Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-16 / 64. szám

SOMOGYI NÉPLAP 0 Vasárnap, 1958. márcitw 1*.

— Karácsony van — suttogták egymásnak a bútorok és szokatlan ünnepélyességgel terpeszkedtek a fal mentén és a sarkokban. Az óra a falon hármat mutatott. Még nem volt sötét; az ablakon át bevilágító hó opálos sugárzással töltötte be a szobát.

Most belépett valaki és a bútorok elhallgattak. Bölcs némasággal szemlélték a két gyereket, akik a kályha mellé kuporodva beszélgettek.

— Te — szólalt meg Laci, a kisebbik. — Mi lesz, ha anyuék mégis rájönnek? Vagy az iskolában az osztályfőnök... Mert azért nem egészen aiiran az az aláírás, mint az apué.

— Eh! — hetykélkedett Ju ka, a nagyobbá. — Ti kis elemisták annyira be vagytok gyulladva! Ha tudnátok, hogy mi miket csinálunk a gimnáziumban! Különben is anvuék csak akkor jöhetnének rá, ha a tanárok észreveszik és behívatják őket. Akkor meg egyszerűen azt mondjuk, hogy nem érnek rá.

—. Én azért mégis félek — aggodalmaskodott toixébb a kicsi. — Egyszer csak megtudják. Év végén.

— Jaj, de buta vagy! — haragudott Jutka. — Te vagy a fiú, mégis milyen gyáva vagy! Év végén? Mikor lesz még az!

Egy darabig hallgattak. A kövér kályha egy pillanatra kinyitotta vörösen izzó szemeit és mérgesen nézett rájuk.

— Ma nem mégy? — megint, a kicsi szólalt meg. — Tudod... — mondja bátortalanul.

— Tudom hát! Mit diihösítesz. Úgyis azon töröm a fejem, milyen ürüggyel lóghatnék el hazulról. Frici azt hiszi, lemegyek hozzá.

— Persze, ma nem mondhatod, hogy zongoraórád van. Meg most anyu is itthon van. öt nem olyan könnyű becsapni, mint nagymamit.

Most kiáltás szakította félbe a gyerekek beszélgetését. A konyhából szólt be az édesanyjuk, diót tisztítani hívta őket.

A szoba azonban nem sokáig maradt üres. Nyílt az ajtó, idős asszony lévett be rajta. A fiókos szekrény elmosolyodott a könnyű csipketerítő alatt.

— Nézd csak a nagymamát — súgta oda egy karcsúlábú széknek. — Frissen v,an berakva a haja. Az arca meg olyan rózsás, mint a herendi porcelánváza, ott a tükörállványon.

A szék mm felelt semmit. A nagymamát figyelte, aki blúza kívánásából levelet húzott elő és félhangosan olvasni kezdte:

»■Drága Ilona!

Nagyon sajnálom, hogy nem tölthetjük együtt a karácsonyt. De megértem finom lelkét és alárendelem vágyaimat Ilonám akaratának. Valóban kár lett volna megzavarni az ünnepet azzal, hogy bejelenti közös elhatározásunkat.

Én azonban nehezen várom a január elsejét, az új esztendőt, amit már együtt fogunk tölteni, mint férj és feleség. Áldom a percet, amikor válaszoltam szerény és szemérmes hirdetésére, amelyben hátralévő életéhez társat keresett. Remélem, Horm sem bánja meg, hogy hitt nekem. Meglátja, csönd és nyugalom tteszi majd körül közös otthonunkban.

Addig is, míg újra láthatja (amit már nagyon vár!), kezeit csókolja:

Ervin.«

A nagymama szivére szorította a levelet. Jól látta ezt a tükör, mert éppen szemben állt nagymamával. Ragyogva vetítette vissza a rámosolygó arcot, a boldogságtól könnybe- lábadt szemeket. — Jé! — csodálkozott bele a nagymama a tükörbe.— Nem is vagyok még olyan öreg. — És táncra is perdült volna, mini fiatal lány korában és talán még tapsolt volna is, ha valami kuncogó nesz meg nem üti a fülét. Gyanakodna nézett körül, de nem látott semmit. Azért mégis visszadugta a levelet és fürge léptekkel kisietett a szobából.

Úgy látszott azonban, hogy ma nem akar i égé szakadni az érdekes eseményeknek. Ez volt a legnyugalmasabb hely ezen a napon az ünnepre való lázas készülődéstől felbolygatott házban. Ide vonult hát be barátjával egy rövid fél órára a ház ura is.

— Karcsikám, de jó hogy jöttél! — toli egy kényelmes széket barátja alá Kovács Gábor. — Megkérnélek valamire. Telefonálj Arankának! Én semmiképp sem tudok most elszabadulni innen.

— Mit mondjak neki?

— Tudod, úgy volt, hogy holnap este vele töltök egy órácskát. De közben Mária közös programot csinált, nem bújhatok ki alóla. Ezt kellene valahogy tapintatosan tudatni vele.

— Hát nem valami kellemes, de neked megteszem. Hanem Gábor — a vendég vett egyet az asztalon álló cigarettákból —, miért csinálod te ezt?

— Ezt? Mit?

— Ezt az Aranka-dolgot. Feleséged van, két szép gyermeked, mindketten kerestek. Mi bajod van neked?

— Mi’ Hát nem látod? Mindenem van, csak éppen otthonom nincs! A feleségem? Két műszakban dolgozik. Vagy nem találom itthon, mikor hazajövök, vagy alszik. Előre! Hogy reggel négykor fel tudjon kelni. Vasárnap nagytakarítás, mosás, vasalás. Máriával szinte alig beszélünk.

— A háztartást az anyósod vezeti. Nem?

pr p*

— De igen. Csakhogy mama 'mostanában nagyon elfoglalt. Titokzatos útjai vannak. Vasárnap délelőtt felöltözik, kicsinosítja macát, elm-gy »agy kis levegőt szívni« és csa.k délután jön haza.. Közben furcsa megjegyzéseket tesz. Hogy: »ti még élhettek, de nekem már nem sok időm van, ki kell használnom«. Meg hogy: »elég volt a magam öt gyerekét fölnevelni«. Alig akar valamit csinálni. Föllázadt.

A szekrény fiókjában most rosszallóan csör- rentelc meg az evőeszközök, de a két férfi nem vett? észre. Gondolataikba merülve bámultak bele a kályha öregesen hunyorgó tűzszemeibe.

— No és a gyerekek? — törte meg a hirtelen rájuk szakadt csöndet a vendég. — A felelősség?

— Felelősség! — legyintett keserűen a házigazda. — Én már nem érzek felelősséget. Jutkát úgyse tudom irányítani. Nekem azt mondhat, amit akar. Zongoraóra. szakkör, megbeszélések; hogy ellenőrzhetném? Áz anyja meg nem ér rá. Mit gondolsz, pgu tizenhat éves lány nem használja ki az alkalmakat? Vagy nem tudják megszédíteni a dzsessz, az eszpresszó, a tánc, a mozi? — Szegénykém! — Sokszor megszánom, mikor a hazugságait olyan rémüli vakmerőséggel odará-ia — De csinálni valamit? — Mit csinálhatnék én?

— Fiad is van! — mondta figyelmeztetően a barát.

— Igen. Laci is gyanús nekem mostanában. Tizenegy éves. Nem egészen kisgyerek már és néha szinte alattomos a nézése. Főleg mióta én Arankával ■.. Szóltál többet kellene foglalkoznom a fiúval. Kikérdezni. Megmagyarázni. amit nem ért. Meg persze nevelni. No de hát nekem semmi örömöm ne tegyen?

Kovács Gábor egy ideges mozdulattal elnyomta cigarettája parazsát. A kinyílt mama- rettát utánzó hamutálca erre mélmtlankodva felszisszent és u^álkozva nézte a görnyedt, fekete csonkot, amivé az előbb még karcsú és elegáns cioaretta lett.

— Arankánál minden egészen más — élte bele macát a házigazda egy ábrándos mosolsúlyai a hősszerelmes szerevébe. — A kályha be van fűtve, mikor odamegyek. Nem nekem kell gyújtást hasogatni a pincében és összevissza kormozni maoam a begyújtással. Vncy sorsot húzni a feleségemmel, honv melmkünk a kevésbé fáradt. — (Az asztal maliciózusan reccsent egyet erre a közbeszúrásra!) — A vacsora készen. Aranka csinosan, tisztán, iápihenve ül ö fotelban a kályha mellett és kém- munkízik. Nézd csak, mit vettem neki! — élénkül meg Gábor hangja. - Tudod, most divatosak ezek a smukkok egy-egy zeneszerző képével. Bartók! - bontotta ki büszkén at selyempapirból az ékszert.

— És a feleségedet? — kérdezte Károly bős*- szántó következetességgel. — Öt mivel leped meg?

— Máriát? — Vettem neki egy négy lit&res, lábost. — Gábor ásított egyet. — Nagyon hiányzott már a háztartásban.

— Megteszed? — kérdezte azután, cinkosán..

— Meg, meg — hagyta rá kedvetlenül a vendég. — És most már megyek is. Tulajdonképpen egy doboz halért szaladtam csak le, de gondoltam, benézek hozzád.

— Segíts csak, légy szíves! — hallatszott most az ajtón túlról. — Ezt az asztalt akarom átvinni a karácsonyfának.

— Jónapot, Károly! — köszönt szívélyese^ az asszony, mikor a szobába ért. — Nem is tudtam, hogy itt van.

— Csak voltam! — kedély eskedett a férfi — Sietek haza. Nálunk is nagyban folyik a készülődés.

Mária egyedül maradt. Az asztalkát elhelyezte az egyik sarokban. Azután kiment és egy fenyőfával tért vissza. Nemsokára bejött a család többi tagja is. Jutka és Laci őrven dezve ugrálták körül a fát.

— Jaj, Anyukám! — áradozott Jutka. ■— Ws- lán így még nagyobb öröm a karácsony.

— így? — mosolygott lányára szeretettel anya.

— Hogy én is segíthetek díszíteni. Nagyon élvezem!

— Csöngettek! — kiáltott fel Laci. —• Kimegy ki?

— Majd én — sietett az ajtóhoz Mária, — Ti csak maradjatok!

Kintről férfibeszéd hallatszott. Azután et- csöndesült minden. Mária kipirult arccal» csillogó szemekkel jött vissza, rögtön hívta is az urát.

— Gyere csak. Gábor! Mutatok valamit.

A szobában lévők csodálkozik néztek ró. Anya nem szokott ilyen izgatott lenni! Ve. lám! uccu dolog történt, úgy látszik.

— Jöhettek ti is! — intett most a gyerekei, meg az édesanyja felé Mária.

Az előszobában barna csomagolópapírrail beburkolt alkotmány állt. Az asszony odament hozzá és kezdte leszedni róla a séaktt» dozott papírcafatokat. Közben beszélt, de alig tudott a hangja remegésén uralkodni.

— Ezen ugyan én fogok dolgozni — mondta —, de az egész család számára vettem, Karácsonyi ajándékul!

(Folytatás a 7. oldalon.)

*rwwwWTTWTWVTTWWTWWTyYWVwvVwwwwwwTWTTwwwwwwww¥TwwwTWTi ywwtvwvvvvwry

EMBERPIA C

AAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA1

A

z utcán napok óta szakadatlanul, monoton egyhangú Sággal esett az eső. Néha-néha felvijjogott a novemberi szél és egy marókra való esővizet csapott egy öreg épület piszkos ablakaira. Ez ugyan nem sokat ártott a piszoknak, ami kívül is, belül is egyforma vastagon rakódott az üvegre, azok pedig, akik az ablakon bőiül a meglehetősen nagy teremben voltak, nem sokat törődtek' vele. Nem törődtek azzal sem, ami az ab'akot elhomályosította, azzal sem, ami lerakódott, szinte befészkelte magát a terem minden zugába. Hiszen mindnyájan rongyosak voltak, kabátjukon, nadrágjukon, kalapjukon meg vastagon barnállott a mindenféle portól, izzadságtól, esőtől összekeveredett szenny. Ebben a ruhában dolgoztak már évok óta, mert a szegény embernek az a legfontosabb, hogy minél tovább nyűjje a ruhát.

Ez a törekvés meg is látszott n-p'ndenkin, aki csak ott volt. Némelyik ruhán a leggyakorlottabb szem sem tudta volna felfedezni az eredeti anyagot^ annvi volt rajta a folt. Ezek a foltok is már málladoztak, habár összevissza voltak tűzködve jó vastag házicérnával.

A terem nagy és sötét volt. Volt ucyan két ablaka, de mindkét ablakon' három-négy szem üveget pakund^kni helyettesített. az én üvegek Dedig igen sok fénvt kívülrekesztet- tek az elmondott okok miatt. Ha elment valaki az ablak alatt, csak elmosódó árnvéka és körvonalai jutottak be. Nem látszottak a szemközti házak sem, csak homályos és vi’áao- sabb foltok, mint egy elfuserált festményen.

De nem is volt kíváncsi senki a külvilágra. Nem nézelődtek az utcára, mindenkit és mindent jól ismertek, amit az utca mutathatott és torkig voltak mindennel. Örültek, hogy be tudtak menekülni a velőkig hatoló, hideg, esős, utálatos idő elől. Ha pedig valaki mégis

kíváncsi, hát kimehet és nézelődhet.

Az egyik sarokban kályha á’lt, égett, de jobbadán csak füstölgött. mint büdös fűvel összekevert dohányaikkal azok, akik körülfogták, s ennélfogva — azok számára, akik nem voltak hozzászokva — könnycsorgató, torokkaparó levegő töltötte be a seszínű falak közeit.

Ez a nevezetes terem az emberpiac intézményhez tartozott. Ha jó idő volt, innen egy jó köhajításnyira a placcon szoktak gyülekezni a város szegényei, hogy munkához jussanak. Alig egy esztendővel ezelőtt esőben, sárban is kint kellett toporogni a magukat árusító embereknek, s ennek révén igen sok volt a megbetegedés, ami a városnak jelentett tetemes pluszköltséget. Igv aztán a város rászánta magát az állapotok orvoslására és kibérelte egy tönkrement fűszeres elárvult üzlet- helyiségét és ettől fogva itt bonyolódott le a kereskedelem, ha a mostanihoz hasonló cudar idő járta.

Helyiség már volt, de a gondozás körül bajok voltak. A háztulajdonos azért a kevés pénzért, amit kapott, nem volt hajlandó a takarítást is vállalni. A városnak pedig megint csak nem volt pénze az ilyen dolgokra. így aztán a szegénység jóízlésére és az Istenid bízták a takarítást kezdetben. A város rongyosainak azonban eszük ágában sem volt csak úgy potyára takarítani, ami pedig az Istent illeti, úgylátszik, ő is mással volt elfoglalva, mert a piszok maradt ott, ahol megszületett, a maga szűzies érintetlenségében. Végül is, amikor már a közegészség és köztisztaság társadalmilag elfogadott minimális normáin túl áradt az áporodott bűz, a tisztiorvosi hivatal oldotta meg a fogas problémát úgy, hogy hetenként kétszer kisepertek és minden nyáron kimeszelték a falakat.

Ez volt a nevezetes szociális intézmény története.

Ezen az esős, novemberi napon sokan gyűltek össze. Hiszen rengetegen voltak, akiknek nem volt semmilyen munkájuk. Az utcán csatangolni nem nagy élvezet ilyen időben, otthon pedig nem szerettek ülni, mert csak az asszony szakadatlan panaszait és szidalmait, meg a gyerekek örökös komyikálását hallhatták. Mindezek mellett itt mindennap lehetett számítani valami csodára, ami munkához juttatja őket.

M

ár délelőtt tíz óra felé járt az idő. Az ajtó állandóan nyikorgóit, új és új emberek jöttek be friss, hideg levegőzuhatagot hozva magukkal. Az ajtó közelében állók és ülők minden ajtónyikordulásra felfigyeltek és odakiáltottak: — Csukd mán be azt az ajtót! Nálatok függöny van? — Affene a körmödet...

A falak mellett rogyott lábú, hosszú asztalok álltak körben. Mellettük hosszú festetten pa- doft ugyanolyan állapotban. Általában az épület minden tartozékáról messzire sírt az ódonság és elhagyottság. A bútordarabok még a régi betyárvilágból származhattak, mert telis-tele voltaik firkálva és vésve különböző, jellemző mondatokkal. Például ilyeneket lehetett kiolvasni: Büdös urak ... Megájj, Némöt Jóska, kitekeröm a nyakad ... Voltak rajzok is. Többek között egy aikasztófa virított az egyik asztalon, amelyre egy pókhasú figura volt felkötve. A figurát meg is nevezték valamikor, de most gondosan el volt kaparva a felírás. Sokan azt mondták, »főszolgabíró« volt odavésve, mások lejjebb adták és Rakoncai Balázs nagygazda mellett kardoskodtak.

Lehet, hogy ezek a hajdani szegénylegények kezenyomai, de az is lehet, hogy a kései unokák öntötték keservüket ezekbe az alkotásokba.

Az ablak mellett két, harmincöt-negyven év köi’üli férfi ült. Afféle rongyosak, mint a többiek. Az ablaknál háttal, két öklére támasztva nagy fejét, ült Szabó József. Vele szemben pedig Tót Gergely ült, aki egy zacskó tökmagot

rágcsált és köpködte a héjat maga körül minden irányban. Mellettük kártyáztak, nagyokat csapva az asztalra. Szabó és Tót Gergely beszélgettek, közben pedig nagyokat hallgattak.

Szabó ásítozva, szemeit dörzsölve szólt:

— Nem gyünnek ezök a büdös gazdák.

— Nem gyünnek — repliká- zott Tót Gergely és egy csomó tökmaghéjat köpött ki ma«a elé a padlóra és suszter u+án ásítozó csizmájával széjieise- perte.

— Maid gyünnek. Addig is ögyél tökmagot.

— Nem köll. Mán früstököl- tem. Te mióta nem dógozol?

— Aratás óta, affene az ecet — káremkodta el magát Tót Gergelv.

— Fát te?

— Én vótam kukoricát törni.

— Úgy látszik, te szöröncsé- sebb vagy, mint én. Hát a család hoey van?

— Máma elmönt áz asszony mosni Tunyogiékhoz. Talán kap valamit.

— Az én feleségem mán nem dogozik szögény ...

— Beteg?

— Mán nem. Möshalt-., Most két hete temettem.

Újra hallgattak egy sort, elbámulva egymás feje ftfört, egyik a semmit nem mutató ablakra bámult, a másik pedig a fyomályos sarok egyik pontjára szegezte tekintetét.

— Hát a pyerükök hun vannak? — kezdte újra Szabó és ökleit álla atel nehézkesen az asztalra helyezte.

— Az öreganyukkal vannak. Az gondozza ükét.

— Mibül éltök, ha olyan régóta nem dógozol?

— A jó fene tuggya... Valamit néha sikerül összekaparni. A múlt hétön például Hegedűsnek a kertyít ástam föl, tudod azét, akinek nagy nyárfás tanyája van a puszta szélin. De mán az is elfogyott. Mindön olyan drága pedig, hogy az ember nem győzi magát pénzzel, még ez a nyavalyás tökmag is. De hát muszáj valamit önni az embörnek, mert különben úgy jár, mint a cigány lova.

— Úgy a — hagyta helyben Szabó József a bölcselkedést,

azután újra nekibuzgólikodtak a hallgatásnak.

Most újra nyikordult az ajtó és éppen rá akartak már ri- pakodni az úi vendégre, amikor az megelőzve őket, öblös, rekedtes hangon köszönt.

— Jó röggelt, embörök! — És krákoeott egyet, mintegy kifejezve rosszallását a nehéz szag miatt.

Szegény emberek nem szokták ilven hangon köszönteni egymást. Csak mordulnak egyet, vagy csak egyszerűen megbillentik ka’ppíuk karimáját. De ha köszönnek is. s-ép soriéban kezet fognak mindenkivel. De egyszerre mindenki- ne1--’ . . Ez gpzdn-szokás.

A

hp.n« irénvába fordultak mindenhonnan. hnnv lássák, ki érkezett, hiszen van már vaev öt nania. hogy senki munkaadó nem kereste fel őket. A kártyázok is abba- hagvták a zsíros láttok csan- kodását. Minden szemben felcsillant valami reményié1“, hogy az egy szem gazda ekö- zül a sok ágrélszakadt körtil éppen őt fogja megfogadni munkára, ami pénzt, kenyeret, ta^n húst is; egyszóval életet jelent.

Mindenki jól ismerte a jövevényt a piacról. Egyike volt azoknak a gazdáknak, akik az év minden szakában fogadtak éves. hónapos cselédet, vagy napszámost, ami azt igazolta, hogy bőven volt mit aprítani a tejbe. De volt cselédei a megmondhatói, ez bizonvítékul szolgált arra is. hogy egy ember sem bírta sokáig nála a kegyetlen iramot.

Törőcsik Pá’int nagygazda fényes, keményszárú csizmában, báránybéléses naryko- bálban, csibukkal számban megállt a terem közepén. Csukott esernyőiéről vékony csíkokban ereszkedtek le az esőcseppek a padira.

— No, embörök, ki akar elszegődni hónaposnak? — kérdezte esernyőjével döfködve »a korhadt padlót. — Három ember köllene, de jó erős embörök, meid zsákolni köll, gabonát forgatni, meg kukoricát morzsolni.

A rongyosak lassan felálltak az aszta’ok mellől és a keresetet ígérő gazda köré gyülekeztek. Egyikőjük sem volt atléta-termet ,vagy izcmköloszszus, mindnyájukat megviselte a krónikus éhezés és aa élei ezernyi kínja, de most kihásták magukat, mellüket kidomborították, arcukra pedig a tehető legbarátságosabb kifejezést igyekeztek ölteni, hadd! lássa a gazda, hogy csak úgy duzzadnak az életerőtő!.

Egy c-ingár, veres orrú, koronát .mellű emberke különöse® nagy igyekezetei mutatott. Addig ügyeskedett, míg át nem fúrta magát a gazdát körülfogó embergyűrűn és már ott isi állt szemtől szembe vele.

— Gazduram, én miadöuie mög tudok csinálni. Nem iéiöte semmilyen munkától.

Törőcsik végigmérte, s sne.rk igen humorosnak találta, nevetni kezdett. Csak úgy remegett a hasa tőle.

— Eriggy mán, te ázott égért Hiszen ha a ludam mögcsap & szárnyával, menten szörnyethalsz.

A kis ember azonban nem hagyta magát, hanem könyörgésre fogta a dolgot.

— Az Isten álgya mög magát! Fogaggyon mög. Nem baj, ha ... — Kicsit gondolkozott most és nagy, kockás zsebkendőbe törülgette lazadt: homlokát, de végül mégis ki- bökte:

— Nem baj, ha valaralvet' kevesebbet fizet, mint a rondos hónaposoknak. Beteg a fe- lcsécöm, három gyerököm van, elpusztulnak, ha nem adok nékik könyeret!

Törőcsik erre felfigyelt és naeyebb érdeklődéssel né;4e a kis, embert.

— Latod, emmán beszéd) Mert ügyé, azt magad is belátod, hogy egy röndcs zsák búzát nem tucc mögemelní. De- ládd mög, nem vagyok és- olvan kemény szívű embör.

Ezután a gazda elővette do- hánvzacskóiát és megtömte csibukját. Közben csak úgy fóivá1' r ól odavpfofte a cinffár embernek, mi közbe» a többié® két mustrálgatta:

— Hát osztán mennyi a&. amit nem szégyönlesz kérni, mongyuk három hónapra?

A kis ember gyorsa» gondolkozott, kalkulált, majd elkezdte:

— Tizenöt pengőt kérnék,, mög ennek a tetejibe ad gazduram egy rossz malacot, olya* kéthónaposat.