Somogyi Néplap, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-06 / 158. szám

Vasárnap. 1958. július 6.

4

SOMOGYI NÉPLAP

Vidéki munkások vagyunk

M

ég most is magam

ELŐTT LÁTOM, amint az üzem udvarán találkoztam vele. Fülig poros volt, mert a Csurgói Faipari Vállalatnál abban az üzemrészben, ahol dolgozik, még most sem szerelték fel a porszívót.

Ez persze csak az egyik és kisebb oka annak, hogy a 20 éves Haifa Imre elvágyódik a gyárból. Különben nincs kifogása az üzem ellen se így, se úgy. Azt is tudja, miért keres időnként az átlagnál jóval többet, máskor meg valamivel kevesebbet. Mindig igazság marad, hogy az, aki a normarendszerben egyenletesen, mindig jól dolgozik, annak nem kell elröstellnie magát az elsejei boríték láttán. Amikor az életcélja felől érdeklődöm, lemondóan legyint. Azt állítja, hogy nincs előtte semmi, de semmi perspektíva. Csalódott már, vagy megcsalták? Lehetetlenné tették? Megint csak dehogyis! Most indul neki az életnek, nem bíztak rá még semmi komolyabbat, és máris úgy érzi, hogy értelmetlenség az egész célért való kapaszkodás. Pláne nem érdemes a szebbért, a jobbért ebben a községben és ebben az üzemben fáradozni. Ha akad is valamiféle elképzelése a jövőt illetően, az így hangzik valahogy: — Elhiszi maga nekem, hogy leélem én itt, Csurgón az életemet? Ments isten! Az első adódó alkalommal fogom a cók-mókot..; Tudja, itt a KISZ-szervezet semmit sem tesz Üszni akartam tanulni. Megette a fene az egészet. Hát megtanulhatok úszni ebben a kis kacsaúsztatóban, — mutat valahova az üzem mögé. — Meg aztán — mondja — az az igazság, hogy ma már nem lehet söprűnyéllel hadgyakorlatozni. Csurgón jövőt alapítani? — nevetséges, nemde. A város! Az igen. Ha nem tesz mást az ember, mint zsebrevágott kézzel 'kiáll az utcasarokra, akkor is szórakozik, ingyen! Hát még ha egy kis pénzt is fordít a dologra.

Amikor Imre barátom így őszintén kiteregetett nekem, már túl voltam a tájékozódáson. Tudtam, hogy mi az igazság a községben. Szerencse. Különben alighanem a homlokomra csapok, hogy ez már mégiscsak elképesztő, itt az üzem, a falu vezetősége csakis csapnivaló munkát végezhet. A vak is látja, hogy ez a gyerek nem találja meg önmagát. A munkatársakat és fordítva. Jóllehet a barátok se egymást. A minap László Irén KISZ- titkár azért veszett össze állandó sétapartner barátnőjével, mert az »-nagy unalmában« nem vele, hanem a közéjük keveredett harmadik barátnővel beszélgetett. »Hagyjál egy kicsit kikapcsolódnom« —- mondta Irén a kolléganőnek. »Ne haragudj, de úgy unlak. Újat, valami újat az életembe, mert ebben a nyamvadt faluban megőrülök.«

A

Z ÜZEM KISZ-SZER- VEZETE csupán papírforma szerint dolgozik. Nincs program és nincs perspektíva a szervezetben. Állítólag azért, mert a fiatalok egy része parasztcsalád sarja és még egészen fölchözikötött, a tervek megvalósításában ingadozó. Akadnak huligánok is. Jellegzetes vidéki huligánok, akik torz utánzói a fővárosból ismert, bandába verődött asz- faltbetyároknak. Nem pofozkodnak és nem bicskáznak az első látásra, de öltözködésükből, visszataszító modorukból kinézi a kocsmában sörözgető munkás, vagy paraszt, hogy városi környezetben hamar akadna dolguk a közbiztonsági szervekkel. Ezek a faipari vállalatnál is szemtelenkednek a lányokkal, és ha úgy tartja »humoros kedvük«, mint a minap is, hát koporsóba szö- gelik némelyiket.

Igaz, hogy vannak az üzemben olyan lányok, akik szimpatizálnak az ilyen fiatalokkal, és minden bizonnyal ez az alapja a lábrakapott belső pletykának is, amely egymás után szül nézeteltérést és haragot a fiatalok között. És szomorú, hogy az úgynevezett »halvacsorákkal« amelyeket egyes üzemvezetők rendeztek fiatal lányok bevonásával, még csak növekedett a faluban amúgy is lábrakapott szóbeszéd. Hogy László Irén KISZ- tltkár csak az alkalmat várja, hogy itthagyhassa egyszer társaival az üzemet, annak nagyrészt a körülötte zúgó pletykahadjárat az oka. Elvette kedvét, szervezőképességét visszafojtotta.

r)EHÁT VALÓBAN ez az

elvágyódás oka? Igaz az, hogy Csurgón nincs szórakozási lehetőség? Megkérdeztem a lányokat, hova mennek estére? — Moziba! — hangzott a válasz. Egy héten két mozielőadást nézhetnek meg. Az évadban sűrűn szerepel a faluban a Csiky Gergely Színház. Heti programot készít a kultúrház és minden nap kölcsönöz a könyvtár. Szinte nap mint nap lehet valami szórakozást tervezni. Perspektíva? Igaz, hogy Csurgón nincsenek hatalmas üzemek. Akadnak szép számmal olyan családok, akik a gyárban dolgoznak, de földjük is van. Meg olyanok is, akiknek nincs, sőt különböző iskolavégzettséggel rendelkeznek, de nem juthatnak üzemi munkához, mert betelt a létszám. Ezek közül senki nem állítja, hogy a faipari vállalatnál nem akar dolgozni, mert ott »nincs perspektíva«. Annál többet fordulnak meg a járási pártbizottságon és kérik az üzem bővítését, hogy számukra is egy életen át biztosítsa ez. az üzemi munka lehetőségét. Ezek nagy része olyan, aki már kiábrándult a költött városi illúziókból.

A

Z ELV ÁGY ÓD ASI

SZELLEMMEL a faluról városra került fiatalok fertőzték meg a vidéket, akik hazatérve falujukba ragyogó utcákról, remek »csajokról« rebesgettek a szájtátva hallgató itthon maradiaknak. Arról persze egyikük sem szólt, hogy milyen kellemetlen dolog 4 órakor kelni a vonatra. Nem beszéltek az albérletről, meg arról, hogy igazában Kaposvárott sem mennek többet moziba, mint ahányszor ezt Csurgón tették. Az egyik fő-elvá- gyódó mintha megérzett volna valamit ezeknek az illúziókat keltő városi hódítóknak a hamisságából. Mint mondja, azért nem költözik Pécsre, mert itthon az anyjánál sokkal könnyebben él. A városból már kiábrándultak, meg azok, akiket sohasem szédítettek meg a hamis illúziók, nagyon is jól látják a helyiipari üzemekben a perspektívát, a lehetőségeket, csak már tudnának nekik elég munkát adni ott, hoev megszabaduljanak a várostól. Abban persze igazuk van a faipari vállalat fiataljainak, hogy az üzem vezetőinek törődniük kellene valamiféle tanfolyam beindításával, de lehetne különböző témájú szakköröket a faluban is rendezni, amelyek lekötnék figyelmüket,

idejüket. Azt kérdezték tőlem a fiatalok, hogyan rendezzék be az életüket, hogy ne vágyódjanak el, hogy itt is megtalálják a boldogságukat, és ne unják az életet Csurgón, vagy ebben az üzemben, ahol először ismerkedtek meg az élet anyjával, a munkával? Az volt az érzésem, hogy ezt mindenkitől megkérdezték már, csak egymástól nem.

A

ZT VÁLASZOLNÁM: bízzanak egymásban. Szép számmal vannak ahhoz, hogy a KISZ-ben új életet kezdve hozzálássanak a fiatalokhoz jól illő program készítéséhez és megvalósításához. Szórakoztassák önmagukat és a falut. Találjanak alkalmat a tanulásra az üzemen belül és azon kívül. A tétlenség nagyon rossz tanácsadó. Azt mondta az egyik lány, olyan munkája van, amire nem kell odafigyelnie. csak a keze jár, és szállnak a gondolatai. Egyre ábrándozik. Miről? Pécsről, Pestről, Párizsról. Mindenről, csak arról nem, hogyan találná fel magát saját munkahelyén és a saját falujában. Egy másik fiataltól azt hallottam, hogy lelki ismeretfurdalás nélkül át- alussza csurgói életének minden szabad idejét, mert — úgymond — nincs mit csinálnia

Apró falvak és puszták emberei cáfolják meg ezeket a fásult nézeteket. Az elvágyódok csoportjából azt mondta az egyik lány: ne írjak arról, amit beszél, mert esetleg kiteszik a szűrét az üzemből. Különben meg, helyesbített, írjam csak meg, legalább nem kell neki felmondania és érvelhet azzal az anyjának, hogy lám, mégiscsak jobb városon! Csurgón nincs perspektíva. Nincs itt valami baj, valami szertelen felelőtlenség és köny- nyelműség? Ennek a lánynak sohasem jutott eszébe, hogy a megkövetelt munkán kívül önszorgalomból tett volna valamit akár az üzemben, akár a faluban.. Minden kezdeményezésre válasza a vállvonoga- tás, a »nem«.

Érdekes, hogy a faipari-vállalat fiataljai azon sem gondolkodtak még, hogyan lehetne ügyes, ésszerű újításokkal gördülékenyebbé, eredményesebbé tenni az üzem munkáját, még akkor sem érdekli őket a munkaverseny, ha tudják róla, hogy az természetszerűen megnöveli a fizetésüket. Pedig hát ebben is van romantika. Arra is érdemes lenne felfigyelniük, hogy van közöttük olyan, aki gondolt arra, hogy tökéletesíti magát a faipari szakmában, mert ha rendes munkát végez, egy életre megtalálja itt a hivatását.

A

lkalmam volt beszélgetni pösvári

József 59 éves faipari munkással. Nem akarok párhuzamot vonni közte és az elvágyódó fiatalok között, hiszen merőben mások a problémái koránál fogva is, és más az érdeklődési köre. A vidéki munkás jellegzetes, megfontolt, nyugodt típusa, aki örömet lel abban, hogy patronálhatja munkatársaival az egyik termelőszövetkezetet. Akinek élvezetet nyújt a kerek erdő eső után kinőtt gombája. Mondom, nem akarok párhuzamot vonni, csupán a szavaiból idézek: » .. .Nem akadtak túlságosan izgalmas fordulatok az életemben. Azaz, egy mégiscsak akadt: húsz évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy ebben a modern üzemben azt mondhatom, hogy úri módon élünk. Még csak azt szeretném megérni, hogy lássam a további fejlődést, mert tudom, hogy lesz és az szép lesz...

Az idősebb vidéki munkásnemzedék jól értékeli a megtett utat és azt is látja, ami ezután következik. És a fiatalok? Egy jórésze azonos nézeteket vall velük az életről, a jövőről, a szocializmusról. Az elvágyódok se rosszak. Csupán könnyelműek, szertelenek, akik azt hiszik, hogy a költött illúziókra lehet építeni. És nem tudják, hogy a reálisabb tervek, a faluhoz való hűség, az önmaguk megtalálása környezetükben a legszebb és leg- megvalósíthatóbb romantika, még ha nem a szivárvány színeiben ragyog is. Ezt a romantikát találja meg a faipari vállalatnál az első adódó alkalommal folyton búcsúzni készülő nyolc-tíz fiatal, mert ha itt elveszti, nem leli meg sem Kanizsán, sem Pesten, sem Párizsban. És a járási párttitkár szerint örök vándorlás az ilyen nóta vége.

A Z IGAZ, HOGY MÉG ' ' NINCS nagy munkalehetőségük azoknak, akik ipari munkásként akarnak Csurgón dolgozni. Különben ez a lehetőség sem nélkülözi a realitást-, hiszen a kormány -szorgalmazza a jövőben a vidéki üzemek fejlesztését. De nem is erről van most szó: becsüljék meg munkahelyüket, és az üzem vezetőinek segítségével találják fel magukat a Csurgói Faipari Vállalat fiataljai is. Érezzék meg, hogy az a föld és vidék, amelyet most lebecsülnek, amelyen Pósvári Józsefek nevelkedtek, hűségesek maradtak, őket is várja. A sorsuk a saját kezükben van. Csak attól függ, milyen szívvel és kedvvel alakítják.

Itt kell mindent elkezdeni.

Szegedi Nándor

PILLANATFELVÉTEL

Két tizennyolc éves forma lány robog be a könyvtárba. Jó hangosan teszik be az ajtót, de amikor megpillantják, milyen ijedten és megróván kapják fel a fejüket a zajra az olvasók, kissé megszeppennek s szégyenletükben szájukhoz kapják kezüket. Félénken odalibegnek az ügyeletes könyvtáros asztalához, de nem szólnak, mindegyik a másikat noszogatja egy oldalba könyökléssel: »No, bökd már Jci, mit akarunk!« Végre a karcsú szőke lány megso- kallja a teremben ülők gúnyos pillantásait és suttogva belekezd:

— Mi ... izé ... egyetemre megyünk... most lesz a felvételink ...

Megáll, nagyot nyel.

A másik lány, barna, móléit, helybenhagyólag bólogat.

— Nekünk újságok kellenének — folytatja bátortalanul a szőke —, a franciaországi és a ciprusi eseményekről szeretnénk tájékozódni.

Nagyot sóhajtanak mindketten. Hű, de nehéz voií a végére jutni a mondáimnak. Egy szerelmi vallomás biztos könnyebben ment volna.

Letelepednek az első asztalhoz. Már teszi is eléjük a

könyvtáros a Népszabadság i három havi számát. A két, lány egész záróráig böngészi, j böngészi a külpolitikai, cikke-, két. Hét óra tájban fájós de- rékkal kecmeregnek fel az asztaltól, hátuk is egész be- legörbedt az ülésbe. Hosszat nyújtóznak. A barna molett lány morcosán summázza véleményét:

— Zúg a fejem ettől a sok eseménytől. Én úgy éljek, jobb lett volna az újságolvasást már a gimiben elkezdeni!

A cukrászda a parkkal átellen- ben van. Berendezése kielégíti az igényeket. Kovácsoltvas asztalkák, székek. Habtiszta függönyök az ablakokon, rádió a sarokban. Valamelyik nap betévedtem ide vidéken jártamban, csalogatott a felirat: Fagylalt van.

Letelepedtem a sarokban. Kívülem egy vendég volt még a cukrászdában; szakállas öregúr, aki reszketeg ujjakkal lapozgatía az Ország Világ-ot.

Az öregnek feketét vitt a termetes cukrászné, nekem a kért fagylaltot hozta meg egy pohár víz kíséretében. Attól fogva ránk se hederítettek. Lefetyelni kezdtek a vendégekről, akiket nem ismertem, csak sajnáltam, amiért így kibeszélik őket.- Ez a vén hülye is inkább feküdne le otthon, mint itt üldögél félnapokat egy fekete mellett! — sziszegte a cukrászné keresztbefont kezekkel.

— Meghallja! — aggodalmaskodott a lánya, aki kicsit kancsal

volt, miközben hosszúkat pislogott az öreg asztala felé.

— Hallja a rossz nyavalyát, hisz olyan süket, mint a nagyágyú! ördög vinné el őt is meg a lányát is. Képzeld, naponta új palikkal jár ide. Tegnap a Sturm Lacival volt itt s tudod mit fogyasztottak? Két krémest!! Hát nem sül le a képükről a bőr. Ugyan felcsíphetett volna egy pénzesebb alakot.

Olyan gyorsan hánytam magamba a fagylaltot, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy minél előbb megszabaduljak innen. Inkább a pokolban a kénköves üstben nyalogatom a fagylaltot, mint itt.

Azonban ?. vendég-.szapulásnak még mindig nem értek a végére.

— Már egy hete nem volt itt a Barkács. Talán sajnálja a pénzét? Hisz úgy sem fogyasztott még soha többet egy szimplánál, mit van úgy oda a nagy spórolásával? — fújtatott a cukrászné dühös ábrá- zattal.

Szolid, magas barna lány libegett be a boltba, illedelmesen köszönt a két nőnek, akik azonnal abbahagyták a pletykálkodást, s egyenesen az öreg asztalához ment. Felsegítette gyengéden s elindult vele kifelé.

— Jaj, drága Jucikám, hogy milyen helyes volt az a fiú, akivel tegnap itt volt. de még milyen snájdig! S milyen gavallér gyerek?! — mézédeskedett a cukrászné olyan hangsúllyal, hogy épp az ellenkezőjét lehetett érteni.

Gyorsan szedelőzködtem én is, fizettem és kisiettem. Utolsót pillantottam a címtáblára s megállapítottam, tévesen írták ki: Cukrászda, inkább az illene a bolt homlokzatára: Pietykálda.

k. G.

••

Otven év

ott, ahol testet ölt az emberi szó, a gondolat. . .

SENKI NEM VETTE ÉSZRE, hogy nagy határkőhöz érkezett július első napján Horváth Pali bácsi, a Somogy megyei Nyomda idős nyomdásza. E napon volt ötven éve annak, hogy mint inasgyerek beleszagolt az ólom- gőzös, jestékszagú nyomdai levegőbe.

« » *

Horváthné, a nagyatádi szegényparaszt-asszony nagy gondban volt oz ura halála után. öt gyerek maradt rá, négy leány és az ötödik a hat éves Pali, az egy szem fiú. Tán maga sem gondolta, milyen hamar beleszokik a gyermekekért folytatott küszködésbe. Észrevétlenül suhantak egymásután az évek, a lányokat elvitték a vők, így az anyai szív minden melege Palira sugárzott gazdagon. Az alacsony termetű, köpcös kisfiú úgy csüggött a tanuláson, hogy éhes ember sem jobban a frissen sült kenyéren. Hiába, mert hasztalan ragyogta a bizonyítvány a kitűnőket, jeleseket évvégenként, Horváth Patt csak szegény gyerek volt, »parasztivadék« s ráadásul árva! Mint afféle álmodozó gyerek, ha nehezen is, de megértette 12 éves korára, hogy nem tanulhat gimnáziumban majd. Nem Jelenthetett számára sehova sem ajánlást a példás kalkulus. így esett azután, hogy a jóképességü, tudásszomjas fiú egy napon azzal állott az édesanyja elé:

— Édesanyám, én nyomdász szeretnék lenni. Nincs annál szebb semmi.

Horváthné nem ellenkezett, pedig egy gazdag rokon igen csalogatott azzal az ígérettel, hogy papot neveltet a gyerekből. De Pali választott. Horváthné belenyugodott, ha már nem lehet nagyobb ember a fia, legalább olyan helyen legyen, ahova a szíve húzza, ahol testet ölt az emberi szó, a gondolat. És ötven esztendővel ezelőtt, 1908. július 1-én Horváth Patt elszegődött a nagyatádi Be- nyák-nyomdába inasnak. Belenyugodva, hogy nem lesz sem orvos, sem mérnök, de azért köze lesz a tudás világosságának gyújtogatásához, sőt fontos személye lesz e szép munkának: nyomdász.

— Akkoriban nehéz volt az inas sorsa — emlékezik halk hangon Pali bácsi, benézve a fénycsővel megvilágított szedőterembe, ahol egy

fiatal fiú serénykedik, tanuló. — Reggel öttől este kilenc, tíz óráig tartott a munkaidő. Tizenhárom esztendős voltam, amikor inasnak szegődtem, de nem védett semmi törvény Benyák úr önkényességei ellen, sem engem a félig még gyereket, sem az idősebb szaktársakat.

— Mennyi volt akkor a nyomdászfizetés ?

— Heti tizennégy korona, ami ahhoz számítva, hogy valóban látástól vakulásig dolgoztunk, nagyon kevés volt. Mikor felszabadultam, éppen akkor kértük a béremelést. A tulajdonos csendőrökkel fenyegetőzött, majd sorban elbocsátott néhány embert megfélemlítésképpen, de azzal indokolva, hogy nincs munka. Pedig volt munka, csak a munkanélküliségtől való félelemben elhallgatott a bérkövetelés. Nem voltunk szervezett munkások. 1912- ben felmentem Budapestre, hogy még többet tanulhassak. Ott beléptem a szak- szervezetbe.

— Mi történt ezután?

— Valcoltam — mondja csendes mosolygással Patt bácsi, jelezve, hogy hej, de sokat tudna mesélni, ha lenne rá elég idő. S mivel látja, hogy nem értem a kifejezést, magyarázza: — volt a

nyomdász-internacionálénak egy vándor tanulmányi alapja. A valcolás azt jelentette, hogy a fiatalabb szakmunkások megfordulhattak a világban, a nagy külföldi nyomdák egész sorában dolgozhattak, tanulhattak.

— Merre járt?

— Miután bejártam az ország nagyobb nyomdáit, voltam Lipcsében, ott láttam a nemzetközi nyomdászkiállítást. Voltam Brünnben. Innen kényszerútlevéilel jöttem haza, kitört a világháború. 1914-ben besoroztak, s a korneburgi vonat- és távíró zászlóaljban, végig harcoltam az orosz és az olasz frontot 1918 szeptemberig. Ekkor hazajöttem szabadságra és »elfelejtettem« visszamenni. Igaz, kerestek a kakastollasok, de bántam is azt. A forradalom kitörőfélben volt. Mikor ez megtörtént, csak körülnézni jöttem haza, itt maradtam volna, de akkor meg alig telt el egy kis idő, veszélybe került a Tanácsköztársaság, amiről eddig annyit álmodoztunk. 1919 márciusában bevonultam önként a kaposvári munkászászlóaljba s mentünk a cseh intervenciósok ellen fel Komárom, Bajcs környékére Latimka Sándor géppuskás századában.

— Mi történt a Tanács- köztársaság bukása után?

— Megint bújdosni kényszerültem sok más elvtársammal együtt. Teljes gőzzel működtek a Héjjas-különít- mények, Atádról megint bújnom kellett. Csepelen, Pesterzsébeten, Budapesten kerestem menedéket. Amikor már a fehérterror vérfürdője kezdett szűnni, akkor visz- szahúzott a honvágy Somogyba. 1921-ben merészkedtem vissza, azóta vagyok itt Kaposvárott nyomdász. Persze, nem állapodhattam meg igazán, csak a felszabadulás után. A németek még bevonultatták az addig itthon maradt férfinépet 1944 őszén. Vittek bennünket Bécsbe, nyilván arra szánva, hogy ott dobjanak bennünket Németország védelmezőiként mészárszékre. Abból sem lett semmi. Igyekeztünk néhány nyomdász szaktársammal minél hamarabb fogságba kerülni. Sikerült is, igaz, egy év telt bele, míg haza indulhattam végérvényesen és biztosan abban, hogy nem vár több bujkálás, félelem. 1946 áprilisában érkeztem haza.

Hát bizony lenne elég me- sélnivalója a Patt bácsinak. De nincs most erre idő. Zeng- zúg az egész nyomda, a szorgalmas kezek alatt születik a holnapi újság.

— Hány éves is Pali bácsi?

— Most taposom a hatvanharmadik évemet — vallja nem minden büszkeség nélkül s még ki is húzza magát egy cseppet. — És — emeli fel a kezét — ötven éve vagyok nyomdász.

— Nem bánta meg soha a választást, hogy nyomdász lett és nem pap?

— ördögöket! Megint nyomdász lennék, ha visszaszaladna az idő kereke. Nagyon szép mesterség ez, az egyik legszebb, amit ember választhat. A nyomdász a közvetítője annak a fénynek, amit ha befogadnak az emberek, kiműveltebbek, jobbak lesznek — tagolja meggondoltan a szókat végtelen gyengédséggel és férfi szemérmességgel.

Pali bácsi kezére téved a pillantásom. Határozott, kidolgozott nyomdászkéz. Alóla tengernyi betű futott ki a világba, az emberek közé. Hatvankét éves és nem öregítette meg a nehéz munka. Fiatalos, egészséges és mi fontosabb, jókedélyű.

— Tudja — hunyorít hamiskásan —, ha nem is úgy, ahogy a gazdag rokon gondolta, de csak pap lettem én. Valamennyi nyomdász az, a tudás névtelen hirdetője. A mi szószékünk a szedőterem, a szedőgép.

ÍGY VAN EZ! Ezért is, amikor majd Horváth Pali bácsi szaktársai körében poharat ürít az elmúlt ötven évre, akkor is, most is szívből tolmácsoljuk a betűszerető emberek nevében: — Éljen Patt bácsi, éljenek a nyomdászok! S teremjen közöttük minél több olyan hivatásán szerelemmel csüggő ember, mint a félévszázad óta nyomdász Pali bácsi, akinek még nem jutott eszébe, hogy nyugdíjba mehetne. Ha nyugdíjba küldenék, talán bele is betegedne!

László Ibolya,