Somogyi Néplap, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-18 / 116. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1958. május HL jf? ÉGI, NAGYON REGI 11 TÖRTÉNET EZ, köd- halászok, légvárépítők, szitával vizet merők, kártyavári fő­technikusok históriája, és ami kétségbeejtő, semmiféle tanul­sága sincs. Hajdanában-danában, régen_ való sihederkoromban játszó­dik le a történet. Ez az idő­szak volt az, amikor először és utoljára családi, mondhatnám alyafiságos közelébe kerültem az élő irodalomnak, közelebb­ről a költészetnek. Tizenhat éves voltam, és nyár volt és munkanélküliség. Ahogy nö­vekedett a gyárkapuk elé szo­ruló munkások száma, amilyen szaporán itták a lúgkövet az el­keseredett anyák és még elke­seredettebb cselédlányok, ami­lyen mértékben korgott a fél város hasa, lássatok csodát, ugyanolyan mértékben növe­kedett a költők, a madzaghúrú hárfán, szúette citerán, fésűre feszített cigarettapapíron zen- gedező lírikusok száma is. Ugye, emlékeznek még erre az időszakra? Ha vonatra száll­tak, hogy meglátogassák a messzi szakadt rokonokat, azonnal megjelent a kupéban egy magyart Homérosz, véreres szemét háromszor megforgatta üregében, és zengett és zenge- dezett a Kárpátoktól a kék Ad­riáig, illetve addig, míg az el­keseredett utasok egynéhány rézkrajcárt kalapjába nem köz­adakoztak. Ne vegye ezt zo­kon az irodalomtörténész, ak­kor csak krajcárokra telt, de végtére a közmondás sem ku­tya: sok kicsi sokra megy, és sokan vannak, akik még most is levelenként gyűjtik a boros­tyánt. Amikor a vonat az egyik állomáson megállt, a kiszállók és beszállók azonnyomban bele­botlottak a mi speciális vak Miltonunkba, aki piszkos nap­szemüvegén szűrte az ibolyán inneni és ibolyán túli napsuga­rakat, miközben ordítva har­sogta verseit a holdsugárról, a gyöngyharmatról, a kesergő és boldog szerelemről A kocsmák ajtajában, az illemhelyek kör­nyékén, az újságárus bódéknál mindenütt ott voítak, fiatalon vagy öregen, kopottan vagy frissen foltozottan, keshedten vagy pufók ábrázattal; óit vol­tak rendíthetetlenül, mint a megyeháza több száz éves ka­puboltozatát tartó atlaszok. Hogy a lovasrendőrök harminc embert véresre kardlapoztak a Vilmos császár úton, hogy a ligeti padokon a csillagos ég­bolt himes paplanával takarta be álmát és reménytelenségét sok száz nyomorult, hogy em­bereket ítélt halálra kenyérlo­pás miatt a statáriális bíróság, hogy a gyermekeknek angol­kóros, busa feje nőüt, ők észre sem vették; csökönyös bárdok voltak, a hit és elhivatottság megszállottjai, mint a biblia sáskaevő prófétái. Ezen a nyáron Wolf Jancsi barátommal — isten nyugtassa, ha kívánta, ha nem, a Don mellett kellett visszaadnia ha­zafias lelkét a teremtőnek — naphosszat a vasútállomás kö­rül sündörögtünk. Amikor egy vonat bedübörgött, lihegve ro­hantunk a peronra, kaptákba vágtuk magunkat, mint a for­galmista, mint a piros, tábor­noki egyensapkát viselő hordá­rok, és lelkendezve vártuk az mint a három költőóriás: Ki­rályszéki Kiss Márton, Gyűrt- süvegű Sebestyén és Gyurgyák Rudolf. Csak távolból tisztel­tük őket, nem merészkedtünk közelükbe, de tiszteltük őket, mert torkunkig ért az ifjúság illúziója, hímporosak voltunk, mint a lepke szárnya, hamva­sak, mint a kék szilva. Egy alapos lelki megrázkódtatás so­dort bennünket karjaik közé. OZUMUAT1 NAPÚN KEZ­^ DÖDÖTT — pontosan emlékszem, mert negyven per­cet késett a pesti gyors —, Jancsi a várakozás semittevé- sében égő, lobogó szerelemre gyulladt a fagylaltot áruló bodros hajú, telt kebelű, lili­om arcú fagyialtos kisasszony irányában. Szerelemre gerjedt, és ennek következtében egész vasárnap verseket fabrikált. Még a futballmérkőzésre sem jött ki. Hétfőn diadallal lobog­tatta a sűrűn írt irkalaftokat, állt, fel-alá szaladgált, és ver­seit szavalta. Rajta röhögött minden arra csellengő. Csak a három költőfejedelem volt na­gyon komoly; révedező szemek­kel, áhítatosan, tátott szájjal hallgatták barátomat, s rosszal­ló pillantásokat vetettek a szakmánkívüliek harsogó, ne­vető kompániája felé. — Ember lesz belőled, fiam — veregetett vállára Gyur­gyák. — Ezekkel ne törődj, az igazi, nagy művészeket soha sem értette meg a világ. Az előbbi keserűségem még fokozódott. Egész nap nem ta­láltam helyemet. Éjjel nem tudtam aludni. Másnap már kora reggel verseskönyvek, álmoskönyvek, nótáskönyvek után loholtam. Tíz óra felé Petőfi, Arany, Tompa költeményeivel, az álomlátások és nóták agyon­használt kötegeivel felfegyver­kezve, a tyúkólunk mögötti bek, fájdalmasabbak. Ilyenkor átkozódtak is. — Disznók! El még a ma­gyarok és a költők istene! — Kinevettek, azt mondták, jobb lesz, ha elmegyek kapál­ni vagy szenet talicskázni. — Azt mondta az a tróger szerkesztő, hogy ezek nem ver­sek, csak irományok. Hát iro­mány szakad ki az én telkem­ből? Odavágtam eléje egy ta­risznya verset: itt a széna, za­báid! Háromszor annyi verset írtam, mint Petőfi, ha isten él­tet, jövőre megduplázom. Hat­száz költeményem van Trianonról, kilencszáz a déli­bábos Alföldről, a Tiszáról, fe­ne tudja, hány a csalogányról, betyárokról, delelő gulyáról, anyám kutyájáról, de ez nekik semmi. Hát akkor mi a költé­szet, ha ez semmi? — Ez a költők sorsa — só­hajtott Királyszéki. — Csak halálunk után fedeznek majd _______________________ \ Jtízéit fAz^ák V ( r kapott döntő előnyt mintegy tíz alaposan átgondolt higgadt lépéssel tartam tudtam, ami­nek bizonysága volt az is, hogy a mester órája az utolsó lépé­sem után már mintegy negyed­órája ketyegett. A játszmát addigra már annyira megnyer­tem, hogy volt nyugalmam ah­hoz is, hogy megfigyeljem el­lenfelem arcát. Rájöttem, hogy kicsit Móra Ferenchez hason­lít, talán nem is a fotograíál- ható vonásokban, mint inkább e vonásokban árulkodó mé­lyebb emberségességében... E diadalmas percekben el­határoztam, hogy most már igazán komolyabban foglalko­zom a sakktudománnyal, s nem nyugszom addig, amíg a sakkra esten minősítést meg nem szerzem. Lám, igazán ér­demes, hiszen magam sem hit­tem volna, hogy már az első komoly sakk-küzdelem ilyen nagy sikert hoz nekem. Egy nemzetközi mester ellen! És végül az jutott eszembe e percekben, hogy Bogláron ta­lán el sem fogják nekem hin­ni sakkozó barátaim, hogy le­győztem megyénk sakk-pro­fesszorát. Igaz, hogy a játsz­ma-lap bizonyít, csak el ne fe­lejtsem majd aláíratni a mes­terrel, amikor a játszmát fel­adja . : : Talán már most, azonnal fel­adja, hiszen jó lépése már nem lehet..; De miért gondolkozik oíyan sokáig? Hiszen láthatja — ő még jobban, mint én —, hogy már csak kétféle lépés jöhet számításba, de azok is csak pillanatnyilag odázhatják el a végveszélyt... A hadállás­beli és figura-előnyöm egy­aránt olyan döntőek, hogy a küzdelem minden emberi szá­mítás szerint befejezettnek te­kinthető ..; A futójára azon­ban vigyáznom kell, mert a vezéremet azzal még veszé­lyeztetheti ... No, de most lépett a mester. A két kínálkozó lépés he­lyett egy harmadikat. Nini, ütésbe tett még egy bástyát! De hát ez annyi, mintha fel­válna a küzdelmet 1 ami egyrészt bámulatba ejtett, másrészt elkeserített, mert ab­ban a szent pillanatban eszmél- kedtem fel, hogy az említett hajadonba, ha nem is ilyen költői módon, én is szerelmes vagyok. — Nagyszerű — mondtam irigykedve —, csak egy kicsit lapos. Lapos minden versed és túl kevés. Egy valódi szerelem sokkal jobban izzik. — Ö, darling — suttogta Jan­csi rám se ügyelve, s a váróter­mi szemetes ládának támasz­kodva kimeredt szemmel bá­mult, kacsingatott, bandzsítga- toti, sunyontgatott. az érdemes leányzóra, aki gyenge forgal­mú kordája mellől ugyanezt cselekedte a világegyensúly őrzőjével, a nagybajszú, kard­csörtető rendőrrel. A rendőr összevágta szeges csizmáit, valakinek szalutált. A kisasszony belekotort a töl- cséres dobozba, valakinek fagy­laltot mért. Jancsi a szívéhez kapott, és leroskadt a szemetes ládára."*• ,w' " ’■ .-*■» — Ezek a versek — inger- kedtem vele vetélytársi neki­. buzdulásomban —, ezek a ver­esek tűzrevalók. Nem is versek, Hohó! Ezzel a bástya-áldo-J hanem buta röfögések, öklen- zaftal biztosan a futójáról 5 dezések, kutyaugatások, tehén- a kar ja elterelni a figyelmet !> bőgések,_ varjúkárogások. Nem Azért sem hagyom magam fél-v. méltók őhozzá, nem méltók az revezetni t igazi, szívből szakadt szerelem­Gyorsan le a futóval, mielőtt f *iez! „ , „ ' —- Ezek? utasokat. Micsoda passzió! Ka­tonásak voltunk, előzékenyek, alázatosak, ártatlanok és pi­maszok, szemtelenek, ahogy il­lett, ahogy kellett. Belekapasz­kodtunk a bőröndökbe, a vesz- szőkosarakba, papírba és ru­hákba bugyolált csomagokba. — Tessék csak engedni, se­gítek. Volt, ki lecsibészezett ben­nünket, olyan is akadt, aki reszkető kezekkel óvta tőlünk motyóját, de ha ritkán is, ha immel-ámmal is, néha elfogad­ták segítségünket. Birkóztunk, verítékeztünk, botladoztunk, a fillér mindig csörgött nadrág- zsebünkben. így lassan hozzátartoztunk az állomás környékéhez, a vá­rótermekhez, a jegypénztárak előteréhez, éppen úgy, mint az ügyeletes rendőr, a hirdető osz­lopok, a menetrendek fekete keretes táblái, az újságos, a villanyóra, a féllábú koldus, a roggyant. vaskályhák, a cukor­ka- és limonádé-árusok, mint az elhullatott mindennapi sze­mét, mint — s ez a felemelő — bajt okozhatna! A BIZTOS NYERÉS MÁ­MORÁBAN ezt a lépé­semet már nem is tartottam i fontosnak alaposabban meg-- gondolni. szisszent. — Ezek! — Hát én bebizonyítom ne­ked! Elrohant. Nem is bántam. El- j foglaltam, helyét a mocskos lá­De a mrtelen lépésem pilla- tgm szerelmünket> hogy bele. j, fájdult szemem. Aztán zsehem- i bői összoko'or1am Húsz kemény És amilyen gyorsan léptemfülért, s zakatoló szívvel, he- olyan gyorsan sápadtam el. évülő lélekkel mentem, nem is Rádöbbentem, hogy a pro- ‘mentem, hanem egyenesen úgy fesszor ugyanazt a lélektani,' andalogtam a fagyialtos kocsi- csapdát alkalmazta ellenem a ( hoz. kényszerítő legalkalmasabbi _ Húszért citromost! pillanatban, mint előbb én ye-{ A kisasszor1y mosolyogva le szemben. Az o csapdáját emelte rám gyönyörű víz-színű azonban^ meg finomabb, bo- \ szemét, fejének apró mozduld- nyolultabb volt. A bástya-ál-fiára meglibbent aranyszőke dozatos lépése erősen trükkös- f hajsátora, és egy kunkorodó, nek látszott, amit észre is vet-? édes hajszál a fagylaltos té­tem. Elbizakodottságombanf gelybe hullt. Micsoda hajszál, azonban nem gondoltam rá, \ micsoda kunkorodás, ó iste- hogy ellenfelem éppein erre f nem! Csak belekenné tölcsé- szémitott. Nem éltem a gya-? vembe — sóhajtottam befelé núperrel, hogy az elsődleges?—> csak beletenné! Rózsás ujja! trükk mögött — amelynek ész-?^ tölcsérek között ficánkolták, revétele benne volt a mester\ fehér, enyhén pecsétes blúza számításában — leselkedik rám } rezegtek a telt_ kebelek. a második, az igazi verem. Szívem, ez a sajgó és szerel- És'e imMVVs ménévé*?-imes sziv torkomban kalapált, sZSaSm* te«*«« *•» «* Csakhogy most ellenem. # ‘ ... Ha a bástya-áldozatot h.g - Szevasz szim! - csicser- gadtan elfogadom, a játszma^“0 Malttúvder egy arra két lépésen belül véglegesen \me"5 vasutas fele~ az enyém. így azonban hitte- ( u Megdermedtem Hátamon len egyenlő állás állt elő kö-^?™as szaladgált, kezem ökölbe szorult, es arcomról, szememből áradt a keserűség. , . , é — Mi bajod, kisfiú? — csü­hamarosan felmorzsolt. i csörített felém anyáskodva —,-G SOHASEM nem vagy beteg? TYANTAM LE AZ ÉG-J EÖL ilyen gyorsan. Napokig.| 1\JEM TUDOM MIT DA- ömmarcangoló szédelgéssel jár-5 DOGTAM ÖSSZE, azt zöttünk, s abban a nr.ea*er jó­val nagyobb technikai tudása tam-keltem a vesztés után )isern tadom. hogy kerültem on­mint aki pár pillanat alatt egy inéí el Az iHemJiely ajtajában . , .. ... , , ... , , eszmeike dtem, es üresnek, ki­J -e,? °L^0I? g - konn?t *.állhatatlannak találtam az musködótt el, s még sokáig reméli, hogy a rossz álomból felébred ... Csak az a sovány vigaszon maradt, hogy a mester a saj- fegyveremmel terített le. De nem is lett s már nem egész világot. Mindenesetre a fagylaltot eldobjam. Ize, színe, hidege, sajátos illata, de még a mintása is undorított. Jancsira az állomás előtti arkban akadtam rá. Egy tám- ■i nélküli pádon ült a három lesz belőlem sakkmester soha : töltő társaságában. Ült, majd rejtekbe vonultam, és vad el­határozással nekikezdtem a költésnek. Innét egy sor, onnét egy rím. Szerkesztettem, pasz- szítoütam, kombináltam. Délre már készen is volt. Estére ki­találtam címüket is: Bicska a szívemben, Leszek még valaki, Leányszíveken taposok, Meg­tépett nemzetiszínű lobogó. Csütörtökön fergeteges sikert arattam lírámmal. Gyurgyák melegen rázogatta kezem^ Ki­rályszéki homlokon csókolt, Gyürtsüvegű Sebestyén pedig sírt örömében és bámulatában. Féltem először, hogy felfedik a turpisságot, de ez nem tör­tént meg, s talán ennek tud­ható be, hogy mind a mai na­pig szentül abban a hitben élek, talán így is fogok ki­múlni e földi árnyékvilágból, hogy a valamirevaló versírás­nak nem is lehet más az útja. Múzsáknak szenteltük tes­tünket és lelkünket, de emiatt eléggé sanyarú világ köszön­tött ránk. Nem értünk rá cso­magokat cipelni. Dagadtunk a dicsőségtől, még csak köszön­tésre sem méltattuk a fagylal­tos kisasszonyt, dagadoztunk, csak éppen a hasunk maradt ‘ üres. Jancsi unta meg legha­marabb a költészetet, igaz, ő előbb is kezdte. — Ha még sokat költünk, felkopik az állunk! — És a halhatatlanság? — Arra to jók! TSMET CSOMAGOKAT HORDTUNK, és csö­rögtek zsebünkben a tíz- és húszfilléresek. A barátságot azonban híven tartottuk a köl- 1 tészet glóriás bajnokaival. | Lassan-lassan azonban kiko­pott ebből a barátságból a kéz- , deti nagy rajongás, a nyíló sze- ! mű csodálkozás, áhítat, még a tisztelet is; rájöttünk, hogy a csengő, ropogó, csikorgó rímek, a ritmustalan sorok fergeteqé- ben három szerencsétlen flótás handabandázik. Nyűtt cipők­ben jártak, de rámás csizmák­ról írtak, ruhájuk tízszeresen viseltes volt, de verseikben gyolcsgatyát viseltek; rendes lány soha rájuk sem nézett, de ők habtestű szüzeket öltöztet­tek, vetkőztettek az ámbra- illatú cédrusligetekben; beje­lentett lakásuk, még választó- polgári jogosultságuk sem volt, de a haza ezeréves szent rö­geiért hullatták vérüket és könnyüket; reggeltől estig az örökkévalóságra készültek. Ha a versárusítás, a vonatokon tett előadó körutak után fárad­tan lezöttyentek a várótermi törzspadra, megették az újság­papírba csomagolt töpörtyűt, vékonyra szopogatták a szalon­nabőrkét, elővették pepitatáb­lás füzeteiket, és ihlettek, ír­tak, és megint ihlettek, és megint írtak. Közben dicsér­ték, biztatták egymást: — Nagyszerű! Isteniek a rí­meid. — Gratulálok, ezt a verset még tanítani fogják az isko­lában. — Gyönyörű sorok. Még tíz versszakkal toldd meg. Minden tiz napban végig­járták a szerkesztőségeket, a kiadókat, a nyomdákat, kiló­szám ajánlgatták az élő, ele­ven irodalmat. Az indulások mindig reményteljesek voltak, a megérkezések annál keserűb­fel bennünket. Minden nagy költővel így történik, így ke­vesebb utánuk a költség. De ha az ember a föld alatt van, hogyan gyönyörködhet a saját szobrában? — Fenét történik így — dör- mög Gyurgyák. — Pesten min­den költőnek palotája van, au­tója, frakkban járnak, pezsgőt isznak, és a legszebb nők ölé­ben ihlik verseiket. Csak min­ket, vidékieket nem engednek érvényesülni. — De Kármel Bandi kivétel — ellenkezett Gyürtsüvegű —, őt tenyerükön hordják a mú­zsák. — Hát az az egy — hagyta rá Gyurgyák —, de ne feled­jétek, ő a világ legnagyobb élő költője. Kármel Bandit mi nem is­mertük, de barátaink révén mindent tudtunk róla. Kirú­gott karmelita szerzetes, volt i laikus barát, még nevét is | szerzetétől örökölte. A benne maradt szent áhítat folytán költészetét halotti búcsúzta­tókra, siratókra, torokra spe­cializálta. Az egész vármegye rajong érte. Kézről kézre, falu­ról falura adják. Ünnepük, etetik, itatják, pénzzel tömik. Két éve már házat is vett. Még zongorája is van. Ö a vándorköltők szemefénye, az országos irodalom képviselője, hiszen még a verseit is a fővá­rosban nyomatja ki. 4 BULDOG ASSZONY U N­” NEPE utáni napokban aztán mi is megismerhettük eleven valóságában. Tétlen, haszon és kereset nélküli volt a nap, unatkozva lődörögtünk Jancsival az állomáson. Vala­hogy betévedtünk a restibe. Legnagyobb bámulatunkra költőink terített asztalnál ül­tek, előttük habzó sör, és sza- faládét ettek tormával. Oda- sündörögtünk. Egy jól öltö­zött, szalmakalapos idegen ült barátaink társaságában. Feje kiköpött madárfej, arcán vörös borosta, nyakában csokros fe­kete nyakkendő. — Kik ezek? — bökött fe­lénk. — Költőtojások — válaszolt szokatlan szerénységgel Gyur­gyák Rudolf. — Leülhetnek-e, tisztelendő atyám? Leülhettünk. Szafaládét et­tünk, sört ittunk, és hallgat­tuk az irodalomról és az élet- \ ről folyó nagyszerű beszélge­tést. A hajdanvaló szerzetes nemigen szólt, de annál többet ivott és evett. Amikor Király­széki az élő költészet válságá­ról beszélt, Kármel Bandi fel­ütötte szép pintyőkefejét, in­gatta, lengette, körbe csóválta, aztán emigyen szólt: — Nem a költészet van vál­ságban, hanem ti! — Engedelmet, szent atyám, hisz ma is hat verset írtam — ellenkezett Gyürtsüvegű. — Aztán miről? — Egyet a Hargitáról, kettőt a csaplárosné szerelméről, egyet a tengerparti alkonyat­I ről, kettőt az aranysárga búza­tengerről. Kármel nagyot kortyintott, aztán elröhögte magát. — Kit érdekelnek ezek a té­mák? Na —' szólt felém —, mondd meg nekem, hogy , anyád és apád mikor szoktak a Hargitáról beszélgetni? Szóba kerül-e nálatok a csaplárosné szerelme vagy a tengerparti alkonyat? Elpirultam. Nagy kitüntetés volt ez, hogy nemcsak észre­vett, hanem még megszólításra is méltatott. Válaszolnom nem volt nehéz. — Hát nálunk ilyesmikről nem esik szó. — Látjátok — böfögött a szent ember —, akkor mi a fe­nét írtok ezekről a marhasá­gokról? Ez már Petőfi korá­ban sem volt szűz téma. Gyurgyák megbotránkozva tette le kezéből a szafaládét. — Akkor hát mi az igazi és érvényes költészet, tisztelendő atyám? — Azt írni, ami van, ami lesz. Az embereket ez érdekli. Mit gondoltok, állhatnék én a költészetnek ezen a szédítő csúcsán, ha nem azt tenném? Én a halálról írok, az élők fáj­dalmáról írok, feldicsérem a megboldogultat, könnyeztetem az élőket. Ennek van teteje, szívesen hallgatják, szívesen fizetik. De az aranysárga búza­tengert? Hát bocsánatot ké­rek. — Mit tegyünk? — csuklott Királyszéki Kiss Márton. — Keressetek új témákat. Az emberek szívét kutassátok. — A fene eszi — kesergett \ Gyürtsüvegű. — A vonatokon, a várótermekben, a kávéházak előtt mégsem szavalhatunk ha­lotti búcsúztatókat! Elkeseredett hangulatban mulattak, folyt a sör, tört a po­hár, keserű sóhajok rövdöstek ' a levegőben. Végül a főpincér kirakott bennünket. jVTASNAP KÖLTŐINKET nagy gondban találtuk. Rágták ceruzáikat, lengették füzeteiket, de egy árva sort sem írtak. Siralmas látvány , volt. Aztán Gyurgyák egyszer j csak felvetette fejét, belekotort üstökébe, és írni kezdett.. Dél­ben, amikor a vasutasok a bé­csi expressz érkezését kiabál- I ták, felállt a pádról, szemét körbe jártatta, és rekedt han­gon így szólt: — Gyertek, próbáljuk ki. A peronra mentünk. Gyur­gyák odatámasztotta hátát az épület falának, s amikor az utasok sűrű fürtje megindult a kijárat felé, harsogó hangon szavalni kezdett: »•Az ember ma már csak űzött csorda, miatta szól a véres és vad hallali, a kóbor kutyának embervértől szagos az orra, költő! Hát kinek és miért akarsz még itten vallani?« Egyszerre nagy csődület vette körül. Gyurgyák neki- hevült. Az éhesekről beszélt, a hidak alatt fetrengőkről be­szélt, beszélt, verselt, és mi áhítattal, borzongva néztük. Két rendőr vitte el. A tömeg meredten állt. Mi pedig lógó orral, meg­rendültén és értetlenül kullog­tunk ki az állomásról. Kint az 1 utcán Királyszéki kifakadt: | — Szép kis téma volt! De nekem ez nem kell, hisz csak a mindennapi dolgokról szólt, s a vége is mindennapi, elvit- ték a rendőrök. Ez nem vers, nem líra. Én inkább megma­radok az árvalányhajnál, a pa-< csirtáknál, a betyároknál. i — Az igazi költészet nem az I utca piszkába való — vallotta ! Gyürtsüvegű is. — Ha mi az igazi emberekkel, az igazi élet­tel vacakolunk, hát mire me­gyünk? Kármel Bandi köny- : nyen beszélt, mert a halottsira- tás az más. Az igazi költő gondja a szép éneklése le­gyen, a világ sok baját-búját pedig intézzék el az urak. Ok értenek hozzá. IVEM TUDOM, MI LETT ' SORSUK, szerencséjük. Tejtestvéreikkel, kollégáikkal a szaladó évek alatt sokat és sokszor találkoztam, kopottan, fakultan lebegtek az ég és föld között, és most, hogy nincse­nek, bizonyosan azért van, mert szőröstül-bőröstül meg­ette őket a halhatatlanság. CSÉ& PÁh

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents