Somogyi Néplap, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-03 / 182. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Vasárnap, 1958. augusztus 9« A SZOCIALISTA HUMÁNUM SZELLEMÉBEN Emberek vagyunk. Megértésre, szeretetre vágyók. Igazságérzetünk minduntalan hábo- rog, ha méltatlanul bántanak minket. Keres­sük a kiutat az esetleges rosszindulat szülte vádak alól, és küzdünk, hogy elfogadjanak, értékeljenek, emberszámba vegyenek. Hibákat követünk el, tévedünk, mert embe­rek vagyunk. Vállaljuk érte a felelősséget. A büntetést is. Azonban nem szeretjük, ha egyszer jogosan kifogásolt, nem jóvátehetet­len, de azóta óriásira duzzasztott tévedésün­ket éveken át emlegetik, s erre hivatkozván felületesen, kézlegyintéssel döntenek sorsunk­ról. Mert elég egy szó, egyetlen rosszindulatú megjegyzés, s már kerülnek az emberek. Ki­vetettjei lehetünk így a társadalomnak, min­dentől elzárt, kisemmizett, elkeseredett bá­bok. Nos, egy ilyen történetet akarok most el­mondani. Főszereplője egy asszony, aki nem találhatja meg helyét a társadalomban, mert valami, vagy valaki mindig közbeszól... Kovács Ernőné (előző nevén Báron Pálné) másfél éve fut igaza után, melyet látszólag többször is elismertek már. Valaki talán így mondaná: a sors üldözöttje. Én úgy látom inkább: nem túlságosan emberségesek, kik akarva-akaratlan (nehéz lenne kideríteni) gá­tat vetnek útjába... 1957. március 31-én racionalizálták. Jogos volt, vállalati érdek, senkinek sem lehet sza­va ellene. Pénztáros volt a Somogy megyei Tejipari Vállalatnál, • s az átszervezés folytán kiesett. Sok emberrel, másokkal is előfordult ez már. Csakhogy történetem szereplője azóta' sem tud elhelyezkedni... Hivatalos pecsét, aláírás tanúsítja: »Mun­káját. pontosan lelkiismeretesen ellátta, el­lene kifogás nem merült fel, magas képzett­ségről és sokoldalú gyakorlati tapasztalatról tett tanúbizonyságot. Működése alatt politikai tevékenységet, különös tekintettel az ellenfor­radalmi eseményekre, nem fejtett ki.« Ezzel bocsátotta útjára a vállalat. És azóta már sok helyen megfordult: a városi tanács­nál, a Vízműveknél, a kollégiumban és más vállalatoknál. Mindenütt képzettségének meg­felelő állás kínálkozott, örömmel fogadták. Am az információ megérkezése után az ar­cokon megfagyott a mosoly, s lemondóan kö­zölték: politikailag nincs valami rendben... Kovács Ernőné nem dolgozik. A megyei pártbizottság vizsgálta az ügyét. Igen, állító­lag az ellenforradalom alatt, vagy után tett valami kijelentést. De ettől nyugodtan elhe­lyezkedhet. (Hasonló kijelentés nem egy, több ember szájából is elhangzott akkor.) Nem tartják ellenforradalmárnak, ellenségnek, ha­nem azért racionalizálták, mert létszámcsök­kentés volt a vállalatnál... Hiába a papír, az igazolás .., Kovácsnét úgy tüntetik fel mindenütt, mint politikailag megbízhatatlant, s ezáltal nem tud állásba jutni. Ki kéri az információt és kitől? Nehéz kér­dés. Papíron egyik vállalat sem kért javas­latot, csak szóban hangzott el körülbelül így: Kovácsné tipikus kispolgár, kijelentéseket tett az ellenforradalom után... Nos, ha ezt mondják az emberről, szinte magától értetődik, hogy a szűk szavú és na­gyon is egyoldalú vélemény eleve kizárja az elhelyezkedés lehetőségét. Félreértés ne essék: ha valaki bűnös, bűn­hődnie kell. Nem emelnék szót védelmében, nem igyekeztem volna kibogozni a kibogoz- hatatlant. De Kovácsné nem bűnös. Olyan ki­jelentést tett, mellyel nem érthetünk egyet, amelyért dorgálás jár. De semmi szín alatt sem foszthatjuk meg miatta a munka lehetőségétől. Talán nem is rosszindulatról, felületesség­ről van szó ebben az esetben. Miért, hogy Vé­tek József elvtárs, a Vízművek igazgatója csak úgy »utcán át« érdeklődik a nála jelent­kezettről? Miért az, hogy Némethné elvtárs így nyilatkozik: »Tiltakoztam ellene először is azért, mert nő. És hangoskodott október­ben ...« Miért az, hogy Fehér József elvtárs, a Tejipari Vállalat párttitkára, amikor tudo­mására hozom, hogy Kovácsné még mindig nem tudott elhelyezkedni, így válaszol: »Az az ő baja«. Másképp kell bánni az emberekkel, még ha hibáztak is, még ha százszorosán is elítéljük egyetlen kijelentéséért. Mert szocialista hu­manitásról beszélünk, emberségről... Igen, igaza van Fehér elvtársnak. Nem hi­vatott arra, hogy valakinek fészket csináljon. Azt mondja: »Nem teszek egy lépést sem el­helyezkedése ellen. De hogy kijelentéséről tá­jékoztatok mindenkit, ez biztos.« Nem itt van a baj. Ott, hogy papíron más a véleményünk egy emberről, mint szóban. Hogy jogos volt-e kiadni azt a bizonyos mű­ködési bizonyítványt, és arra illetékesek ír­ták-e alá? Igen, ezen lehet vitatkozni. De Ko­vácsné dolgozni akar, s joggal hivatkozik a vállalat javaslatára... Tanulságos ez a történet, nagyon tanulsá­gos. És arra int, hogy büntessük meg, aki bűnt követett el, de ne ítéljük el, legyünk emberségesek azokkal, akik tévedtek. Egy ki­csit mindig annak az embernek a he'vébe k? képzelni magunkat, akinek a sorsa, léte, mun­kalehetősége függ tőlünk. Mert ilyen dolgo­kat nem lehet felületesen, kapualjban, ■ így utcán elintézni. Sokkal nagyobb felelőseget várnak tőlünk, mert az emberek nem szere­tik, ha méltatlanul bántják őket... JAVOBI BÉLA. |Vfl egvallom, amikor szoba elegyedtem Rékási Já­nossal, és előlhozakodott csalá­di tragédiájával, először fenn­tartással fogadtam az apósára, bizonyos Szegény Imre nevű egykori gabonakereskedő, va­gyonos gazdára tett nem éppen hízelgő megállapításait. Volt okom a kétkedésre. Mostani találkozásunk ugyanis már nem az első, idestova két esz­tendő óta ismerjük egymást. A nagy-nagy vihar és megráz­kódtatás idején — emlékszerr nyomatékot akarna adni mindannak, amit eddig elmon­dott, apósáról alkotott véle­ményét, egész élete történetét elmeséli. A községben, ahol lak- tunk, nem számítottunk a jómódú polgárok közé, de apám néhány hold földecskéjé- ből, ha nem is pompásan, de azért, mint a hozzánk hasonló többség, megéltünk. Volt kis házunk, szőlőnk, s apámnak telt annyira, hogy taníttasson engem. Az érettségi után szak­sége miatt — tényleg beteg volt — nem bírja a börtön­büntetést leülni. Be is feküdt akkor a kórháziba. Persze tel­jesen nem úszhatta meg szá­razon, de mikor kikerült a bör­tönből, még nagyobb mellény­nyel, volt. T gy telj az idő, hol ott­-*• hagytam őket, hol visz- szacsaltak. Persze akkoriban rá voltak szorulva a fizeté­semre, meg aztán egy mentő- angyal is kellett, akinek a ne­vére rá lehetett Íratni a tehe­► ♦♦*♦♦♦♦♦♦•►*♦*♦♦ *<♦ Feleségem kuláklány — igen-igen azok oldalán állt, akiknek érdeke lett volna, j hogy az ellenforradalom győz­zön, hogy Pesten a Mindszen- tyéké és herceg Eszterházyéké, falun meg az egykori nagy- gazdáké legyen a döntő és utolsó szó. Másoktól tudtam, van ennek indítéka: erős szá­lak fűzik ahhoz a másik osz­tályhoz. Közben sokáig nem találkoztunk. Hanem az egyik nap csak megállít az utcán. Kezet fo­gunk, és jön velem. Látom raj- i ta, nem a legjobb bőrben van, és hangulata sem valami ra­gyogó. De nem is kell sokáig találgatnom, mi baja lehet en­nek az erős embernek, mintha ; kitalálná gondolatomat, mond­ja magától is, hogy talán eny­hülést szerezzen bajára. — Megátkoztam még a he­lyet is, ahol valaha egy kuláik is megtermett, de azt is, aki szegény létére módos gazdá lányához húz. — S mert látja, hogy nem értem, mit akar ez­zel mondani, folytatja: Rólam van szó, én vagyok az áldozat, aki tíz év alatt saját bőrömön éreztem, mit jelent, ha az após meg az anyós nem fogadják be a szegény házból hozzájuk nősült vejüket. — S mivel még mindig érzi kétke­désemet, hogy hátha azt gon­dolom róla, az elfogultság be­szél belőle, mintha nagyobb 6. — Én is az vagyok — szólalt meg elgondolkozva az őrnagy — én azonban már megkap­tam az előléptetést. Nem a leg­könnyebb elintézni. Van ösz- szeköttetése a parancsnoksá­gon? — Nincs. — Megpróbálok segíteni magán — mondta az őrnagy, nagyot hallgatott, és mosolyog­va folytatta. — Ne csodálkoz­zék, hogy az első perctől fog­na őszinte voltam, de vakon bízom az ilyen nyílt arcú em­berekben. Lehet, hogy ez ok­talanság tőlem? — Szándékosan is ölthet valaki nyílt arcot. — Tudom, tudom — egye­zett bele sietve az őrnagy. — S ami az előbb említett mondást illeti, engedje meg, hogy kerek perec megmond­jam, hagy a Führeren kívül nem ismerek más katonai zse­nit. Benne, csakis benne re­ménykedem. — Persze! persze! — egye­zett bele ijedten az őrnagy. — Kire támaszkodhatnánk más­ra? — Nagyon hálás lennék, ha hozzásegítene valami beosztás­hoz — mondta Gyementyev. — Az őrnagy azonnal megérezte ebben a »ha«-ban, aminek kü­lön értelme volt, a fenyege­tést. — Olyan tiszt vagyok, aki a fronton mindig megállta a helyét, de sajnos összeköt­tetések dolgában csehül ál­lok. Hogy tétlenül lézengjek csak, azt meg nem veszi be a gyomrom. Ha kell mint köz­katona megyek ki a frontra. — Gyementyev őszintén mondott szavaira az őrnagy meglepet­ten kapta fel a fejét, érezte, hogy az előtte ülő becsületes és becsületességében rettent­hetetlen fronttiszttől nem kell félnie, de feltétlen segítségére kell sietnie. — De hogyan értesítem, ha lesz valami? — kérdezte az őrnagy. — Ha nem találok lakást, akkor úgyis együtt vagyunk éjszakánként — válaszolt Gye­mentyev —, ha mégis sikerül találnom valami olcsó szállást, akkor két-három nap múlva beugrók este, jó? — Természetesen. — Köszönöm. Amikor befejezték az étke­zést, Gyementyev mindkettő­jük reggelijét kifizette. — Ne haragudjék, hogy ma­ga helyett is én fizetek, de míg a mocsarak közt bolyong­tam, nem költhettem el a pénzt, amint mondják, a baj­ból is van haszon. Az őrnagy mosolygott. — A magam részéről job­ban szeretem, ha nem a buj­kálás miatt takarítom meg a pénzem. 5. A posta zsúfolásig tele volt. »Remek fickó, tudja, hol a legjobb találkozót adni« — gondolt Gyementyev az ösz- szekötőre. A kapitány szándékosan jó egy órával előbb ott volt a postán. Ki akarta kémlelni, hogyan viselkedik Pawl Ar- vidovics, amíg rá vár. S ami a legfontosabb, attól tartott, hogy kelepcébe csalják, hi­szen személyesen nem ismer­te Pavel Arvidovicsot. Lehet, hogy azért nem stimmelt a jelszó, mert nem az összekö­tő, hanem valaki más vála­szolt. .. Gyementyev végig­fürkészte a helyiséget, de sem­mi gyanúsat nem észlelt. Si­került olyan jó helyet kapnia a hatalmas asztalnál, melyen a táviratokat írták a tisztek, hogy a terem minden sarkát és a bejáratot is kitűnően lát­hatta. Vett egy borítékot a hozzávaló papírral, s kétszer megrágva minden mondatot, belefogott a levélbe, amit Ber­linben élő feleségének, Lizet- tenek írt. S ha valakinek eszébe jutott volna, hogy el­lenőrzi, csakugyan létezik-e Berlinben ez a Lizette, az Alexandr-platz 4-ben valóban megtalálta volna. Sőt, azt vá­laszolta volna az érdeklődő­nek, hogy réges-rég vár már erre a levélre, hisz férje, Paul Ruckert hónapok óta egy sort sem írt. Gyementyev a had­műveleti csoport embereivel és Dovgalev ezredessel közö­sen a legaprólékosabban ki­dolgozott mindent, amikor a feladat végrehajtását megbe­szélték. .. Gyementyev azonnal felis­merte Pavel Arvidovicsot, sőt kicsit még bosszankodott is a viselkedésén, mivel nagyon fel­tűnően várakozott. Gyemen­tyev nem ment azonnal oda hozzá, azt akarta, hogy jól körülnézzen a helyiségben. Pavel Arvidovics körbesétált, végül az újságos bódé előtt állapodott meg, ahol sokan tü­lekedtek. »-Nagyszerű ötlet« — dicsérte meg gondolatban az öreget a kapitány. A féligkész levelet zsebébe gyűrte, felállt, és szintén oda­állt a bódéhoz. Az öreg fi­gyelmesen megnézte az arcát, de nyilván nem ismerte meg éjszakai vendégét. Gyemen­tyev vett néhány újságot, s kitartóan bámulta az öreget. — Bocsásson meg, hogy megszólítom, de azt hiszem, magánál lakik Nelke katona­orvos. Ugye, nem tévedek? — Nem, kérem — válaszolt remegő hangon az öreg. — Hogy van, nincs semmi baja, otthon találom? — Gye­mentyev jó hangosan kérde­zősködött, hogy mindenki hall­hassa, miről beszélnek. — Nem hazafelé megy? Együtt mehetnénk talán, megnézném a lakóját. Az öregnek ideje sem volt magához térni, Gyementyev belekarolt, s kivezette a posta épületéből. — A sarok után balra van a Hold-kávéház, ott várom tíz perc múlva — súgta az öreg. — Rendben — válaszolt ugyanolyan halkan Gyemen­tyev, és előre sietett. Elment a kávéház mellett, és megállt az első keresztutcánál, majd visszafelé indult. A kávéház csaknem üres volt, s Gyementyevnek újra bosszankodnia kellett az ösz- szekötő tapasztalatlansága miatt. Hogyan üljön le a né­met birodalom tisztje egy »ci­vil patkány« mellé? Erre könnyen felfigyelhetnek. Azon­ban nincs más választás. Oda­lépett sietve az asztalhoz. — Megengedi, hogy helyet foglaljak? — Tessék... Gyementyev leült, és tanul­mányozni kezdte az étlapot. (Folytatjuk.) mát tanultam, akkor apám azt mondta: »Fiaim, téged szárnyra eresztlek, alapíts családot, a többi a te dolgod, hogyan irá­nyítod tovább életedet«. Aztán elkerültem a családi háztól, el­szólított a hivatásom. N.-re helyeztek, ott ismerkedtem meg Szegény Rózsával, akinek apjára különben sehogy sem illett a »szegény« név, mert szép, kastélynak is beillő háza, nagy birtoka meg jól menő gabonakereskedése volt. Rózsa — aki egyre jobban megtet­szett nekem — egyetlen gye­rek, a tekintélyes birtok egye­düli várományosa volt. Eszem­be jutott apám tanácsa, ami­kor elbocsátott hazulról, hogy csupán tőlem függ, milyen ko­vácsa leszek a magam szeren­cséjének. s már bele is képzel­tem magam a kastélyszerű házba, a vagyonba. Apám há­zánál csekélyke örökség várt rám, tudtam, hogy az nem ele­gendő a boldogsághoz, hát szá­mítottam, milyen jó lesz, ha én leszek a »fejes« a birtok­ban, egy ideig még állásban maradok, talán még ragaszta­ni is tudok hozzá a keresetből, ha meg nem, akkor is urasan megélek. Szóval, ne vessen meg érte, így gondolkodtam akkor. Vonzott a vagyon, a jó élet. Megbűnhődtem érte. Tíz év alatt annyi keserűsé­get nyeltem, amennyit kevés ember élt volna át szó nélkül. Rájöttem, hogy hiábavaló ál­maikat kergetek. De közben el kellett viselnem, hogy ember­ségemben megtipornak. Meg­számolni se tudnám, hányszor szememre vetették, hallgatás a helyed, a rajtad valónál egye­bet sem hoztál... A ztán jöttek az ötvenes 1 ” évek. Nem jó napok jöttek a kuláfcokra. Két világ között éltem. A demokráciától kaptam a fizetést, odahaza meg hallgattam, apósom ho­gyan gyalázza a rendszert a kommunisták halálát várva. Nem tudtam eldönteni: volta­képpen hol is állok. Gyenge voltam. Feleségem nagyon sze­rette szüleit, ezért inkább há­tat fordítottam az .állásnak, s hazamentem gazdálkodni. Sajnáltam otthagyni őket egyedül. De így sem szíveltek. A faluban sclkan haragudtak apósomra, és megvetették hör­csög természete miáitt, de ő még akikor is megalázott en­gem. Ö dirigál, én meg húzzam az igát, és ne követelőzzek — mondta. Végül is a szökés eről­tetett, elmentem vidékre dol­gozni. Nem bírtak velem egy levegőt szívni, a gőgtől soha nem tudtak befogadni maguk közé. Higgye el, úgy fájt, hogy nekem egyetlen egyszer sem mondták1: »hogy vagy, édes fiam«, ellenem uszították a fe­leségemet, állandóan azzal ijesztgették, vagy én kellek ne­ki, vagy ők és a birtok. S őt is csapdájában tartotta a va­gyon sóvár ördöge. Inkább melléjük állt. Aztán, hogy távol dolgoztam, ritkán jártam haza, kezdtem felejteni a régi sérelmeket. Egy nap — úgy 1952 tájén le­hetett — bíróságra citálták az öreget, mert — most már meg­mondhatom — igen hitvány ember volt, szívből gyűlölte a rendszert, és ahol csak tudott, gáncsoskodott is. Az volt a kedvenc szava járása: »En a ní- mandok előtt — a kommunis­tákat értette — soha nem ha­joltam meg, ma sem tudok.« A bíróság elítélte, engem akkor újra hazacsaltak, mi lesz ve­lük — kérleltek —, s nagyon fogadkoztak: ellenem többé egy fűszálat sem tesznek. En­gedtem nekik. Bár soha se tet­tem volna. Bejöttem a város­ba, orvosokhoz jártam, adja­nak neki papírt, hogy beteg­net meg a disznót, s ha jönnek a hatósági emberek nagy adóssága fejében zálogolni — mert ha csak nem volt nagyon muszáj, sohasem fizetett —, lehetett sopánkodni, hogy hát emberek, maguk elviszik en­nek a szegény gyereknek a holmiját, a gyerekek szájából kiveszik a falatot? S ilyenkor a jószívű hatósági emberek tétlenül távoztak, nem foglal­ták le a bútort sem, mert azt mondták nekik, épp a múlt hó­napban vettem. Most meg, amikor otthagytam őket, egy rossz vaságyat tettek be a la­kóhelyül kijelölt; kamrába, semmi másod nincs, adták tudtomra. Csak látta volna, milyen nagy örömben úszott az öreg ötvenhat októberében, elővet­te a »K« jeles beszolgáltatás! könyvet, a kabátja elejére ra­gasztotta, és úgy fényképeztet- te le magát. Hadd tudja meg a falu, hogy Szegény Imrét nem lehetett megtörni, igenis büszke vagyok a fculákságra, dicsekedett. Különben tessék, itt az élő bizonyíték, a fény­kép. No de nagyon messze elka­landoztam. Szóval ott hagytam abba, hogy volt az ellenforra­dalom. A ztán, hogy nem úgy lett, ahogy ő szerette volna, bánkódott, de azért nem csüg­gedt el. Tavaly megint haza­hívtak a vidéki állásiból. Enyém a föld, fele jövedelem­mel, azt csinálok, amit aka­rok — ígérték. Kötélnek áll­tam. Hogy mit dolgoztam ón?! Mégsem állták szavukat. Min­den maradt a régiben, tovább­ra is csak szegónyjánosnak néztek, cselédnek. Éjjel-nappal túrtam a 22 hold földet, de még csak nem is ettek velem egy asztalnál. A gyerekeim ve­lük aludtak egy szobában, ha szóltam miatta, mindjárt meg­volt a harag. Akkor vidéken dolgoztam, gyerekeim csak titokban leve­lezhettek velem, mert az apó­som kikötötte: ha megtudja, hogy megszegték a parancsot, akkor pusztulniuk kell a hazá­tól. Most jól érzi magát az öreg, az államnak most se fizet, ál­latot a két lován kívül nem tart, hogy ne lehessen mit le­foglalni, s újra titkos vágyakat sző. Nem lehet azzial boldogul­ni. Amíg lehetett, csak tűrtem, egy napon aztán vógeszekadta türelmemnek. Valamiért össze­zsörtölődtünk, s egyszer csak azt mondja nekem: »Jani, te olyan ember vagy, mint az apád, aki odakötötte feleségét a jászolhoz.« Erre aztán elka­pott a düh, az én megboldo­gult szüléimét mindenki be­csülte a faluban, csak nem ha­gyom emléküket ilyen embe­reknek besározni! Tíz év ösz- szegyülemlett keserűsége sza­kadt fel akkor bennem, olyan­ra ragadtattam magam, amire még gondolni sem mertem vol­na, pofonvágtam az öreget. Benne volt abban az ütésben minden megaláztatás, megti- Dort emberségem, minden­minden. Azelőtt igyekeztem kedvében járni, mindent meg­tettem, inkább hallgattam, de ekkor betelt a pohár. Úgy érez­tem. nagy adósságot róttam le. ¥7 eleségemet továbbra is a vagyon elvesztésének félelme tartja rabul. Hívtam, jöjjön velem, mert szabadulni ákardk a pokoltól, ember aka­rok lenni. De az öreg hatalmá­ban tartja, őt is el akarja ven­ni tőlem. Sajnálja tőlem a bol­dogságot, mert szegény gyerek voltam, ám most a régi élet­nek vége, a kínpadot nem vál­lalom. Varga József

Next

/
Thumbnails
Contents