Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-18 / 142. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Szerda, 1958. június 18. Somogyi földön termett anyarozs, bodza­virág és hársfavirág a nyugati államokban Az anyarozsnak kodein tar­talma miatt igen nagy értéke van a gyógyszeriparban. Kü­lönösen a nyugati országok ér­deklődnek iránta. Megyénk­ben az elvetett rozsterületek­ből az idén is 500 kataszteri hold anyarozs átadására kötöt­tek szerződést a termelőszö­vetkezetek és egyénileg dolgo­zó parasztok. A fertőzést min­denütt sikerrel elvégezték, és megkezdődött a termés gyűj­tése. 500 mázsa anyarozsot ad­nak át a gyógynövénygyűjtő helyeken, és ezt mind expor­táljuk a nyugati országokba, ahol kivonatából vérzéscsilla­pító gyógyszert készítenek. A termelőszövetkezetek közül az ecsenyi Előre négy mázsára szerződött, s 85 forintos kilón­kénti áron számolva 34 ezer forintot kap érte. Az ötszáz mázsáért több mint 4 millió 200 ezer forintot fizet ki a Gyógynövénygyűjtő a somogyi termelőknek. A bodzafa- és hársfavirág értékes gyógyszeranyag a hörghurut ellen. A bodzafavi­rág gyűjtése már befejeződött: 35 mázsát adtak át belőle. Most szedek a hársfavirágot, ebből 40 mázsát exportálnak szintén a nyugati államokba. 26 új cséplőgéppel gyara­podtak gépállomásaink Megyénk 15 gépállomásán június 17-én tartották meg az utolsó nyári gépszemlét. A szemle-bizottságok mindenütt gondos felkészülésről adnak számot, és az összeállított ra- jonírozási tervek alapján pár nap múlva megkezdődik a gé­pek helyszínre vontatása is Az idei gabonacséplésben már 26 új gép is részt vesz, így összesen 618 cséplőgép végzi majd el a 1-52 ezer tón­kra gabona cséplését. Tíz esztendővel ezelőtt, 1948. június 18-án írták alá a ma­gyar—lengyel barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt. De a két nép barátsága nem ak­kor kezdődött. A történelemben sok rokon- vonás kötött minket össze. Egyformán szenvedtünk a föl­desúri és kapitalista elnyomás időszakában, s akárhányszor felcsillant a szabadság remény- szikrája, mindig egymásra ta­láltunk. II. Rákóczi Ferenc zászlóbontását a magyar pa­rasztok a lengyel határról vár­ták. A nagy lengyel hazafit és hadvezért, Bem apóit Kossuth­tal és Petőfivel együtt zárta szívébe a magyarság. A feled­hetetlen 1919-es Magyar Ta­nácsiköztársaság védelmének számtalan lengyel 'hőse örökre maradandóan beírta nevét tör­ténelmünk fényes lapjaira. 1945 után pedig — amikor a Szovjetunió, minden nép ba­rátja és oltalmazója szabadsá­got adott országainknak — ba­rátságiunk, közös törekvésünk kormányközti szintre emelke­dett. Az elmúlt csaknem másfél évtized alatt népeink ba­rátsága az élet minden te­rületén széleskörű együtt­működéssé, szövetséggé teljesedett ki, amelyet először a magyar—len­gyel barátsági szerződés, majd a varsói szerződés, s ez év má­jusában a Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar for­radalmi munkás-paraszt kor­mány, valamint a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a Lengyel Népköztársaság kor­mányküldöttségeinek nyilatko­zata pecsételt meg. Az országaink között tíz év­vel ezelőtt létrejött, barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést az elmúlt időszakban mindkét nép becsülettel teljesítette. Kölcsö­nösen támogattuk egymást. Ennek alapján erősödött, fej­lődött mindkét nép politikai, gazdasági és kulturális élete, testvéri barátsága. KÖZÖS ESZME. KÖZÖS CÉL HAT -ÁT BEAAÜAKET Az együttműködés mindkét népnek előnyös volt. Lengyel- ország például 1950—57 között mintegy három és félmillió ton­na sr/rnet, kétmillió tonna kok­szot, 32 ezer tonna horganyt, és számos más áruit, fát, vegy­szeréket, sót stb. szállított szo­cializmust építő hazánknak. Mi pedig főleg gépeket és beren­dezéseket, ba/uxitot, búzát, zsírt, cipőt exportáltunk cseré­be lengyel barátainknak. Nemcsak gazdasági, hanem kulturális kapcsolataink is jelentősen bővültek s megerősödtek. A felszabadu­lás óta mintegy 75 lengyel mű látott napvilágot magyar nyel­ven csaknem félmillió példány­ban. A baráti lengyel nép is megismerte már a magyar iro­dalom sok értékes alkotását, így elsősorban Jókai és Mik­száth könyveit, költőink közül Petőfit és József Attilát, s a mai magyar alkotásokat. A magyar színpadokon eddig négy lengyel darabot mutattak be. Legnagyobb sikere Zapols- ka: »Dulszka asszony erkölcse« című darabjának volt. Lengyel színpadokon eddig Gergely Sándor: »Vitézek és hősök« cí­mű darabja aratta a legna­gyobb sikert A Lengyelország által átvett magyar filmek száma 1949—57-ig negyvenhat, a Magyarországon vetített len­gyel filmek száma 1950 óta harmincnégy volt. A magyar—lengyel bánáti kapcsolatok érdekes és gyü­mölcsöző formája egy-egy ma­gyar és lengyel város testvéri kapcsolata. Ilyen kapcsolat áll fenn Szeged és Lód, Debrecen és Lublin, valamint Miskolc és Kaittowice között. A magyar és lengyel nép ba­rátsága fáj a volt tőkéseknek, földbirtokosoknak, a szocializ­mus minden rendű és rangú belső és külső ellenségének. Ezért támadták és támadják dühösen a szocializmust építő népek barátságát. Az 1956-os ellenforradalom idején, amikor néhány nap­ra a nép ellenségei kezük­be kaparintották a hatal­mat, első dolguknak tartot­ták, hogy sürgősen — egy­oldalúan és törvénytele­nül felmondják a varsói szerződést. Ha ez a gálád, népellenes merénylet si­kerrel jár, jóvátehetetle­nül kiragadták volna ha­zánkat a szocializmus és a béke táborából, békénk biztosítékát megsem­misítve lökték volna oda az egész magyar népet a háború­ra spekuláló nagytőkések és földbirtokosok kénye-kedvére. De ez az ellenforradalmi kí­sérlet nem sikerült. Nem is sikerülhetett. Az ellenforrada­lom erőinek szétverésében a világ első szocialista állama, a Szovjetunió adta a döntő segít­séget. De nagy segítséget ad­tak a szocializmusért, a társa­dalmi haladásért, a békéért harcoló más népek is. Segítettek bennünket len­gyel barátaink is. A len­gyel párt és kormány meg­értő barátságot tanúsított irántunk az ellenforradal­mat követő időkben. Sokszor nyilvánította együtt­érzését, és biztosította pár­tunkat, kormányunkat, népün­ket támogatásáról. De nem­csak erkölcsi támogatást adtak. A lengyel elvtársak százmillió zloty értékű áruval és negy­venmillió rubel értékű hitellel siettek segítségünkre. Alig egy hónapja, hogy a testvéri lengyel nép párt- és kormány vezetői pár napot töl­töttek hazánkban. Ez a látoga­tás kiemelkedő állomása a né­peink közötti testvéri, baráti kapcsolatók fejlődésének. A magyar és lengyel párt- és kormányküldöttségek tárgya­lásairól kiadott nyilatkozat, meggyőző erővel bizonyítja a két párt, a kát kormány teljes egyetértését a nemzetközi hely­zet időszerű, alapvető kérdései­nek megítélésében. Mindkét fél a legteljesebb mértékben támogatja a Szov­jetunió Legfelső Tanácsának nagy jelentőségű határozatát a nukleáris fegyverekkel foly­tatott kísérletek egyoldalú be­szüntetéséről. Hazánk a maga részéről a legmesszebbmenőkig támogat­ja a Lengyel Népköztársaság javasolta atommentes övezet létesítését, mert egy ilyen öve­zet létrehozása Európa szívé­ben lényegesen csökkentené az atomháború veszélyét, s nagy­mértékben elősegítené Német­ország bé'kés egyesülését. Mi adott tartalmat a két or­szág hasznos és gyümölcsöző államközi kapcsolatainak? Mi a két nép barátságá­nak alapja? Az elvi egy- ség — a célok azonossá­ga. Mindkét országban a munkásosztály van hatal­mon. S a munkásosztály, a társadalom vezető ereje, annak marxista—leninista pártja végzi az irányítást. Mindkét ország törhetetlen hittel és akaratig, mindem aka­dályt és nehézséget leküzdve, eltökélten halad a kizsákmá­nyolástól mentes, szebb, boldo­gabb társadalom, a szocializ­mus felépítésének útján. A két munkáspárt együttműkö­désének alapja a marxizmus -^lenin izmus eszméje, a szoci­alizmus építése. Mindkét párt a proletár internacionalizmus eszméi mellett száll síkra. Mess csakis a proletár internaciona­lizmus eszméihez való hűség alapján lehet biztosítani a szo­cializmus építését. Ezért hang­súlyozza mindkét párt azt az igazságot, hogy a szocialista világrendszer vezető ereje a Szovjetunió. Ezért erősítik kapcsolataikat a szovjet nép­pel. A három esztendeje meg­kötött varsói szerződés kö­telékében a Szovjetunió van az élen, szocialista testvéreinkkel együtt kö­zösen őrködünk szocialis­ta vívmányaink és népeink békéje felett. A két ország, a két nép ba­rátsága az eddigi sikerek alap­ján erősödni fog. A két küldött­ség annak idején megállapítot­ta, hogy az árucsereforgalmat tovább lehet növelni, és elha­tározták, hogy az év elején megkötött hosszúlejáratú ke­reskedelmi egyezményt kiegé­szítik, és a következő évtized első felére vonatkozó, az alap­vető árucikkek kölcsönös szál­lítását előirányzó kereskedel­mi keretszerződést még ez év­ben aláírják. Hamarosan létrehozzák az Állandó Magyar—Lengyel Gazdasági Együttműködési Bi­zottságot, amelynek feladata a gazdasági és tudományos-tech­nikai együttműködés kérdései­nek feldolgozása a népgazda­ság számos területén. E bizott­ság tevékenysége minden bi­zonnyal még hatékonyabbá te­szi a szocializmust építő két ország együttes munkálkodá­sát, mindkét fél és közös ügyünk előnyére. Él és virul, erősödik a két nép barátsága. Népünk a len­gyel népben a barátot, a har­costársat látja. Hogy a lengyel nép barátunk, ezt az élet ezer­nyi ténye igazolja. De mi is ba­rátai és küzdőtóinsiai vagyunk a szocializmust építő lengyel nép­nek. Az elnyomatás, kizsák­mányolás alól felszabadult né- pünikben őszinte rokonszenv él a baráti lengyel nép iránt. Közös eszme, közös cél hat át bennünket — a szocializmus, a szabadság, a béke eszméje. Fá­radozásainkat ezért koronázza a legteljesebb siker. 3000CXXXXX»OOOOOOOOOOOOOOOOOCXXXXXXX)OOOOOOOOCXXXX)OOOOaOCI .XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXÍOOOOOOOOOOOOCXXXXXXXXJOOOOOOC OOGOOOOOOOOOO hátú, rendkívül sovány férfi. Lágy és gúnyoros hangon szólt hozzám: »Maiga ugyebár újságíró? Meg kell értenie, hogy nekünk tájékozódnunk kall. Tájékoztatnia keld bennünket.« Úgy látszik, csak meg akart ismerni, mert ezután rögtön visszavezették a cellába. Nem sokáig maradtam magamra, mert I. ismét felbukkant. Ezúttal Oh. kísérte és egy katona, kezében a dinamóval Megálltak a küszöbön és rám néztek: »Még most sem akarsz beszélni? Tudnod kell, hogy mi el­megyünk a végsőkig«. Az ajtóval szemben álltam, a falnak támaszkodva. Beléptek, felkapcsolták a villanyt, és félkör­ben elhelyezkedtek körülöttem. »Valamivel be kell tömni a száját« — mondta Oh. A padlón elszórt hátizsákok között kotorászott és előhú­zott egy piszkos asztalkendőt. Kinyitottam a szememet, s eltartott néhány másodpercig, míg ráeszméltem a valóságra. A földön feküdtem, meztele­nül, béklyók nélkül, ejtőernyősökkel körülvéve. Láttam, amint Oh. fölém hajol. »Rendben van — mondta a többiek­nek — magához tér.« Aztán felém fordult; »Tudod, kis hí­jám elpatkoltál. De ne hidd azt, hogy mindig sikerül majd el­ájulnod ... Állj fel!« Talpra állítottak. Botladoztam, még kínzóim egyenruhájába is belekapaszkodtam, készen arra, hogy bármelyik pillanatban összeesek. Pofonokkal és rúgá­sokkal »gyámolítottak«, s úgy lökitek ide-oda, akár a labdát. Védekező mozdulatot tettem. »A piszok fráter... még min­dig működnek a reflexei« — mondta az egyik. »Es most mihez kezdjünk vele?« — kérdezte egy .másik. Nevetés, majd ezt hallottam: »Pörzsöljük meg.« »Je, ilyet még sohasem láttam.« Ezt Ch. mondta, olyan 'hangon, mint aki új tapasztalatokat készül szerezni. A konyhába tuszkoltak, végigfektettek a tűzhelyen és a mosogatón. L. nedves rongyba burkolta a bokámat, majd erősen körűitekért» egy kötéllel. Azután közösen felemeltek,, hogy fejjel lefelé ráakasszanak a mosogató fölé, az edény- tartó vasrúdjóra. Csak az ujjam hegye érintette a földet. Egy ideig azzal szórakoztak, hogy ide-oda lengettek, akár egy homokzsákot. Azután L. a szemem előtt lassan meggyújtott egy papírból csavart fáklyát. Felemelkedett és egy pillanat múlva éreztem a lángot a nemiszenvemen és a lábamon, a szőrszálak sercegve gyulladtak meg. Egy csípőmozdulattal nagyot rántottam magamon és meglöktem L.-t. Újra és újra megperzselt, majd az egyik mellbimbómat kezdte égetni. Már nem reagáltam kellőképpen a kínzásra, és a tisztek lassanként elszállingóztak. Csak L. és egyik társa maradt mellettem. Időről időre ütlegeltek vagy csizmájukkal az írt­jaimra tapostak, mintha figyelmeztetni akartak volna jelen­létükre. Nyitott szemmel próbáltam megfigyelni őket, hogy az ütések ne érjenek meglepetésszerűen, s a kínzások szüne­tében megpróbáltam elvonni figyelmemet megkínzott bo­káimról, melyekbe húsig martak a 'kötelek. A folyosó felől végül két csizma masírozott az arcom fe­lé. Ch. guggolva nézett rám, fordítva láttam az arcát: »Nos, kinyitod már a szádat? Nem gondoltad meg a dolgot?« Rá­néztem és nem válaszoltam. »Oldjátok le.« L. kibogozta a kö­telet, amely a rúdhoz kötött, míg a másik a karomnál fogva húzott. Hasra vágódtam a cementpadlón. »íalpra!« Nem tud­tam magamtól felemelkedni. Két oldaliról támogattak, s éreztem, hogy talpam annyira megdagadt, mintha minden lépésnél egy felhőbe süppednék. Felvettem a zakómat és a nadrágomat, és iegurultam a lépcsőn. A lépcső alján felemelt egy másik ejtőernyős, és két kéz­zel tartva, háttal a falnak támasztott Remegtem a hidegtől, az idegkimerültségtől, vacogott a fogan. L. társa, aki a kony­hában »kezelt« engem, odaérkezett. »Lódulj!« Maga előtt lökdösött, és egy rúgással végigterített a földön. »Nem látod, hogy teljesen kikészült — mondta a másik, jó francia kiej­téssel —, hagyd már békén!« Ez volt az első wanheri szó, amit itt hallottam. »Az ilyen alakokat azonnal szét kellene mázol­ni!« — válaszolt kínzóm. Remegett a lábam, tenyeremmel és homlokommal nekitámaszkodtam a folyosó faiiának, hogy el ne vágódjak. Kínzóm egy vékony kötéllel hátrakötötte a ke­zemet, majd belökött az egyik cellába. Térden állva csúsztam a fal mentén fekvő szalmazsák felé. Megpróbáltam hasra feküdni, de a zsákból mindenütt szögesdrót állt ki. Az ajtó mögül nevetést hallottam: »Szö- gesdióttai ágyaztam meg neki.« A kínzóm volt Egy másik hang így válaszolt: »Mégis nyert egy éjszakát, hogy olajra léphessenek a haverjai.« A kőtél a húsomba vágott, fájt a kezem, s olyan hely­zetben feküdtem, hogy úgy éreztem: eltörik a váilam. Uj­jam hegyét a nyers cementhez dörzsöltem, hogy kiserkedjen belőle a vér, s így csökkentseim egy kissé a feldagadt ke­zeim lüktetését; de ez nem szűnt meg. A magasan a faliba vágott kis ablakon át láttam, hogy világosodik az ég. Egy kgjcas kukorékolni kezdett, s arra számítottam, hogy az éjszakai munkától kimerült ejtőernyő­sök és tisztek aligha jöhetnek értem reggel kilenc óra előtt. Jól ki kell használnom az időt, 'hogy erőt gyűjtsék a követ­kező »kihallgatáshoz«. Majd az egyik, majd a másik váltam­ra fordultam, megpróbáltam elernyeszteni a testemet, de az nem akart megnyugodni. Állandóan remegtem, s egy pillanat­nyi nyugalmat sem találtam. Több ízben megzörgettem a lábammal az ajtót. Végre jött valaki. »Mit akarsz?« Meg­mondtam, hogy ki akarok menni vizelni. »Pisáid le magad!« — hangzott a válasz az ajtó mögüiL Már jócskán reggel volt, amikor az egyik ejtőernyős — ugyanaz, aki megsokallta kollégájának brutalitását —. benyi­tott a cellába és így szólt hozzám: »Gyerünk, máshova köl­tözői!« Segített felkelni, és támogatott, amíg felmentünk a lépcsőn. Hatalmas teraszra értünk, a nap már erősen tűzött, s a magasból elém tárult El-Bior egyik városnegyede. Azokból a leírásokból, amelyeket róla olvastam, azonnal felismertem, hogy az ejtőernyősök házában vagyok, abban a házban, ahol megölték Ali Bumendzseit, Algír város féllebbviteM bírósá­ginak ügyészét. A kínzók azt állították, hogy erről a terasz­ról leuigonva »ölte meg magát«. Egy másik lépcsőn lementünk az épület egy másik részébe, majd börtönőröm bezárt egy kicsi, sötét kamrába. Egyes zárka volt, alig nagyobb egy fa- !iszekrénynél, ahová sohasem sütött be a nap. A fény csak az egyik szellőztető csatornára nyíló, magasan a falba vágott keskeny résen szűrődhetett 'be. Üggyelnbajjal az egyik sa­rokba kúsztam, hogy neki támasszam a hátamat és enyhítsem a váltamat rángató görcsöt. A folyosókon nemsokára megnőtt a forgalom: a ház megtelt élettel, és arra vártam, hogy hamarosan megjelen­nek hóhéraim. De egyedül csak I. jött. Megragadott a vál- lammál, hogy felsegítsen, s egészen a lépcsőig vezetett. »Itt van, parancsnok úr.« Kéksiapkás, »terepszinti« uniformisba öltözött ejtőernyős parancsnok állt előttem, magas, hajlott »Hagyd a fenébe — mondta I. — Nyugodtan üvöUhet, három emeletnyire vagyunk a föld alatt.« »Akkor is kényelmetlen« — válaszolt Oh. Kigombolták a nadrágomat, letűrték az alsónadrágomat és két oldalt a végbelemhez rögzítették az elektródákat. Fel­váltva tekerték a dinamó hajtókarjiát — ismét egy »kövér Mangó« volt Csak a kínzás kezdetén és a megújuló áramüté­sek első pillanatában kiáltottam, mozdulataim távolról sem voltak olyan hevesek, mint az előző kínzások alkalmával. Úgy látszik, ők is számítottak erre, mert nem tartották szük­ségesnek, hogy odaköltözzenek a deszkához. Miközben kínoz­tak, egy hangszóró a legújabb slágereket üvöltözte. A zene bizonyára a közelben fekvő ebédlőből vagy társalgóból jött, s alaposan túJlharsogta kiáltásaimat; ez volt az a berendezés, amelyet I. a »földalatti harmadik emeletnek« keresztelt el. Folytatódott a kínzás, s én egyre jobban kimerültem. Elvá- gódtam, hol jobbra, hol balra. A két tiszt közül az egyik ilyenkor kihúzta az egyik elektródát és az arcomat viüa- nyozta vele, amíg fel nem fcápászkodtam. »Istenuccse, hogy egészen jólesik neki« — mondta Ch. Egymásra néztek, s úgy döntöttek, hogy egy kis pihenésre van szükségem. »Hagyd csak benne a csaptotokét, úgyis visszajövünk« — mondta I. fi ott is hagytak, a húsomba vágódó elektródákkal. Bizonyára azonnal elaludtam, mert amikor viszontlát­tam őket, úgy éreztem, mintha csak egy perc múk volna el. És ettől kezdve egyáltalán nem tudtam érzékeim az idő mú­lását. Először I. lépett a szobába, belém rúgott és így szólt; »Ülj fel!« Meg sem moccantam. Felrántoít és odatámasztott az egyik sarokba. Egy pillanattal később mór ismét megvo- naglottam az áramütésre. Éreztem, hogy ellenállásom egyre jobban megvadítja és felidegesíti őket. »Belenyomjuk a pofájába« — mondja I. Rám parancsolt: »Nyisd ki a szád!« Azzal kényszerített engedelmességre, hogy összeszarította az orromat, s amikor kinyitottam a szá­mat, hogy levegőt kapjak, beleerőszakolta a csupasz drótot, egészen a garatomig, miközben Ch. nagyot tekert a dinamón. Éreztem az áram erősödését, és torkom, állkapcsom, minden arcizmom, még a szemöldököm is egyre fájdalmasabb görcs­ben vonaglott. Most Ch. tartotta a drótot. »Elengedheted — szólt I. —, magától is tart.« Valóban az áram valósággal odaforrasztotta az állkapcsomat az elektródához, s bármit is tettem, nem tud­tam széjjelebb nyitni a szájamat. Vonagló szemöldökeim alatt lángoló tüzet, vakító mértani idomokat láttam, úgy éreztem, mintha a szemem az egyes áramiökésekne kipattan­na az üregébőL Az áram erőssége a csúcspontra ért, s ugyan­akkor a fájdalmam is. ügy éreztem, hogy ennél jabhan már nem .tudnak megkínozni. Ekkor hallottam, hogy I. ezt mondja a dinamó kezelőjének: »Csak ügyesen: először csökkented, aztán ismét rákapcsolsz...« (Folytatjuk^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents