Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-08 / 186. szám
Péntek, 1E58. augusztus 8. 6 SOMOGYI NÉPLAP SZOMBAT ESTE AZ IFJÚSÁGI HÁZBAN Még csak néhány hete, hogy új táncos helyiség nyílt Kaposvárott az Ifjúsági Ház kerthelyiségében, máris igen sokan jönnek ide hét végén, vagy ünnepen zene és sör melletti beszélgetésre vagy táncra. Az Ifjúsági Ház most megint újabb nagy ünnepségre készül, az augusztus 20-i munkás-paraszt ifjúsági találkozóra. Egy kis sörözés a tánc szünetében. Kettesben. ö JCi g^úiLdű$kúd(tk mink ? \ sszeszorui a szívünik, ha megöregedett szülőik bajáiról, panaszáról hallunk vagy olvasunk: ha arról szerzünk tudomást, hogy az öreg édesanyákat, apáikat gyermeikeik nem akarják segíteni. Hogy akadnak, akik megöregedett, munkában elfáradt szüleiket tehernek tartják, és keserűvé teszik számúikra a mindennapi kenyeret, amelyért pedig az »öregek« jó előre, már hosszú évtizedeken át megdolgoztak. Sokszor hangzott már el irodánkban egy-egy segélyt kérő ajkáról: »Tetszik tudni, vannak gyermekeim, de nem tudnak eltartani, ezért kérem, hogy a KIOSZ adjon szociális segélyt«. Elgondolkoztatóak ezek a szavak. Ilyenkor nekünk, fiataloknak önkéntelenül is arra kell gondolnunk: má is így járunk majd egyszer? Még gondolni is rossz erre. Minden szülő azért neveli fel gyermekét, azért ad neki többet, jobbat, mint ami neki jutott osztályrészül, hogy ha majd megöregszik, gyermeke vagy gyermekei gondoskodjanak róla, s hátralévő napjait nyugodtan, gondtalanul élhesse le. Sajnos, akadnak, akik szüleik eltartásától úgy akarnak elzárkózni, hogy »nem adhatok, nekem is van gyermekem«. Vajon az ilyen nem látja önmagát, saját sorsát? A- szülő, aki az életet adja, aki keserves éjszakákat virraszt kisgyermeke ágyánál, tisztába teszi, s ha .beteg, haját tépve rohan az orvoshoz; aki mindenét, sokszor még az utolsót is odaadja gyermekéért — ezt érdemli?! A szülő, aki, ha gyermekét sérelem, baj éri, minden .bajt, terhet magára vállal és amivel tud, segít, csak gyermekének jó legyen. A szülő, aki lemond az új ruháról, cipőről és sok-sok mindenről azért, hogy gyermeke kívánságát teljesíthesse. A szülő, aki mások előtt büszkén dicsekszik, ha gyermekének sikere van, eredményeket ér el, és nagyon szomorú, ha a gyermekének bánata, baja támad. Mit érdemel hát a szülő? — kérdezzük joggal azoktól, akik könnyen eltarthatnák, de elutasítják, tehernek tartják. Tanúi vagyunk olyan eseteknek, amikor idős anyák, apák hálátlan gyermekeik védelmére kelnek, amikor segélyt kémek tőlünk azért, hogy még a legcsekélyebb »anyagi gondtól« is mentesítsék fiúkat, lányukat. Ismerünk olyan gyermekeket is, akik inkább elszóra- kozzák a pénzt, ahelyett, hogy havonta néhány forinttal segítenék megöregedett anyjukat, apjukat. Irodánkban nemegyszer szívettépő jelenetek játszódnak le, amikor egy kisiparos özvegy édesanya, apa az életútjáról beszél. Amikor elmondja, hogy mindent gyermekeire áldozott, s azok most nem segítik. Amikor magukra hagyatott öregek segélytkérően elpanaszolják, hogy senki hozzátartozójuk nincs, aki eltarthatná őket, ezért fordulnak hozzánk segítségért. És örömkönnyekre fakadnak, amikor átveszik a társadalom gondoskodásaként a KIOSZ rendszeres pénzbeli segélyét, annak bizonyítékát, hogy »öregjeink« mégsincsenek egyedül. Nem azért fogtam tollat, hogy soraimmal könnyeket fakasszak a szüleiket megbecsülök szemébe, hanem azért, mert azokhoz akarok szólni, akik megfeledkeznek a szülők megbecsüléséről, s nem látják be, hogy öreg szüleik eltartása elsősorban az ő legelemibb erkölcsi kötelességük. Tudjuk, vannak, akik bár nagyon szeretik szüleiket, segítenék is szívesen, de keresetük kevés ehhez. Nem is nekik szól ez a kis írás, hanem azoknak, akik a társadalom segítségét a valóban rászorulók rovására akarják igényibe venni. Az ilyenek kétszeresen érezzék a felelősséget, és ha van egy szemernyi lelkiismeretűk, szálljanak magukba, gondolkodjanak a gyermeki háláról, amely még ha a legodaadóbb is, sem pótolhatja mindazt, amit a gyermek a szüleitől kapott. Baross Gyula, a KIOSZ Somogy megyei titkára. $ Könyvek — fiataloknak A fiatal Gerencsér Miklós első regénye, a Hátsó város 1944—45-ben Győrben játszódik. Visszavonuló német csapatok, magyar partizánok, külvárosi gyerekek, fiatalok a szereplői, * * * Mai problémákat tárgyal Gergely Márton Szöszije. Főhőse egy tizenöt-tizenhat éves kislány, aki összekuszálódott családi életében, de mégis meg tud állni a lábán. A falu angyala GANDOR BÁCSI, az •öreg körorvos verejtékező homlokát törölgetve dőlt hátra az igazgató tanítónő parányi szobájának egyetlen kényelmes foteljében. S tiltón emelte fel kezét: — Ne kezdjen panaszkodni Eva, most én panaszkodom. Azt már hallottam, hogy elvágyódik innen, városban szeretne tanítani, egyedül érzi itt magát annak ellenére, hogy már három éve van itt. Azt hiszi még mindig, hogy bele lehet halni a falusi életbe? Nézze, én huszonnyolc éve vagyok községi körorvos, hat falum van, sokszor azt sem tudom, melyik hívásra menjek, mert gyakran elbolondíta- nak az ötödik faluból az elsőbe holmi ártatlan hasmenéssel, fogfájástól eredő fejfájással. Segítsen nekem, Éva! A fiatal tanárnő, akinek három év óta csak az volt a titulusa öregtől, fiataltól, hogy »tanár néni, tanító néni«, figyelemmel hallgatta az orvos kifakadását. Becsülte a nagy munkabírású öreget, de nem értette, mit akar, hogyan segíthet ő neki, az orvosnak. Gyorsan meg is jegyezte: — De Sándor bácsi, nekem csak pedagógus képesítésem van, nem értek én a gyógyításhoz. — S álla alatt tneg- jelent az a nevetőgödröcske, amely olyan kislányosan kedvessé tette az arcát. Látta ő már régóta, hogy sokszor komolytalan okokkal siettetik ide ki a pusztára az öreget. Eleinte nevetett is a mérgelödésén. Az orvos várakozóan nézte. — No, nem kell félni, kislány. Nem gyógyításra gondolok én, hanem arra, hogy úgyis mindig innen magától telefonálnak rám. Ha elmenne oda, ahol valami panasz van, megnézné, kikérdezné a beteget, és belátása szerint hívna, vagy csak elmondaná, hogy milyen »esetekkel« találkozott, az nekem megnyugtatás lenne és komoly segítség. Es... — folytatta tétovázva — magának sem ártana, ha benézne tanítványainak családi fészkébe. Mindjárt nem érezné azt az árvaságot, amit én is éreztem kezdő orvos koromban a nagyváros, az egyetemi évek után. /é Z EGYEZSÉG megkötő- dóit. Éva tanító néni szorgalmasan látogatta a családokat tanítás után, azokat, ahonnan beteget akartak jelenteni a doktor bácsinak. Az esetek kilencvenkilenc és fél százalékában felesleges volt a rögvest orvosért kiáltó ijedelem. Enyhe napszúr £sr ól, egyebekről volt csak szó, amikhez valóban nem kell az orvos. A tanítónő felhívta másnaponként Sándor bácsit, aki szinte főnöki szigorúsággal vallatta »segédorvosi« munkájáról. Éva észre sem vette, megkedvelte a szelíd erőszakkal kikényszerített segítést, mert amit nem tudott megtenni három év alatt, ahhoz ez segítette; közelebb kerültek hozzá az emberek és viszont. Szerdai napon történt, hogy Kovács Kati édesanyja lélekszakadva rohant föl az iskolába a tanyáról, telefonálni az orvosért, merthogy a Kati halálán van, tán meg sem éri a holnapot. A tanítónő is megszeppent a lány anyjának feldúlt arcától, azonnal hívta a doktort, s megállás nélkül hadarta el, hogy Kovács Kati halálán van. A vonal túlsó végén az öreg nevetni kezdett. Éva majdnem lecsapta mérgében a hallgatót, hogy nem veszi komolyan a dolgot az öreg. — Sándor bácsi, hogy lehet ilyen... — nem fejezhette be. — No, no, kislányom! — haíllotta a hirtelen fegyelmezetté keményedő hangot. — Lassan a testtel. Sejtem, miféle baja van már megint annak a Kati leányzónak. Ugye, arról a Kovács Katiról van szó, amelyiknek két egészséges, gyönyörű kisfia is van? — Igen, róla van szó — válaszolta Éva ridegen. — Menjen el hozzá, édes gyermekem, mert én nem tudok menni piVLanatnyilag, úgy sejtem azonban, nincs is rám Szükség, mert új jövevényről lehet szó. Nézze meg azt a, halálán-levést, aztán hívjon vissza. Közben vallassa meg a leányzót, de okosan ám, mert ő a kilencedik hónap bizonyosságáig nem hajtandó elmondani semmit. Ha tényleg baj van, jövök. Rendben? Éva fanyalogva tette le a ERDEKESSEGEK a n a (jijt)itáqból I BALESETELHÁRITÁS | A REGGELINÉL KEZDŐDIK A sikeres balesetelhárítás a kedélyes reggelizéssel, a dolgozó férfinek feleségétől és gyermekeitől való harmonikus elbúcsúzásával kezdődik. Ebben egyetértett minden nő, akit a szakmai T R A P É MOZI KAPOSVÁRON A SOMOGY MEGYEI MOZIÜZEMI VÁLLALAT A KAPOSVÁRI VÖRÖS CSILLAG FILMSZÍNHÁZAT átalakította SZÉLESVÁSZNÚ FILMVETÍTÉSRE A szélesvásznú mozi ÜNNEPI MEGNYITÓJA augusxtus 9-én, szombaton délután 5 órakor lesz a Trapéz c. szép színes, amerikai szélesvásznú film bemutatásával szakszervezetek erre vonatkozólag megkérdeztek. A statisztika is megállapítja, hogy az otthoni légkörnek igen nagy hatása van az üzemi balesetekre. ITT NEM LEHET LÓGNI J A stuttgarti helyiérdekű forgalomban a minap olyan emeletes autóbuszt próbáltak ki, amelynek a lógósok bizonyára nem örülnek. Ha valaki megkísérli, hogy a kizárólag leszállók részére fenntartott középső ajtón jusson fel a kocsira, egy du- ' da ad jelt, mert a felszállást fotocellás berendezés ellenőrzi. A kalauz az autóbusz emeletén utazók számával is állandóan tisztában van, mert az utasokat ott is fotocellás berendezés regisztrálja, sőt még a leszállók számát is kivonja. Az emeletes busz kényelmes üléseken 79 utast vihet magával, és külön előnye, hogy az emeleten utazók a táj szépségében is gyönyörköd hetnek. TARZAN NEGYVEN ÉVES Hihetetlennek hangzik, mégis valóság, hogy Tarzan figurája már negyven évvel ezelőtt megszületett. Az első Tarzan-filmet 1918-ban készítették, és azóta 32 olyan film készült, amely »az őserdő hősének« viszontagságairól számol be. Körülbelül ‘2 milliárd ember látogatott el negyven év alatt ezeknek a filmeknek a megtekintésére, és ezért kereken félmil- liárd dollár beléptidíjat fizettek. Az első Tarzan, aki az afrikai dzsungelben liánok segítségével lendítette magát egyik fáról a másikra, Elmo Lincoln volt, már régen nem él. Az utolsó és legfrissebb Tarzan Gordon Scott, aki (úgy látszik, az évforduló fényének emelésére) feleségül is vette filmbeli partnernőjét. hallgatót, és kapta magám kardigánját, jelezve a várakozó Kovácsáénak, hogy elmegy megnézni a lányát. A LIG VALAMIVEL DEL UTÁN lépte át Kovácsék hajlékának küszöbét, és már alkonyodott, amikor megkönnyebbülve, szívében boldog-vidámsággal lépett ki a kapun Kovácsné hálálkodásá- tól kísérve. Amikor megérkezett, Kati leányzó ruhástul feküdt a bútorokkal túlzsúfolt szobq, ki- vénhedt kanapéján. Meglátva a látogatót, nyögdécselni kezdett, noha nem látszott rajta semmi jele annak, hogy halálát várná. A gyomrát tapogatta meg a fejét, nagy őzike-szemét ártatlanul hunyor- gatva hol az anyjára, hol a tanítónőre. Éva kiküldte az asszonyt, és szelíd türelemmel kezdett beszélgetni a lánynyal, úgy vallatta, mint egy pap a nagy bűnöst, aki nem akar megbékütni az éggel sehogysem. Kati unta meg hamarabb a példálózgatást, kér- dezősködést. Megtört hangon vallotta, hogy tegnap likőrt főzött, nem volt elég édes, addig cukrozta, kóstolgatta, hogy mire elkészült volna az ital, egy cseppecske sem maradt belőle. Az tette ilyen »halálos« beteggé. Még enni sem kíván, csak vizet inna, pedig már annyi víz van benne, hogy kipukkad a hasa tőle. A tanítónőnek nehéz volt visszatartania feltörni készülő nevetését, de egy pillanat ezredrésze alatt megbocsátotta az orvos bizalmatlanságát Katival szemben. Hiába, Sándor bácsi csak ismeri az embereit. — Nézze, Kovács néni — szólt ajka körül bujkáló mosollyal a belépő asszonynak, aki megsokallotta a benti beszélgetést, s azért jött, hogyha már Kati nincs halálán, akkor menjen, és legalább fejje meg a tehenet — nincs semmi komoly baj. Katinak megártott a likőr, most kicsit másnapos állapotban van. Főzzön neki jó erős teát vagy kávét, ha van, holnapra kutya baja sem lesz. ]\[EM HÍVTA FEL A DOKTORT aznap este. Másnap megjelent az öreg istentelenül zörgő motorján, beszélgettek, aztán odébb állt a falu felső végén lakó Haja- gos-családhoz tartva. Ott várták. Alig húzta ki a lábát az orvos, az öreg Lidi néni tért be hozzá. — Jaj, tanító néni, édes lelkem... telefonáljon már a doktor úrnak, mert végem van, ha nem gyógyít meg! — Nem olyan könnyű az, Lidi néni, kedves — kínálta hellyel az idős asszonyt. — Mi a panasz, mondja csak el szépen! — Jaj, tdfhító néni — restelkedett, szája elé kapva a kezét, hogy mondja-e, vagy sem — két nap óta megállásom sincs, szüntelenül ott ülnék, ahová a király is gyalog jár. Éva apránként szedte ki a nénikéből, hogy mikor, mit evett, aztán megnyugtatóan helyezte kezét Lidi néni sovány karjára: — Hát ez bizony alapos gyomorrontás. Igyék Lidi né- ném, egy stampedli pálinkát, aztán addig, míg rendbejön, ne egyék, csak teát igyék kekszszel, vagy kétszersülttel. De betartsa ám, mert másként nem gyógyul meg! Lidi néni, bár bizalmatlanul, de megköszönte a kapott receptet. Harmadnap beállított, ráncos arcát egy hatalmas virágbokréta mögül ra- gyogtatva Évára, aki éppen akkor fejezte be a vacsorázást. — Ezt magának hoztam, lelkem, tanító néni. Meggyógyultam ám! Maga még a doktor úrnál is jobban ért a betegségekhez. Mondta is a sógorasszonyom, hogy maga a mi jóangyalunk. f?VA SZIVET jóleső rne- legség fogta körül. Csak most vette észre, hogy úgy jönnek hozzá a felnőtt emberek, akár a gyerekek az iskolába, befogadták, meleg emberi szívek tették számára otthonná ezt a kis pusztát. Amikor Lidi néni elcsoszogott öreges lépteivel az ablak alatt, akkor született meg benne az elhatározás, hogy most először a közeledő tanév végén nem ő utazik haza, hanem ide hozza nyaralni özveav édesanyját. ■ LÁSZLÓ IBOLYA
