Somogyi Néplap, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-04 / 104. szám
I SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1958. május 4. RÄD1CS KAROLY, J ,1JT i akkor tudtuk meg, hogy háború van, mikor negyvenkettő nyarán apám is megkapta a behívót. Pedig akkor már a legnagyobb testvérem is a fronton volt. Nyár volt, igazi meleg, forró nyári nap volt, aznap reggel kezdtük meg éppen az aratást, amikor este várt bennünket a sasbehívó. Azóta sem emlékszem, hogy úgy kétségbe lettünk volna esve, mint akkor. Utgy hiszem, a faluban sokan sajnáltak bennünket. Még akkor késő este többen benéztek hozzánk szomszédok, rokonok, s vigasztalták anyámat, hogy ez úgyis tévedésből történt. Az igaz, nem lehetett hallani, hogy ötven éves létére másnak is küldtek volna behívót. Anyámnak persze, hogy nem sokat ért a vigasztalás, csak ült hallgatagon és kimerültén az ágy szélén. Beteg volt szegény, késő tavasszal volt kórházban, nem sokat használt neki, sehogyan sem akart javulni az állapota, csak azt tudta megtenni, hogy főzött, de már abban is elfáradt. Mintha halott lett volna a házunkban, olyan csöndben és ®ly csüggedten ültünk az asztalnál. Semmilyen étvágyunk nem volt, csak turkáltuk az •ételt. Tele ittuk magunkat a mezőn vízzel, összetört bennünket a nagy meleg, ez is elég lett volna bajnak. De magunktól azért nem mentünk volna aludni, anyámnak kellett küldözni bennünket. Mi hárman, gyerekek a pajtában aludtunk. Hajnalban arra ébredtünk, hogy apám kala-> pálta a kaszát. Úgy feküdtünk egy darab ideig ébren, jött egyszer csak anyánk, szólítga- tott bennünket: — Keljetek föl, fiaim, búcsúzzatok el apátoktól. Bementünk a szobába, apám akkor már el volt készülve, a faliórát nézegette. Nem sokáig voltunk együtt, sorban megcsókolt bennünket, és utoljára ivott egy nagy pohár vizet, aztán nem szólt semmit, ment lei, mi mentünk mindannyian utána, mentünk a kapuig, azt mondta akkor apám: — Ne halljam, hogy nem fogadtok anyátoknak szót! Azzal vége volt a búcsúztatásnak, anyám még egy darabig elkísérte apámat, mi meg hoz- zákezdtünk, hogy ellássuk a munkát az istállóban. Nem volt nálunk divat a csatádban, hogy nyaltuk-faltuk volna egymást; apám kemény ember volt, ás bennünk is az ő vére folyt, anyám sokszor mondogatta ezt, de ő tudta legjobban, hogy a szívünk azért jó volt. Akkor is, mikor ő visszatért, hogy apámat elkísérte, egészen el voltunk búsulva, fojtogatott bennünket a sírás. A munkában is nem volt köztünk semmi vita, máskor pedig elő szokott fordulni, hogy nem tudtunk valamiben megegyezni az etetésnél. Tudom, mert én is be voltam osztva tehénvakarásra, dacára, hogy nyolc éves voltam. » * * 7VTagyon-nagyom emlékezeí tes maradt számomra az a reggel, az az egész nap, azt mondhatom; úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Mikor mindennel elkészültünk, az itatással is, indultunk a mezőre. Az idősebbik bátyám, Józsi vitte a kaszát, apám úgy rendelkezett, hogy ő legyen a kaszás. Józsi nem volt valami erős, csak tizennégy éves volt, de hát ő volt az idősebb, a másik testvérem csak tizenkét éves volt. Ö a korsó vizet hozta, rám a sarlót meg a kötőbotot bízták. Két hold volt az a gabonánk, amelybe beleálltunk. Kicsit meg voltunk szeppenve, mikor végzünk vele, úgy becsültük azért, két nap alatt levégez- aük. > Egész aagy rendet vágott a öáíyóra, Jani irigyen nézte, csapta. pislogott rám, én is nézzem csak, milyen gőzerővel megy Józsi. Mikor már három nagy marok a kötélen volt, Jani gyorsan összekötötte, a kévékből aztán árnyékot csinált a víznek. Mindegyik kötelem jó volt, pedig láttam, Jani nagyon meghúzta őket. Engem próbált ki ezzel. Nem volt hozzá erőnk, hogy a kötözést is tudtuk volna csinálni. a markok le voltak csak rakva a kötelekre, így aztán mi hátul könnyen voltunk, állandóan azzal foglalkoztunk, hogy mondogattuk egymásnak: nézd Józsit, hogy vágja! Mikor kiért az első soron, és jött el meíettünk visszafelé, a kasza vasát az ég felé fordította, úgy hozta a vállán. Majdnem le- génykedett, mint a nagy, erős kaszások, éppen csak nem pörgette a vállán a kaszanyelet. — Csak lassan, bátyuskám — szólott oda neki Jani, irigyen is, kérlelve is. — Le is váglak benneteket — komolykodott ő. Éppen tizennyolc kéve volt az első sorban, könnyen lehetett számolni, ha délre nyolc rendet levágunk, az egész szép lesz. AJrik ott a közelben arattak, több helyen már leültek reggelizni, mi is ettünk a második sor után, azitán folyt tovább a mi nagy aratásunk. Nagyon meleg volt azon a délelőttöt}.. Józsi bátyámról hamar lekerült az ing, így is, mikor egy- egy sor után jött el mellettünk visszafelé, láttam, hogy csupa Nagyon megijedtünk, olyan volt a látvány. Józsi rá volt bukva előre a kaszára, bele volt esve a fél teste a búzába, vágás közben eshetett össze. Azt se tudtuk először, mit csináljunk. Attól féltünk, hogy össze is vágta magát Józsi. Jani innen is, onnan is alálesett, hogy a kaszán hogyan fekszik Józsi. Mondta, hogy semmi vért nem lát és akkor óvatosan fölemelte. Én az egyik csomó gabonát löktem szét, az lett a fekhely. Jani mondta, hogy így ^csináljam. Aztán szaladnom kellett a vizeskorsóért, zsebkendőért, Jani kiabálva parancsolt. * Olyan fehér volt, és úgy elhagyta magát Józsi, mint egy halott. Mi nem tudtunk semmit, hogy ilyenkor mit kell csinálni, csak azt tudtuk, hogy vizes ruhával dörzsölni kell, az a legjobb. De mi hiába áztattuk a zsebkendőt, dörzsöltük a mellét Józsinak, hűsítettük az arcát, ó meg se moccant. Mondtam Janinak, hazaszaladok anyámért, ő azt mondta, várjak még. Letérdepelt akkor Józsi fejéhez, kicsit megpöckölte az orrát, és erélyesen rászólt: Józsi, micsinálsz! Józsinak a másik pillanatban megmoccant a szája, nemsokára meg a szemehéja. — Él, Jani! — Rikkantottam sírva. — Nem is halt meg, kis mafla — lökött meg a könyökével megenyhülten Jani. Nagy kő esett le a szivünkről, most már nyugodtabbak voltunk, vártuk, mi fog történni, Egy kis idő múlva Józsi fölnyitotta a szemét, fájdalmas mosolygással tartotta rajtunk a tekintetét, aztán már meg is szólalt, kis vizet kért. A korsónak már csak az alján lötyögött valami kevés, egészen meleg lehetett, mert mialatt aggódtunk Józsiért, ott felejtettük a korsót a tűző napon. De ez már a kisebb baj volt. Jani akkor gyorsan bekötött egypár kévét, velük csináltunk Józsinak árnyékot. De ő altkor már föl akart kelni, hogy nincsen semmi baja, csak egy kicsit megszédült. Erővel kellett odanyomni a hűsre. Jani úgy rendelkezett, Józsi csak pihenjen, mi meg kötözünk majd. Úgy is történt, adogattam föl a kötélvéget, de egy sorral mikor végeztünk, Józsi ott állt a hátunk mögött, már elevenen mosolygott. így aztán két kézre adogattam, ugráltam a sorok között, mint a szöcske. « * * /§ zon a napon az ebédet nagyon megérdemeltük. De az ebéd nem került oda hozzánk olyan könnyen, rám várt a feladat: haza kellett szaladnom, addigra anyám már készen volt, csak be kellett fogni az egyik lovunkat. Fölraktuk az ebédes kosarat, a korsót is hazavittem megtölteni, már minden megvolt, a kalapálószók már reggel föl volt készítve, így indultunk a bátyáinkhoz. Anyám az úton végig azt kérdezgette, hogyan megy a munka. Én dicsekedtem, menynyit learattunk, Józsiról nem mondtam semmit, mind a két bátyám a lelkemre kötötte, hogy anyám ne tudjon meg semmit, Mikor anyám meglátta, tényleg milyen nagy darabot levágtunk, meg volt ijedve, hogy meg fogjuk magunkat szakasz- tani. Szegény, éppen ő szorult rá a kíméletre, de úgy bánt velünk, olyan aggodalommal törölgette az arcunkat, mintha nagy betegek lettünk volna. A kocsival a mi földünktől kicsit távolabb állapodtunk meg, egy akácfa húsét választottuk, pokrócot terítettünk le, kényelmetlenül esett az ülés, de mégis csak ünnepi része volt ez ennek a napnak. Anyám osztotta az ételt, a levest mohón bekanalaztuk, utána Józsinál észre lehetett venni, hogy csak nyámmog, nem kell neki a hús. — Mi az, gyerekem? — kérdezte anyám komoran. De hiába faggatta, mit érez, mije fáj, miért ivott annyi vizet, Józsiba nem lehetett már több ételt beleeröltetni. Mi is bágyadt, szomorkás hangulatban eszegettünk. Az élénkített föl bennünket valamit, hogy bort is -kaptunk. Apám eltett egy kis hordóval erre az időre, ebből hozott anyám egy hétdecis üveggel Nem tisztán ittuk, jól megví- zeztük, Józsi is megitta a maga részét. lucsok volt a melle és a Jff béd után anyámat elinarca meg egészen ki volt pirul- j jT * * dítottuk haza, nekünk /if ff t pedig egy kis alvás követkecAjio cl ni£Zőn va. 1 Minden sor végén nagyot it- 2 tunk, de már kezdett meleged- 3 ni és fogyni a vizünk. Józsi bátyám akkor már 3 többször megállt a sor közepén J is, nyomkodta a derekát, tekin- 2 gelődött, vagy pedig kezébe fo- J gott egy csomó kalászt, s mint * egy kefével, simítgatta a nya3 Icát, mellét, lábaszárát. Tudtuk, 3 hogy szegény már elfáradt, és 3 kínjában csinálja ezt. Hiszen a 3 nagy meleg minket is eltik- 3 kasztott, szinte könyörögve te- 1 tengettünk a tiszta égre, de egy 2 csöpp felhő nem volt semerre. 3 Ekkor következett a hatodik 3 sor. Józsi éppen az előzőben 3 számolta meg, azt mondta száz- 3 nyolcvanhárom vágás volt ben- 3 ne. Akkor elkezdtük fejben 2 számolgatni, hány vágás volt | már összesen addig. 3 A hatodik sor előtt Józsi 3 hosszabb pihenőt tartott, be- 3 kötött egy markot, és leült rá. 3 Mondta, mi is üljünk le, de « csak én ültem le, Jani kézbe < vette a kaszát s kotnyeleske- < dett. Józsi egy szót sem szólt * először az egészhez, csak mikor \ pár métert előrehaladt Jani, j akkor szólt neki oda -kicsit go- 3 rombán: 3 Föl is szeded ám majd, 3 amit levágsz! j Ez a mi nyelvünkön azt je- * lentette, hogy Józsi még nem 3 engedte át a kaszát. Korábban 3 mondta is, legalább délig ki 3 akarja húzmi. Föltápászkodott, 3 ivott egyet, megjegyezve, hogy 3 olyan a vizünk mint a lóhúgy, 3 s aztán ment visszavenni a ka- 3 szét, de az nem ment olyan 2 könnyen. Már azt hittem, kéz- 3 dődik mindjárt a veszekedés, 3 mert Jani olyan volt, hogyha 3 akart valamit, akárhogyan ki- 3 erőszakolta. Ilyen már volt; 3 hogyha apám nem volt velünk, 3 ha kapáltunk vagy szénát 3 gyűjtöttünk, ott úgy volt, ahö-2 gyám ő akarta. Most azonban 2 csodák csodája, nem lett, sem-3 mi vitatkozás. De bár lett vol- 3 na, bárcsak könyörögte volna 3 el Jani a kaszát, akkor nem 3 ijedtem volna meg annyira, 3 ahogy megijedtem nem is so- 2 kára. 3 Terítettem le éppen a köte- 3 let, a sor feletáján lehettünk, 3 Józsira nem figyeltünk, neki 3 volt előnye, és akkor csak kiált 3 egyet Jani, már a sarlót le is-3 ! zett. Az árnyék egészen elment ► a fejünk fölött, arra ébredtünk ► föl. Almunkban csupa lucsok jj lett az arcunk ott a tűző napon, jj Más földeken akkor már be- 5 lefogtak a délutáni munkába, £ nekünk még vissza volt a ka- I lapálás, amit most már Jani »követelt magának, mondva, ► hogy délután úgyis ő lesz a ka► szás. ► Iszonyúan rosszul esett a ► munka az elején. Csak Janiban E volt meg a nagy frisseség, úgy I vágta, mintha a világon a ka- t szálásnál nem is volna szebb ► dolog. í De aztán a harmadik rend- j ben már ő is elkezdett tekin* gelődni. A kasza éle alatt egy- í re több búzaszál csúszott el, ; majdnem minden vágást meg I kellett ismételni. » — Hogy fog ez a kasza? — í kérdezte erélyesen Józsi. ► Jani csak a vállát vonta meg. ► — Na, mutasd! — azzal el► vette Józsi a kaszát, körmével £ pattintgatni kezdte az élét, az* tán nagy szakértelemmel fci- J jelentette: » — Rosszul kalapáltad meg, ? tisztára kicsipkéztedj í Tanakodtunk akkor egy kis E ideig, és azt határoztuk, hogy * átmegyünk a szomszédokhoz, í megkérjük őket, javítsák ki a , kaszánkat, mi addig segítünk ! nekik. ► Nem falubeliek voltak, akik j ott arattak mellettünk, mert az ; a darab földünk egészen a ha- ; tár szélén volt, s ott vegyesen ! voltak a birtokok, az egyik I darab föld a mi falunké, a má- ! sik a szomszéd falué volt. * Nagyon nagyot köszöntünk, j mikor odaértünk hozzájuk. Két ; kaszásuk volt, egy pillanatra ; fölemelkedtek. Megmondtuk, ; kinek a fiai vagyunk, aztán Jó- ; zsi röviden előadta, mit szere-t- 1 nénk. Az volt erre a kérdésük: I — Hát az apátok, az mit I csinál? ► Megmondtuk. Arra nagyot ; káromkodott az egyik férfi: J — Mi a hétszentség, hát Nyomában — ékszerként — hús harmatpor csillog, ! hány éves az apátok, van az — Egy felhőfolt bámul — tűnődik az égen. ! már ötven is! ^ , . í Mondtuk, épDen annyi. Nem Gyönyörű percek es pompás panorama Más ég alá repültek a varjak, Nem dér lepi a mezőt, de harmat. Sárgul a gólyahír odakünn a réten. Ballag apó a mezőn, csak úgy sétaképpen. Nedves szemmel nézi a széles határt, Itt ernyesztette el nyolcvan év az inát. Óvatosan lépked a kígyózó folyó mellett. Mely nyolc évtized alatt érből szélesedett. Megnőtt a kis patak és meg a határ is, A falué már a volt grófi kanális. Nem csattog a dűlőn a nagy béresostor, Fülének tetszőbb, ahogy zúg a traktor. Mint nagy smaragd-szőnyeg, zöldell a vetés, «-Hej, ez a nyolcvan év de nagyon kevés!-« Be is érné apó e nyolc évtizeddel, Ha abból negyven év ezután járna el. Kalapját lassan leveszi fejéről, S valamit letöröl lopva a szeméről. Majd lassan megfordul a falu felé, Melyről piros házak integetnek felé ... SZŰCS FERENC Békés reggel Szinte érzem, mint bomlik föl a barna éj. S a hajnal zengve begurul udvarunkba. Az ég homlokán a sápadt holdkaréj Fakó díszlet csak, félbehagyott munka. Ködtakaróját lerúgta már a rét is, » Vadászó útjára száll a füstifecské, Hajnalfény száz szia: vöröá, fehér, meg kék is, Köszönt a' tulipán, rózsa, nefelejcske. Csak szobám négy fala közt borong még álom, De ezer zaj jelzi, hogy itt van a reggel: Madárdal árad, repülni szállni vágyom, Nagy vágy űz ölelkezni a végtelennel. Egy örök-szép anya a hajnali mező, Méhében most mozdul az óriási élet: Naggyá nő, kibomlik sok nyugtalan erő — Néma ujjongás minden: szépség s ígéret. Méh zümmög, akác porától részegülten, Párzó vággyal két tarka lepke játszik... Egy szép lány lódul ki a térre derülten, Barna szemével kék szemein cieázik. Csahos kutya mordul, fehér foga villog, Vadat szimatolva inai át a réten, romában — ékszerkér Egy felhőfolt bámul Emelik szívemet föl a kék magasba.. Kerek napraforgó, mint szépséges dáma, Kacérkodó kedvvel néz bele a napba... GÖBÖLÖS SÁNDOR ; győztek csodálkozni és elége- ; detlenkedni, hogy ilyen idős > embert behívtak katonának. * Mondták, jól ismerik apán* kát, és nagyon szívesek voltak »iTWTTTTTTTTTTTWTTrTTTTrrrvrtTTTrTTVVTTTTTTvyrrrTTTTTfVTTTTnrT hozzánk. Nem engedték, hogy I segítsünk nekik, pihentettek j bennünket azzal, hogy gyűjtsük csak az erőt. Rendbehozták a kaszánkat, mondták, ha nem I lesz más, reggel is majd meg ; fogják verni, mi ne nyúljunk , hozzá. Azt se tudtuk, hogyan köszönjük meg nekik a jószívűségüket. Aztán újból nekifogtunk a munkának. Egészen más volt a kasza, de az is jó volt, hogy azok a szomszédok azt mondták, ne úgy csináljuk, hogy fél napig az egyik, fél napig a másik kaszál, hanem minden sor után cseréljenek a bátyáim, így tovább bírják. így is lett, Jani könnyen belement ebbe, mert a pár sor, amit levágott, kivette az erejét. De csak a második sorban voltunk így, akkor távoli dörgésre lettünk figyelmesek. Messze, nagyon messze, éppen a falunk irányában, sötét kékség volt az ég alján. Mondtuk is, éjjelre bár lenne belőle eső: Aztán csak dolgoztunk. Közben, könnyen megtehettem, állandóan -figyeltem most már az eget és azt máig nem tudom fölfogni, hogy olyan távoli felhőből olyan rövid idő alatt hogyan támadhatott akkora zivatar. Mert egy negyed óra se telhetett el, már a nap el volt borítva, és mintha már a falunk fölött folyt volna az égi- háború. Mélyen, öblösen szaladtak végig a dörgések a falunk fölött. Elkezdtünk kapkodni, a mezőn mindenfelé rakták össze a kévéket, nekünk ott volt a kötözés, az volt a sürgős, de nem tudtunk sokra menni. Már a fejünk fölött gomolyogtak a felhők, öreg cseppekben esni kezdett, s mint egy hatalmas folyam, olyan suhogással jött a szél, s hentergette és röpítette föl a levegőbe a kötélen fekvő gabonát. Nem volt értelme tovább már a sietségnek, nem is lehetett mást tenni, összehánytunk egy csomó kévét, abból csináltunk magunknak védelmet az eső ellen. A falunk felől mintha egy füstölgő szőnyeg szállt volna felénk, ez a közeledő eső volt. A korsót, a gönceinket mindent odagyűjtöttünk magunkhoz, s mikor teljes erővel megeredt az eső, beletemettük magunkat a kévék alá. Nem tudom, mennyi ideig tartott a zivatar, abban a nyugtalan félelemben végtelen hosszú volt az idő, amíg ott voltunk a kévék alatt. A nagy csattanásokra pislogva összébb húzódtunk, a nyakunkba, hátunkra csurgóit már a víz, de az volt a legrosszabb, hogy valamelyikünk szóba hozta anyánkat, és akkor az járt az eszünkben, mennyit gyötrődhet ö otthon. Lehetett fél óra, lehetett több is, amikor szűnt a2 esés, és kikecmeregtünk az átázott kévék közül. Körül a gabonaföldeken, ahová csak oda tudtunk látni, kezdtek mozogni az aratók, szedelőzködtek, készültek haza, mert erre a napra be volt fejezve a munka. Mi is csak azt tehettük, ösz- szeszedtük mindenünket, korsót, kosarat, kalapálószéket, s mielőtt indultunk volna, észrevettük, a falu irányából jött a mezőn keresztül egy bebugyo- ált alak egy csomó valamivel a hátán. Néztük, néztük, Józsi bátyám ijedten megszólalt; — Csak nem anyám az, gyerekek! Még jobban figyeltünk arrafelé, az alak már megállt, s kiáltozás szállt tőle felénk: — Gyerekeim! Gyerekeüim! Anyánk volt, hozta nekünk a száraz ruhát meg az esernyőt. Azt nem lehet elmondani, mit éreztünk mi akkor!
