Somogyi Néplap, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-13 / 87. szám
SOMOGYI NffPLAP 7 Vasárnap, 1958. április IS. SZEVASZ, APA! — <1 •* BARÁTOM KISFIA négyéves. Talpraesett gyerek. Este apjával játszik, napköziben a szomszédék Piroskájával. Ha édesapja hazatér a munkából, paranosolóan csap rá: — Szevasz, Apa! Megint késtél. Siess, mert játszani akarok! Akarok. Nem is szeretnék. Vagy légy szíves, édesapám. Dehát gyerek. Ki ne bocsáta- ná meg zsarnokságát? Mondanom sem kel, az apa nagyon büszke kisfiára. Kedvesen csacsog és ráadásul olyanokat mond, mint egy igazi felnőtt — mondogatja Éséles- eszű. Talán nincs is ilyen a városban.,, Tegnap is azt mondta: — Apa, én atomtudós leszek. De igaz is .,. Mit értesz te ehhez... A múltkor együtt mentünk fel az emeleti lakásba Valami képekkel, rajzokkal teli könyvet akartunk átböngészni, amit még barátom édesapja hozott Afrikából. De a gyerek közbeszólt: — Szevasz, Apai — A bácsinak is köszönj, kisfiam. — Te is szevasz, bácsi. Mit játsszunk, Apa? Hoztál valamit? A ZSEBBŐL előkerült a szokásos nápolyi és csokoládé. A gyerek önfeledten majszolt -apja ölében, s tűrte, hogy ha' jában turkáljanak. — Játsszunk vasutasost — •mondta nemsokára édesen. — Vagy építsünk! Várj, Apa, itt ■a foci, rúgok neked kapura De inkább mást játsszunk. Én leszek a hadnagy, te meg közlegény. A bácsi majd élné- gégét minket... — Nem, kisfiam, apukának •most dolga van. — Tudod, azt ígérted, ma ráférsz. Azért is játsszunk. Küldd -el a bácsit... Nem mentem el. Kíváncsi voltam rájuk. És nem telt belie két perc, az apa már ott ült •a szőnyegen. Várat épített a kisfiával. — Ne haragudj — mondta nekem —, de játszanom kell vele. Megköveteli. Hiába, így van ez, ha már apa az ember .,. És miközben ezt mondta, a gyerek rárivallt: — Apa, nem hallod? Azt a piros kockát kértem. Süket vagy? Ejha! Egyre érdekesebb. Engem valahogy szíven ütött. Az apa nevetett: — Hallod a kis cserfest? Milyen jól áll neki.,. Játszottak. — Apa, fogd meg ezt, míg kimegyek a lovashuszárért. Apa, vidd arrébb a lábad! Apa, nem látod, hogy útban vagy! Apa, ne tedd azt ide, én nem akarom — mondogatta a gyerek, s az apa türelmesen, szó nélkül engedelmeskedett. — Túlságosan elkényezteted ezt a gyereket. Mindent megengedsz neki — próbáltam közbeavatkozni. — Ugyan, te nem értesz ehhez. Gyerek ő még, kisfiú. Csak nem mondom neki mindenre, hogy nem szabad.., A KÖVETKEZŐ percben nagy csörömpöléssel zuhant le az asztalról a herendi váza. Egy pillanatra megszeppent a gyerek, aztán azt mondta: — Apa, ugye azt mondod anyukának, hogy te döntötted le. — Persze, hogy azt mondom, csak ne keseregj... — Milyen ügyetlen vagy te, Apa — replikázott a gyerek s újra elmerült az építésben. — Apa, hozd be azt a szu- ronyos katonát. Mozogj, mert lekésik a sorakozóról. Az apa kiment. Nem tudom, mire gondolt közben, de véletlenül a dobost hozta be a szuronyos helyett. A gyerek szúrósan, komolykodva nézett rá: — De értetlen vagy, Apa. Menj vissza, nem ezt mondtam. Visszament. És azt hiszem, cAz iRejmJtudÁ most már szándékosan hozta J be a zászlótartót. % — Nahát, bácsi, mit szólsz, J milyen hülye az apukám? — 5 fordult hozzám a gyerek, s az 3 apa kezéből kiesett a katona, 3 — Apa, te hülye vagy... — 3 lllemtudó János megvárta, erősítette meg apjához fordul- J amíg a főorvos beteszi maga va is, aztán mintha mi sem 3 mögött a rendelő ajtaját és történt volna, épített tovább. 3 már indult is. — Még ne! — Az apa megdöbbent, de jó- 3 reccsen rá egy belső hang. — kedve felülkerekedett. « Az illem úgy kívánja, hogy — Édes egy gyerek — mond- i várj néhány percet. ta mosolyogva s én tudtam,* _ Persze, az illem - kapta kisfia igazat mondott. 3 magát vigyázzba Jánosunk, NEM TUDOM, ha elmarad-5 aztán még sétált néhány per- na a szokásos »szevasz«, s aj °H)-te«-t a »maga« váltaná fel, 3 A zsebében lévő borítékot lenne-e ilyen kemény, durva i meg jobban összeszoritotta, bírálatban része legjobb bará- J majd hirtelen körülnézett a tómnak. Aligha. Inkább megszelídülne a fiú, s tisztelettu- dóbban beszélne édesapjával... kórház folyosóján. Izzadt tenyerében sietve megszámolta a pénzt és vásszatette a nyitott (Jávori) 3 borítékba. 3 — öt darab Utólagos megjegyzések egy filmsikerhez...] nyugodott meg. igaz, a sógora is mondta, hogy nem kellene adni, mert a főorvos úgyis megkapja a műtétért járó pénzt, meg aztán adjon, aki jobban teheti, dehát ő tudja, mi az illem, ötszáz forintot igazán megér, hogy megszabadította feleségét attól a nagy daganattól. Meg, hogy éppen én ne adjak? — morfondírozott. — Mennyivel alábbvaló az én feleségem a Pereszteginénél, aki egy fejvékányi disznó- öléses kóstolót, egy pár csirkét, meg ötven tojást hozott a »szakásos« ötszázon felül, még a műtét előtt. Igaz, hogy ő tizenkét holdat mondhat magukénak, benne közel egy hold szőlő, de én meg a Zabhegyező Vállalat minőség- vizsgáló ellenőre vagyok. — Na, most már bemegyek — határozta el és mivel az előbbi tiltakozó hang is rábólintott, halkan bekopogott a rendelőbe. A főorvos az asztalnál ült, előtte szakkönyvek halmaza. Udvariasan felállt, kezet nyújtott lllemtudó Jánosnak és hellyel kínálta. — Főorvos úr — kezdte Já- nos nagyon szépen köszönM int észrevehette az olvasó, nincs rendszeresség lapunkban a filmkritikák megjelenését illetően. A kritikus rendszerint arról a filmről ír, ami képes volt valamiféle véleményt, érzést, indulatot kiváltani belőle. Ezért hatott mellbevágásként az az itt-ott elejtett megjegyzés: »A Trapézról azért nem írtak, mert amerikai film!« Mások azt is hozzátették gúnyos hangsúllyal, hogy — »Ja, ami amerikai, az eleve csak rossz lehet!« Nos, ha utólagosan is, de megjegyzéseket kell fűznünk a Trapéz sikeréhez, egyúttal lecsillapítani azokat a kedélyeket, melyek »sokatértően« meg nem érdemelt mellőzést vélnek felfedezni amiatt, hogy nem jelent meg a Trapézról filmkritika. Jóllehet ezeknek a nézőknek a száma elenyésző, sokkal többen vannak azok, akik nem hiányolják a Trapéz sikerének, helyesebben sikertelenségének boncolását.. Az elmúlt tizenhárom esztendő eredményeként a mozi, a színházhoz hasonlóan a nevelés társadalmivá szélesült fórumává vált. Az emberek túlnyomó többségében igényesség fejlődött ki a filmművészettel szemben. A közönség nemcsak szórakozni kíván, azv»»n- ütnl szabad idejét, hanem azt várja a filmtől, hogy hasson rá, érzelmeket keltsen benne, győzze meg, mély emberi problémákról beszéljen bátran és adjon is rájuk választ. Egyszóval: a jó film tanítson, neveljen, méghozzá emberközelségből, tehát ne frázisokkal, vagy hamis történetekkel Miként az a jó könyv, aminek olvasása után úgy érezzük, hogy általa jobbak, emberebbek lettünk, — a jó filmtől is hasonlót várunk, a jó film kritériumai is ezek. Ilyen szemszögből nézve a Trapéz gyenge film. Meséje sekélyes kis keretjáték egy hát- borzongató artistamutatvány körül, de az élet legcsekélyebb íze, valóság nélküL A szédítő magasságban, a trapézra helyezett szerelmi háromszög drámájának bonj olítása sekélyes és alá van rendelve a lélegzet elállításra törekvő külsőségeknek. A cirkuszi alapötletet nem lehetett ilymódon tarkabarka felvonultatásokkal sem megfíatalitami. Az amerikaiak ismét csak mesterségbeli rutinjukról, a filmgyártásuk fejlett technikai felkészültségéről tettek tanúbizonyságot csupán a hatásosságra való törekvés közben, a göcsös lebilincselni-akarásban elvesztek az emberek, a Trapéz hősei. Hiányzik a filmpro- dukcióbél az Ember, az emberi lélek, elenyészik a grandiózus forgatagban a hősök jellemének ábrázolása is. Röviden és kimondva a szót: azt nélkülözi a film, ami a pillanatnyi káprázatok után, túl a filmelőadáson is emlékezetünkben marad, mint elevenen ható művészi élmény! A Trapéz tehát, mint filmprodukció, megérdemli az elismerést. Ám a filmtő igazságosan tagadjuk meg a művészi jelzőt Mert nem több a Trapéz, mint az amerika filmgyártás technikai fejlettségét rewezen’ú ló másfél órás káprázat, ami csak másfél órás szórakozásra jó.- li jük fáradozását. Igazán hálásak vagyunk — és nyújtja a kék borítékot. — Kérem, megkapom én a magam bérét hivatalosan — tiltakozott a főorvos. — Igen, igen, dehát..1 tu« dom én, mi az illem — és fél- szeg mosollyal nyújtogatta a kissé gyűrött borítékot. — Főorvos úr, tessék jönni — nyit be a nővér. — A Ka- pucsnyikné agonizál. A főorvos figyelmének piU lanatnyi elvonását kihasználva, lllemtudó János ügyesen egy könyv alá csúsztatta a borítékot és gyorsan elköszönt. Otthon épp-n két látogatója volt feleségének, aki e körülménnyel mitsem törődve mohón kérdezte: — No, elfogadta? — Na hallod! — így a fér), — Nem is szabadkozott? —* kíváncsiskodott a szomszédosszony. — Á! Megtártam, míg kettesben maradtunk és a borítékban szépen átnyújtottam. Bár ne fogadta volna el! Tudja, mit jelent nekünk ötszáz forint a másfélezer havi fix mellett. De ezek ilyenek! Az utolsó krajcárt is kinéznék a szegény beteg zsebéből! Egy ilyen embertől elfogadnii Hiába, ez a mai Világi — Hisz anélkül is szépen megoperálta és utána is gondosan kezelte — ellenkezett a másik látogató. — Igen, de ne mondja, hogy én ilyen faragatlan fajankó vagyok. En tudom, mi az illem/ « • • Másnap a postás ötszáz fi» rintot hozott lllemtudó Jánoshoz. (p. W TATAROZA'S l/TÁN AHOL SZERETIK A ZÉNET Mii panaszkodik f Hiszen mod- 1 hoztuk rendbe! t Műkedvelők. Fé/Ü/rá/jövő bírótól iffcsüux. * i •X-ív-v,
