Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-15 / 140. szám

SOMOGY! NÉPLAP 8 EGY HÉT A TEXTILMŰVEKBEN A hétfőtől szombatig eltöltött idő sem volt elég ahhoz, hogy a Textilművek életébe egészen részletesen bepillanthat­tunk volna. Azzal, hogy egy hétre a gyár »ütőérére« tettük kezünket, csak néhány probléma megvizsgálására vállalkoz­hattunk. Több vezetőt és dolgozót foglalkoztató kérdést már elemeztünk. Mai írásunkban összegyűjtöttük azt, amit az el­múlt napokban éppen csak érinthettünk, vagy egyáltalán nem állt módunkban elmondani. A gyárban nagy mennyiségű gyapotbáláv&l találkozhatunk a raktáron kívül is, mert a tárolóhelyiségek már zsúfolva vannak nyersanyaggal. Az idén ugyanis sikerült a feldolgozás­ra kerülő összes gyapotmennyiséget jó előre biztosítani. Az üzem tervszerű és egészen kiegyensúlyozott gazdasági életé­nek biztató jele ez, amely mögött következetes tervteljesítés, folyamatos munka és a termelékenység állandóan fokozódó növekedése áll. Meggyőződésünk, hogy a Textilmüvekben a műszaki és gazdasági vezetés helyes s minden ok megvan arra, hogy a közeljövőben a Könnyű­ipari Minisztérium (ha ez nemzetgazdaságilag is kifizetődő) megvalósítsa az üzemben a százezer orsóval történő gyapot­feldolgozást. Igaz, hogy ezzel nemcsak büszkesége, de gondja is megnövekszik az üzemnek, de a városnak is. A mostaninak majdnem kétszeresére növekvő munkáslétszám nagyabb szo­ciális és munkaerő-ellátási problémák elé állítja az illetéke­seket. Nem lesz könnyű megoldaná az amúgy is körülménves vízellátást. Pedig csak úgy képzelhető el a gyár fejlesztése, ha egyéb beruházásokkal együtt megfelelő kapacitású ipari kutakat is biztosítanak. Nehezebbé válik a lakáshelyzet is. Annak ellenére, hogy a leányotthon és a juttatott »textiles« lakások érezhetően eny­hítették a gyár gondjait, az üzemnek még ma is igen sok dol­gozója lakik albérletben, közöttük fiatal, gyermekes házaspá­rok. A gyár vezetősége, ahol tudott, eddig is könnyített dol­gozói szociális körülményein. Évente sok százezer forintot for­dít óvodára, bölcsödére, otthonra, üdülésre, üzemi orvosra, valamint kulturális rendezvényekre. A lakáskérdés megoldá­sában azonban nem elég az üzem saját ereje. Számolnia kell a megnövekvő munkáslétszámmal az Élelmiszer Kiskereske­delmi Vállalatnak is. A közeljövőben megszületik a döntés, és elválik, hogy a Textilművek kapacitásának bővítése során gondjainkká válnak-e az említettek. Akadnak, akik már most azt mondják, hogy igen. Irtunk már a gyár törzsgérdájának kialakulásáról. Álta­lában kedvezően szóltunk erről, hiszen minden alapunk meg­volt hozzá. A fegyelmezetlenség egyre inkább szűnik, s a mo­tozó is mind ritkábban talál lopott holmit egy-egy dolgozó ruhája alaitt vagy táskájában. A növekvő munkafegyelem a növekvő öntudat következménye. Sokat bíztak ránk — mondta több fonónő —, és ebben a felelősségtudatban aka­runk tovább dolgozni... Ezért azt kívánják, hogy beesüljék meg őket, s itt főleg erkölcsi megbecsülésre gondolunk, mert erről bizony nem egy kisebb-nagyobb beosztásban lévő férfidolgozó gyakran megfeledkezik. Szálai József üzemgondnok pl. azt hiszi, hogy csak akkor jár el helyesen, ha a munkásnőkkel szemben meg nem engedett szavakat, gyakran minősíthetetlen hangnemet használ. Mi más ez, ha nem megvetés, lenézés, a nők egyen­jogúságának semmibevétele? Az ilyen férfidolgozókhoz las­san már szólni sem mernek a nők, akik véleményük nyilvá­nítása után rendszerint nyomdafestéket nem tűrő szavak kí­séretében egy-kettőre megkapják: » ... itt a munkakönj'vük, mehetnek«. Bizonyos, hogy különösen az ellenforradalom után meglazult munkafegyelem »kemény kezet« kívánt meg a mű­szaki vezetőktől, egyik-másik hanyag dolgozó sokszor rászol­gált a szigorú hangnemre. De nem szabad megengedni, hogy ez a „türelmét vesztett hongnem" néhány embernél állandósuljon, sőt — mint Bognár István művezető esetében — fület és női önérzetet sértő bánásmódig fokozódjék. A dolgozók többsége érzi felelősségét, törekszik, és elvárja, hogy megkülönböztessék a hanyagoktól. Emberibb hangnemben is lehet utasításokat és feladatokat közölni. Ezt a néhány férfidolgozó által használt durva hangnemet, a sér­tődöttséget joggal kiváltó bánásmódot említhetjük a legna­gyobb hibaként. A gyűrűsfonó több munkásnője egy előző napi beszélgetés után azzal fordult hozzám, félnek, hogy nyilatkozatuk miatt ve­szélybe kerül az állásuk. Még meg sem jelent a cikk, máris érezni, hogy Bognár István művezető körül »puskaporos« a hangulat, és enyhén szólva ugyancsak görbe szemmel néz azokra, akik őt bírálni merészelték. Mire jó ez a basáskodás? Úgy hisszük, hogy az üzem pártszervezete megtalálja a meg­felelő módot arra, hogy az ilyen, a szocialista üzemtől idegen és megengedhetetlen magatartás egyszer s mindenkorra el­tűnjön a gyárból. Tanúi lehettünk e héten több kisebb-nagyobb esemény­nek: az újítási tanácskozásnak, a »Textiliparunk nemzetközi kapcsolatai« című előadásnak, a bolgár ifjúsági küldöttség pénteki látogatásának. Mindegyik esemény érdeklődést kivál­tó és az üzem életét élénkítő színfolt volt. A gyárban nem hiányoznak a színvonalas előadások. A textilipari kapcsola­tokról, főiként pedig az újítómozgalomról tartott tanácskozás már igen szükséges volt. Ha mérlegre tesszük az elmúlt hetet a gyár munkájáról szerzett benyomások alapján, a serpenyő mindenképpen a hasznos munka, a jó úton haladó termelés oldalára billen. Az említett hibákat egy csöppnyi beismeréssel és jó szándékkal el lehet űzni az üzem falai közül. Nagy és büszkeségre jogo­sító utat tett meg a gyár az elmúlt hét évben. Joggal da­gasztja önérzet azoknak keblét, akik már az első évtől a mai eredmények két kezű és egész szívű harcosai voltak. De büsz­kék lehetnek azok is, akik csak az utóbbi hat naptól részesei az üzem'ben folyó munkának, hiszen a gyár történelme me­gint szebb, gazdagabb lett egy héttel. Szegedi Nándor Váadhwjp, WWW. :if.iS 19. Esőben is ültetik a palántákat PILLANATFELVÉTEL A Balatonnagyberekd Álla­mi Gazdaság kilencven hold- nyi étkezési borsójának aratá­sát a beköszöntött esőzés meg­akasztotta. Huszonhat holdnyi termését azonban sikerült szá­razon betakarítani, és a nem éppen kedvező május ellenére holdanként négy mázsával fi­zetett a föld. A gazdaságot a napok óta tartó esőzés nem zökkenti ki a rendes kerékvágásból, talál­nak munkát eleget. A kerté­szet dolgozói kihasználják a palántázásra legkedvezőbb időjárást: több mint 210 kerté­szeti dogozó ülteti mindennap az őszi káposzta-, karfiol-, kel­káposzta-palántákat. 130 ka­taszteri hold vár elültetésre. Azért igyekeznek most minél több palántát elültetni, mivel öntözni sem kell és a megare- dés igen biztató ilyen időjá­rásiban. Néhán Y ssró Fona «jryí*r Vukics József, a fonalgyár telepvezetője , beszámolt la­punknak arról, mit exportál jelenleg az üzem, milyen fel­adatok állnak még az export fokozásban a vezetőség előli. — Üzemünknek nagyon nagy terhet jelent az export, mivel a szállításokat pontosan határidőre kell végeznünk, ' nem beszélve arról, hogy a belföldi rendeléseknek is ele­get kell tennünk. Eddig a fran­cia, angol és spanyol textil- gyárak fölözték le a külföldi piacokat. A jól eladható cik­keket szállítják is bárhova, de a kényesebb áruk elkészítését már nem vállalják. Nekünk, hogy piacot teremthessünk, piacot hódíthassunk, el kell készíteni ezeket a kényes dol­gokat. — Mit ért Vuikics elvtárs a kényes árukon? 1 Milyen szép, milyen megha­tó, amikor az apa megcsillant­ja a lelke mélyén rejtező pe­dagógiai érzéket, amikor szót se ejtve, de mégis odakiáltja a világnak: »Ide süssetek, mi­lyen apa vagyok én, próbálja valaki még ilyen jól nevelni ezt a kölköt, mint én?« Ilyesféle apát — ha annak lehet nevezni — láttam a múltkor eléggé elázott állapot­ban az egyik italboltban. A pénztárosnő bűbájos mosollyal adta ki a blokkot a tántorgó embernek két féldeci rumra. Kócos haj, borostás arc, gyű­rött ing, leöntött nadrág tet­te kiábrándítóvá a negyvenöt év körüli férfit. Erősen im­bolygóit a kassza és a pult közti rövid úton. A viharba a Nagyatádi exportjáról — Például hímzőfonal ren­delés olyan kis tételben, amit a külföldi cégek egyáltalán nem vállalnak el. Van is ilyen rendelésiünk. 480 kg hímzőfo- nal 34 színben. 6900 doboz az egész, s ezt 3—6 kg mos té­telekben kell festenünk. Igen sók munka van vele. Nem be­szélve arról, hogy a verseny következtében igen igényesek a megrendelők. Előírják, hogy a legjobb va.lódiségii értékek alapján készítsük el az árun­kat. Azonban mégis eleget kell tennünk a megrendelők kí­vánságainak, ha tartani akar­juk a piacot. Nálunk is, ha va­laki bemegy a boltba, s olyat akarnak neki eladni, ami nem felel meg az igényeinek, ak­kor máshová megy vásárolni. Hát ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. kerülő hajók se imbolyognak jobban, mint ahogy őt dobta, süllyesztette a részegség hul­láma. Nyakkendője félrecsúsz­va lóbálózott. Mindenki fejcsó­válva bámulta. Többen arról pusmogtak, ugyan minek az a tábla, hogy »Ittas egyéneket nem szolgálunk ki«, hisz itt a példa, ennek a beszippantott pasasnak is kiadták a cédu­lát a kél féldecire. Azonban senki sem csinál a pusmogá­son kívül semmit. A csapos már méri is a ru­mot. A beszeszelt férfi rogya­dozó léptekkel megcélozza a sarokasztalt, ahol egy tízéves forma kisfiú nézi pityeregve, mint tántorog felé az apja. Végre sikeresen asztalt ér, leteszi a poharakat. Kimeredt szemmel bámul fia arcába. Aztán hirtelen homlokon csó­kolja a gyereket. — Te vagy az én... hukk... te vagy az én legjobb cimbo­rám! Az az az... egye a fff-e-nn-e... nem tudom, hukk, kimondani... Igyunk, testvér! — azzal már önti is magába a rumot. A gyereknek még jobban hullanak a könnyei, a szája idegesei ráng. de szó nem hagyja el az ajkát. — Te... te rohadt kölök... nem iszol az apód egészségé­re! Húzd ki azt a rumot! — Nee-e-em! Ne erőltesse... Menjünk már haza, édes­anyám vár... iskolába kell mennem... Az apa arca eltorzul. — Uugy, azért nevellek én téged keservesen, hogy ne fo­gadj szót nekem? Nesze — az­zal öklével a gyerek arcába sújt. A fiú lezuhan a székről. Most már többen megmoz­dulnak. — Nem szégyellt magát! — hangzik néhány asztaltól. — Az én kölköm, azt teszek vele, amit akarok. Különben is csak megneveltem — röhög böfögve, azzal felrántja a gye­reket a földről, yyorzan kiisz- sza a másik pohár rumet i', és h’itáníorog hz italboltból magával vonszolva a fiút. 2 Ahogy Fonyódon az ember felfelé' kaptat a Várhegyre, különös új családi ház ragad­ja meg figyelmét. A falra két nagyméretű kártyát festettek a következő velős és elgondol­koztató felírás kíséretében: »Árdrágító«. Az ötletes tulaj­donos, akit a sors kiapadha­tatlan humorérzékkel áldott meg, egész biztos a jó hecc kedvéért pingáltatta be a falat ilyeténformán. Azonban mi lenne, ha egy­szer csak elterjedne ez a di­vat, s mindenki ellátná vi- kendházát, motorát, bútorát ilyen magyarázó szövegekkel. Mondjuk, az egyik vállalat könyvelője, aki a megtakarí­tást jelenleg még úgy értel­mezi, hogy minél több pórit takarítson meg saját célja , a az üzeméből, kipingálná bala- tonparti »vityillója« falára: »Sikkasztottalak« vagy ezt a hájasabb szövegei: »Felüdülde a hamis sikkasztóhoz«. Ugye milyen forradalmi változást hozna életünkbe ez a nyíltság! Könyvelőnk, motorának rend­számtábláján ez’ állna: » Meg­vesztegetésből beszerezve«. Óriási távlatokat látok. Ha ez a divat szélesebb körökben el­terjedne, nem • lenne szükség ellenőrző szervekre, rendőr­ségre, hisz mindenki tudná, ki a gazember. S akkor könnyű lenne az eljárás is ellenük, a vállalatvezetők egyszerűen át­helyeznék más megyébe az ilyen »feliratosokat«. Hát nem egyszerűbb lenne, mint a most elterjedt rendszer? L. G. ARCOK A MŰHELYBŐL Aki a Csurgói Faipari Vál­lalat aszíalosműheiyébe belép, első pillanatban nemigen iga­zodik el a gépek, emberek, a felhalmozott faíkcsz áruk dzsungelében. Szerencse azon­ban, azonnal akad, áld eliga­zítson, Csontos Lász'ó műve­zető siet segítségemre. — Mióta dolgozik a mű­helyben, Csontos elvtárs? — Két éve. Azelőtt Marca­liban a mezőgazdasági ktsz- ben dolgoztam. Először nor­más voltam itt, aztán műve­zető lettem. Tavaly február óta pedig a tanulókkal is én foglalkozom. — Miért jött vissza Marca­liból? — tesszük fel a kérdést az alacsony, sovány műveze­tőnek, aki kék köpenye zsebé­ben kotorász merengve. — Miért? — ismétli — Visszahúzott a szívem. Job­ban szeretek itt lakni. — Hogy van megelégedve a tanulókkal? Amint a tanuló szót meg­hallja, felélénkül, arca is ki­pirul, amikor beszélni kezd róluk. — Általában nincs kifogá­som ellenük. Szorgalmasak, igyekeznek. Igaz, akad né­hány, aki igen nehezen halad a szakma elsajátításában, de ennek az az oka, hogy' nem erre a pályára akart jönni. S ami még érdekesebb, az első­évesek között találjuk őket. A másodévesek már beleta­nultak az asztalosságba. Még ha nem is ide akartak jönni, akkor is megszokták már az üzemet, a szakmát, s szíve­sen dolgoznak. Van itt még egy, ami egy kicsit visszahúz­za a fiúkat: kétlaki életet él­nek. A szülőknek földje van, munka után azt segítik meg­művelni. Másnap aztán fárad­tan, kedvetlenül dolgoznak. A KISZ-munka is ezért rekedt meg. Pedig a tanulók szakmai és politikai tudását a Hisz­nek kellene fejleszteni. — Elsajátítják három év alatt a szakmát a tanulók? — Kevés ez az idő ahhoz, hogy tökőleiesen megtanulja­nak mindent, de mégis a leg­szükségesebbet, az alapot megkapják. Sok gyakorlat te­szi őket úgyis jó szakembe­rekké. Meg aztán van egy bizonyos korlát is nálunk. A mi asztalosműhelyünkben széria-bútorokat gyártunk, nem tudjuk a szakma fogásai­nak szé'es skáláját megtaní­tani, csak azt, amire itt szük­ségük van. Persze ennél töb­bet adunk, de még ez is ke­vés. Nemcsak az a jó szak­ember, aki gépen tud jól dol­gozni, hanem az is, aki kézzel. A kis bevezető után először Varga János másodéves ta­nulót nézzük meg. Alacsony gyerek, aki rövid nadrágot visel és mélyen a szemébe hú­zott svájci sapkát. — Mi szerettél volna lenni? — Géplakatos. — Megszoktad már az asz­talosműhelyt? Elmosolyodik: — Meg. Azzal gyalulni kezdi a kony­haszekrény üveges ajtajának a darabjait. — Hány ipari tanuló dol­gozik maguknál, Csontos elv­társ? — Tizenöt. — Milyen konyhabútort készít az üzem? — A 145-ös típusúból ké­szítünk 65 garnitúrát idén, s ebből nyolcat az ipari tanu­lók csinálnak. Az elsőéves ta­nulók a könnyebb munkát kapják: a hokedliket, szeme­tesládát készítik el. A szalagfűrészhez me­gyünk. Hórihorgas, vékony gyerek az anyagot szabja a konyhaszekrényhez. Kék svájci sapkája csupa fűrész­por. — Nagyon szorgalmas gye­rek — súgta fülembe a mű­vezető. — ő a Horváth Re­zső. Jó híre van itt a műhely­ben. — Na, Rezső, te mi szeret­tél volna lenni? — teszi fel a kérdést, miközben rám ka­csint. — Géplakatos — vágja ki mosolyogva a fiú. — S nem bánta meg, hogy asztalos lett? — veszem át az érdeklődő szerepét. — Nem. Kicsit ugyan el voltam keseredve, amikor Ka­posvárott nem vettek fel gép­lakatosnak, s ide kellett jön­nöm, de megszoktam itt, meg­szerettem a szakmát, amikor már belejöttem a munkába. — Munkaidő után mivel foglalkozik? — A földben keli dolgoz­ni... Meg olvasok. — Mit? — Műszaki könyveket. Leg­utóbb a »Bútorasztalos« című könyvet tanulmányoztam át. Meg aztán sosem unatkozom; tizenegyen vagyunk testvé­rek, ebből nyolcán még ' ott­hon vagyunk. így hát elszó­rakoztatjuk egymást. A fiatalokkal ezzel végez­tünk is; most a lélekben fia­talokkal igyekszünk kicsit el­beszélgetni. — Nézzük meg először a Kepler Feri bácsit — indítvá­nyozza Csontos elvtárs. Az őszülő asztalosmester nem ér rá bennünket észre­venni, olyannyira elmerül a fűrészelésben. Fején a simié- deres sapka együtt rezeg a füle mögé szorított ceruzával, annyira húzza-vonja a fűrészt. — Feri bácsi! — rezzent! fel a művezető. — A Somo­gyi Néplaptól jöttek magához. — Előfizető vagyok én! — húzza ki magát, s azzal már rohan is a szekrénykéjéhez, hogy megmutassa az igazo­lást. Az »újságíró« szóra azon­ban megnyugszik, sőt egy ki­csit restelkedik is tévedése miatt. — Megy a munka, Feri bá­csi? — Megy, ha viszik! — S maga mióta »viszi« itt az üzemben? — Három éve. Azelőtt kis­iparos voltam. — Mit szeret legjobban? — A futballmeccset. A fiam a csurgói csapat kapusa. Egyébként most érettségizik, s ha sikerül neki bejutnia az egyetemre, állatorvos lesz. — Keresete milyen? — Meglehetős. 1500—1600 forint havonta. Arra az egy­két pohár fröccsre is jut né­ha — mondja — elégedetten, meghúzkodja bajuszát, végig­simítja piros arcát. Akármilyen jólesik Feri bá­csit hallgatni, tovább me­gyünk, mert még valakivel meg akarunk ismerkedni az asztalosműhelyben, Feri bá­csi meg már amúgy is mun­kához látott újra. Németh János munkapadjá­nál állunk meg. ö a »pro­fesszor úr«. Ha civilben ta­lálkoznék vele, el sem hin­ném neki, hogy munkás, olyan tanáros arca van. Fiatalem­ber még, harminchárom éves, de sokfelé megfordult már. — Két éve jöttem ide a Csurgói Faipariba. Azelőtt a Nagykanizsai Gépgyárban dolgoztam. Olyan mindenhez értő ember vagyok, tudja, Pesten is sok gyárban dol­goztam már. — Családos ember? Bólint. — Gyerek? — Egy hétéves fiú. Az is János. Nálunk tradíció a csa­ládban, hogy a fiúgyerek csak János lehet. Még az ük­apám is az volt. — Mivel tölti a szabad ide­jét? — Olvasni szeretek, azzal szórakoztatom magam. Jókai, Gárdonyi, Eötvös, Mikszáth, Móricz regényeit szeretem na­gyon, meg Tolsztojért rajon­gok. Karácsonyra megvettem a »Háború és béké«-t, a »Fel­támadás«^ magamnak. Aztán a művészeti könyvek is ér­dekelnek. Leonardo da Vinci­ről, Murillóról olvastam a napokban. — És még mi érdekli? — Hát... Valamikor druk­ker voltam, szerettem meccs­re járni, de az itteni »mezít­lábas« csapatokat nem szere­tem. Pesten hozzászoktam a nagy külföldi csapatokhoz. Nem is járok ki a meccsre. Néha megiszok egy liter ka­dart, mert nem is »fás« az, aki a. bort nem szereti. Néhánv arc a műhelyből. Mindegyikben van valami új, mindegyik elüt a másiktól, de egyben megegyeznek: munkások. LAJOS GÉZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents