Somogyi Néplap, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-07 / 106. szám

SOMOGYI NÉPLAP 3 Szerda, 1958. május 7. ülést tartott a Hazafias Népfront megyei elnöksége A közelmúlt napokban ülést tartott a Hazafias Népfront megyei elnöksége, melyen megvitatták a népfront-bizott­ságok 1958. évi nyári munka- programját. Az ülést Varga Károly, a Hazafias Népfront megyei el­nökségének elnöke, ország- gyűlési képviselő nyitotta meg. Az ülésen megjelent dr. Horváth István, a Hazafias Népfront országos irodájának a képviselője is. Szántó József, a Hazafias Népfront titkára számolt be a megyei népfront bizottságai­nak sokoldalú és egyre széle; sedő munkájáról. Hangsúlyoz­ta, hegy a Népfront fennállá­sa éta napjainkban teszi meg azokat a lépéseket, melyek elő­rehaladást jelentenek. A nép­front-bizottságok tartalmi munkája most van kibontako­zóban. Helyi akcióprogramokat készítenek a tanácsokkal, va­lóban reális feladatok kapnak helyet ezekben a programok^ ban. Szántó József beszámolóját a munkatervi jelentés megvita­tása követte. Csákvári János, az MSZMP városi bizottságának titkára, a megyei írócsoport titkára az írócsoport féléves működésé­nek eredményeiről, és a kö­zelmúltban lezajlott irodalmi hét sikeréről beszélt. Ezután Itörtés Gábor, az SZMT elnö­ke és dr. László István, a me­gyei tanács vb elnöke mondot­ták el észrevételeiket, javas­lataikat a nyári munkatervet illetően, majd dr. Horváth Ist­ván, az országos elnökség leg­utóbbi üléséről számolt be. Végül Varga Károly össze­gezte az ülésen elhangzottakat, miután az elnökség tagjai mó­dosításokkal elfogadták a Hazafias Népfront 1958. évi nyári munkaprogramját. JZ HOGY JÁRT? El- mondom, mert hiteles a történet, mint az idézett szó­lásmondás is bizonyítja. A történet hőse, egy bala- tonmenti falucska igen jám­bor, igen szentéletű plébáno­sa, nem volt éppen derék em­bernek mondható. Olyan se kicsi, Isié nagyy középtermetű ember volt, akire az évek, a jó falatok, borok s egyéb földi jók nevetésre ingerlő poca- kocskát ragasztottak. Az egykor karcsú legényből, akit igen kedveltek a hívek, közöttük is a nőneműek, mára már nehezen mozgó, félig ko­pasz pap bácsi lett, szelíd, mint a megaludni készülő tej, akit már az sem gyújt szent haragra, hogy csak az öreg­asszonyok látogatják a tem­plomot. Olyan akár-van, akár- nincs, mindegy-ember lett be­lőle. Pedig amikor idekerült, hajdani fiatalságában, pap lé­tére nem volt jobb ő sem a Deákné vásznánál. Mesélik, hogy egy ízben majdnem ki- seprűzlék a faluból. Hallgató­lagosan legalábbis mindenki erre gondolt, amikor történt, ami történt. Azt tartja a fáma, hogy nem lett volna semmi baj, ha a tisztelendő úr nem férfikora virágában kapja meg a plébá­niát, hanem később, amikor tényleg csak az egekre leghá- lásabb dolog nézni és nem a sergő-forgó menyecske-szok­nyákra. Mert igen szerette hí­vei között a menyecskéket, a fiatal, tejfehér húsú lányokat a tisztelendő atya. Istenes hi­vatala kezdetén, amikor elfog­lalta elhunyt elődje után a vi­dámzöld fenyőkkel övezett plébánia-lakot, máris meg­akadt a szeme a legszebbik menyecskén, Fekete András- né született Szomjas Ágnesen, ki pedig nevéhez illően igen­igen szomjúhozta a finom tisz­telendő úr külön szent órákon adott istenes igéit mindaddig, mig férje, a nagy testi erejé­ről és gyermeki szelídségéről ismeretes Fekete Andris végig nem szidta a falun hitvesi hű­ségében megbotlott asszonyát, akit félreérthetetlen közelség­Könnyebben legeltet a segesdipásztor. 00 VEM BÜSZKÉK a seges- di legeltetési bizottság tagjai, de az elismerés azért jólesik, meg is érdemlik. Ke­vés községben fogtak úgy munkához, mint itt. Az ered­mény: bujább és tisztább lege­lő. Szinte öröm végigballagni a fényverte fűszőnyagen. Nem hiába jöttek ide a já­rás községeiből a legeltetési bi­zottságok vezetői és a gazda­sági felügyelők. Van látni- és okulni való bőven. Pár nap múlva valamennyi faluban megszólalnak a kür­tök, .kihajt a pásztór. De vár­ja-e mindenütt bőséges harap­nivaló a friss zöldre éhes álla­tokat. Segesden igen. — Csak nálunk is ilyen dús volna a fű — sóhajt fel az egyik szemlélő. — Némely helyen már ka­szálni lehetne — fejezi ki elis­merését a másik. A problémák, gondok azo­nosak. Bár a segesdiek sem tettek meg mindent, de amit tavaly ősz óta végeztek, szin­te mérföldes előrejutásnak szá­mít. Hosszú-hosszú évek mu­lasztásait kell pótolni, s ők már hozzáfogtak. Hadat üzen­tek a maradlságnak. Nyolc hold legelőit istállótrágyával szórtak be, tizenhatot műtrá­gyával, negyven holdat pedig meszeztek. A trágyával, mész­szel javított területen masabb is a fű, elüt a többitől. Igaz, ez a falu nem a leg­mostohább adottságokkal ren­delkezik, sem a felső-, sem az alsósegesdi rész. Egy holdnál nagyobb legelő esik egy szá­mosállatra. A terület több mint egy harmadát kaszálóként hasznosítják. Pénzgazdálkodás szempontjából ez nagyon is jelentős. De nemcsak ennek köszön­hető a segesdi legelők tisztasá­ga és a frissen ásott, négy kilo­méternél hosszabb vízlevezető árok. Jó szervezés, köz iránt való odaadás is van emögött. Az alsósegesdiek 180 hold- nyi legelő-erdője szinte megúj­ben talált a tisztelendő úrral a plébánia sűrű lugasában. A történtek után a plébános úr hamar felismerte a helyze­tet, hogy a gömbölyű termetű, gyöngynevetésű Szomjas Ág­nes aligha is lesz újból szom­jas halála napjáig a szentebb igékre, így hát galambszelíd­ségre és kígyóravaszságra int­vén magát, alaposan körülné­zett szebbnél szebb nőnemű hodott. Aki pár év óta most látja először, csodálkozik. Bo- zsoki László, a bizottság elnö­ke így érzékelteti a változást: — Könnyebben legeltet a pásztor, most már meglátni Szentkeresztet (település Se- gesd környékén). Valamikor dzsungel volt, s nem a tehén, de a disznó is megakadt a bo­zótban. Több helyén a legelőnek ki­csi kalodák. Itt nem harap­hat füvet a tehén. Kísérleti parcellák ezek. — Minden faluban három is van a legelőn — mondja Kiss Lajos járási főállattenyésztő. — Négy négyzetméternyi a körülkerített terület. Istálló­trágyázott, műtrágyával be­hintett és »-üres« parcella. Ősszel már a számok beszél­nek. Megmérjük a fűhozamot, s összehasonlítjuk. Az ered­mény nem kétséges. T|E MÉG SOK A TENNI- VAI.Ö nemcsak Seges­den, hanem az egész járásban is. A látogatók magukba mé- lyedve hallgatják a főállatte­nyésztő szavait. A szakaszos legeltetésre, faktetéses trágyázásra való át­térés nem lesz éppen könnyű, de meg kell »honosítani«. Tej­hozam és egészségügyi szem­pontból egyformán előnyös. A sózóvályuk szerepe sem hagy­ható figyelmen kívül. Tiszta kutak, bokrok, bozót nélküli legelők! A községek legelteté­si bizottságainak lesz éppen elég munkája, csak győzzék. A legtöbb helyen úttörő jel­legű a dolog. Tapasztalatból még nincs sok, de a jég meg­tört. Számok, adatok bizonyít­ják a legelők megjavítására tett erőfeszítések eredményes­ségét. A nagyatádi járásban (állami támogatást beszámítva) 400 ezer forintot költöttek er­re a célra. 2000 hold legelőt víztelenítettek a 45 km hosz- szú levezető árkok. 3200 hol­dat tisztítottak és javítottak. Jelenleg is folyik a munka Mike, Nagyszállás és a szabási tsz legelőin, a kutasi egyéni gazdák rétjén is. Rinyaszent- királyon műtrágyával kísérle­teznek. Kövérebb tehén, több tej. a nagyobb haszon egyik felté­tele a jó legelő. Az ankéten — mert megbe­szélésre, tapasztalatcserére jöttek a legeltetési bizottságok vezetői és a gazdasági felügye­lők — sok-sok probléma fel­vetődött. S a legtöbb hogyan­ra bizony maguknak a bizott­ságoknak kell válaszolniuk. Az állandó előrehaladás nemcsak jó vezetőket, hanem újtól és ésszerűtől nem idegen­kedő gazdákat is követel. Fi­zetés nélkül nem őriz a pász­tor, Ha az állattartók nem fi­zetik pontosan és időben a fű­bért és egyéb kötelességeiknek nem tesznek eleget, akkor nincs joguk sem. A LEGELŐK JAVITÄSA, ‘ * tisztántartása közügy. Állami támogatással, s ha az érdekeltek odaadása sem hi­ányzik, nagyszerű eredménye­ket lehet elérni. A gazdák megértésén sok áll, főleg azok­ban a falúkban, ahol mosto­hábbak a viszonyok, nincs megfelelő nagyságú legelő, vagy ami van, az rossz. Irtani a igyomot, pótolni a talajerőt, lecsapolni a legelők tócsáit, alkalmazni a bevált módszereket — ez a fő bizto­síték arra, hogy az esténként hazatérő tehenek ne kutassa­nak a jászolban. A meglévő, s ezután készülő vízlevezető ár­kok karbantartáséról a napok­ban alakuló vízgazdálkodási társulat gondoskodik. Ez az új szerv sokat segít majd a le­geltetési bizottságok terveinek valóra váltásában. Az ankét részvevőinek be­mutatót tartottak a vegysze­res gyomirtásból. Valószínű­leg rövidesen alkalmazzák a legelőn is a növényvédő gé­peket. A JÉG MEGTÖRT, az el­ső lépést megtettük, csak a többi is kövesse, akkor nem vesz kárba az eddigi mun­ka — erre kérte a jelenlévőket Wéber Endre, a megyei me­zőgazdasági osztály munkatár­sa is. ányzó meg a vakító fehérre mosott tiszta ingeket, oltárte- ritőket —, hogy a tisztelendő úr nem győzte csillapítani a »megvadult asszonyi állato­kat-». Hamarabb unt bele a bé- kítgetésbe, mint amazok a torzsalkodásba. El is határoz­ta, hogy kiveti szívéből mind­két amazont, és inkább a ta­nító kisasszonynak kezd udva­rolni, aki be sem tette még a mekkel meredezett előre az al- konyi szürkületbe, hogy jól lát-e? Jól látott bizony, nem egyedül fürdött a tisztelendő úr, hanem Tóth Katival, aki a testére tapadó fehér ingben úgy szökdécselt a szelíden fodrozó, itt-ott már csillag- fényt ringató vízben hol a plé­bános úr elöl, hol meg annak egyáltalán nem égre táruló karjába, mint valami mesebeli i kát is akkor etette, áfáikor még mindenki aludt, vagy már mindenki lefeküdt. A szom­szédok, úgy tudták, belebete­gedett valami balatonparti lá­tomásába, mert szent asszony hírében állt. jLtlT MOND A KRÓNIKA a magafeledt lubicko- lókról? Bizony bárhogy is kí­vánták, nem süllyedt el alat­tuk a hűs fövenyű vízpart, V. m fájjál, mint az. pap,! > hívei között. Most a legna­gyobb titokban két fehérnépet választott ki kegyesül. A nád­szál termetű, aranyos bőrű Mártonnét, aki főzött is neki, s akinek férje messze vidéken dolgozott. Az ilyen magányos rózsatövet isten nevében párt­fogolnia kell a szentéletű pap­nak. A másik választott Tóth Kati volt, aki nemrég jött meg Budapestről, ahol szolgált volt — szépen tudott mosni —, s látható volt még a szeme állá­sán is, hogy munkálkodni kell lelki üdvössége megmentésén, mert még a nevetése is merő kárhozat volt, tüzet nevetett a Kati leányzó a legzordonabb férfiszívbe is. E2 ?Z LETT A VESZTE a tisztelendő úrnak, ez a telhetetlenség. Nem volt neki elég »megmenteni« egy lelket. Pedig egy asszonyi lélek, ha még eleven vér tüzeli, nem csinál bajt! Bezzeg csinálhat felfordulást kettő, miként két dudás is kikről köztudomá­sú, hogy nem férnek meg egy csárdában. Kati és Mártonné hamarosan engesztelhetetlen ellenségekké váltak. Foggal- körömmel harcolni kész félté­kenység gyulladt fel szívük­ben a tisztelendő úr kegyeinek kizárólagos birtoklása miatt. Oly keserves acsarkodásokat rendeztek, amikor véletlenül egyszerre hozták — Mártonné az ebédet, vacsorát, Kati le­lábát a templomba, mióta ő itt van. Esténként a tisztelendő úr, szomjazva a magányt, leosont a balatonpartra, annak is leg- elhagyatottabb részére, előbb csak sétálgatni, később vérét hűteni az esténként különösen csalogató-kellemes vízben. De nem azért szerelem a szerelem, hogy fortélyos ne legyen! A két ellenfél, Kati és Mártonné hamarosan kitud­ták, hóval siet esténként, ál- konyattájban a tisztelendő úr olyan nagyon. Mindkettő örült, mert mindkettő azt hitte, hogy csak ő tudja a boldog titkot, csak ő nézd a fűzibokrok vagy a susogó nád biztonságos rej- tekéről a szeretett szentember magafeledt lubickolását. Egy­másról sem tudtak, hogy is tudtak volna, hogy néhány szemfüles suttyólegényke is szemtanúja az esténkénti für­dőzéseknek, és a fürdőzések •két csinos strázsájának min­den rebbenését ellesik titkon. A plébános úr nem unt bele a fürdőzésekbe, a két nő a sze­relmes vigyázatba, a legény­kék pedig a furcsa hármas szemmeltartásába. pGY ESTE VÁRATLAN ^ FORDULAT borzongat­ta meg az önkéntes silba- kokat. Mártonné valami okból később jelent meg őrhelyén, s amikor megjött, sárgám válto­zott arccal, kerekre tágult sze­vizitündér. Még hangosan ne­vetgélni, gyengén sikongatni sem restellt a szégyentelen. Nosza, hatalmas bosszúterv fo- gamzott meg Mártonné meg­csalatott szívében. Oda setten­kedett nagyvigyázva a gyanút­lanul fürdőzők rendben lera­kott ruháihoz, összeölelte őket, s mint akit az ördögök űznek, megindult a falu felé. A szégyenkezéstől, izgalom­tól veresedő legénykék közül kettő nekilódult az asszony után. A többiek maradtak a fel-felizzó cigaretták parazsá­nál kémlelni egymás vonásait és szemmel tartani a vízben hancúrozókat. A szentéletü tisztelendő urat nézték, gyom­ruk körül enyhe bizsergéssel, növekvő haraggal, gyűlölettel. Mártonné ezalatt, mint egy megvadult fúria, úgy rohant végig a lassan álomba szende- rülő falun, egészen a templom­kertig. Ott megállapodott egy pillanatm, hullámzó kebelére szorította a lopott holmikat, aztán gondosan ketté választ­va őket, a papét a templom küszöbére dobta, a többit, a lányét meg a szúette harang­láb tövébe. Keserűségében még oda is köpött. — Nesze, te utolsó ...! — robbant ki belőle az eddig fé- kentartott harag, aztán keresz­tet vetve elsietett haza. Há­rom napig ki sem mozdult napvilágon a házból, az állató­amikor rövid szárítkozás, meg­hitt sugdosódás után meglát­ták, hogy kegyetlenül meglop­ta valaki őket. Reszkettek, mint a langyos szélben össze­verődő füzfalevelek. Tanácsta­lanul álltak, fürkészték egy darabig a bokrok álját, mind­hiába. Ott állt a pap a majd- térdig érő fekete klott alsó­ban, a lány a vizes pendely- ben, és a hátuk mögött kirob­bant a féktelen kamasz hahota. — Van itt valaki? — kér­dezett a sötétségbe a tisztelen­dő úr, mire elcsitult a neve­tés. — Hé, gyerekek, adjátok vissza a ruhámat! Megint felcsattant a nevetés, de most máshonnan, mint az előbb. Egy vékony fiúhang kiabálta: — Mártonnétól kérje, az vitte el! A tisztelendő úr erre, szót sem hagyva a minden ízében reszkető lánynak, aki sírva roskadt össze, futólépésben vágott neki a füzesnek a falu felé vezető legrövidebb úton. Akárhogy igyekezett, meg­előzték a fürgébben futó lá­bak. Amikor feltűnt az utca­végen, valaki megrántotta a harangkötelet. Felborzolódott a békést este csendje, mert nemszeretem verset kongatott a harang. Azt zúgta-bongta, ami még a félholtakat is ki­kergeti az ágyból: Az agronómus tanácsa: D cukorrépa sarabolásarél Elérkezett a cukorrépa sara- bolásának ideje. A sarabolás hármas célt szolgál, éspedig: 1. gyomirtás; 2. a gyökérzet le­vegőhöz juttatása; 3. nedves­ség tárolása. A hűvös, sőt hideg időjárás mellett a nagyobb hőigényű ré­pa lassabban kelt, mint a hi­deggel szemben kevésbé érzé­keny különféle gyomnövények. A répaföldek elgazosodtak. Ép­pen ezért, ha a répa sora már látható, a talaj tápanyagát és nedvességét zsaroló gyomokat alapos sarabolással pusztítsuk el, a sorokból kézzel tépjük ki azokat. A gyökérzetet csak úgy juttatjuk levegőhöz, ha sortól sorig jár a kapa, és »padkát« nem hagyunk a sor mellett. Pétisó fejtrágyázással — so­rok mellé szórva és nem a sorra, mert perzselhet — erősít­jük a répát, így gyorsabban ^elrúgja« magától a gyökérfe­kélyt. Nedvességet akkor táro­lunk a sarabolással, ha apró­kat vágva kapálunk, a földet visszaejtjük oda, ahonnan el­vettük. A jól sarabolt talaj nem gödrös, hanem sima, és a kapa után vékony, porhanyó réteg marad vissza a felszínen, amivel »lezárjuk« a talajt, il­letve a benne lévő nedvessé­get. Ha a répa földje nagyon laza, akkor hengerezhetünk, de utá­na feltétlenül saraboijunk. A henger használatával vissza­élni nem szabad, helytelenül alkalmazva munkája károssá válhat. A nyirkos talaj meg- kérgesedik, a hosszú ideig hengerezetten hagyott föld feleslegesen párologtatja a nedvességet. A kártevőket (bolha, barkó) állandóan kísérjük figyelem­mel, és ha megjelenésüket észleljük, azonnal védekezzünk ellenük. V. A. — Tűz van... tűz van... tűz van — kongta, aztán el­hallgatott. Két perc sem telt belé, talpon volt az egész fa­lu népe. Persze, hogy nem láttak tüzet sehol. De mi­előtt visszatértek volna oda, ahonnan kiugrasztotta őket valaki tökéletlen, mintha lát­ták volna a plébános urat a magukéhoz hasonló öltözék­ben, sőt — warn bocsá’ — mintha rajta még kevesebb lett volna a ruhadarab! Be­ugrott a templomkertbe, ahonnan nemsokára négy háhotázástól bucskázó suttyó­legény menekült ki, elmonda­ni a szájtátóknak, még most is tüzet gyanítóknak, hogy mi­végből verődött félre a' ha­rang. Volt, ki hitte, volt, ki is- tenteleméget emlegetve for­dított hátat a mesélőnek. Csák másnap, harmadnap derült fény az igazságra, amikor Tóth Kati legénybátyja össze­verekedett a temetésről haza­igyekvő plébánossal. Tóth Ka­ti búcsúszó nélkül elment me­gint szolgálni, Mártonné pe­dig, hogy meneküljön a falu csípős nyelvétől, felpákolt, és elment az ura után. A PLÉBÁNOS ŰR jó egy ÁL hónapig üres padok előtt mondta égre fordított szemekkel az »ita missa es«-t. Egymás kezébe adták a kilin­cset a plébánián a püspöki hi­vatal szigorú arcú atyái. Ad­dig jártak-keltek, mig őszre megnyugodtak a kedélyek, mert a plébániára beköltözött egy széle-hossza-egtl nősze­mély, ki szakácsnői minőség­ben kezdte el áldásos tevé­kenységét a plébános úr kö­rül. — Nem lesz félreverve c harang többé! — kajánkodtal a férfiak. Igazuk is lett. De azért a szólásmondás meg­őrizte a félrevert harang tör­ténetét, mert azóta, ha valak este megy fürödni fülledt nyá­ri estéken a Balatonba, utánc szólnák tréfás jóindulattal: — Csak aztán úgy ne járj mint az egyszeri pap! LÁSZLÓ IBOLY/

Next

/
Thumbnails
Contents