Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-29 / 152. szám
Vasárnap, 1958. június 89. 8 SOMOGYI NÉPLAP TORNYOK ALATT RIPORT AZ OLAJMEZŐKRŐL K IS »VADGC« TEREP- mint a fergeteg, átzúgott So- nőtt az ünneplő kemény szárú JARÓ gépkocsink fel- mogy csendes, lanikás búzámé- pórcsizmákból, hogy itt gu- zúg. Irány: Heresznye. Teljes zőire. Idehozta Hobog Feren- mikabátba, cipőbe, gumicsiz- sebességgel futunk öt-hat kilo- cet meg még vagy 220 társát, mába, pufajkába bújt munkáméiért, amikor az index fordu- hogy ipart csináljanak ott, sok kapaszkodnak gépeikkel a ahol eddig csak tök, cseresznye meg búza termett. És most, alig négy évi munka után kijelentik, hogy ez a Ba- bócsa vidék egymilliárd köblót jelez, és kiszalad alólunk az országút.;. — Kapaszkodjon meg.;» — kiállt fel mögöttem Teknős István üzem-mérnök és Csizmadia Antal párttitkár, két kísé- méter gázmennyiségével az orrom. De ekkor már benne vagyunk a hatalmas pocsolyában, amelyről azt hiszem, hogy talán nincs is feneke. Erőlködik a motor és a moszág leggazdagabb gázlelőhelye. Megelégedtek ezzel? Dehogy. Felettünk ropog, ereszkedik a fúró, új meg új döfések keletkeznek a csendes búcsárparton ószreveszem az első zamezőn. A lánctalpasok sem kereket, ahogy kifelé kapaszkodik. Megint elkapom a fo- gózkodót, hogy neki ne vágódják a sofőrnek. Az istentelen mez» úton már minden porci- kája más irányban mozog a mezők árkain Ne értse félre senki, de ez a föld itt most elsősorban az »ő birodalmuk-. A tornyok, mint az ipar hódító seregének zászlai naponként »fellobog- nak«. S mennyire megértik ezt a falu fiataljai! A munkásparaszt szövetség most már úgy is megnyilvánul itt, hogy az olajbányász fiuk házasságot kötnek a babócsad mezők szép lányaival. Szinte érzem azt a két hatalmas erőt, amely itt a nyári ég alatt, a csendes falu felett összecsap: az ipar és a mezők ősi erejét. pihennek. Rettenetes terhükkel átkapaszkodnak az útvesztőkön .; i Szólni sem bírok, amikor az emberek kereken a szemembe mondják: Ugyan, hol keressük mi somogyiak a kocsinak, amikor a domb mö- megye iparát: Csurgón, Nagygött egyszerre feltűnik egy atádon? Itt születik az egyik torony. Nagy, lógó vaskölön- napról a másikra, csak nem ceivel úgy rajzolódik az esőt veszi észre senki. Babócsa, ez szélgetésbe kezd egy bányászhordó égre, mint egy- Óperen- az ízig-vérig mezőgazdasági fiúval, egyszer munkásasszonyciás-tengeren túli óriás. Hihe- jellegű falu most egyedül küzd nafc vallja magát. Még csak a tétlenül nagy a zúgás. A nyolc- az iparosítással hirtelen nyatíz ember időnként beleveszik kába szakadt problémákkal, a felcsapódó füstbe. Egy ku- 220 bányász kér tőle szállást, lön csoport a torony alatt fú- Természetes, hogy nem tud rószárat illeszt a furat nyílá- adni. Ugyanennyien szórakozást és jobb élelmiszer- és italellátást igényelnek. Molnár Péter, a hatalmas termetű olajbányász, — akinek, ha sábcL — ni Bent van?! Hé emberek! Hobog Ferenc fúrómester Azt is tudom, hogy az a paraszt kislány, aki anyjával a mezőről hazafelé tart, és begyűrűt hordja, de eljön az idő, hogy itt modem házban lakik majd, másként szórakozik és elfelejti a vállára tett gereblyéz Ekkor már biztosan nem lesz itt lakásprobléma és nem kell a bányászoknak egyéb szórakozás híján a sarki kocsmában halálrészegre inni matel ies súlyával ráfekszik az in- megszólal, dörgő hangja kihal- gukat, mert távol van a csadítókarra, és a harminc méternyi fúrószárat könnyedén pör- díti meg az 1500 lóerős motor. Valahol a torony alól ömlik a hígított iszap. Nagyot ugróm, mert a talpam alatt »-indul a föld-. Valaki kikacag. Semmi Ijedelem! Ráájltam a föld alá lik a gép zajából — számolgatja: mennyit fizet albérletért, ha Iníkén a feleségében felébred a vágy, hogy Babó- csán megnézze őt. A nyolc ember közül egyedül Radics Sándor az, aki Babócsán itthon van. Hatan Zalából jöttek ide, vezetett nagyméretű füstkipu- úgymond «-bányászoknak taní- fogóra. Nem találom helyemet, tani a somogyiakat-, legszívesebben befognám a .— Elszomorítsam-e még fülem, mert a legújabb típusú gondjainkkal? — kérdi tőlem új szovjet fúróberendezes za- Ferenc Zoltán üzemegységve- jával nem birkóznak: az ide- zető —, és már sorolja is a geim. Ég és föld között érzem panaszokat, amelyek közül tán Iád, mert pénz az van »dosz- ta- S itt álljunk meg egy pillanatra: Addig mi lesz? Elüthetjük-e a falu új munkásemberének új, meg új gondját azzal, hogy »csak kutatómunkásakról van szó, majd ha jön a kitermelő csoport, akkor hozzákezdenek itt is az építkezéshez«? Akkorra már ez a gárda úgyis továbbáll innen az Alföldre vagy mit tudom én hova. S ott megint kezdődik minden élőiről? Várjunk azzal az új városópítkezéssel, a gázzal magam, s kóválygott, mint a a legszomorúbb, hogy valóban működő műanyaggyárral és gyorsan pergő fúrószár. Elveszik a búzamező körülöttem, és csak füst van, füst; n — Emberek! Hol vagytok?* —. kiált bennem valahol egy bang, I TT NI! ÍGY. Ide álljon! fogja meg a vállamat Hobog Ferenc fúrómester. Innen látni az órát is, és a maga feje is megmarad.»« elfelejtették ezt a vidéket, ezeket az embereket. A zalaiak azért, mert Somogybán dolgoznak, mi meg azért, mert Zalából jöttek.,! T ÍZ PERCES SZEMLÉLŐDÉS és elhiszem Molnár Péternek, hogy az ilyen nehéz munka után minden ízük kívánja a kényelmet, sok más tervünkkel, de azt hiszem, egyetért velünk mindenki, hogy nem lehet várni Babócsán az iparvidéknek éppen sajátosságánál fogva másutt is kijáró fokozottabb élelmiszer- és italellátásával, még ha kutatócsoportról van is szó! De azzal a legényszállással sem lehet várni, amely a falu apró házait legalább a a jó szórakozásit. És azon sem legény emberektől m'entesítené Egy pillanatra farkasszemet csodálkozom, hogy kifakadnak, a családosok javára. S remélnézak a markáns arcú, 37 éves fiatalemberrel. Beszélünk anélkül, hogy szólnánk egymásnak. Ismerem ezt a fajtát. Morc, csak rfftán szól, de cselekszik. Folyton jár a keze amikor a tikkasztó melegben hetjük, hogy mire ez megoldódik, az. olajipar babócsai munkásai is láthatnak képet a képtelen körülmények között működő babócsai moziban. nincs a kocsmában sör, szóda, de még málna sem. Ilyenkor aztán magasra csap a háború tüze a földművesszövetkezettel, amely váltig tagadja meg a szeme. És úgy szorítja ügyetlenségét, és csak azzal egymáshoz a fogait, hogy.. < érvel, hogy se a megye, se a Az a szél fútta erre, amely járás áruelosztói nem akarják Zala dombjai közül jött, s megérteni, hogy Batbócsa kiSEGÍTETT A KÖNYV i ár jónéhány éve annak, hogy tanáraim biztatására beléptem a könyvtárba. Azóta szorgalmas látogatója vagyok a Petőfi utoai könyvtárnak. Ebben az évben érettségi előtt gyakrabban mentem könyvekért, mint máskor. A magyar és történelem tételek kidolgozásához számos köny vre volt szükségem. Kívánságommal a könyvtárosnőhöz, Tótszöilősy Józsefnéhez fordultam. Ajánlatára olvastam el Makkai: Tiszavidéki parasztfelkelés e. munkáját. Láttam, hogy a könyv mennyi kitűnő, pontos adattal szolgál, mind nagyobb és nagyobb érdeklődéssel olvastam. Sokat, nagyon sokat tanultam belőle. Ennek a könyvnek elolvasása után minden tételemhez irodalmi anyagot gyűjtöttem. A várháborúkhoz Gárdonyi: Egri csillagok című művét, más tételekhez Molnár E.: A A zt hihetne valaki, hogy a hatalmas tornyok emberei panaszkodó fajtából valók. Dehogy! Kemény nép ez, mint a halász, a katona meg a tengerész. Nincs itt »félsz-, ha jégeső után 30 fokos hideget hoz is a szél, ha nehéz eső zuhog is a tornyok vascsatoiroáiba. Hobog Ferenc fúrómester akkor is ilyen kemény mozdulattal áll őrhelyén, Molnárnak nyitva a kabátja, mert edzett melléről meghátrál a szél, és Radics ka magyar társadalom története c. munkáját használtam fel. A munkástömegek öntudatosodását, jogaikért való har- pához szokott keze úgy mar- cait Gonkii: Anva és Kzáveá- Timii« a hatalmas csöveket, cait Gorkij: Anya és Szávei- jev: Roham a Télipalota ellen c. irodalmi művekből ismertem meg tüzetesebben. A sok tanulás és olvasás után elérkezett az érettségi i napja. Mint minden diák, én is rettegve vártam azt a tételt, méllyel meg kellett birkóznom. Kellemes meglepetésként kihúzott tételem a »parasztmozgalmak Magyarországon« címet viselte. Mindjárt az elolvasott könyvre gondoltam, és az elnyomott parasztság küzdelmeit világosan, részletesen tudtam elmondani a bizottság előtt. Történelemből jelesre érettségiztem. így segített a könyvtár az eredményes munkához. Pintér Erzsébet Weöres Sándor új verses mesekönyve Weöres Sándor—Károlyi Amy: Tarka forgó (Magvető). Kb. 240 oldal, kötve 25,— Ft. Weöres Sándor bűbájos gyermekversei az elmúlt években rendkívüli sikert arattak. Dallam és képgazdagság, formai virtuozitás jellemzi ezeket a verseket és valami gyengéd, naiv, meseszerű szemlélet. Károlyi Amy gyermekverseiben szintén jelentősei alkotott. A Tarka forgó közös munkájuk, újabban írt verseiket tartalmazza. kolja a hatalmas csöveket, mint egykor a már elfelejtett kapanyelet. A fúró egyre mélyebben ereszkedik. Most a kétszáza- dik méternél járhat. De hol van még a kétezredik? Ki a megmondhatója, hányszor gondolnak addig haza a távoli vidékek bányászai .. ? Sokszor. És mindig úgy, hogy egyszer már csak itt lennének azok, akikért ezt a nehéz munkát vállalták. Az egyre erősödő pártszervezet vezetésével, ösz- szeszorítot foggal is újra meg újra megbirkóznak mindazzal a nehézséggel, ami rájuk tartozik, amihez csak a saját erejük kell. Pillanatig se gondolok arra, hogy mi somogyiak ne vallanánk őket magunkénak és ne becsülnénk ezt az erőfeszítést. Abban is bízunk, hogy a jövőben a segítségadás sem marad el azok ré- széről, akikre tartozik. Ezzel a kis írással törleszteni szándékoztunk eddigi tartozásunkból, i hisszük, hogy a somogyiak és fa többnyire idegen földről ideszakadt olajbányászaink közeledésének, megismerkedésének elindítója lesz, H azafelé a nehéz út buktatóján messziről is I látni, ahogy a tornyok emberei felénk integetnek. És mi boldogan vissza ... Szegedi Nándor. Kiléptem a »gyermekcipőből*i. Most már a felnőttekhez tartozom komoly tizennégy évemmel. Igen, azt gondoltam, sokat tudok. Velem már nem kell szüleimnek annyit törődniük. Engedjenek szabadon mozogni! — Azokat a finoman, kedvesen mondott, de mégis folyton féltő, gondoskodó szavakat hagy fa eil anyu! — gondoltam. Nem mondtam ki, de haragos tekintetemmel tudtára adtam, hogy nem tetszik, amit mond. Pedig aiklcor is nagyon szerettem anyámat! De én is nagyos akartam lenni, mint sok lány. Mikor b( rátnőim mo ziba mentek, kereken kijelentettem^ hogy én is moziba akarok menni. Mikor anyu azt mondta, hogy épp arra a filmre nem mehetek, egész nap durcásan, szótlanul járkáltam a lakásban. Máskor, ha főzés vagy takarítás közben jó anyám csendben szólt: »így csináld, kislányom, így jobb!*' — s megmutatta a helyes módszert, én majd földhöz nem vágtam, ami kezem ügyében volt. »Tudom én, hogyan kell, anyu!« — pedig sokszor de nem tudtam. Múlt az idő, s én mindig többet voltam rosszkedvű, durcás. Édesapám keveset volt otthon, s a legtöbb fájdalom jó anyámat érte. De ő türelmes volt mindig, szépen, kedvesen szólt hozzám, azt gondoltam, nem is fáj neki. Pedig ha visszagondolok, előttem látom azt a szomorúvá vált arcot, azt a könny nélkül síró, bánatos szemet. Már tudom, hogy az anyáknak türelmeseknek kell lenni. Komoly fővel a becsületes gyermek százszor, ezerszer megbánja mindazt a rossz tettét, mindazt a rossz szót, amely szülei szívét érte ... Én is úgy éreztem, sikerült legbutább gyermektettem. Uralkodom szüleim felett. S akkor közbeszólt a sors, s szívem mélyéről előhozta az igazi érzést. Egyik reggelen anyám rosszüllétről panaszkodott. Megrettentem: csak nem lesz beteg? Megígértem, nagyon sietek haza az iskolából, majd én elvégzek mindent el tud végezni itthon, mindenhez ért, s anyja tanácsaira már nincs szüksége.« Bennem csak az zsongott: a szíve fáj, s én vagyok az oka. Szememből megeredt a könnyzápor, s rájöttem, bogy igen nagyon szeretem anyámat. Nesztelenül állt meg házunk előtt a mentőautói Erősen fogtam anyám kezét, egy gyenge AAAAAAAAA4AAAAAAAA44AAAAAAAAAA4AAAAAAAAAAAAAA cÁz eisö(ehér liaíjS’záí YYYYYYYYTYYTVYYYTfVYYyYVYVYYYYTYYTYTYYTVYYVYY minden munkát. Egész délelőtt nyugtalan: voltam. Mikor hazaértem, félve nyitottam be a szobába. Tekintetem az ágyra vetődik: fehér párnák közt,' lázrózsás arccal, behunyt szemmel csendesen fekszik édesanyám. Szívem összeszorul, nem jön ki hang számon. Lassan lépek az ágyhoz, nehogy megzavarjam. A takaró alól felém nyújtja remegő kezét, ráhajolok, s ezer csókJcal borítom. Édesapám, aki mozdulatlanul állt az ágy végénél, hozzám lép, felemel. »Nyugodtan légy, kislányom, meggyógyul anya« — mondja, de ajka remeg, ránézek, s látom, hogy szemében feneketlen a szenvedés. A doktor bácsi, aki anyát megvizsgálta, kijött, s szigorú tekintettel nézett végig. Én, mint a bűnös, földre vetettem tekintetem. »Az édesanyja kórházba fog menni — szólt —, maga már komoly, nagy lány, ölelés, s anyámat már a kocsiban láttam. Az autó megindult. — Anyám, édesanyám! — sikoltot- tam — ne hagyj itt! De az autó már eltűnt a szemem elől, csak szirénájának hangja jutott el fülembe. Lábam megingott, ölelésre tárt karom > lecsük- lott, szemem elé fekete fátyol ereszkedett. Aléltan hulltam az utca kövére. Gesztenyebarna hajfürtjeim közé a fájdalom fehér szálai is beleszövődtek. Ezekben, a napokban tudtam meg igazán, mit jelent az édesanya. Hiányzott tanácsa, jó szava; üres, csendes volt nélküle kis szobánk. Most mehettem volna szabadon mindenhová.. Nem kellett a mozi, s barátnőim máskor érdekes beszédei most terhiemre voltak. Egyet vártam: anyám felgyógyulását, hogy bebizonyíthassam: mennyire szeretem. Kedves, mosolygós kislánya akarok leni* ni. Esténként ölébe hajdani fejem, meghallgatni kislánya történetét az első kis ingtől az első cipőig, az óvodás korig, mikor óvó néni megkérdezte: »Miért sírsz kicsim?« — azt feleltem: »Most maga vám, otthon, s biztosan nagyon szomorú utánam kisanyám.« Az óvó néni igazat adott, mert ő is anya volt, s tudta, hogy gyermekek nélkül szomorúak az anyák. Én már tudom, hogy szülő nélkül nagyon szomorúak a gyerekek. Már szinte betegesen vágyódtam jó anyám után. Ősz volt, de nekem a legragyogóbb nyári napnál is szebb. Ma jön haza anyám! Sütöttem, főztem nagy igyekezettel, kertünk utolsó virágait leszedtem, hogy feldíszítsem kis szobánkat. Egyszer, kétszer, nem tudom hányszor elrendeztem a virágo/cat a vázában, de sehogy sem tetszett. Majd minden kis virágot kelyhével az ajtó felé fordítottam, hogy köszöntsék az én hazatérő anyám. Magamban sokszor elismételtem, fogok neki mondani. De ó, nyílik az ajtó, lábam remeg, torltomat valami fojtogatja, s csak egy szót tudok susogni: »Édesanyám!« Aztán keblére borulok, s el- fogyhatatianul ráz a zokogás. Jó anyám megsimogatja hajam, ott, ahol azok az első fehér szálak húzódnak, majd meghatottan mondja: »Drága, édes, kicsi lányom!« Magához ölel, s érzem szíve dobogását, s látom szeme könnyeit. Boldogok voltunk nagyon, s mögöttünk, mint védoszlop, erősen, megingathatatlanul bennünket átölelve állt apám. KISS ZITA óoKSegc? V a s a r n a p 1 tárca VÉRVÖRÖS LEGENDÁK EMBEREK Elégedetten rendezgetem, vizsgálhatom a hivatalban a Lalinka-szoborra való gyűjtés adatait, amikor belép Bíró elvtárs, az öreg harcos, az egyik üzem párttitkára. Nem tudom titkolni örömömet, s mielőtt rátérnénk a megbeszélésre, elmondom neki is a helyzetet. Mondom, hogy büszke vagyok Kaposvárra, alig indult el a gyűjtés, máris kétszázezer forint van együtt; hogy a munkások zöme szinte magától értetődőnek tartja hozzájárulását az ügyhöz, de nem kell sokat magyarázni jelentőségét az értelmiségieknek sem, sorolom az eseteket: az Útfenntartó tegnap még paraszti munkát végző munkásainak 30 forintjait; az AKÖV 75 forintos átlagát; a takarítónőket, akik 10 forintnál nem adóik alább; a Petőfi utcai Általános Iskola egyik osztályát, amely 200 forinton felüli összegről hozta be az ivet; a pártonkívüli szabómunkás 100 forintját; az öreg nyugdíjas veteránt, aki Somodorból jött be, s szintén százat tett az asztalra; s az egész, szívet remegtető megmozdulást a nemes cél érdekében, mert hisz nemcsak a szoborról van szó, hanem ami mögötte van, a régi hajnalhasadásról, a Tanács- köztársaság emlékeiről is, amelyet sajnos csak harminc év után követett a napfelkelte, aztán az emlékkönyvekről, a munkásmozgalmi múzeumról, a művészeti pályázatok műveiről, amelyek mind megvalósulnak alig egy év múlva majd. Aztán eszembe jutnak az ellenkező példák: a volt malomtulajdonos fia, aki nem hajlandó semmire; az X. járási gimnázium 33 forintja; a megyei hivatal nagy fizetésű ügyészének két forintja; a gyűjtő, aki lebeszéli az öntudatos párttagot, mert magasabban akar hozzájárulni, mint a többiek — és mások is, akik ily módon állítják ki önmagukról a bizonyítványt, vagy akik okvetet- lenkedve és fellengősen inkább lakásokat vagy vizet kérnének ebből az összegből; mintha nem tudnák, hogy ez az összeg csak csepp a tengerben, hogy a fenti dolgok sok évtized mulasztásainak következményei, amelyeket nem lehet máról holnapra elintézni, főleg nem ilyen kis összeggel, és nem mindenl a mi nyakunkba varrva. Mindezt el is mondtam Bíró elvtársnak, aztán hallgatunk egy sort. Eközben villant meg előttem még egy jelenet, amelyet az egyik városi tisztviselőnő mondott el nekem. A minap egy nyugdíjas, régi városi tisztviselő kutatta a városházán, hol lehet a szoborra adakozni. így került hozzá az ősz-öreg ember. »Mennyit altar adni?« — kérdezte tőle. »Ötvenet« — válaszolt. »De hiszen magának ötszáz a nyugdíja?« — szólt meglepetten az asszony. Az idős ember erre csendesen mondta: »Mit tudnak maguk fiatalok? Latinkát én még ismertem.., Szép, fiatal ember volt, mint akkor én, és nagyon szép volt a szíve is... Azért, ami most van, ő legdrágábbat adta — az életét... Csak írja be ezt a pénzt, csak írja... Rögtön kifizetem.« És így is történt. Az asszony azt mondta még: »Kitudakoltam tőle, nem volt soha pártember az öreg...« Mikor ezt a kis villanásnyi történetet is elmondtam, Bíró elvtárs megszólalt: — Hát igen, az embert néha meglepetések érik... Különösen, ha azzal a szemmel nézi a világot, amelyet húsz-harminc éve szinte belenevelt a Horthy-korszak... De tényleg, mit tudnak arról a mai fiatalok?... A holt betűket ismerhetik, a felszínt, mert a fog- csikorgatás nem hallatszik az időben... Ne haragudj, hogy neked mondom ezeket, hisz magad is tudod.., Csak hát kicsúszott a számon ... Szusszant egyet, de láttam, még mondani akar valamit, vártam hát... Eltűnődtem közben, hogy veteránjaink jelenléte micsoda kincs most ebben a társadalomban, ahol a betevő falat megszerzése nem okoz gondot többé, de ahol sokan hamar elfelejtik azt az időt, amikor nagyon sokaknak még ez is gondot jelentett, vagy — mint a fiatalok egy része különösen — nem tudván különbséget tenni, nem a múltat és az ország régi urait hibáztatja, hanem átugrani szeretne egy küzdelmes korszakot, s a jövőt szeretné a mában élni. — Különben a gyűjtésnél nekem is volt egy érdekes történetem — folytatta csakugyan Bíró elvtárs, szokása szerint erősen hangsúlyozva a szavakat. — Mint ahogy mondod, nálunk is úgy kezdődött, olyan szépen a dolog, mint máshol. Tíz forintnál kevesebbet
