Somogyi Néplap, 1958. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
SOMOGYI NÉPLAP 11 Péntek, 1958. április 4. E3 SOMOGYI PÁL: KŐ ÉS KENYÉR G yermeklelkemet mint langyos fénysugár ölelte az »Istenember*, szent balgasága: »Akt téged kővel dob, dobd vissza kenyérrel«, Oh, de mondd, hóimét vermének a megkövezettek kenyeret a visszadobáshoz, hisz a kenyértelenség a legsebzőbb kövük. Bűnös apostolok a te nevedben gyilkos parittyákat lopnak a leikedbe, 1 mé»es szavaik kőzáporával dobálják azokat, küknek teste veiéből fakad a kenyér. Emibar fia, ím lásd: mi nem háborítunk senki emberfiát, hő vágyunk, izzó törekvésünk a béke, de ha ők követ dobnak ránk, a dobott kőre két kő lesz a válaszunk, s uronyt szegez szembe a szuronnyal, ácsolt és aratók tengérsokasága, hogy ne legyenek soha többé megkövezettek és ne legyenek megkövezők, hogy kenyérben, örömben elégedett legyen minden jószándékú ember itt a földön. BENCZE JÓZSEF: Oj HÁZ Belátott hozzánk a holdfény ebbe a kis sarki házba, itt rongyos volt a párna az ágyon és a sors-pók kacsázott körül a dohos, izzadt falakon, s a foncsor fényképében ránc Hiúsította arcunkat. S a konyháiban, ahol anyám csoszogva tett-vett csupasz föld volt az úri flaszter! S a kemencén vacogott a meleg ... Két hasáb fát spórolt, hogy főtt ételiéi várjon haza és kidagadt, üveges izmokkal foszlós tésztát sodort. De intett a réten a rózsa s szép hitem kinyílott. Tegnapot cserélt és fordult ez a táj a füstölgő nádfedél téglaerkéllyel lett magas. Ölelő apám gondja rám pattant, mint sors-kovácsüllőn a gondviselés szikra s az új házért, új életért, én szálltam síkra. Kialudt szeme s vén izma simítva dicsér atyás-dörmögóssel s itt az új házban érzem: ■Napfényre tör fel az élet-csíra!« S a vaskatlanok, mint mostoha árvák tűnnék el a rossz fenébe, s könnyeznek az unott vasárnap esték a zenének forró vallomásán. Zord sublótok szuva tűzön cirreg s itt benn lámpa helyett vidul a fény, a cilinder hasa kipukkadt, A te nyomodon megyek, apám, s növelem a somogyi szó leikét... E szótlan, régi róna máma már zengő S traktor lobogtatja csíkos barázdák selymét. Farsangi fickándozás 4 lány helépett az ajtón, letette a vizes- vödröt és szaporán összedctrzsölte kivörösödött kezeit. A tűzhelyen zuhogott a melegvíz, a konyha tele volt párával. Az ablakokra szeszélyes rajzokat varázsolt a kint mardosó hideg. — Későre jöttél, Boriska! — szólt hozzá az anyja. Édesanyám, olyan deres volt a kútos- tor, hogy alig tudtam vizet meríteni, a kezem is majd odaragadt a vödörhöz. Anya és lánya a mosóteknő fölé hajoltak és zuholták a szennyes ruhát. A lány olykor felemelte a fejét és a tűzhely felé pillantott, ahol édesapja bőrzsírral kenegette csizmáit. Anyjának mondani akart valamit, de apja jelenléte zavarta. Egy ideig mostak, a lány csak nem tudott hallgatni. — Édes, szombat este táncmulatság lesz — mondta halkan. Anyja félbehagyta a mosást, átnézett a lány feje felett, mintha valamit keresne, majd újra a teknő fölé hajolt. — Hadd legyen! — dobta oda félvállról és mosott tovább. Rövid idő múlva Boriska újra megszólalt. — Édes! — Mit stimmelsz — förmedt rá édesapja — még mi a fitty-fene nem jut az eszedbe? Táncmulatság? Ki állna leled ott szóba, te koldusok koldusa? — mormogta, majd a kenős kefét bedobta a tűzhely alá és dohogva kiment a konyhából. Anya és lánya mostak tovább, de egyszerre csak felszakadt, belőlük a kacagás olyan erővel, hogy derekukat szaggatta és jobbra-balra hajolva tenyerükkel nyomkodták. Mikor jól kinevették magukat és a szegénységüket, Boriska még beszédesebb lett. — Édes, én szeretnék elmenni a táncmulatságba. Még egyszer sem voltam. — Én sem — mondta édesanyja rövid hallgatás után a táncmulatság nem szegény embernek való! Jókedvük elült, csak a szemük sarkából lesték egymást. Mikor a csönd már szinte ölni kezdett, Boriska szólalt meg. — Feri is eljönne! Alighogy kimondta, arca bíborlott, mint a tavaszi hajnal. Édesanyja kiegyenesedett, mintha karjait nyugtatná, egy percre elmélázott, majd felnyögött keserves sóhajtással. Ettől félt, ettől a pillanattól, amikor akarva, nem akarnia, rá kellett ébrednie, hogy Boris- kából Boris lett. Hiába, az időt megállítani nem lehet, ök is így találtak egymásra az emberével. Mindketten napszámba jártak. Mihály kaszával döngette a búzatáblákat, a maroksze- dök követték. Ott figyelgette őt ringó derekával, szapora liezével és a harmadik héten ebédezés után egy bögre vizet kért tőle az izzadt, poros legény. Öntött neki, kezébe is adta. Amikor a vizet megitta, ügyetlenül megsimogatta a kezét, szemével is végigsimo- gatta: köszönöm! így indultak el az életbe. Egy-sgy hold földet jussoltak, a harmadikat napszámból, nélkülözések között kuporgatták össze. Aztán jöttek a gyerekek ... — Elmegyünk, édes? Lánya hangjára felrezzent a mélázásból. — Elmegyünk, Boris? A lány hirtelen felütötte fejét. Olyan különös volt az édesanyja hangja, így még soha nem hallotta, mintha azt mondta volna: repülj, madárkám! Kereste anyja tekintetét, de édes a teknő fölé hajolva csak zuholt, mosott, mintha a szegénységüket akarta volna elmosni. Borislcáék késve érkeztek a táncterembe, már javában ropták a nyitó csárdást. Ijedten nézett körül, de Ferit nem látta a hullámzó tömegben. Attól tartott, hogy édes előtt szégyent vall vele, de egyszer csak Feri a háta mögött a fülébe súgott: — Boriska! Csuka Zoltán: BUZGÓ KIÁLTÁS A közelmúltban jelent meg Csuka Zoltán új verses könyve. A kötet elé értékes, színes előszót írt Benedek Marcell. Több mint 3ö év termését, a költő 1921—1955 közt írt verseinek javát tartalmazza ez az ízléses, szép kiállítású kötet. Csuka Zoltán első verse 1920- ban, Pécsett látott napvilágot. Majd a költő haladó szellemű magatartása miatt 1921- ben Horthyék elől Jugoszláviába emigrált. Újvidéken mint újságíró és a Vajdasági Magyar írók folyóirata, a Vajdasági írás szerkesztőjeként működött. Hosszú időn át szabad verseket írt, erős sodrású, fcépdús, tömör verseket. (Magvető könyvkiadó) Bennünket egytestvér, százszorosán egybekovácsolt az Idők zivatarja, mi dolgozunk, mint a bányász vájja a földet, mint a favágó a maga rönkjeit fejszézi: mi az új igákét faragjuk. (Buzgó kiáltás.) Később azonban áttért a kötött formára, jambusokba szedett rímes verseket ír ma is. 1936-ban Budapesten adta ki Életív c. kötetét. Bátor kiállás volt abban az időben, mert a versek nagy része a fasizmus ellen foglalt állást. Csuka Zoltán a dolgozók költője, az elnyomottak, a szegények énekese, maga is fizikai munkásként kezdte és önerejéből lett költő, újságíró és műfordító. Mindenhol, minden időben harcos költő volt. Erről tanúskodnak e kötet legszebb versei. Találkozás a Mecsek alatt, Szemben a virradattal, Az igazi május. Mozdulj tömeg, vidulj tömeg, Emeld magasba öklödet, Már itt zörget az igazi május. (Az igazi május.) Meleghangú, erőteljes versek ezek. Csuka Zoltán költészete részletesebb elemzést érdemel. Nem írtam mély és megrázó börtön verseiről, gazdag szerelmi lírájáról. De talán e rövid ismertetéssel is fel tudom kelteni olvasóink figyelmét egy kiváló költőre. S. P. Arcát ellepte a hajnalpír és olyan jó volt a legény mellett állni és nézni a jókedvű táncosokat. Aztán a nyitó csárdás is véget ért. A zsongó tömegben valaki felkiáltott: — Bokrétás! Azoknak a fiataloknak szólt, akik először vettek részt farsangi táncmulatságon. Kissé vontatottan, de mégis felsorakoztak, ki-ki a párjával. A bokrétás — legjobb táncos a fálu- ban — virágokkal és színes szalagokkal díszített, vállig érő botjával a muzsikásokhoz lépett és botját magasba emelte. A muzsikások csárdásra zendítettek. Most válik el, hogy a párok valóban egymáshoz illenck-e vagy sem. Ezt pedig a bokrétás legény dönti el, aki fokozatosan gyorsuló ütemben vezeti a táncot és ha kedve tartja, fogyásig járatja a gyorscsárdást. A fiatal párok szépen pörögtek, forogtak a nézők gyűrűjében. Minden szem azt leste, hogy a bokrétás melyik táncospárt fogja először kivezetni, mert ha nem a zene ütemére táncol a leány és legény, kivezeti őket. Ez a bokrétás szerepe. A meleg ''gyre kibírhatatlanabb. A gyatrán locsolt padlózatról por kavarodott fel. Valaki ablakot nyitott, a másik méltatlankodva becsukta. A muzsikások hangszereik felett gúnyosan összenevettek. Egyszerre csak a meglepetés moraja futott végig a nézők között. A bokrétás kivezette az első táncospárt. Bacont Janit, Vámos Piroskát. Tyűh az áldóját, no lám, ki hitte volna. Be ni-ni, most Icive- zetett még egy párt, azután még hármat és fogytak, egyre fogytak. Már csak három pár járta a fergeteges csárdást, végül kidőlt még négy táncos és Feri meg Boriska maradtak a körben. A bokrétás botját magasba emelve a muzsikások felé kiáltott: — Állj! A nézők gyűrűjében összevillantak a szemek és egymást túlkiabálva követelőztek: — Húzzad ... húzzad! A muzsikások tovább muzsikáltak. Ha kidőlt a táncosok zöme és java, ezek se tegyenek túl rajtuk. A bokrétás újra magasba emelte botját és mérgesen a muzsikásokra ordított: — Állj! A nézők felhördültek: — Húúzzad, húúzzad, az anyád keservit.. > Még ezek akarnak túl tenni rajtuk, ezek o két-három holdon vergődő, napszámban tengődő paraszt ivadékok! — zúgták mindenfelől. És a napszámban edzett paraszt ivadékok ropták a gyorscsárdást. Feri csak azért is rá- rácifrázott. A bokrétás mérgében a muzsikások közé vágta botját. Megragadták és kidobták. A mindenségit, még ilyen sem történt mostanában. A rendezőség közbelépett, leállították a táncot. Boriska és Feri izzadían álltak a gyűrűben. Feri derékban átölelve tartotta a lányt, aki minden ízében remegett a fáradtságtól. De jó ez a csönd, ez a remegés, úgy sem bírták volna már sokáig. Az egyik rendező karján piros, széles szalaggal, a táncterem közepére lépett, Ferivel kezet fogott és vállára ütött: — Derék legény vagy! Aztán Boriskához fordult. Csókold meg! A lány pironkodva megcsókolta Ferit. l\l em tapsoltak, nem éljenezáek, sunyi ' ’ szemmel méregették őket, fájt nekik ez a boldogságban fickándozó szegénység. PONGRACZ VILMOS kát és ha esett a hó, ha fújt a szél, mi kivonultunk. Sok eredményt nem tudtunk elérni. Hideg, fagyott volt a föld, a csákány dolgozott mindig, így is centimétereket haladtunk lefelé. Most már mi is láttuk, a cél nem a munka, hanem lassú elpusztításunk. Eb nem tudtunk védekezni semmivel. Egyre többen dőltek ki a sorból menetelés közben. Hozzájuk sem nyúlhattunk, ott maradtak és az éjjeli fagytól, vagy végelgyengülésben haltak meg... * * * Lassan mi is teljesen elfáradtunk, nem volt, ami tápláljon (bennünket, testünk minden tartaléka elveszett. De a léteké is. Már csak magunk voltunk a fontosak. Lassan már az sem. Azon vettem magom észre, hogy nem megyek reggel a kúthoz tisztálkodni, ritkábban mosom (ki az ingemet, kapcámat. A latrinán sem vigyázok olyan nagyon. Jöjjön, aminek jönni kell, gondoltam. A többiek is úgy voltak. A napi 20 deka (kenyeret cigarettáért cseréltük eL Sokan ki- örvtjögették a mindennapos dé- li-asti sótlan 'krumplilevest. Rettenetesen gyengék voltunk A vérhas és a flektífusz tízesével vitte az embereket. Már jól ismertük a betegségek előjeleit és . lefolyását. Tárgyilagosan jelentettük be egymásnak észrevételeinket, magunkról és másokról is. A vérhas aránylag csendesen végzett áldozataival. Egyszer csak leesett a lábáról az illető. A flektífusz zajos betegség. A hirtelen lázt és szédülést félig öntudatlan állapot váltja fel. A tífuszos szomjas, mindenre képes, hogy eloltsa szómj át, még havat is eszik, ami persze rontja az állapotát. Ha aztán a szüleit, a mamát emlegette, már tudtuk, a végét járja. Beteget nem lehetett jelenteni. Nem is volt orvos. Aki betegnek érezte magát és már valóban járni alig tudott, elvitték, vagy' saját lábán átkí- sértük az istállóba. Az istállót hatettasháznak hívtuk különben. Onnan még nem jött visz- sza senki, öt-hatszáz méterre volt tőlünk, dróttal elkerítve. Bgy őr volt csak oda állítva, ki is gondolt volna a szökésre már abban az állapotban? * * * Az őrök durvák és éraéktelenek voltak irántunk. Nyilván kiválogatták őket. Csak a Koch Hansa vált ki közülük. Az hozott be néha orvosságot a tífuszosoknak, apróbb szívességre mindig kapható volt A reggeli számbavételnél mindig tisztelgett a halottak lábánál. De mi mondtuk neki, ne csinálja, nehogy ibaja legyen belőle, és mi elveszítsük egyetlen jótevőnket Az alantas munkát nem az őrök végezték, hanem a közülünk kiválogatottak. A pincéből ők hordták fel például a halottakat, ők szállították és temették el őket. * * * Nagy Jóska ibaHába egyre feketébb lett. Bár igyekezett ezt titkolni, nem akart az istállóba kerülni. Aztán meg már teljesen érzaktelermé vált a lába. Egyik hajnalban kis zajra ébredtem. Ahogy kivettem a homályban, Nagy Jóska görnyedt az ágyon. Figyeltem egy darabig, aztán rászóltam: — Te, mit csinálsz a pokróc alatt? — Vakarom a lábam. így aztán újra elaludtam. Reggel látom, hogy egyik társunknak egy nagy papírcsomót ad át, vigye ki. Az nem is sejtette, mit kapott a kezébe. Mi is csak akkor tudtuk meg, mikor Jóska nem tudott liábraálbii. Az éjjel körömreszelővei, a forgóknál levágta az elfagyott bokáját. De vére nem folyt egy csepp sem. Mégis elkerült az istállóba. * * * Hamarosan én is, meg Bíró is követtük. Flekkesek lettünk. A szőke kis embert jobban megviselte a dolog. Sokszor azt éreztem, az őrület határán jár. Hangosan ordított, szidta a németeket. Féltem, hogy agyonlövik, kértem Koch Han- sit, vigyen át bennünket az istállóba. Akikor már bennjártunk a márciusban. Az öregek is biztattak, közeledik az orosz, húzzuk ki az időt valahogy. Hónunk alá fogtunk egy csomó kukoiricaszárat és kimentünk az istállóba. A hosszú építmény fölött édeskés szag (terjengett. Hamarosan megtudtuk az okát A bejárattól talán öt méterre hosszú árok húzódott. Ide temették az élő-halottak a holtakat. Mert a németek nem nyúltak semmihez. így aztán jóformán el sem temettek senkit. A félméter mély árokba húzták a testeket, aztán rádobtak valamennyi földet. Bíró i\dám felhorkant, makor beléptünk a homályos istállóba. — Itt meghalni? Soha ... Inkább megszökök innen ... Nyugtattuk Nagy Jósikával, de ő nem hagyta magát. Pedig igaza volt. Élőnek nem nagyon nevezhető emberi rakások hevertek, jajgattak végig a földre rakott ikukoricaszár-csomó- kon. Harmadnap éjjel tényleg megszökött az öreg paraszt. Négy nap múlva visszahozták. A Fertő jegén kóborolt, mikor a német kutyák rátaláltak. Maga a -táborparancsnok hozta az istálló elé Bíró Ádá- mot. Már nem lehetett az öregre ráismerni. Maga elé suttogott, a haja teljesen ősz lett, és senkit sem ismert közülünk. A földet nézte és arrébb az árkot. De a tiszt se volt már a régi. Düilcdt szemei lázasan csillogtak, s mintha szédült volna, úgy lépkedett. Mi azonban csak az öreget figyeltük, aki meredten, lehajtott fejjel állt előttünk. A tiszt okkor előlépett, az öreg háta mögé került. A tolmács fordította szavait: — így döglik meg minden szökevény kutya! Mire Bíró Ádám felkiáltott: — De jöttök utánunk ... ! Többet nem mondhatott. A tiszt felemelte pisztolyát és közvetlen közelről tarkán lőtte. Nem tudta gyorsan visszavenni a kezét. A kifreccsenő vér pirosra festette a fehér kesztyűt ujjain. Ekkor már hallatszottak a közeledő ágyúdörgések. Egy hét múlva itt is minden úgy történt, ahogyan máshol az or- Gzágjöan. Elfutottak a németek. Néhány órai néma várakozás után megjelent néhány szovjet katona, a felderítők. Akik az istálló előtt jelentkeztek, tudták, kik vannak a táborban. Azonnal intézkedtek. Ellátták élelemmel, kocsikra tették az istálló lakóit, és vitték a kórházba őket. Az egyik élújiségolta nekik, hogy »a német tiszt kaput«. Flektí- fuszt kapott és (belehalt néhány órával az oroszok érkezése előtt. Nagy Jósika velem egy kocsin rázkódott a kórház felé. De mit törődtünk mi most ezzel. Sorstársam boldog volt. Jól megjegyeztem, ezt mondta nekem: — Tudod, 'ha csak egy falat kenyeret kell ennem, akkor sem panaszkodom majd az új világra. * * * A legjobb, ha az ember szembenéz az életével és eldönti, hova kell állnia. A nyolc hónap következtében súlyos szívbajt szereztem. Minden nagyobb megerőltetés azonnali halált okozhat. Fogaim kihulltak, rossz a gyomrom. Az élet viharában nagy harcot éppen nem vívhattam a tizeinkét év alatt. Későn nősültem, gyermekem sem teljesen egészséges. Tudom, mindez minek a következménye. Éppen ezért tudom gyűlölni a háborút, a fasizmust. Ahol tudom, felemelem szavamat ezek ellen ... Ezt mondtam Nagy Jóskának is, mikor a fővárosban véletlenül találkoztam vele. — Igen, igen — mondta ő szórakozottan. — Én jobban előrementem. Egy nagy gyár műszakija vagyok. Van gyermekem, feleségem. De azért, tudod, mehetne jobban is. Ha összehasonlítom a dolgokat... Tudod, a múltban egy műszaki... — Én akkor ránéztem és kérdésére azt mondtam: — Tudod, a helyedben én szégyenkeznék, mert te, vall géplakatos, nagyon feledékeny vagy... Emlékszel, a zörgő kocsiban mit mondtál nekem? ... Akkor ő lehajtotta a fejét és zavartan elköszönt. * * * A füzet utolsó oldalán a következő bejegyzés olvasható: — Embertársaim! Én, Deli Árpád, olyan ember vagyok, mint ti, bár megjártam a poklokat. Ezért olvasom mindig, megrendüléssel és borzongva az író, Fucsák, halála előtti figyelmeztető sorait: »Szerettelek benneteket, emberek! Legyetek éberek!« Ne vegyétek szerénytelenségnek, ha még ehhez hozzáteszem: »És emlékezzetek és ne felejtsétek, honnan indultatok és mi ért benneteket!« * * * Ez volt a tartalma barátom jegyzetfüzetének.
