Somogyi Néplap, 1958. június (15. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-22 / 146. szám

YasSrnap, 1958. Jftnlns 28. 6 SOMOGYI NÉPLAY Aki nem ér rá elfáradni vásárolt „DICSFÉNy M p LHARANGOZTAK a C DELET vagy ahogyan tréfásan mondaná szokás, »el­húzták a tavesmótát«, amikor beléptem a Vöröshadsereg úti óvodába, ahol minden a céltu­datos vezető kezét dicséri, Hétfalusá Teréz óvó nénit, a fiatalos mozgásút és kedélyűt, aki bár a hatvanhetedik élet­évét járja, eleven csoda, hi­szen nem látszik meg rajta. Tevékeny, friss, mintha csak pár esztendeje lépett volna ki a nagyváradi óvónőképző inté­zet kapuján, tele reményekkel, hivatásszeretettel, tarsolyában az oklevéllel. Neki a félelme­tes életnek, ami abban az idő­ben különösen a szegény em­ber gyermeke számára volt fé­lelmes. — Haj, de régen volt, ami­kor képesítőztem! — sóhajtja mosolyogva, az olyan emberek derűjével, akik sokat küzdöt­tek, sokat megéltek, és napo­kon át tudnának mesélni igaz meséket a múltról. ■— Mióta óvónő, Teréz néni? —* 1911-ben végeztem Nagy­váradon. Apám pásztorember volt itt, a szomszédos Tolná­ban, Nagyszékely közelében. Közelebb sehol sem vették fel óvónőképzőbe. Hát oda kül­dött Váradra, csak tanulhas­sak. Édesapám időközben meghalt Édesanyám Kapos­várott a gazdag Königsberg fakereskedőéknél főzött, s mellette napszámot vállalt a szik vízgyárban. Pályafutáso­mat úgy kezdtem, hogy nem kaptam kinevezést 1918-ig, én is napszámba jártam. Amikor annak ivóit ideje: szőjlőmun- kásként; télen pedig mentem anyám helyett a szikyízüziem- be. Aztán 1918-ban meghívtak a Tolna megyed Nagyszékely község zsellérei óvónőnek, ahol menedékiházat alapítot­tak. Itt tanítottam 33 évig. Akik (hívtak, ismerték apá­mat, tudták, hogy az ő vérük vagyok, — Másként nem Is sikerült volna elhelyezkednie? —• Talán még sokat kellett volna vámom. Mert hiába ír­tuk az alázkodó kérvényeket, egy üres óvodára négyszáz óvónő adta be a kinevezési ké­relmet. Én meg szegény em­ber gyereke voltam, nem szá­míthattam támogatóikra. — Nem is pályázott soha? —- Dehogynem, pályáztam én négyszer is! S nagyon örül­tem, amikor Nagyszékelybe el­szegődhettem« *— Milyen volt régen az óvó­nő élete? — Manapság nehéz elhinni, hogy milyen küzdelmes. Úgy­szólván csak a maga erejére volt hagyatva. De azért nem sajnálom azokat az éveket sem, amikor a munkánk felett érzett örömet letampította az örökös küzdelmek fáradtsága. Az igazi munka 1945 után kö­vetkezett. Ekkor kezdtem úgy istenigazából kiélni magamat a munkában. — Kapott pályája során bi­zonyára bőven elismerést is? — Kaptam. Soha nem azért igyekeztem megfelelni hivatá­somnak. No meg vámom kel­lett 1945-re, mert elismerést csak ezután termett a mun­kám. — Azelőtt semmit? M iért olyan hihe­tetlen EZ? A ta­nár, a tanító a nemzet napszá­mosaként volt elkönyvelve. Hasonlóképpen az óvónő is. 1946-ban élmunkássá avattak engem, az eldugott Tolna me­gyei község óvónőjét. Amikor 47-ben megalakítottam Nagy- székelylben a napközit, meg­kaptam államunktól »az or­szág legelső óvónője-« címet, 1'953-ban a »Közoktatásügy kiváló dolgozója« lettem. Édesanyám, aki sokat küszkö­dött értünk — -hárman voltunk testvérek —, még megérhette ezt. .— S ki volt a büszkébb? >— Nehéz megmondani. Bol­dogok voltunk mindketten. — Hány évet is töltött Te­réz néni ezen a gyönyörű pá­lyán? i— Negyvenet. Amikor ide­kerültem Kaposvárra, először a Cserben voltam óvónő, az­tán megjártam néhány óvodá­ját a városnak. Ide egy éve he­lyeztek, akkor sok volt a pa­nasz a Vöröshadsereg úti óvo­dára. — Most? — Most nem panaszkodnak a szülők — mondja szerényen. — Sokat segítenek a pártfogó üzemek, különösen a Cukor­gyár. A szülői munkaközösség is tevékeny. Egy korábbi ren­dezvény bevételéből parkett- kefélőt vettek az óvodának, hogy megkönnyítsék a takarító személyzet -munkáját. — Nem fáradt még bele a munkába? Csodálkozva néz rám Teréz néni, s mintha pillantásában rosszallás is volna most. ' Mondjam azt, hogy nem érek rá elfáradni? Nem hinné el. Szakmailag segítem az összes óvodákat, körzeti fel­ügyelő vagyok és népnevelő. Annyira hihetetlen, hogy a kedves arcú, fehér hajú óvó néni annyi idős, amennyinek -mondta magát, hogy még egy­szer megkérdezem, hány esz­tendős. Elneveti magát, s elmélázva válaszolja: — Bizony hatvanhét éves vagyok, illetve leszek október­ben. De születésnapomat, már mint nyugdíjas ülöm meg sze­retteim körében. — Nyugdíjba megy, Teréz néni? — Szeptemberben — feleli csendesen, mintha máris kü­szöbön volna a búcsúzkodás. — Aztán, lehet, hogy igazán megöregszem, ha nem lesz mit csinálni, ha csak az lesz a hi­vatalom, hogy pihenjek. Még nem tudom, tudok-e pihenni. Meg is mondtam, hogy bármi­kor hívjanak, ha valahol szük­ség van segítségre. S IETVE BUCSUZKODOM, Teréz nénit a Textil­művek óvodájának ünnepélyé­re várják. Nekem meg szintén sietnem kell, valami baj tör­tént a szememmel! Beletűzött a júniusi nap, míg az égre néztem, hallgatva a tisztes ko­rú, de fiatal szívű Teréz néni aggodalmát, hogy attól öre­gedik meg, ha már nem dol­gozhat. S alighogy kilépek az óvoda kapuján, előbbi meg­hatottságom lobogó örörpmé szélesül!: milyen gazdagok a mi hétköznapjaink, milyen szépséges csodákra képesek addig, amíg ilyen emberek él­nek köztünk, mint Hétfalusi Teréz óvónő is, aki negyven esztendei munka után, szep­temberben nyugalomba vonul, de élete végéig ott ég szívé­ben a segítenikészség lángja! László Ibolya Az Uttorőházban szakköri kiállítás nyílt meg. A kiállításon az úttörő­házi szakkörök legjobb munkái szerepelnek. Nyitva: július 1-ig mindennap du. 2—6-ig. Pajtások, minél többen nézzétek meg a ki­állítást ! Érdemes! * * * A balatonkiliti pajtások komo­lyan veszik az úttörőélet 4. tör­vényét: az úttörő ahol tud, segít. Egyik nap a nádfedeles házak kö­zött tűz ütött ki, s ha nem sike­rül időben eloltani, nagy károk keletkeztek volna. A balatonkiliti úttörők azonnal a tűzhöz siettek, Vannak kivételes képessé­gű emberek, akik különös előszeretettel ötlik az újakat. Elméjük nem szűnik meg magasröptű gondolatokat nemzeni az emberiség fel­emeléséért; sikraszállnak a veszedelemmel, a hétfejű sár­kánnyal; áthágják a közöny vasfalát, s ha fennkölt gon­dolatuk meghallgatásra ta­lál, úgy érzik, életük végéig fürödhetnek gondolat szülte alkotásuk káprázatos dics­fényében ... « Nos, vannak ilyen embe­rek. Hála a sorsnak s né­hány józanul gondolkodó embernek, kacsalábon forgó fellegváruk összeomlik, mi­előtt felépülne. Megszületett a gondolat: nemzetközi vízifesztivál a Balatonon. Gyönyörű »új« ötlet, legutóbb csak egy év­vel ezelőtt volt ilyen a moszkvai VIT-en. Mint kul­turális megmozdulás termé­szetesen óriás! jelentőségű, csak kár, hogy a lángoló el­me nem ötlött hozzá millió­kat is. Hamarosan egy kicsit lej­jebb adtuk. Elvégre országos fesztivál is lehet az a nem­zetközi, sőt megyei is. S miután ilyen szép elképzelés még úgysem valósult meg Somogybán, odaadással tá­mogattuk az ügyet. Néhány nappal ezelőtt azonban megismertük a vízi- fesztivál eredeti költségveté­si tervét. S ha valaki tudo­mást szerez arról, hogy a megyei kulturális seregszem­lét egy fillér támogatás nél­kül bonyolítottuk le, ha bán­kódik a bábszínház megszün­tetése miatt, s ha egyáltalán észreveszi anyagi erőfeszíté­seinket: minden bizonnyal szorgalmasan hordták a vizet Pin­tér Lajos csapatvezető irányításá­val. Az ő szorgalmas munkájuk­nak is köszönhető, hogy a tűz nem terjedt tovább. A község la­kossága is elismerését és köszö­netét fejezte ki az úttörőknek jó munkájukért. * * * A balatonszárszói »József Atti­la« úttörőcsapat hetekig tartó ne­héz munkával szabadtéri színpadot épített, ezzel régi vágyukat vál­tották valóra. Ez a színpad sokat jelent majd a község kulturális életében is. Előre, pajtások, ez férfimunka volt! felháborodik e költségvetés láttán. Idézünk a beharangozó felhívásból: »Ritkán adódik olyan víziszínpad lehetőség, mint... Fonyódon, a tó tük­rén, háttérben hazánk leg­szebb díszletével, a kivilágí­tott Badacsonnyal...« Nos, a költségvetésben ez van: Víziszínpad (melyet a hon­védség épít) és díszlet: 15 600 forint. (Ejnye, kicsit sokba kerül nekünk a kivilágított Badacsony!) De ez még csalt egy kis morzsa. Operaházi díszletek és ruhák címén még külön szerepel 20 000 forint. Tovább idézünk: »... egy ilyen színpad léte mennyire inspirálhatná muzsikusaink alkotó kedvét...« Nem is csoda, hisz a Balaton hűsítő vízéből tízezresek múzsája lehel forró csókot muzsiku­saink homlokára. Az csak természetes, hogy egy ilyen nagyszabású hang­verseny propaganda-eszközö­ket is követel. Ezért olvas­hatunk 1500 forintos plakát­tervezésről, 5000 forintos ki­vitelezésről; ezért irányoztak elő a bölcs ötletgyárosok embléma tervezésre 1000, kivitelezésre 4000, egyetlen műsorfüzet tervezésére 1500, kivitelezésére 3000 forintot, elvégre képzőművészeinknek, íróinknak is kell hozzon va­lamit a konyhára a vízihang­verseny. (A szerzők termé­szetesen a megyei tanács épülettömbjéből kerülnének ki.) r E bőkezű és fantasztikus elképzeléseket egyébként ér­tekezleten vitatták meg és fogadták ei(ü). Sokáig nem untatjuk az olvasót, de néhány példa még idekívánkozik. Karmesteri díjazásra összesen 15 200 fo­rintot állapítottak meg, ti­zenöt tagú balettkarra 8000, negyven tagú zenekarra 15 000, egy másik ötven ta­gú zenekarra 6000 forintot. De ó, ki tudná felsorolni mindazt, mit emberi agy el­képzelni képes! Elég a vég­összeg: egyetlen vízi hang­verseny az ezer arcú Bala­ton tükrén: 129 100 forint; bevétel 31 000 forint, tehát a tiszta ráfizetés »mindössze« 98 000 forint. Csekélység. .« A jelszó szép: magasra emelni népünk kultúráját. De egy ilyen költségvetés láttán nem nehéz eldönteni, hogy a kultúra iránti rajon­gás, avagy az egyéni pénz- hajhászás szelleme szállta-e meg a tervezők agyát. A ta­pasztalatok szerint nem két­séges: egyre inkább az utób­bi kerekedik felül, s mi ez ellen és nem a kulturális rendezvény ellen emelünk szót. Pénzsó vár ötletgyárosaink egy ilyen nagyszabású hang­verseny alkalmával öt-, hatfé­le címen húzhatnának hasz­not az amúgy is sokszor il­letéktelenül kapott honorá­rium betetőzéseként. Van karmesterünk, aki 500 fo­rint havi tiszteletdíjat kap; ezúttal művészeti vezető, ve­zénylő karmester, közös kó­rusokat vezető karmester, esetleg műsorfüzet-tervező lévén is, csöppenne vala­micske a tarsolyába. És mit kapnának a csoportok: szá­zakat és ezreket? Semmit. A legjobb esetiben egy kétfo­rintos oklevelet..« Szeretjük az újat, az ötle­test, de szeretnénk a sze­rénységet is. Szeretnénk, ha egyesek mézesmázos hajbó­kolásaikkal nem igyekezné­nek kifacsarni jogtalanul az államkasszát, hogy dicsfény övezhesse homlokokat. Egyszer már »lefújták« a vízihangversenyt a túlzott költségvetés miatt, de most újra lehetőség adódik meg­rendezésére. Csakhogy nem 129 000 forint kandikál elő a víziszínpad mögül, mind­össze 30 000. Reméljük, ez korántsem csorbítja a lelke­sedést. Vízihangverseny lesz és legyen is. De legközelebb olyan tervezőket hallgassunk meg, akik felmérik a lehető­ségeket, vagy ha nagyot akarnak, forintokat is szállí­tanak ahhoz. »Ezer arcú tavunk kultu­rális életünk számára való­ságos bánya. Több! Uránium­bánya«. Ez igaz, és valljuk mi is. De nem engedhetjük és nem is engedjük, hogy kivételes képességű embe­reink állami pénzen vásárol­ják a babérkoszorút, s az ő »urániumbányájukká« vál­jék szépséges Balatonunk. ÚTTÖRŐINK JELENTIK VASÁRNAPI TÁRCA Jltuidejikl Leó, azaz Bánhidy Péter most retteg. Pedig igazán nem azok közé az emberek kö­zé tartozik, akik valamilyen borzalmas tulaj­donságokkal rendelkeznek, olyanokkal, amelyekkel irtózatos bűnöket lehet elkövetni az emberiség ellen. Igazán nem lehet őt a népi demokrácia ellenségei közé sem sorolni, hiszen jól kijön főnökével, tisztességesen kö­szön a munkásoknak, ezenkívül egyéb jó tulaj­donságokkal is rendelkezik, többek között sze­reti a feleségét és gyermekeit, szívesen elgyö­nyörködik a zenében, és időnként kiadós túrá­kat is tesz a természetben, ahonnan felfrissül­tén, munkába harcra készen érkezik munka­helyére. Szóval Leó, azaz bocsánat, Bánhidy Péter egyáltalán nem egy sematikus figura. Még külső kinézésre sem az. Ellenkezőleg. Értel­mes arca van, negyven éves korára elég fia­talos, nyáron kihajtott inggallérban sétál az utcán, megnyerő modorú, sőt udvarias, még véletlenül sem ül le, ha főnökével tárgyal. Nem, kérem, ő egyáltalán nem sematikus ember, ámbár az előző fejtegetések mintha valamennyire mégis ezt mutatnák. De nem. Van egy tulajdonsága, mondhat­nánk hatodik érzéke, amely messze kiemeli őt az átlagemberek közül. Leó észrevett egy rést a társadalomban. (Egyébként ilyen rések minden társadalomban voltak, mert mindegyikben emberek éltek, akik jót akartak, maguknak is, jót is rosszat is másoknak és a társadalomnak. Persze, a mi társadalmunkban jóval kevesebb résnek kelle­ne lenni, mint amazokban volt, de hiszen ezt is emberek csinálják, méghozzá olyanok, akik­nek nagy része féilábbal még a múltban él.) No, de ne filozofáljunk. Leó rése: az érvénye­sülés volt. Leó, azaz Bánhidy Péter észrevet­te, hogyan kell biztosan, lehetőleg jó maga­san odafenn maradni, anélkül, hogy valami baja történne. S ezt oly művészetté fejlesztet­te, de olyanná, hogy ezt kevesen tudták utá­na csinálni. Most persze kérdezhetné az olvasó: de az égre, hogyan lett belőle Leó? JleJfCL A kérdés jogos. Ne húzzuk az időt. Hát kérem szépen: az előbbiek miatt. Ugyebár emlékeznek Matuskára.akinek Leója azt súgta, hogy robbantsa fel a bia-torbágyi vasúti hidat? Nos, Bánhidy Péter úgy lett Leó, hogy fe- lülmaradása érdekében mindig súgott a főnö­kének. S hogy a súgások következtében a fő­nökök mentek, Leó meg maradt, ugyan ki te­het erről? Ugyan ki tehet arról, hogy Leónak olyan jól kifejlődtek a súgó érzékei, mióta ki­emelték a főnökök mellé? Ki tehet arról, hogy észre tudta venni mindenki gyengéjét, s esze­rint cselekedett? Persze ezt nem kényszerből csinálta, nem született vele ez a tulajdonság, inkább abból a hiedelemből fakadt, hogy csak így biztosít­hatja magának a magas pozíciót, ha lehet, ta­lán öregkoráig. Mert Leó nagyon félt a bukástól. Hiszen annyi bukást látott már rövid tíz év alatt eb­ben a demokráciában. Senkinek sem fogal­mazta meg, csak magában tartotta azért ezt az elvet: csak ügyesen, csak alkalmazkodva, soha ellentmondani, inkább a gyengéket ész­revenni, és minden lehetőséget kihasználni. Észrevette azt is, hogy nem jó egészen ma­gas csúcson lenni, mert ott erős a szél, sokan figyelnek arra, túl nagy a reflektorfény, s még ennél is nagyobb az irigység. Legjobb, ha az ember valamivel a csúcs alatt marad, mert az kevésbé feltűnő, ott még szabadon lehet mozogni, könnyen kihasználható a fő­nök hibája, sütkérezni lehet az ellenzékiség és a lojalitás napfényében, szinte erőfeszítés nélkül hozzá lehet jutni a főnöki kegyekhez és a beosztottak alázatához, vagy cinkostárs­ra lelhet azokban, akik — hasonlóan hozzá —. foggal-körömmel ragaszkodnak jó helyükhöz, a kényelemhez, s ami ezzel együtt jár, a pré­miumhoz és egyebekhez. Egyébként azok közé a közmondásbeli oko­sokhoz hasonlította magát, akik más kárán tanultak. Még a kapitalista világban, irodista korában, egyszer tanúja volt annak, hogy a főkönyvelő szembeszállt az igazgatóval, mire a következő pillanatban az utcán találta ma­gát. Mielőtt azonban elment volna, azt mond­ta Leónak, aki mélázva ült az aktacsomó fe­lett: »Látja fiam, tanuljon a példából, soha­se nyíltan szembeszállni, inkább megkerülni, körültekintően előkészíteni, segítőtársakat ke­resni. De sohasem szembe támadni, érti?« Leó kezdte érteni. így azután, mikor eljött a kiemelések ideje, s az tanult, aki éppen akart, elvégzett egy­két tanfolyamot, pár év alatt szakvizsgázott, ezalatt párhuzamosan mint »törekvő és tehet­séges ember« egyre emelkedett a ranglétrán. Egész a mostani helyéig. S ezt a helyet hat éve tartja, mind a mai napig. Tartja annak ellenére, sőt talán éppen azért, hogy ez idő alatt éppen négy főnök váltotta egymást fölötte. Az ő segédletével. Leó büszke erre a teljesítményre. Joggal. NQm mindenki képes ugyanis egyszerre su­galmazni is a főnöknek, aztán végrehajtani saját gondolatait, irányítani egy embert bizo­nyos irányba, és amikor az ezek miatt elbu­kott — elillanni mellőle, tisztán és sértetle­nül állni a világ előtt, míg a másik, a főnök megvetve és elárulva eltávozik a balfenéken. Leó módszereit egyébként érdemes megfi­gyelni, mert azok rendkívül változatosak, élénk megfigyelőképességet, ragyogó színészi tehetséget, az ellenfél lelkivilágának nagy­szerű analizálását mutatják. Az első három esetnél még csak tanult, legalábbis így állapította meg magáról. A negyedik, az volt az igazi, a művészi lebonyo­lítás. De menjünk sorjában. Az első főnökét a nagy ellenőrzési körutakon a jó hűvös boros­pincék irányába vitte, egészen addig, amed­dig bele nem merült magától a nedűbe, és el nem feledkezett feladatáról. A második főnöknek sorra bemutatta a legszebb menyecskéket, diszkrét mosollyal értéséi e ad­ta, hogy lehet keresni valamit, s ugyanilyen diszkréten el is távozott a színről. A harma­dik főnök teljesen rábízta magát a személyi ügyekben való döntéseket illetően, s mire ki­derült, hogy ez szakmai gyengülést és öcsi­bácsi viszonyt hozott — addigra a főnök tá­vozott, a jó barátok maradtak. Hát ide cseppent a negyedik főnök, aki nagyvonalú és kicsit rátarti ember volt. S Leó most is tudta, mit tegyen. Nem lett vol­na Leó, ha nem tudta volna. Ez a főnök elméletieskedő ember volt, nem szerette a nagy körutakat, annál jobban a négyszemközti csevegéseket, kis feketekávé mellett. Leó hamar kimutatta neki, mennyire helyes ez a módszer, így szólva: »Az egész Iro­da fellélegzett, kedves elvtársam, mióta itt van... Most végre van időnk gondolkodni is, mélyen elemezhetjük a munka frontjait, hi­báinkat és erényeinket, melyek révén maga­sabbra juthatunk, a dicső szocializmus csú­csaira ... Egyébként, ha megengedi, nekem külön örömömre szolgál, hogy végre egy intel­ligens, szocialista humanizmussal teli szívű, ragyogó embertípus került hozzánk, aki az én gondolkodásommal, úgy érzem tisztelettel, annyira rokon...« A főnök elégedetten bólo­gatott. Hamarosan tegeződtek. Leó minden kis üggyel bejárt a pámás ajtó mögé, s egyszer- csak az íróasztala is, hogy, hogy nem, odake­rült. Majd beszokott a többi barát is, akik soha nem felejtették el hangsúlyozni tisztele­tüket a főnök iránt, s amikor az döntött vala­miben, sóhajtoztak, hogy: »Nahát, milyen nagyszerű ez.., Nekünk soha nem jutott vol­na eszünkbe... Hogy miért nem előbb jöt­tünk ide?« De hogy a döntést miért nem haj­tották végre, arról nem beszéltek. Minek is beszéltek volna, amikor senki sem törődött azzal? S amikor már senki sem törődött semmivel, s minden a feje tetejére állt, amikor tisztelet­tel vettek a főnöknek egy motort, tisztelettel kifizették az üdülését, tisztelettel szereztek ne­ki anyagokat a házépítéshez, akkor lecsapott a bomba, mert mindezeket elfelejtették le­könyvelni valahová, ahova tartoztak a dolgok. A főnök ment, s Leó sorsa most is a ma­radás volt. De Leó, azaz Bánhidy Péter, most retteg. Az új főnöknek ugyanis szúrós szeme van, és Leó ezt nem szereti. Azt sem szereti, hogy az író­asztal kikerült a pámás ajtó mögül, s a fő­nök hozott magával valakit, aki hiába, tud, meg kell hagyni, tud. És tőle kérdez meg min­dent, nem Leótól. Ez így megy most már hó­napok óta, és érzi, egyre jobban hidegedik a légkör. Főleg az eddigi barátok változása, az aggasztja. Ezek megfordultak, már nem olyan bizalmasak hozzá. Mi történhetett? És egyszer csak megtudta: megvizsgálják a vállalatot a felső szervek. A bevételtől a ki­adásig, a házépítéstől a feketékig. S most Leó retteg. Fél saját Leójától. Pedig az nem is Leó. CSÁKVÁRI JÁNOS ^

Next

/
Thumbnails
Contents