Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

A Hazafias Népfront írócsoportjának és a Somogyi Néplap szerkesztőségének összeállítása Na9VOéGyáTsiÓNVEG IMÁDTA a kék Bandira gondoltam. Mióta színnek* minden árnyalatát, megnősült, alig mutatkozik. Legutóbb egy gyönyörű puló- Csak nem változott meg? vert látott a népbalt kirakatá- — Ne féltsd te Bandit! — ban. Csodálatos volt, akár a vágott vissza ingerülten, mert felhőtlen tavaszi égbolt! Mert felbőszítette a lánynak tőle itt a tavasz végre — bár, ami- független vidámsága. — Az kor dühöngtek a késői hóvi- nem áll be soha senkinek a harok, bizonytalannak látszott szép szeméért krumplit jön-e egyáltalán. Lassan le mozni! kell tenni a kabátot, és ö itt Pannit ez a hang áll válaszúton, kelengyét ve- vetette előbbi gyen, vagy, felfrissítse ruha­tárát? Uj kalap is kellene! nyo­törte PANNI imzíuiA a Kci/c Hamura nn-nrinH*™ n/r:a*~ fiú sápadtan követte. Végül is, mikor már masztóvá vált, a fiú meg a csendet: — Nézd, ez nem úgy van, hogy az ember semmit nem segít otthon, de azért még­sem kívánok nevetséges lenni, há- akármennyire szeretem is a feleségemet! vissza- Panni elpirult. Hiszen ez gondolataihoz, vallomás! Egy pillanat alatt De a mélabús magasajnálás felderült, nem számít, hogy helyetti szokatlan eréllyel mit mond most Jancsi, majd A fürdő körül ragadós agyag csattant a hangja, azt sem másképpen lesz minden, ha tapadt a cipőjére. Óvatosan bánta hirtelen, ha Jancsi összekerülnek, kerülgette a tócsákat, ráérő- örökre elmegy. Hiszen szereti, ő pedig majd sen szembe fordult a nappal. — Miért? Hiszen a fele- megneveli! Felnézett a fiúra, Barna arca kellemesen bizser- sége is dolgozik! A háztartás- közelről, melegen, bele a sze­gett. Szemét lehunyta, olyan ban sok olyan nehéz munka mébe.------------'■ ' akad, mellyel könnyebben el- Vasrácsos kapu elé értek, b ír egy férfi. — Elhallgatott, itt laktak Bandiék. Amint mert a fiú gúnyosan tekintett bepillantottak, Panniből a tó- nyílt utcán tört ki ellenállha­— Például a szőnyegporolás, ugye? Kiállni az udvar kő­ház A LEGSZEBB SZÓ jó semmire sem gondolni! Mert neki komoly gondjai vannak, nem éppen a ruhák miatt. Hiszen ha biztos lehet­ne Jancsiban! Tett ugyan cél­zásokat, de nála az ember nem tudhatja, komolyan beszél-e. zepébe, hogy az egész Pedig Panni nagyon szerette, röhögjön az emberen! Ha sejtené, mi a fiú szándé- — Aki ka, gondol-e rá másképpen, ne is nősüljön meg mint pajtásra, lemondana szaggatottan, egyelőre pulóverről, sálról és NYUGODTNAK akart lát- egyéb kék. holmiról, legfeljebb szani, de a torkát könnyek a hófehér párnákra hímezne szorongatták. Szeme ködösen kék monogramokatmeredt előre, egy nehéz csepp Két éve ismerik már egy- gördült le pilláiról, végig az egymásba karolva beléptek mást, és jellemző, milyen hely arcán. Megindult szótlanul, a csikorgó kiskapun, is ez a Nagyatád, már min­Amikor még én is kisiskolás vol- gott, nevetett, de nem is keve- tam — olyan korú, mint most vi set... én kis harmadikosaim egysier • • * a tanitú bácsi arról beszélt, hogy Azóta, hogy ez megtörtént, sok a tudós bácsik elhatározták: klvá- év múlott már el. S egy napon fosztják a magyar nyelv sok-sok eszembe Jutott ez a kedves em- szép szava közül a tíz leggyönyö- lék. eondoltam, megkérdezem rfibbet. gyermekeimtől: mi az ő legszebb- Legyünk mi is tudós bácsik - tíz szavuk. szólott mosolyogva hozzánk a ta- Hasonlóan választották meg sza- —»-----­n ítónk —, és válasszuk ki a sok- vaikat gyerekeim, mint mi a szúr- — ^sürgettem. C/klr czán ~ —~ *' ~— Dezső, mert Dezsőnek nagy becsü­lete van az osztályban. — De igen, tanító bácsi, nekem is van szép szavam ... nagyon szép . .. csakhogy egyetlen egy szó, és nem tíz. De ez a világ leg­szebb szava ... Mindnyájan türelmetlenöl vár­tuk a »világ legszebb« szavát. — No, mondd ki hamar, Dezsőd sok szép magyar szó közöl a leggyönyörűbb szót. Nekünk, gyerekeknek Igen tet­szett a játék — mert az volt. Hogyne tetszett volna, amikor a tos kis iskolánkban. Derültek, kacagtak, örültek ve­lem együtt... Csak Dezső arcán láttam valami megfagyott komolyságot, olyasmit, magunk fajta 8—10 éves gyerekek- amit az ember akkor lát arcon, ha tatlanul a nevetés. Az udvar végében, az egyelőre meg csupasz diófa ágáról himbá­lózva nagy szőnyeg lógott. így gondolkodik, az alá. Bandi pedig bekötött fej-1 üljön mea — felelte jel, fiatal, kisportolt izmainak teljes erejével, megállás nél­kül, verte, csépelte... A TAVASZI SZÉL játé­kosan kapott hajukba, mikor a denki összetartozóknak véli őket. Jancsinak volt egy jó ba­rátja, vagyis inkább rossz szel­leme, a Bandi. Híresztelték széliébe hosszába, hogy ők soha nemi nősülnek meg. Egyrészt ezért is utálta Panni, no meg azért, mert ő volt az értelmi szerzője minden nagyobb sza­bású lumpolásnak. Nagy megkönnyebbülés volt a lány számára, mikor Bandi a nyári szabadságáról jegy gyűrűvel tért vissza. Ujjon­gott, bízni kezdett. Jancsi eleinte határozatta nul viselkedett barátja árulása miatt. Am egy érzékeny, bor közi hangulatban eltöltött éj­szaka után (Bandinak kellett a tréning a legénybúcsúhoz), megtalálta hangját a két jó- madár. — Megnősül ugyan a bará­tom, de ezt a házasságot meg nézhetitek! Náluk nem az asszony viseli majd a kalapot! Akadt, aki elnézően mosoly­gott, esetleg elfinvéleményt is megkockáztatott. De a többség megbotránkozott arckifejezé­sek mögé álcázott kárörömmel sopánkodott, milyen is ez a mai fiatalság! PANNI REMÉNYEI új vizeken hánykolódtak. Lehet, hogy elveszi Jancsi, de milyen élete lesz piellette. Reggel ro­hanás a munkahelyre, este fő­zés, mosás, takarítás, mindent egyedül. Látta magát karikás szemekkel, korán inegvénül- ten, kifáradva. Három héttel ezelőtt meg­hozta Bandi a feleségét Ka­posvárról. Kicsi, de csinos tűzrőlpattant menyecskének látszott. A lombtalan, tavaszváro nagy gesztenyefasoron fel- rezzent gondolataiból. Hirte­len szökött a vér arcába. Itt adtak egymásnak találkozót Jancsival, és a párhuzamos fa­sor végén, a világos háttér­ben ruganyos, biztos járással valóban a fiú közeledett fe­léje. — Vettem mozijegyet ma estére! — újságolta öröm­mel, de mivel a kislány csak halvány mosollyal felett, ag­gódva tette hozzá: — Vagy nem akarsz el­jönni? Panni értetlenül nézett ra, aztán a fiú szorongását észre­véve — megkönnyebbülten' felnevetett. \ — Egészen máson járt most j az eszem! A fiú megállt, szinte kér­dőjellé válva. — Máson? — Az öntudata mélyén valahogy furcsának, sértőnek találta Panni vála­szát. — És szabad megtudnom, mi, vagy ki az a más ? — De Jancsi! — csillogott a lány szeme növekvő jókedv­vel. (hiszen ez félté'eny, ami fzdig jó jel) = o barátéira, nek nem mindig volt alkalmunk tudós bácsit játszani, méghozzá úgy, ahogy most. Aztán jelentkeztünk. Tanító bá­csinknak bizony elege lehetett a sok »tudományos igazságtól«. De azért türelemmel meghallgatott bennünket. — Nagytudományú Rózsa József- - szólította fel a tanító bácsi az én kebelbarátomat, Jóskát. — A tu­dós bácsinak ml a tiz leggyönyö­rűbb szava? Jóska ujjongó örömmel kezdett élete első tudományos munkájá­hoz, és sorolta a »gyönyörű« sza­vakat: -torta, tejfel, méz ...«, s ha nem szólunk barátunknak, 6 túllépi a tíz legszebb szót. — Hiszen nekem még van sok szavam, ami igazán szép. nem any- nytra szép, de Igen gyönyörű« Ize van — mondta, mint aki sajnálta, hogy tudós bácsi létére csak tiz gyönyörű szót választ ki. Aztán igy mondtuk sorjában e! az invencséceket, az ügyesebbek vi- ráenevrfcet és szebbnél szebb sza­vakat mondtak. Sokat kacagtunk ezen az órán, még a tanító bácsink is mosoly­valami szent dologról méltatlan helyen, méltatlanul beszélnek. Megkérdeztem: — Dezső, neked nincs olyan tiz szavad, ami a legjobban tetszik? Dezső mosolyogva felállt. Az osztályban néma csend. Hallani szeretné mindenki, hogy mii mond Dezső még egy pillanatig hall­gatott, mintha azt várta volna, hogy teljesen csend legyen az osz­tályban, aztán halkan, csendben, ünnepélyesen ezt mondta: — Az én legszebb szavam az, hogy: béke. A gyerekek hallgattak, de mo­solyogva tekintettek 1 Dezső felé, mintha azt súgta volna pillantá­suk: »Igazad van, Dezső, ez a vi­lág legszebb, a legszebb szava ...« ... És a szó fénye megvilágítot­ta arcukat... LAJOS BÉLA PONGRÁCZ VILMOS: Virágok közt kis ablakban ül naphosszat nyughatatlan, virradattal kel reménnyel,- színes álom csalfa képpel - ó, mióta lesi-várja, jön-e levél, jön-e máma, tengerentúl, messzi tájról, árva szíve vigaszául. Nyíló virág, piros virág, beh gyönyörű volt a világ, mikor ketten, kéz a kézben, ujjongó tavaszi fényben esküdöztek égre-földre. így nem néznek más szemébe, mégis elment tőle távol ma egy éve lombhulláskor. Szív nem örült soha jobban két levelet küldött onnan, hol a házak égig érnek, és az álmok elmerülnek. A bélyegen ezüstsirály hullámzó tenger felett száll, így hullámzik fehér keble és a madár leány lelke. Nyíló virág fehér szirma, ablakához jön Kiss Irma, barátnője, szomszéd leány bekopogtat kis ablakán. Anna, Anna, kedves Anna. miért ülsz itt egymagádba- virágok közt kis ablakban éjjel-nappal nyughatatlan. NAGY ANNA Jöjj ma velem a vásárba, holnap este meg a táncba, reád néz ott minden legény, körüldongnak, miként a méh az illatozó virágot, megtalálod boldogságod. Szelíden néz reá Anna, és lassan a fejét rázza. Édesanyja megszólítja, simogatja, csókolgatja: T •ányom, lányom, édes lányom, egyetlenem, boldogságom, mindig ilyen volt a világ, sokat ígér. keveset ád. együtt érzek, lelkem, véled, meghasad a szívem érted. Anyám, anvám, édesanyám, bár csak még egyszer láthatnám, úgy szeretem, olyan nagyon, kimondani nem is tudom. Csillag volt a két szemébe’, ráragyogott életemre, úgy érzem, most másra ragyog, édesanyám, én meghalok. Édesapja, fáradt ember, nézi este. nézi reggel, fogy a lánya naoról naora. mint a csonkig égő gyertya. Gyenge vállát átkarolja, fejét kebelére vonla, és amit az ész parancsol, szelíden lányához így szól: Lányom, lányom, édes lányom, egyetlen szép gyöngyvirágom, kibúvó vagy menedéke, ott marad az idegenbe*. Ki hazáját és e népet olyan könnyen elfeledte, hogy tudna szeretni téged tiszta szívvel mindörökre. Megrebben, mint riadt galamb, kezével a szívéhez kap, úgy susogja halkan, lágyan, ne hallja más, csak ők hárman: Édesapám, édesanyám, szeretem szívből, igazán! Mért szeretem? Felel érte, ki azt szívembe ültette. Éjfél tájban kakasszóra kelnek észbontó sikolyra: Itt van Sándor, megjött szegény, iái. de cudar sápadt legény, kifordított ruha rajta, M-hi-hi-M, ha-ha-ha-ha . . . Apja. anyja ráborulnak, és csak sírnak, sírnak, sírnak. Sápadt holdfény az ablakon mért könyökölsz olyan nagyon Itt egy magyar leány szíve elnusztult a szerelembe*. Kósza felhő, szállj az éjjel, révedező két szemével nem keresi többé véled megszépítő messzeséged. SZABÓ IBOLYA ÖTSZÁZ SZOBOR Meghívott a régi iskolám, hogy ősz diákkrónikásként nagy jubileumán szerepeljek, és aranykoszorús ötven évéből egyet kiragadva, meséljek az ünneplő jelennek. A nagy terem színpadán álltam hát reflektorfényben, és szemben velem vagy ötszáz leány... A félhomály elnyelte őket, de szemük villogott a csendben, s ahogy beszéltem, éreztem, hogy ötszáz fiatal szív figyel most reám... És én ötszáz leánynak súgtam el a régi bánatot, hogy huszonhat év előtt ugyanitt volt egy kis barátnőm, aki kopott ruhában és foltozott harisnyában egy szebb világról álmodott... De tüdővész vitte el az iskolapadból, S a világnak semmit sem adhatott, pedig mondta, 6, hányszor mondta szegény: »■Úgy szeretnék alkotni valami nagyot S mikor beteg volt, azt írta utoljára: »Fogsz-e rám gondolni, ha mégis meghalok?« SOMOGYI PÁL: TE IS LÁTOD, ANYÁM? Csendes, gügyögő szavú, Robotba roskadt édesanyám, Fiadra még mindig neheztelsz, Ha fájó szánalommal néz rád, Midőn szomorú, kifáradt kezedet Lázasan összekulcsolod, Hogy fohászt küldjél ahhoz, Kit ragyogó bíborfelhő trónon A hónál fehérebb szakállú, Bágyadt, békés bácsinak látsz, Akit vidám angyalsereg vesz körül, Bűbájos égi éneket zengve, S a poklok fekete ördögei ostromolják szüntelen? Vagy tán már te is látod. Anyáim, Mikor éber szemmel nézel körül, Hogy inog, korhad a trónja, Mint aggastyán, ina roskadozik, S miként évült hazugságbálvány, Melyet ködös fantázia szült, köddé vál... Érzed foszladozni képzeleted bíborfelhőit, Anyám? S hogy megmutassam, huszonhat év óta hányszor gondoltam amit nem tudott elmondani, ment a halál lezárta ajkát, elmondtam most helyette ötszáz leánynak, ötszáz utódnak, hogy szinte remegtek a drapériák! Az ötszáz leány néma csendben, ötszáz szívvel hallgatott, s mikor fejem meghajtottam a felzúgó tapsviharban, éreztem, hogy huszonhat éves sírásom zengő visszhangra talált — halott barátnőm emlékeként ötszáz szívben ötszáz hófehér szobor állt! reá, BOTKA ILONA: ENGEDJ ETÁMRA Nyolc éve múlt, hogy tart közöttünk e györtrelmes, bús, véres játék. És még akarjuk? Csak tovább még? Háládig? Jaj, így szeretlek, s szeretsz? Nyolc év! Borzongva nézek vissza: Égő, tüzes szenvedés — katlan, s hogy ez legyen, nem én akartam, csak te, hogy így, örökké így égjünk. Halálos sebektől borítva könyörgöm hozzád: hagyj elmenni; ne legyen többé senki, semmi. Könyörülj rajtam, ments meg magadtól! Engedj utamra: örök csendbe, s ne fájjon neked, hogy elmentem, felejtsd majd el, hogy így szerettem, én nem vádollak többé semmiért. Csak azt viszem el, ami szép volt. Jó szavaid maradnak velem. Első csókod. S úgy világít nekem, mint nem-huuyó szent fényesség: szemed. TÖRÖK ZSÓFI: AZ ÉN ANYÁM Búcsú Auschwitzban Egy kockacukrot szerzett nekem a »gazdag-« lengyelektől az én anyám. Fakó kendőjét adhatta érte. Markomba nyomta, és úgy nevetett két csodás szeme, mint még sohd talán­S csendes-nyugodtan gondolt a végre. Aztán egy kéz, melyben a halál ült, balra löködte tőlem, hogy megölje. És ö rámnézett: — Vigyázz apádra, -i S ment, nyűtt cipője bal kezében, mezítelen, de büszkén, meg se törve. S vitte mosolyát, szívét a — gázba. S én, a kifosztott, én, a megmeredt, bambán és könnytelen szemmel, elcsigázva néztem, mint tűnik el az én anyám..} Rég elnyelte már a rémnek torka, s én h"~»vltam utána mit se látva, s a kockacukrot majszolgatta szám. Bellyei László: Az iskola hosszú folyosóján rendetlen összevisszaságban özönlöttek a fiúk és leányok. Egy-két perccel ezelőtt csengettek ki az első óráról. A felügyelő tanárok és a folyosó-ügyeletes tanulók mindenkit kizavartak az osztályokból. Le kellett menni az udvarra. Mert friss levegőre van szüksége a szinte napról napra fejlő­dő, szinte láthatóan erősödő, emberesedéi fiúknak és leá­nyoknak. Ott sietett köztük Bodó Péter is, ez a nagy, tagbaszakadt kamasz. Akkora keze és lába volt, mint egy felnőtt ember­nek. De azért örökösen mosolygó, csillogó nagy fekete sze­mén már messziről meglátszott, hogy még nagy gyerek. Iga­zi gyerek. Most is, ahogy ott ment a fiúk és leányok között, hosszú karjait kissé lomhán maga elé lógatva — mint az olyan kamaszok, akik azt a benyomást keltik, hogy nem tud­nak mit kezdeni hirtelen megnőtt nagy mancsukkal és kar­jukkal —, azzal szórakozott, hogy társait enyhén súrolva vagy elővigyázatosan kissé megbökdösve, nyugtalanul előre furakodott, mintha elsőnek akart volna leérni az udvarra. — Péter, Péter... már megint kezded? — szólt rá az iskola ifjúsági folyosó-ügyeletese, aki nagy búzgósággal lát­ta el tisztét. A folyosó-ügyeletes negyedikes volt. A negye­dikeseknek ilyenkor már kifelé állt a rúdja az iskolából. Péter is ezek közé tartozott. A negyedik fiúosztályba járt, utolsó évét tölti ebben a középiskolában. Nem is szere­tett rágondolni, hogy mi lesz akkor, ha leérettségizik, el­hagyja az iskola padjait, és kilép az életbe. Nem, erre nem szeretett gondolni. Mindig csak a pillanatoknak élt. Gyere­kesen gondolkodott. Talán kissé túlságosan is gyerekesen, korához képest. Mosolygós arca még szélesebbre nyílt, ha valami közelebbről érintette. De azért most határozottan bán­totta, hogy a folyosó-ügyeletes így hangosan rászólt. Hogy jön hozzá egy harmadikos, még hozzá leány — mert történe­tesen éppen egy leány volt a koedukációs középiskola folyo­só-ügyeletese —, hogy egy negyedikest figyelmeztessen. Péter elpirult, mint mindig, ha úgy érezte, hogy megsér­tették. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a figyelmeztetést. Még nagyobb sietséggel törtetett tovább, könyökével ügyesen előre dolgozva magát. Tudnia kellett, milyen buta dolog megsértődni azért, ha egy tisztséget viselő ifjúsági vezető (aki a karján szalagot visel), szól valakinek ilyen alapos és nem is vitatható ok miatt. Tudnia kellett, hogy ma az ifjúság ön­kéntes hozzájárulással segíti az iskola fegyelmének megszi­lárdítását (ahogyan azt osztályfőnöki órákon annyiszor hall­hatta!), dehát ő, Bodó Péter, a negyedik fiúosztály tanulója, és már csak ilyen volt, hogy nehezen tűrte a fegyelmet. — Feleltél, Péter? — szólalt meg mellette egy ismerős hang. — Nem... nem hivott ki az öreg — fehMt. — Pedig szerettem volna javítani. — Miért? . .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents