is elbontották, újat meg nem épí­tették. Most majd itt, ebben az épületben egy párbhelyisé- get meg egy kultúrtermet léte­sítünk. — Hogy állnak a csépléssel? — Nem jól, mert most való­ban állunk — válaszol mérge­sen egy szalmakalapos, kihú­zott ingű parasztember, Izsák Vince, aki néhány perce érke­zett. — No? — Most bírnánk jobban dol­gozni, mikor már a bizeiek be- leakasztotték a horgot a nap­ba, és nem most fogy el az olaj? Már másfél óra óta ál­lunk, pedig de sokat kéne ten­ni a földeken is. — Mert ügye — veszi át a szót egy másik gazda —, nagy­részt úgy álltunk össze, mivel nem volt elég munkás. — Ez a fejlődés, kérem. Né­hány évvel ezelőtt még szinte verekedték, hogy ki kerüljön be a bandába. Most meg így kell kínlódni — magyarázza a boltos. A bizeiek, úgy látszik, erő­sen belekapaszkodhattak a ho­rog nyelébe, mert a nap már az erdő koronái mögött buj­kál. Elbúcsúzom. A párttitkár még elkísér az erdő széléig. — Tudja, szinte hihetetlen, mit fejlődött a pusztánk. Hi­szen láthatta. Csak sokszor az mérgesít fel, hogy akadjak emberek, persze jobbmód úak, akik az atyaistennek sem akar­ják beismerni, hogy jobb most a dolguk, mint régen. A guta kerülget ilyenkor. JGEN NEHÉZ, NAGYON NEHÉZ megváltoztatni az emberek véleményét, még akkor is, ha nem kell érvekért még a szomszéd faluba sem menni. Az anyagiakban szinte felmérhetetlen a haladás, de a felépítmény Gyótán is nagyon messze kullog az alap mögött. Hibásak azért az ott lakók, de bizonyos mértékig felelősek a felsőbb szervek is. Mert talán másképp sikerült volna ripor­tom 1958 nyarán, ha kultúrter­mük van a fiataloknak, köny­vek között válogathatnak, két­hetenként egyszer legalább filmet vetítenének, ha egy fia­tal férfi pédagógus személyé­ben igazi vezetőre találnának, ha a puszta lakói több gondot fordítanának gyermekeik fejlő­désére. — pl — ÉRDEKESSÉGEK f JURCSASÍGOK KINÉL VAN A TŰ? Az innsbrucki fül-, orr- és gégeklinikáról nyomtalanul eltűnt egy kétcentiméteres rádiumtü, amely súlyos ká­rokat okozhat annak, aki magával vitte vagy megta­lálta. A tiroli lakosságot a rádió és a sajtó figyelmez­tette a rádiumtű eltűnésére. Geiger-számlálóval kutatták át a klinika összes helyisé­gét, de az elveszett tűnek még nem akadtak nyomára. NÉZD MEG AZ ASSZONYT, ALKALMAZD A FÉRJÉT R. E. Dumas Milner jack- soni (Mississippi) amerikai tőkés, egy tucat cég tulajdo­nosa azt állítja, hogy a leg­jobb minősítés, amelyet egy férfi állásában felmutathat, a felesége. »Egyre inkább attól függ, hogy alkalmaznak vagy előléptetnek-e egy férfit, hogy mi a főnök vé­leménye az illető feleségé­ről«. Milner szerint a férfi karrierjét tönkre is teheti a feleség, és öt nőtípust sorol fel, amely »alkalmas« erre: a mindig panaszkodó, az ura­lomvágyó, az anyagias, az a nő, aki a háztartáson kívül semmi iránt sem érdeklődik, továbbá az unatkozó nő, aki nem bírja hallgatni az üz­leti vitákat. SZEGÉNY PÁRIZSI SZAL- MAÖZVEGYEK! A nyári szabadságolások óta rossz idők járnak sze­gény párizsi szalmaözvegyek­re, akiknek felesége a ten­ger mellett vagy a h|gyek között nyaral. Az elhagyott férjek ugyanis a legnagyobb bosszúsággal kénytelenek tudomásul venni, hogy a mosodáknak több mint 90 százaléka, a pékségeknek pedig több miht 50 százalé­ka egészen szeptember else­jéig bezárt. A tejcsarnokok és a patikák is követték ezt a példát, és ajtajukon ugyan­csak »Nyári szabadság miatt zárva« felirat függ. A bor­bélykérdés is nehezen meg- oldhatc^ tekintettel arra, hogy a párizsi figarók 60 százaléka ugyancsak »váro­son kívül« tartózkodik, BOLDOGTALAN SZEREL­MESEK, FIGYELEM! Egy Los-Angeles-i házas­ságközvetítő iroda a követ­kező hirdetést tette közzé: »Ha komolyan, de remény­telenül beleszeretett egy filmsztárba, forduljon hoz­zánk, minden elképzelhető esetben gondoskodunk töké­letes hasonmásáról«, AKASZTÓFAHUMOR Egy alkalommal Mark Twain súlyosan megbetege­dett, és szigorú diétára kény­szerült. Amikor már két napja semmit sem evett, és pokoli éhséget érzett, vala­mi ételt kért ápolónőjétől; Néhány perc múlva az ápo­lónő egy kanál tápszerrel tért vissza és kijelentette, hogy az írónak legfeljebb ezt szabad ennie. Amikor Mark 'Twain a fejedelmi »ebédet« elfogyasztotta, így szólt: »Most pedig szeretnék valamit olvasni. — Talán hozhatna egy bélyeget!« Siófoki színfoltok és hanyfáiíkck FAKULÓ DICSFÉNY E hét keddijének forró délelőttjén a városkában sé­tálsz társaddal. Száradt tor­kotokat hűsítő itallal sze­retnétek . megnedvesítani. Beléptek a földművesszö­vetkezet sokat dicsért Ba­laton cukrászdájának kert-, helyiségébe. Pontosan tizen­egykor> letelepedtek egy va­laha tisztára mosott terítő­vei leterített asztal mellé, a kerthelyiségnek a fagylal- tozó felöli részén. Ha jó a szemed, az első pillantásra megállapítod: elődöd milyen cigarettát szívott, mert ha­muját szétszórta az asztalon. Várod a felszolgálót — elő­ször türelmesen, majd tü­relmetlenül. — Feketét tessék, duplát — csattan a pincér hangja. A tálcán négy-öt pohárká­ban kávé. Úgy látszik, senki sem rendelte meg, mert tizenegy sorstársad egyiké­nek sem szottyan kedve fe- ketézésre. — Egy kis málnát és egy limonádét kérek — fordulsz a melletted ellibbenő pin­cér után. — Hozom, kérem, hozom A felhőtlen kék ég káprázatos fényt küld alá. Vibráló tán­cot jár a napsugár a Balaton soha meg nem nyugvó tükrén. Gyűrűző habfodor susog a hajó után. Ha enyhe fuvallatot futtat át a túlsó part Siófokra, fehér vitorlások raja bukdácsol a zöl­des v'ztarajon. Csónakot, gumimatracot, autó belső gumit rin­gatnak a lágy hullámok. Piros-sárga-kék, és ki tudná felsorol­ni, hányféle színű gö~ /eleiből összeállított gumilabda repül embertől emberig, ma/ csobbanva ráhuppan a felszínre. Gyere­kek, felnőttek vidám serege lubickol a magyar tenger hűs vi­zében. Mások a parton vesznek száraz napfiirdöt: barna-pirosra nörköltetik testüket az aranyló augusztusi napsugárral. Az üdü­lés sokszínűsége tárulkozik itt hunyorgó szemed elé. Töltsd el pihenő időd egy részét ebben a fürdővárosban — meghallod Sió­fok életének zsongását, de zörejeit is. — szól vissza téged pillan­tására sem méltatva, és be­tér a fedett helyiségbe. Telik az idő szomjas vá­rakozásban, és máris aszta­lodon a rendelt ital. Gyorsan kihörpinted, nehogy elhűl­jön a langyos málna és li­monádé. — A világért sem szalasz- tanád el az alkalmat — ha már itt ez a jó ember, tüs­tént tudtára adod fizetési szándékodat. — öt negyven — vágja ki csak úgy fejből, írás nélkül. Ezzel zsebébe csúsztatja a hat forintot, és köszönés nélkül távozik. Te pedig bosszúsan kérded partne­redtől: megért-e ez az »üdí­tő italozás« huszonöt percet és hatvan fillér felárat? ígér a papír-terv. De nem válik valósággá, mert N. F.- né — róla van ugyanis szó — a szervezéssel mitsem tö­rődik. Azt hiszem, bajba jönne, ha megkérdezné tőle valaki: milyen látványosság fogadná az embert például az említett múzeumban? Július 31-ére táncos is­_____________________________ merkedési estet tervezett a k ulturos, lévén ez a: nap a , , .. . . ,, , tnmusváltás napja. Ám zs­mokat kellett kicserélnie, nészek nem jöttek... ahogy megérkezett a követ- Bízvást mondhatom: nem kező turnus. »Látogatás a sínyli meg az üdülő új Tab melletti Zichy-múzeum- ■ vendégserege az ilyen kai­ban; Kirándulás_ Kőröshegy- túrfelelős hiányát, aki — fe­re» stb., ilyen és hasonló lettesei jóvoltából •— ma kulturális megmozdulást már nincs Siófokon. ALTATÓDAL HELYETT ELŐZÉKENYSÉG Ez jellemző a Budapest—■ Balaton étterem pincéreire, akikkel este hoz össze a sors. Fogadod a felszolgáló illedelmes köszöntését, mi­után helyet foglaltál a tisz­taságtól ragyogó helyiség­ben. Felveszi rendelésedet, s mire teljesíthetné, máris hozzád lép a másik pincér: »Tessék parancsolni«. El­marad a hovatovább szálló­igévé váló mondás: »Kérem, nem az én asztalom». Igen, ezt a figyelmességet is illő észrevenned. Rázendít a cigányzenekar. Pattogó csárdás, majd mé­labús hallgató sír a húrokon. A prímás tiszta csengésű tenorja tolmácsolja a dal szövegét. — Kár, hogy nem koráb­ban akadtam rá erre a kel­lemes szórakozó helyre — sóhajtasz magadban —, amelyben a többi zenés mu­lató vad tombolása után szinte derűs nyugalom öm­lik szét. A pályaudvar tőszomszéd­ságában szakszervezeti és vállalati üdülők hosszú sora húzódik. Az ország bár­mely részéről idesereglett emberek a két hét eltelté­vel »betéve« tudják a MÁV- menetrendet: ha megszólal a hangos bemondó, biz­tosra veszik, hogy például most a Helikon expressz ér­kezése várható. Annyi hasz­nuk van a technika e vív­mányának (hangos bemon­dónak) működéséből, hogy hazautazásuk előtt nem kell informálódniuk vonatjuk indulásának időpontjáról. És ez rendben is van. De az már nem éppen lélekemelő, hogy éjszakán­ként különös koncertet kell hallgatniuk. Megannyiszor megesik, hogy az esti órák­ban szarvasmarhákkal meg­rakott tehervonat jár be az állomásra, s ott éjszakázik. A jámbor jószágok aztán olyan bús búgásba kezdenek (és azt szünet nélkül foly­tatják), mintha éreznék, hogy a vágóhídra viszik őket. Bizonyára nem csa­lódnak. Annál inkább a pi­henni vágyó emberek, akik azt remélik, hogy múló pil­lanat műve ez az »állati« hangverseny, aminek a haj­nal szokott véget vetni. Egyik üdülőtársam — gé­pész ember lévén — meg­jegyezte a minap: ha még egyszer lesz szerencsénk a marhavagonok közelségét észlelnünk, átlibben a kerí­tésen, s valamelyik árván hagyott pöfögő gőzössel el- húzatja a szerelvényt Za- márdiig. E szándéka ke­resztülvitelét csupán szabad­ságának lejárta hiúsította meg. SÄRGA irigység SZÜRKE UNALOM Megmintázhatnák róla a semmittevés szobrát. Nem tudja, mit kezdjen bőséges idejével. Sétálgat, napozik, alszik, és jól táplálkozik — pedig nem ezért kapja a fi­zetését. Egyik szakszervezeti üdülő Pestről küldött kul- túrfelelőse ő. Telefonköz­pontban dolgozott. Hathetes kulturos tanfolyamra vitték a tavasszal, hogy májustól szeptemberig gyümölcsözies- se frissen szerzett tudását. Uj munkaköre ellátására al­kalmatlannak bizonyult a A pesti orvos-házaspár zöld Wartburgja csak étke­zési időkben szokott az ud­varon pihenni. Napközben autótúra örömeit élvezték a boldog gépkocsi-tulajdono­sok. Ebéd és vacsora előtt pontosan öt perccel érkeztek vissza az üdülőbe. Egy este viszont korábban. Színházi előadás megtekintésére ké­szültek. Az orvos neje fél hét körül az udvaron sé­gyakorlat vizsgáján. Az tálgatott. Ruhája: fekete üdülési idény kezdetén elké- nylon-alj, hosszanti irány- szített két hétre szóló prog- ban citromsárga, narancs- ramot; utána csak a dátu- sárga és barna lapos rom­busz-alakzatokkal díszítve. — Mi az, nyakkendőket varrt a ruhájára ez a hölgy? — fordult csodálkozva a gondnok a vele társalgó egyik nőnemű üdülő-ven­déghez. — Dehogy. Tarkabarka festés az — szólt amaz. — Csinos, de kissé feltűnő — így a gondnok. — Kell is neki, mert nél­küle nagyon is szimpla len­ne — buggyant ki a sárga irigység a leányzó száján..; KUTAS JÓZSEF<

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents