Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-17 / 167. szám

Csütörtök, 1958. július 17.

6

SOMOGYI NÉPLAP

K

ánikula

Levél a Kis betyárból

DL

ÖRDÖQH ÜR ALMAI

Nincs igaza annak, aki tagadja az ördög létezését. Hiszen ha nem lenne ördög, nem is álmodhatna. Akkor pedig hogyan mondhatnám el álmait? Szóval létezik ör- dögh úr, ha egy há betűt biggyeszt is neve után, megőrizvén ezáltal ősi származásának jegyeit. Annál is inkább, mivel fantáziátlan szülei az Antal nevet adatták neki keresztelőkor, a sokkal stílszerűbb Belzebub helyett.

Ördögh úr egyébként már paták nélkül, meglehetősen emberi formában jött a világra, s miután apja, a vén ördögh kétszáz hold birto- kocskája segítségével kellő istenfélelemben felnevelte, pályája ívelésében mintha törés állót volna be, ugyanis adóvégrehajtóként helyezkedett el. Később mezőgazdaságbeli jártassága folytán agronómus is volt, majd átmenetileg börtönlakó, de egy ideig jelesen látta el forradalmi bizottmánybeli tagságát is. Azután segédmunkásnak ment, és maradék idejében álmodozásnak adta fejét. Amikor eljön a lámpagyújtás ideje, a sötét szobában hanyatt dől az ágyon, és tágra meredt szemmel bámul a semmibe. Közben pedig agya lázasan dolgozik, lidérces gondolatok, ámok- futó képzelgések osonnak át rajta — mint alamuszi macska az éléskamra felé — és átdorombol rajta egy szebb világ üzenete. Mikor szeme lecsukódik, s álomba szenderül. csak folytatódnak ezek az álmok, melyek reggelre kelve is épen maradnak emlékezetében, éltetik és vigasztalják, mert úgy hisz bennük, mint másban semmiben.

Alomfejtésre nincs szüksége Ördögh úrnak, minden álma könnyen megérthető, hiszen pontosan annyit jelent, mint amennyit mond.

Újabban — természetesen — a háború foglalkoztatja. A háború, melyben összecsap két világ, s amelyben neki különleges feladatokat oszt ki a sors. Képzeletében nem szerepel csatamező, front, olyat ő a második világháborúban sem látott közeiről. Különben is atomkorszakban gondolkozik, és ha megjelennek az amerikai repülőgépek Budapest felett, hogy ledobják hidrogén- és kobaltbombáikat, sokkal eredményesebben munkálkodnak az emberiség jobb jövőjén, mint holmi lövészárkos harcmezőkön. Egy atombomba a parlamentre — amikor éppen országgyűlés van —, egy Csepelre, egy Újpestre és még legalább öt a város különböző területeire. Majd ő vezényelné, hogy hová, merre. Az nem jut eszébe, hogy az atom nem ötvenkilós robbanóbomba, mely legfeljebb egy házat dönt szét; de lehet, hogy gondolt rá, és mégis így álmodja. S még? Sztá- linváros feltétlenül kapjon belőle, Komló, Inota és így tovább. Minden ipari gócpont, minden nagyobb település.

Mikor pedig estéről estére ilyképpen romhalmazzá

változtatja az egész országot, áttér az építésre is. Finoman kalkulál: az életben maradók közül a veszélyesebbeket életfogytiglani

munkára kell fogni. Ha nem pusztul el az atomtámadásban, akkor feltétlenül ez legyen a sorsa Bene Gézának, a munkavezetőnek. Mert Ördögh úr rettenetesen gyűlöli Benét, aki nemcsak azért utálatos alak, mert kiosztja minden reggel a munkát, de ráadásul becsületes ember is, aki megköveteli, hogy rendesen el is végezzék. Még azt sem tűri el, ha úgy csinálják, hogy a deszkák közé szórt cementre és kavicsra slággal öntözik a vizet. Hát csak szenvedjen majd Bene minél tovább, annál jobb.

így folynak az álmok már hosszú-hosszú ideje. Ördögh úr akkor a legboldogabb, ha visszaálmodja apja hétszáz holdját. De már ezerhét- százként, hiszen ezer holdat csak megérdemel azért a tengernyi áldozatért, melyet a változásért hozott. Hatalmas estélyek, vadászatok foglalkoztatják ilyenkor, s rendre megfogalmazza, hogy miként társalog a megjelenő miniszterelnökkel, előkelőségekkel, kik közül még vé- letlenségből sem hagyná ki némely nyugatra eső ország képviselőjét, akik neki mind személyes jó barátai.

Szegény Ördögh! Csak álmai vannak, egyebe semmi. Álmai külön a háborúról,

H

AZIURAK!.

szenvedést,

i, Mennyi megaláztatást s mennyi keserűséget okoztak a múltban azok, akiket e rövidke névvel »-tiszteltek«. Mert nemcsak a telek, a # rajta álló ház, az abban lévő \ lakások s azok tartozékai voltak az övék, de úgy érezték, tulajdonaik a lakók is, akiket házaikba befogadni kegyeskedtek. Ezért úgy is cselekedtek, mintha a lakók, azok gyermekei birtokukat képeznék, velük mint megtűrt személyekkel bármit tehetnek, s akik kénytelenek elviselni a háziúr szeszélyeit, parancsait pedig teljesíteni kötelesek.

Mi is egy ilyen háziúr tulajdonát képeztük. Anyámon, apámon és két testvéremen kívül lakott még néhány család a hosszú udvarú házban többkevesebb gyermekkel. A háziúr elöl lakott. Szép, hatalmas, tiszta levegőjű, parkettás szobák, fürdőszoba, ebédlő stb., ahova mi soha nem léphettünk be. A mi lakásaink aprók voltaik. Földes konyha, félig rothadt padlózató szobák. Az ajtó hasadékain a hideg teleken süvöltve vágott be a szél. Amikor a háziúr otthon tartózkodott, ebéd után lefeküdt pihenni, nekünk, gyermekeknek csak lábujjhegyen volt szabad járni, nehogy zavarjuk álmát. A háziúrék gyakran estélyeket adtak, a nagykereskedésből bőven telt a költekezésre. Ilyenkor mi, gyerekek csak tágra nyűt szemmel bámultuk az ablakon keresztül a táncoló, jól öltözött vendégeket és a rakott tálakat. Mert nekünk

külön a szovjetről, a nemzetről, a jövőről. Almaiba menekül, ahol kiélheti minden sátáni tulajdonságát, melyek kiértékelését megtagadta tőle az élet. Szegény ördög, de valódi: pokolba való. Nincs annak igaza, aki nem hisz létezésében. Hiszen ha nem volna, nem is álmodhatna. Csak amondó vagyok, hogy aki gonoszakat álmodik, az gonosz maga is. Mert ahogy kutyából nem válik szalonna, úgy Ördögh- ből se lesz soha angyal.

(Fehér)

MEG AKARTÁK VÁSÁROLNI A PISAI FERDETORNYOT...

Bruce Lambert amerikai milliárdos olaszországi körutazása idején ajánlatot tett a pisai városi hatóságoknak, hogy megvásárolja a híres} ferdetornyot. Lambert úgy é tervezte, hogy lebontatja a) tornyot, és szülővárosában, a # Massachusetts állambeli# Deerplecben újra felépítteti, csakhogy most már nem ferdén, hanem függőlegesen, nehogy összeomoljon. A szép terv azonban füstbement, a pisai városi hatóságok kijelentették, hogy a torony nem eladó.

Modern szerelmi bajitól

Egy kopenhágai fiatal lány elment a rendőrségre, és elpanaszolta, hogy barátja valamit tett az ételébe. »Attól tartok, hogy meg akar mérgezni. A rendőrség beidézte a fiatalembert. A férfi bevallotta: »Igen, tettem valamit az ételébe, de az nem méreg, hanem hormonkivonat volt. Mert mindig olyan hideg volt hozzám.« A kopenhágai rendőrség tanácstalan: törvénybe ütköző cselekedetet hajtott-e végre a fiatalember?# Megengedett dolog-e az,# hogy egy »hideg« leányt,# anélkül, hogy tőle bele-# egyezést kérnének »felmele-# gítsenek«? Másrészt azon-# ban a lány nem szenvedett# kárt, és semmiképpen sem keletkezhettek volna kellemetlenségei a fiatalember báj italától. Megint másrészről azonban a hormonkivonat szemmel Iá tható’ag hatástalan maradt. Másképpen ugyanis a leány aligha ment volna a rendőrségre..;

A rádió műsorán! Salzburg, Beyruth, Luzern

vt^en

edveseim!

Megérkeztünk hát Bailatonföldvárra. Az első Pillanatban oly gyönyörű volt itt minden, hogy egészen hatása alá kerültünk. El is felejtettünk vacsorázni, mert a Balaton oly szép sötétedés után, oly fenn séges nyugodt vízével, a túlsó partról idelátszó villanyégő füzérekkel, hogy nem lehetett otthagyni.

Az elmulasztott vacsorát ma természetesen úgy akartuk pótolni, hogy bőséges reggeli után remek ebédre fentük fogunkat. Melyik étterembe menjünk? — törtük a fejünket, míg végül egy okos tanács alapján úgy döntöttünk, hogy kikötünk a Kis betyárnál. Hát én most leirom Nektek, milyen hely is ez a Kis betyár, és milyen »remek« ebédet lehef. ott kapni.

Alig mutatott még negyed egyet az óra, amikor mindhárman letelepedtünk a vendéglő kerthelyiségének egyik asztalához. Vártunk. Pincért, étlapot. Eltelt öt perc, majd tíz, aztán egy negyedóra, de a két felszolgáló, aki csigalassúsággal sürgött-forgott az asztalok körül, még mindig nem volt hajlandó észrevenni minket.

— Étlapot kérünk — sóhajtoztunk, akárhányszor elhúztak mellettünk, de még csak annyira sem méltattak, hogy »rögtön kérem...«

Volt hát időnk bőségesen megfigyelni őket. És ekkor kezdett elmenni az étvágyunk. Különösen, mikor az egyik kis bajuszos, fekete hajú pincérre néztünk. Fehérnek nemigen nevezhető kabátján elöl egy éktelen nagy szakadás tátongott, fekete nadrágja csak úgy fénylett a sok zsírpecséttől. A cipőjéről nem is beszélek... Az egész ember egy rettenetes el- hagyatottság, tisztátalanság volt..

Épp erről beszélgettünk még, amikor valami csoda folytán mégiscsak került étlap az asztalunkra. A magam részéről zöldbablevest és vagdalt bélszínit kértem újburgonyával, uborkasalátával. A pincér felvette a rendelést, de néhány perc múlva ismét visszajött azzal: a vagdalt bélszín már elfogyott.

Fél egy múlt hat perccel. Előttünk alig volt ebédelő vendég, tehát csodálatosnak tűnt az, hogy egy ételféle már nem kapható. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy a levesre megint vagy negyed órát kellett várni. A pincérek ugyanis egyszerre csak két csésze levest hoztak ki egy kis tálcán. Természetes hát, hogy ilyen körülmények között »rettentően el voltak foglalva-«. Mi pedig azon gondolkodtunk, mi lenne, ha otthon is ilyen hihetetlen lassúsággal szolgálnák ki az étterem pincérei azt a néhány vendéget, akik itt is találhatók. Vagy mi lenne, ha egyszer igazi »rumli« kezdődne a Kis betyárban? Olyan, amilyent nem egyszer tapasztalni otthon.

Végre megérkezett a leves. Ez ellen nem panaszkodha- tom. Ám annál inkább a sertéssültre, amit a vagdalt bélszín helyett hoztak. A hús maga valami nyúlós, nyálkás, íztelen, ki tudja, mikor elkészített »kész étel« volt. Teljesen gusztustalan. A burgonya meg, amit oly nagyon szeretek, különösen amikor új — savanyú. Két szemnél többet nem tudtam megenni belőle. Persze nemcsak kizárólag savanyú volta miatt, hanem részben azért is, mert az ovális tál, amin tálalták, csupa törött, kicsipkézett, a kés pedig az előző napi zsírtól vagy a mosogatóiétól csupa folt volt. Megnéztük a kény ér szeleteket tartalmazó tányért is. Ennek láttán ugyancsak elszömyülködtünk. Azt hiszem, ilyen hihetetlenül koszos, zsírfoltos kenyeres tányért nem sok helyen találni.

Szinte egyszerre hagytuk abba az evést. Étvágyunk végképp eltűnt. Megittuk a nagynehezen kapott sörünket, amit szintén kórusban kértünk, s aminek sürgetésekor: »Háromszor kértük, kérem, a sört« —, »Elhiszem kérem«-mel fizetett ki elég nyersen a pincér.

Még örülhettünk, hogy elhitték szavunkat a Kis betyárban. De amit kiléptünk után mondtunk, azt is elhihették

A rádió a közeljövőén három nemzetközi jelentőségű külföldi zenei eseményről ad közvetítéseket. A salzburgi ünnepi játékok tíz hangversenyét és két operaelőadását sugározza. Beyruthból a Tris- i tan-t és a Nürnbergi mester-® dalnokokat közvetíti a rádió,; Luzernból pedig Otto Klem- >, perer egyik hangversenyét. <

volna. Mert betyár legyen a nevünk, ha a Kis még egyszer betesszük a lábunkat.

Sok üdvözlettel, az első balatonföldvári nap lenségei után:

betyárba

keltemetger

Háziurak és háztulajdonosok

ilyesmire nem telt. Amikor az elsejék közeledtek, akkor rettegés fogta el az egész családot ...

»Ha nem fizetnek, repülnek« ... Hányszor hallottuk ezt a kijelentést elsején, s az utána következő napokon. Sok pénze volt a háziúrnak, de a lakbért könyörtelenül behajtotta. S nekünk de nehezen gyűlt Ö6sze a lakbér! Apám már hosszú ideje betegeskedett, és amikor d izet ni kellett volna, anyám kézen fogott bennünket gyerekeket, s vezetett a háziúr elé: »Könyörüljön legalább rajtuk, várjon még néhány napot«... — sírta igen gyakran.

A háziúr pedig — ma is előttem van kövér, jól öltözött alakja — kegyesen hozzájárult: »Jó, néhány napot várok, de ha nem fizetnek, repülnek«. Igen, megtehette, mert övé volt a ház és a hatalom is. Meg is tette hónapokkal később, amikor apám már a végsőket járta, s mi nemcsak elsején, de néhány nap múlva sem tudtuk az esedékes lakbért kifizetni, mert már kenyérre sem jutott. Tél volt, a szél hordta a havat az udvaron szegényes holminkra, amit a háziúr által fogadott napszámos dobált ki oda Apámat úgy húztuk el egy kölcsönkért szánkóval szüleihez, ahöl kilencen szorongtunk egy kis szobában ...

Nem tudom ezt a napot elfeledni, s ezért nem tudok az

ilyen háziurakra jó szívvel visszaemlékezni. A felszabadulás megváltoztatta a helyzetet. Megszűnt a háziúr, helyébe egyszerű háztulajdonos lépett, s megszűnt az, hogy a lri.’s és a lakó felett is korlátlan-..:. rendelkezzék. Mégis, miért jutott eszembe ez a húsz év előtti keserű emlék?

M

ost haztulatdonoSOK vannak ugyan, de ezek közül néhányan. sajnos, a háziurakat megszégyenítő módszereket alkalmaznak, nem azért, hogy a lakbért megkaphassák, mert azt megkapják, hanem azért, hogy lakóikat kiüldözzék a házból, s helyüket is ők foglalhassák el. íme egy példa:

Domsa Lajos 1954-ben megvásárolta a Marx Károly utca

12. szám alatti házait, amelyben akkor már hat esztendeje lakott Simon József és családja. Szereltek volna a Simo- nék lakta részbe is beköltözni, s mindent elkövettek, különösen Domsáné, hogy a lakásból kiüldözzék őket. Az asszonyok között rendre zajlottak a veszekedések, s a férfiak között is szóváltásra, sőt verekedésre került sor. A háziúr még valamikor azt mondotta, »ha nem fizetnek, repülnek«, Domsáék pedig bizonyára azt gondolják: »megmutatjuk, hogy kiüldözzük őket«. Legalábbis tetteik ezt bizonyítják. S hegy ezt megvalósíthassák, elkezdték a »munkát« már 1954-ben,

A fürdőszobát a lakók távollétében leszerelték, s a felsőbb szervek utasítására sem voltak hajlandók még a mai napig sem mosdófülkét felszerelni helyette. A padlásfeljárót átépítették, de úgy, hogy a lakók éléskamrája félig nyitottá vált, s a macskák, kutyák hozzáférhetnek ételükhöz. A férfiak összeverekedtek, magán- vádi bűnper indult ellenük, de folyt ellenük polgári per is. 1956-ban Domsáné, miután gyalázkodó szavakkal illette, kosárral úgy összeverte Simon- nét, hogy fején és karján sérüléseket szenvedett. A kaposvári járásbíróság ekkor Dom- sánét könnyű testi sértés és feltűnően durva becsületsértés mia*t háromszáz forint pénz- bün. elésre ítélte. Az ítélet végrehajtását három évi próbaidőre felfüggesztették, remélve, hogy tanulnak ebből ők is és a hozzájuk hasonló háztulajdonosok is.

Domsáék azonban nem tanultak. Még le sem telt a három esztendő, amikor néhány nappal ezelőtt, miután letépték a Simonék ajtaján lévő levél- szekrényt, Domsáné a kirohanó Simonnét kékre-zöldre verte. Ismét bíróságra került a dolog, mert Simonék a törvénytől várják a helyzet rendezését. A tárgyalásra augusztusban kerül sor.

A

F.IRÓSÁG remélhetőleg figyelembe ve>=7i az előző ítéletet, s azt, hogy Simonék levélben már többször felszólították a ház tulajdonosát viszonyuk rendezésére, de Domsáék nem voltak hajlandók erre, mint ahogy a példa is bizonyítja. S bizonyára olyan ítélet születik majd, amiből Domsáék megtanulják, hogy a lakó is ember!

A lakó is szeretne munkája végeztével nyugodt, emberi körülmények között pihenni. Szeretne békességben élni, még a háztulajdonossal is, és nem a gyűlölködést, a veszekedést, hanem a baráti közelséget, megértést megteremteni.

Érthető a háztulajdonosoknak és Domsáéknak az a kívánsága, hogy házukban maguk szeretnének lakni. De a; már nem menthető, hogy ezi embertelen eszközökkel akarják megvalósítani. Mert higy- gyék el, a lakók is és így Sí monék is szeretnének — min ahogy mások is — saját laká suliban zavartalan körűimé nyék között élni.

D

OMSÁÉK, amikor meg tudták, hogy Simonéi ismét bíróságra adták az ügyei keresték a kibékülés útját. Ké ső! Az elmúlt esztendőkbe: lett volna erre elegendő idí Simonné a napokban hozzáni jött, mutatta kékre-zöldre ver karját, és sírva kérdezte: - Meddig lehet ezt bírni? — M azt kérdezzük: Meddig lehr ezt tűrni? A bíróságon a sp: hogy ítéletével megmutass; nemcsak a háztulajdonosna-1 de a lakónak is vannak tői vény adta emberi jogai.

S zalai Lásal