Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-03 / 182. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. augusztus 3. ( BALATONI ÖRÖMÖK ) % Retten a parton * Végre megérkezett 0. Nagyon boldog vagyok, de közben azon töröm a lejem, hogyan lehetne végre kettesben maradni vele, hogy egyszer már megkérje a kezem, mert szegénynek hol Vili bácsival kell kártyázni, Sanyi bácsiwl sakkozni, Lajos bácsival beszélgetni, vagy hallgatja Zsazsa néni lány- ságát, aztán Biri néni szakácskönyvek címét diktálja fel neki, amiket be kell szerezzen; ha végre egy-egy pillanatra sikerül magunkra maradnunk, akkor a Kölykök nyivákolnak a hátunk megett. Elhatározom, hogy elcsalom valami csendes, megfelelő helyre. Jön utánam gyanútlanul. En meg megyek kitartóan elöl, és egyre szebb helyeket fedezek föl. Mikor a távolságot már megfelelőnek találom, ártatlanul álmélkodom a hely szépségén, és megjegyzem szendén, hogy itt jó volna megpihenni. Elhelyezkedünk a fövenyen. A hullámok megpróbálnak a lábunkig kapaszkodni. Dobog a szívem, és türelmetlenül várok. Egy darabig nézzük a vizet, azután egymásra mosolygunk. — Nem is kérdezed, miért jöttem meg egy nappal előbb? — kezdi el végre. Intek, hogy nem.., — Igazán nem? — inger- kedik velem. Megint intek, hogy nem. Erre megmakacsolja magát. — Hát ha még ennyit sem érzel meg, kár is beszélni róla tovább. Nagyon megijedek. Még csak ez hiányzik. Innen én nem mozdulok, míg meg nem kéri a kezem. — Talán érzem — mondom igen hatásosan és szelíden. (Hű, de nehéz dolog ez.) Néz egy darabig, azután elkomolyodik, nagy lélegzetet vesz, emelkedni kezd velem a part, és akkor látom, hogy nagy körben gyerekek bámészkodnak egy közeli bokorból, öreg bácsika távcsővel figyel minket és lélekszakadva rohan felénk egy hosszú pongyolás asz- szony. Pillanatok alatt itt van. — Mit csinálnak itt maguk — dörren ránk. — Ismerjük az ilyen párocskákat. Ide jönnek erkölcstelenked- ni, mi meg neveljünk tisztességes ifjúságot, mi? Nem szégyellik magukat? Na, mit csinálnak itt? A fülem ég a szégyentől, ö azonban nyugalommal rágcsál egy fűszálat és il- lemtudóan felel: — Vizsgáljuk a Balaton vízének a ph-ját. Az öregasszony megkövül, aztán kitör: — No, megálljon, maga szemtelen fráter, majd megtanítom én tisztességre — és elrohan fújtatva. Szemrehányóan nézek rá, mert hiszen nem mindenki kémikus, és honnan tudja, hogy a ph. a hidrogén ionok koncentráció sorozatának negatív logaritmusa? Éppen azt akarom tanácsolni, hogy fussunk valamerre, amikor megjelenik az öregasz- szony egy rendőrrel. Nem tudóm, honnan szerezte be ilyen hamar. Utánuk benépesül a part a kíváncsiak tömegeitől. — Itt vannak a jómadarak, látja-e? Erkölcstelen- kednek mindenki szeme láttára. Na, fiatalember, most legénykedjék! Hogy miket mondott ez a jampec nekem, biztos úri Mit csinálnak itt, nem értik? Es ö felel szolgálatkészen, anélkül, hogy megfordulna, rágcsálja tovább a füvet és nézi a vizet. Mögöttünk áll a diadalmas öregasszony és a szőke hajú fiatal rendőr. — A Balaton vízének a ph-ját vizsgálom. — Aha, hallja? — visít közbe a néni. Es ő bevallja, hogy bizony mi tagadás, ez így is van, mert átszűri az egész Balatont, kiválogatja belőle az ázalékokat, a papucsállatkákat, vízibolhákat és bolharákokat, a halakat áttelepíti a Bajkál-tóba, csak a harcsákat nem, mert azokat előbb rántva megeszi, azután ledesztillálja a rengeteg vizet, utána szétválogatja a molekulákat az atomoktól. A molekulákat a zalai parton gyűjti össze, az atomokat itt, a somogyi parton. És ha már elég sok atomja lesz, akkor felrobbantja a Balatont és kibújik a föld másik oldalán, megint keres egy tavat, azt is hasonlóképpen kielemzi, azután azt is felrobbantja, azután atom- máglyán elpárologtatja a tengereket, a föld összes vizét, és szomjan halatja először a vénasszonyokat, azután az egész emberiséget, majd vállára veszi a földgolyóbist, és átgyalogol vele a Napba, onnan felfűzi a Vénuszt, Mar sót, Jupitert és az Uránust meg a Plútót, a kis és nagy galaktikával egy nylon zsinórra, a nyakába akasztja és felül a Göncöl- szekérre, elmegy a Fiastyúk- hoz, összeszedi a tojásokat, s elhozza a kedves néninek, süssön belőle rántottát. (Istenem, csak nem kapott napszúrást?) Az öregasszony rémülten figyel, azután hirtelen világosság gyullad kidülledt szemében. Maga előtt tereli a gyereknépséget, és futás közben fejvesztetten hirdeti, meneküljön, akinek kedves az élete, mert elmegyógyintézetből kiszökött őrültek vannak a parton, és szemmel láthatóan ön- és közveszélyesek. Pillanatok alatt kiürül a part. Biztos fedezékből (az öreg bácsi egy fa tetejéről még mindig távcsővel) figyelik, hogy mit csinálunk a rendőrrel. Még magamhoz sem térek, mikor a kis rendőr ránk mosolyog, és kijelenti, hogy tetszünk neki, és megengedjük-e, hogy leüljön, feltéve, ha nem zavar, azonkívül érdekelné, hogy fizikussal vagy kémikussal van-e dolga, és mikor megtudja, hogy ó valóságos kémia tanár, olyan boldogan csillog a szeme, mint egy iskolás fiúnak, mert megtudjuk, hogy most végezte az általános iskola nyolcadik osztályát, levelezőhallgatóként, de elvágták kémiából pótvizsgára, nem érti, hiába, és ha 0 volna olyan kedves, ha néha megmagyarázná, amit nem ért. Es mivel ö vérbeli tanár, már se lát, se hall, talán azt sem tudja, hogy én is ott vagyok, összehajlik a szőke és a fekete fej, mintha évek óta ismernék *egymást, olyan egyetértésben beszélgetnek. amiből megtudom, hogy a nátrium könnyű fém, pozitív jellemű és egy vegyi értékű, sőt a hidroxilgyök egy vegyi értékkel és negatív jellemmel változatlanul megy át egyik vegyületcsoportbái a másikba. Már sóhajtani sem érdemes. Lehunyom a szemem, és arra gondolok, mekkora ez a Balaton, és milyen hosszú a partja, de nem akad rajta egy csendes hely sem, ahol nyugodtan megkérhetnék az ember kezét. MIHÁLYI MARGIT Nincs annál csúnyább, mint amikor egy gyermek elfeledkezik szülei iránti kötelességéről, elfelejti gyermeki szeretedével viszonozni, meghálálni azt a sok fáradságot, amit érte szülei elszenvedtek. De talán még ennél is csúnyább, ha egy szülő a gyermeke nyújtotta szeretetet, gondoskodást lekicsinyléssel és nem megértéssel, hálával fogadja... • * • P éntek este van. Vacsorához készülődik P. I. és családja. Anyja, P. S.-né is itt lakik fiánál, mióta megnősült. Hiszen eleget volt egyedül, mert férje már jó néhány esztendeje a temetőben pihen. Csendben fogyasztják a vacsorát, illetve az öregasszony, P. S.-né csak turkál az ételben, mint akinek nem ízlik. Fia lehajtja fejét, úgy eszi az ételt, hogy ne lássa anyja kel- letlenségét. A fiatalasszony sem szól, csak megáll kezében a kanál, tóikén akad a falat, amint piszmogó, az ételben turkáló unott arcú anyósa arcát nézi... Hamar befejezik az evést, a kislány is végzett, aztán a lefekvéshez készülődnek. P. S.-né a szobájába vonul. A fiatalasszony kérleli férjét, hogy ő még maradjon. Ülnek az asztalnál mozdulatlanul, szótlanul... Egyszer csak az asszonyból kitor a sírás: — Mi van anyáddal? Amióta itt van nálunk, úgy tesz, mintha nem ízlene a íőztöm. — Ugyan hagyd — válaszol a férfi —, bizonyára apám miatt búsul... Az asszony azonban nem hagyja. — Húsz éve, hogy meghalt apád, tudom, sokat szenvedett egyedül, s az egyedüllét csak növeli a bánatot. De most már évek óta velünk van ... Ha legalább egyszer mosolyogna, vagy egyszer köszönettel fogadná, amit neki adunk. Ezt így nem lehet bírni. Beszélj vele, kérdezd meg, mi baja, hogyan tehetnénk jobbá akár az ő életét, akár ezt az áldatlan helyzetet... M ásnap, szombat reggel a fiatalasszony piacra indult bevásárolni a vasárnapi főzéshez. — Anyuka — kérdi anyósát —, mit szeretne vasárnapra? Vegyek csirkét, vagy valami másfélét? Az öregasszony hallgat, majd vállat von. — Nekem mindegy, az én öreg gyomrom már úgysem bírja a jó falatot..} így érkezett el a vasárnap. Az ebéd szokás szerint folyt le, hasonlóan a többihez. Ebéd után a fiatalasszony poharakat vesz elő, bort tölt, kínálja anyósát is, de ő csak a fejét rázza. — Nem, nem, én nem iszom. A fejem nem bírja... Délután P. I. így szól anyjához: — Anyám, néhány napra Pestre kell mennem. Mivel szeretnénk néhány dolgot vásárolni, úgy határoztunk, Erzsi is velünk jön. Ha anyám vállalja, itthon marad a kislánnyal. Az öregasszony néhány pillanatig hallgat, majd kifakad. — Persze, az öreg az csak maradjon. Annak már nem jár a Pestre menetel. Az már nem érdemel annyit... Fia értetlenkedve nézett rá: — Anyám, hiszen fáj a lába, most is bottal megy. Azt gondoltuk, hogy inkább maradjon itthon, mintsem fölöslegesen fáradjon, de ha jönni akar, akkor szívesen elvisszük, megyünk együtt, az egész család ... — Jó, jó — mondja kicsit kelletlenül az anyja —, de miből megyek, nekem nem telik erre. Nincs vonatra pénzem... Fia most már kicsit keményebben fordul anyjához: — Hogy mondhat ilyet, anyám? Apám után ezer forintnál több nyugdíjat 'kap. Kértük egyszer is azt a pénzt magától? Hiszen csak saját magára költi... De ha nincs, akkor nincs. Majd én megveszem a vonatjegyet, s fedezem a többi költséget is... Ebben maradtak. Az utazásra elkészítettek mindent. P. I. a vonatjegyeket megverte az IBUSZ-náí, hogy ne kelljen jegyváltással vesződni az állomáson. E lérkezett az utazás napja. Korán reggel csörög az óra, sietve készülődnek, hogy időben kiérjenek az állomásra. Csak P. S.-né szobájából nem hallani neszt. — Anyám — szól be a fiú az ajtón —, készüljön, lekéssük a vona tot... Rövid hallgatás, majd a válasz: — Mégsem megyek ... Tudod, a lábam nagyon hasogat. Ne kívánjátok egy öreg asz- szonytól, hogy miattatok eny- nyire törje magát... Nem szólnak, sietnek az állomásra. Az előre megváltott jegyet már nem tudták eladni, s bosszankodva hajították a szemétgyűjtőbe. Elvégezték Pesten dolgaikat, hazajöttek. El is felejtették az utazás előtti kellemetlen jeleneteket. Az egyik nap a szomszédból Kovács bácsi, aki ugyancsak nyugdíjban volt, s lányánál éldegélt, jött át egy kis beszélgetésre. Szó szót követett, többek között azt is megkérdezték, hogyan él, mint telnek napjai..; — Nem panaszkodhatom — mondja az öreg Kovács. — Igen jó sorom van. A vejem níagyon megbecsül; nem sok a nyugdíj, amit kapok, de azt arra költőm, amire akarom. Sőt, a vejem vasárnaponként még költőpénzt is ad, mivelhogy jól keres, meg hogy a lányom is dolgozik..; — Jó magánajk — szólal meg P. S.-né. — Ha annyi a pénze, adhatna belőle nekem. Hadd enne ez a szegény nyugdíjas, kegyelemkenyéren élő öregasszony egypár jó falatot... A fiatalasszony e szavak hallatára sírva szalad ki a szobából, s a fiú méltatlankodva fordul anyjához. — Anyám, ez nem szép magától. Hiszen a pénz, amit kap, teljesen magára megy. És nem a legjobb falatot kínáljuk magának mindig? Hiszen mindig megkérdezzük, hogy mit szeretne. S nem megy hetenként többször is moziba, ha színház van, színházba? Hányszor szóltunk magának, amikor vasárnap ebéd után a cukrászdába ment süteményért vagy egy feketére? Kellett-e eddig akár csak egyszer is nélkülöznie? Hát ez nem szép magától... A z öregasszony csak vállat vont. Nem szólt, mint aki úgy érzi, hogy a szavak ellenére neki van igaza. Keserves, unott arccal ül, nem mondja, de úgy érzi, milyen hálátlan egy gyermek, ilyen hálátlan csak egy fiú lehet, aki nem tudja megbecsülni öreg édesanyját... • • • Es így telnek a napok, P. S.-né nem változott máig sem. Tudjuk, sokat szenvedett ő is, férje is, de ezért az államtól megkapja a megbecsülést, s úgy érezzük, fia is és menye is azt nyújtja neki, amit tudnak. Hiszen a nyugdíj, fia és menye szeretete — viselkedése ellenére is — azt mutatja, hogy nem a fiú a hálátlan... Szalai László volt éppen... öngyilkos lett... Csodálatos, megrendítő temetés... A lányok telesírták zsebkendőiket, öreg professzorok, tanártársak zokogtak, mint a gyerekek... Ritka embert, nagy művészt vesztettünk vele... De miért is ilyen korán? ... Ilyen váratlanul? ... Micsoda rejtélyt hordozott magában ez a mély érzésű, büszke szív? — A megfejtés nem volt nehéz... A férfi, akinek ajtaja előtt határozta el magát a halálra, egy másik tanárunk volt; ő nem jött el a temetésre... Mi történhetett közöttük? Próbáltuk összerakni az eseményeket... Magunkra voltunk utalva, mert a férfi nem beszélt sem a búcsúlevélről, sem másról, az asz- szony nővére pedig, akire a gyermeket hagyta, nem tudott semmiről... Mi is történhetett? — Csak a férfiből indulhattunk ki... A tanár 40—45 év körüli ember volt. Agglegény, de azoknak a rigolyáitól egyelőre, úgy látszott, megmentette az értelme. Ragyogó tehetségű, szellemes, éppen ezért fölényes magatartásának tűnő ember volt. Tanitásáből hiányzott az az érzés, amit az asszonynál megszoktunk. Sokszor azt hittük, nincs szíve, máskor pedig megrendített mély emberszeretetre valló állásfoglalásával... Csak egy példát... Volt ott nálunk egy nagyon tehetséges, de züllésnek induló proli gyerek ... Egyszer találkozott vele az éjszakai mulatóban. Valószínűleg környezettanulmányt végezhetett az eset után, mert egyszer bejött, és név nélkül elmondta a történetet... Hogy a szülők milyen áldozatot vállalnak a gyerekért, meg hogy kik azok, mennyire gyökértelen egzisztenciák, akik tönkreteszik példájukkal a bűvkörükbe jutókat. Azt mondta, szintén név nélkül címezve: »-Vedd tudomásul, ha akarod, ha nem, felelősséggel tartozol azoknak, akik közül jöttél, viselkedéseddel visszahatsz rájuk«. — Mondom, fölényes volt. de ez lényegéből, értelméből fakadt, és nem takart rosszindulatot. Még józannak sem lehetett mindezt mondani, inkább olyan világfclfogásnak. amely, mivel mindenen túl van, minden poharat kiürített, rezignáltan veszi tudomásul, hogy az élet nagyobb és újabb meglepetéseket nem tartogat számára. Volt ebben a magatartásban bizonyára önszeretet és kényelem, a megrázkódtatásoktól való óvakodás és bizonyos el- kényeztetettség is ... Ennek egyébként valós okai lehettek: intelligenciája, adottságai következtében az érvényesüléséért jóformán nem kellett küszködnie, anyagi helyzete mindig stabil színvonalon állt, a nők, akiknek ebben a világban ismeretük és jó szimatuk volt, és akik nem csináltak maguknak lelki problémát testük tetszés szerinti odaadásában, nos, a nők sem jelentettek számára többet kedves játékszernél, akiket értekük szerint kell megbecsülni. — Kettejük párbaja titkos és mély volt, minthogy mindketten leplezték igazi érzelmeiket, ha mindegyikük másképpen is, más-más okokból. Ritkán látták őket együtt, néha betértek a kávéházba egy feketére. Ilyenkor könnyed, fesztelen csevegőknek tűntek, akik éppen tanítványaikat, egy-egy színdarabot vagy filmet elemeznek csupán... És ez valószínűleg így is volt... Az ember, aki valami mellett egyszer elkötelezi magát, vagy eljut egy bizonyos korhatárig, nehezen határozza el magát egy vallomásra. Talán, mert fél a vlsz- szautasítástól, vagy ragaszkodik egy másik régi szerelem ködképéhez (mint az asszony), talán mert csalódott egyszer valakiben (mint a férfi). — Most, hogy így visszaemlékszem, egyszer talán észrevettem valamit közöttük. De ez is oly finom, oly diszkrét volt, amilyen csak az az asszony lehetett. Egy főpróbán vett részt az egész iskola, s a felvonásközi szünetben a feketés pultnál melléjük sodródtam. A férfi kedves, kisfiús mosollyal nyújtotta át neki a csészét, miután átverekedte magát a tömegen. Láttad már bizonyára, hogy a nők hogyan vizsgálják és cirógatják szemükkel, akit kiválasztottak maguknak... Ezt a pillanatot kaptam én el... A férfi már kavarta kávéját, még mindig mosolygott kicsit... Az asszony, mintha nem is tudná, mit tesz a keze, gépiesen ugyanezt csinálta, de szeme sugara alulról fölfelé lassan pásztázta a másik arcát, mintha magába akarná inni annak minden vonásit. Hogy ragyogott az a szem, és milyen furcsa most erről beszélni, mikor az egyik már halott, a másik még él... — De tudod, ez is csak pillanat volt: lehetett mindenképp magyarázni... Sokkal többet nem tudtunk ... Legfeljebb pontosan ösz- sze tudtuk állítani az asszony utolsó napjait. A pincér a szokott asztalnál látta ülni, de most egyedül, elgondolkodva. Még meg is jegyezte ezt, mire az asszony, ismerve irodalom- szeretetét, azt mondta neki: »Egy verssort idézgetek: — Mint aki sínek közé esett, S ál- talérzi tűnő életét. — Ismeri, ugye? Kosztolányi. Hogy kattognak a verslábak. Mint a vonat, ugye?« Aztán előtte nap délután együtt ült a tanárral. Csendesek voltak, mint akik mindent elmondtak egymásnak. — A házmester háromszor látta felmenni az emeletre. Az utolsó napon kétszer, jó órával egymás után. Az ötödiken lakott a tanár. Nem ismerte, nem is kérdezett tőle semmit. A lakók mondták, hogy sokáig állt az ajtónak háttal, lefelé nézett az udvarba. Azt hitték, várja a tanárt, minthogy jártak oda más asz- szonyok is. A harmadik napon otthon megírt két levelet, azokat otthagyta az asztalon, gyermekét szépen felöltöztette, elvitte a nővéréhez, és azt nondta, néhány napra elutazik. Kicsit hosszabban nézett a lányára, kicsit hosszabban csókolta meg, aztán felment oda, az ötödik emeletre, egy ideig állt a gará- dics-rácsnál, aztán lehajtotta a fejét, és átbukfencezett a mélybe. — Hát így volt... — A színész ismerős nagyot sóhajtott, mintha most is nyomná az emlék... — Ennél többet akkor senki sem tudott. De nekem jóval később felfedett valamit a sors a tragédiából. Akkor már jelentős szerepeket játszottam, s mint tudod, ez nálunk az érvényesülést jelenti, bizonyos rangot a színészvilágban. Ekkor, egy éjszakai bárban találkoztam a tanárral. Egyedül volt, megszántam, elszakadtam a társaságtól, amelynek ilyenkor úgyis minden mindegy, odaültem mellé. Hallottam, elhelyeztette magát onnan a főiskoláról, de azért tartotta magát egyébként. Csak még jobban magának élt, mint azelőtt. Megismert, szólt néhány szót. De láttam, ez már nem ugyanaz az ember. Erősen öregedett, de nemcsak külsőre. Tartásában nyoma sem volt a régi büszkeségnek. — Nem akartam bontogatni a régi sebet, másról beszéltem. Gratulált sikereimhez. Aztán minden átmenet nélkül róla beszélt, az asszonyról. »Te tudod, te ismerted, ugye, milyen csodálatos volt?« Bólogattam. Láttam, sokat ivott, könnyezett. »Ö tanított meg engem élni, de most minek is élek nélküle?« »Te, barátom, ami azelőtt volt, arra úgy emlékszem, mint álomra, mint egyedüliségre, gőgre és önzésre... ö jött, és én álltam, mint akit csoda nyűgöz le... De viaskodtam, kényelmemet jobban szerettem ... Aztán nem bírtam tovább«. A pincért hívta, nekem is rendelt valamit. »Akkor, előtte való délután vallottam ... Ö, hogy remegett a hangom ... Nem mertem ránézni... Sokáig nem válaszolt ... Ránéztem... Csendesen sírt...« A férfit is újra elkapta a könnyezés. Nyelte őket, lehajtotta fejét, sokáig hallgattunk. »Másnap csöngettek, öt vártam, helyette az egyik régi lépett be. Magyarázkodni... Valószínűleg együtt érkezhettek... s ez a másik csöngetett előbb... Azt hitte, azt hitte... Hogy én... Pedig én már... S az a búcsúlevél: Örökké akarlak szeretni... De miért is vagyok én már más? ... Miért?... « — Magára hagytam. Nem azért, mert ismertem a titkot, hanem mert gondoltam, jobb, ha most nem beszél tovább... S csakugyan, rövidesen fizetett, és ment tovább,.. Egy végzetes szerelemmel a háta mögött, amely már örökké kísérni fogja... — Hát, látod, ilyen a művész-szerelem ... Azaz nem mind ilyen... De ha valóban az, akkor tündökletes, pompázó virág, s beragyogja a többit is, legalább egy könnycsepp erejéig megrázza és felemeli a gyengébbeket, mint ott a színpadokon, ahol szép és igaz történeteket néz a szórakozni és épülni kívánó nézősereg. GSÁKVARI JANOS
