Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-12 / 60. szám

Szerda, 1938. március 1*. 3 SOMOGYI NÉPLAP ESZTELEXSÉG A HÁBORÚ? Anrew Haley úr, a nem­zetközi űrhajózási szövetség, elnöke, egyáltalán nem ne­vezheti magát pesszimistá­nak. Szerinte az USA húsz év múlva már űrhajóval, sétálgat a világűrben, s csak úgy pi­henésképp áll meg a Holdon. De ez még borúlátás ahhoz képest, amit ezen kívül mon­dott: a jelen korszakban esz- telenség lenne a háború. Haleynek vitathatatlanul igaza van. Most, amikor az emberiség számára nyitva az út a világmindenség meghó­dítására, olyan édesmindegy, hogy mondjuk Észak-Koreá- ban a koreaiak vagy az ame­rikaiak, Algirban az arabok vagy a franciák uralkodnak. De vajon ugyanúgy lényeg­telen lenne-e, ha Dél-Korea Is a koreaiaké lenne, s a Francia Köztársaság az algé- riaiké? Haley űr erre bizo­nyára nem gondolt, amikor fellengzős és meglehetősen pacifista kijelentését tette, melynek eszmei igazsága el­len — ismételten kijelent­hetjük — egy szó kifogást sem lehet tenni. Mert valóban esztelenség a háború. No, de mikor volt nem az? Mikor a fáról épp­hogy lemászó őseink rátá­madtak a szomszédos törzsre, vagy később, amikor vad üvöltéssel szórták halálos nyilaikat, amikor elefántok­kal rontottak az ellenre, s mikor vallásuk miatt száz évig nyakazták egymást pal­lossal, ha szablyával rohan­tak, ha világégést rendeztek állítólag egy trónörökös halá­la miatt, ha magukat fel­sőbbrendű fajnak tisztelve a fél világra fenték fogukat — az mind okos, megfontolt, eszes dolog volt? S nem esz- telenség-e, ami napjainkban folyik? A gyarmatokon élet­halál harc dúl a rabtartó, s a felszabadulni akaró nép között, másutt atomtámasz- pontok épülnek, s nukleáris fegyverek alatt masíroznak a katonák, London békés népe hajmeresztve néz az égen úszkáló H-bombás repülőgé­pek felé. Nyikorog, nyüszít a világ négy sarka, annyira nem akar háborút. Csakhogy ez nem elég. Minthogy az sem elég, hogy Anrew Haley esz- telenségnek tartja. Lehet, hogy az USA valóra fogja váltani álmait, s csöpp­nyi mesterséges holdjai után tizenöt—húsz évre nyílsebes űrhajók szelik át a minden- ség óceánját. Senki sem fog­ja irigyelni a diadalt. Vala­hogy úgy fest a dolog, mint aki putriban lakva, szenny­ben és piszokban arról áb­rándozik, hogy hatszemélyes luxusgépkocsin indul hétvégi kirándulásra. Pedig jobban tenné, ha előbb házat épít magának, és alaposan meg­mosakodik. Persze erről nem tehet Ha­ley úr — aki bizony nem azo­nos az üstökössel, sem felfe­dezőjével —, csakhát ezt ne­vezzük mi pacifizmusnak, oktalan fecsegésnek. Vala­hogy másként kellene ezt csi­nálni. F. K. Szabály és titok — Szulokon Az italboltba, az . udvar jelöli ajtón lépünk be. Bódis László elvtársat, a vezetőt, nem ivószándékkal, hanem hivatalos ügyben keressük, minthogy ő a pártszervezet titkára és tagja a községi ta­nács végrehajtó bizottságá­nak. A jelenlévőktől meg­tudjuk, hogy azonnal jön. ök viszont mindketten — a tanácselnök, meg a gazdaság gi felügyelő — •»kihörpintik boraikat«, s távoznak. Máris itt terem Bódis elvtárs. Seb­tében összeszedi az asztalok­ról a poharakat. Ezzel is nyomatékot akar adni ki­jelentésének: »-Ma hétfőn, egyébként zárva tartunk, szünetel a kiszolgálás«. Cseppet sem keseredik meg szájunk íze e szavak halla­tán, hiszen nem italra, ha­nem egy helyi panasz eliga­zítására szomjazunk. Rá­adásul a kérdést is lenyel­jük: illdomos dolog-e a tál nács szomjas embereit szün­napokon a kiszolgálás elő­nyében részesíteni? Botykai József szuloki vb- elnök egyébként nem sérti meg a szabályokat, ha iro­dájában újságíróval akad dolga. Nem hajlandó átadni betekintésre az 1957. decem­ber 27-i rendkívüli vb-ülés jegyzőkönyvét, amelyben pa­naszosunk sorsáról döntöttek. 7'itkos aktáról van szó — lé­vén zártkörű a végrehajtó bizottság minden értekezlete. Az írásos anyag tanulmányo­zásának előfeltétele: megbí­zólevél a felsőbb tanácsszer­vek vezetőitől. Már-már nyúl­nánk a telefonhoz, de az ügyintézés mikéntjének ala­pos ismerőjeként Botykai József tervünk céltalanságát ról győz meg bennünket: »■csak írásbeli engedélyt fo­gadhatok el«. Szóban azon­ban tájékoztatott bennünket. Sőt pár órával később a kér­déses jegyzőkönyvet is ke­zünkbe kaptuk a Barcsi Já­rási Tanácsnál. Másnap Ka­posvárott kiderült, hogy ez­zel nem is követtünk el túl nagy szabálytalanságot: dr. László István elvtárs, megyei tanácselnök nem emelt ki­fogást azellen, hogy egy le­zárt személyi ügyiratait át­böngésztük. Közben arra is rájöttünk, hogy Botykai elvtársnak a titkos ügykezelés szabályai­nak kötelező betartásán túl, más nyomós oka is volt a titkolózásra. Ám mi is tu­dunk titkolózni — ezért pár nap múlva hozzuk nyilvá­nosságra a titkosan megis­mert szuloki titkot. OLY SOKFÉLE EMBERBŐL tevődik még össze a mi társadalmunk. Közöttünk élnek és burzsoá nézeteikkel környezetükre hatnak a régi rend közvetlen kiszolgálóinak, a kizsák- mányolóknak tízezrei. Ezek közül sokakat munkára kényszerített ugyan a népi rend­szer ama törvénye, hogy aki enni akar, az dolgozzon is, de éppen a tizenöt hónapja fegyveresen levert ellenforradalom bizonyí­totta, hogy eme jó uraló, mihelyt alkalom nyílt, nyíltan is kezet emeltek a szocializmus növekvő fájára. Jó pár ezren munkásruhát öltöttek magukra és bevonultak az üzemek­be, gyárakba, mert hát dolgozni kell, igyek­szenek is jó arcot vágni a munkásruhához, de szívük mélyén azért a «-régi jó idők« visz- szatéréséről álmodoznak. Munkát adunk ne- oik, s módot arra, hogy élhessenek, átneve­lődjenek. Bizonyos, hogy sok időnek el kell telni, míg szívük mélyéig hatol a tudat: a szo­cializmus a legigazabb társadalmi rend, mert a tőke igájától és minden emberi megkülön­böztetéstől, kiváltságtól megszabadult embe­rek elvtársi közössége, ahol minden azért van, hogy az emberek boldogan, jól éljenek. ►►Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint.« S mert a proletárállam módot, lehetőséget ad az ellenséges osztály­maradványoknak is a tisztességes életre — bár a burzsoá ideológia ellen nem szűnő har­cot folytatunk, de úgy, hogy ez lehetőleg ne sértse az emberi önérzetet — bizonyos, hogy jó ideig az ellenség is hadakozik a szocialista építés, a néphatalom ellen. Ha nem is nyíl­tan, mert ezt most nem meri, hanem burkol­tan, álcázva magát. Úgy is, hogy munkásru­hában demagógiát űz, selejtet gyárt, szabotál, elégedetlenséget szít, s mindezt a »-nép nevé­ben« teszi. És mert »-finoman« tevékenykedik, nehezebb a leleplezése, az ellene folytatandó harc is. Emlékezzünk csak vissza 1956 októ­berére, amikor az egyik állami gazdaságban egy báró csemetének sikerült elhitetni magá­ról, hogy ő voltaképpen a nép érdekeit, javát védelmezi, sikerült megválasztatni magát a »munkástanács« elnökének is, miközben ar­ról ábrándozott, hány cselédet alkalmazzon -birtokán«, amelyet a demokrácia vett el an­nak idején apjától. Micsoda tragédia, hogy proletárem berek is elhitték hazug szavait, s ha csak időlegesen is, de melléje álltak. S hány ilyen példa volt az országban. Sokan közülük elég okosak ahhoz, hogy meghúzzák magukat és jámbor, még a ma­dárnak sem ártó emberként tetszelegjenek. Ezért sem könnyű megkülönböztetni őket a rendes emberektől, avagy szavaikat a hibá­kat jószándékúan szóvá tevőkétől. Nagyon ébereknek, vigyázóknak kell lennünk, hogy ezek az emberek kárt ne tehessenek gazda­ságunkban, rendszerünkben. Le vannak a társadalomnak másfajta em­berei is, olyanok, akik származásilag ugyan a munkásosztályhoz tartoznak, de vagy rossz úton indultak el, mert az ellenséges környezet megfertőzte őket, vagy mert valamilyen for­mában megkárosították az államot, s ezért a nép törvényeivel kerültek szembe, s ahelyett, hogy higgadtan magúikba néznének, a jogosan elszenvedett sérelmeket a proletárdiktatúra nyakába varrják, s ezért nem rokonszenvez­nek népi hatalmunkkal, sőt adandó alkalom­mal készele ellene fegyvert is fogni. Gondol­junk csak ismét az ellenforradalom időszaká­ra: kik voltak a felébredt osztályellenség hű szövetségesei: a börtöntöltelékek, a munka­kerülők, a lumpenproletárok, akik öldöklésre is vállalkoztak. A huligánok kevésbé veszélyesek a népi demokráciára, mint az osztályszármazásukból eredően ellenséges elemek. Nemrégiben pa­naszkodva állított be hozzánk egy kaposvári asszony. Segítségért folyamodott illetékes ál­lami szervekhez, s miután ott érdemtelennek tartották erre, eljött panaszkodni a szerkesz­tőségbe. Nagyon elesettnek tűnt, megsajnál­tuk, elhatároztuk, foglalkozunk panaszával. Egy szoba konyhás lakása van a külvárosban. A férje kőműves, ám nem dolgozik. Két egészséges gyermekük úgyszólván teljesen ruhátlan. Ellenben, az ember, mihelyt pénzhez jut, italra költi. Több esetben már otthagyta a családot. Bárhova felvennék, annyira híján van szakmunkással az építőipar, de ő nem akar dolgozni. Segélyért viszont nap mint nap járja a hivatalokat, s mikor elutasító vá­laszt kap, még neki áll feljebb, szidja-hordja a demokráciát, »amely még élni sem enged a szegény embernek. Bezzeg a múltban nem így volt.,.« — hajtogatja a szerencsétlen. Nem vitás, ez az ember huligán. Dolgozni nem akar, neki a munkátlan élet ízlik, in­kább könyöradományért esdekel, és ha nem kap, mert nem jár neki, áztatja a szocialista rendszert. BIZONY, NEM MESSZE állnak az ilyenek, hogy adandó alkalommal hátbatámadják a rendszert, amely nem ad módot a here életre. Vigyázni kell rájuk, ne hunyjuk be szemein­ket. Sokféle ember alkotja társadalmunkat. Rájuk is kell gondolni, amikor azt vesszük számba: kik nem barátaink. V. J. ÖRVÉNY SZÉLÉN A társadalom minden réte­géből tevődnek össze. Ter­vező mérnök, vasutas, esz­tergályos, parasztember. Kü­lönbség csupán annyi van közöttük, hogy egyikük esz­presszóban, a másik borkós­tolóban, a harmadik pedig otthon, saját termésű borát, vágy pálinkáját issza. Ami azonos közöttük: nem ismer­nek mértéket, ha pénzt érez­nek a zsebükben, ha ivócim- horáik biztató hangját hall­ják. Isznak, amíg vagy ma- gatehetetlenül az asztal alá nem esnek, vagy pedig kór­házba nem szállítják őket al­koholmérgezéssel. .. Amikor kijózanodnak, s fillér nélkül magukhoz tér­nek, megundorodnak saját maguktól is és megfogadják: soha többé... De ez leg­többször csak addig tart. amíg újra pénzt nem érez­nek a zsebükben, s ilyenkor valami ellenállhatatlan erő (legalábbis ők ezt mond iák), viszi, taszítja őket a züllés, az Örvény felé... Igen, ezek az emberek az örvény szélén járnak, amely hívogatólag tárja feléjük karját, hogy lerántsa, belefojtsa őket a mocsokba, piszokba, hogy onnan soha többé ne emel­kedhessenek fel. Pedig ezek az emberek többségükben jó munkások, s van még ben­nük akaraterő és ha segítünk nekik, véglegesen is tudnak szakítani azzal az alkohol­mámorral, amelyben jelen­leg ‘élnek... Akik „menekülni“ akarnak Sokain keresik a kivezető utat. Dr. Harsány! Tamás, a kórház idegosztályának or­vosa szerint két éve, amióta ezen a területen dolgozik, mintegy 150—170 ember je­lentkezett — legnagyobb ré­szük önként — szesz elvonó kúrára. Az eredmény 75 százalékos. Akinek akarat­ereje van, betartja az or­vosi utasításokat, szedi a szükséges tablettákat, azt si­kerül megmenteni. Ezek az emberek egy ideig tíznapon­ként próbaivásra járnak a kórházba, s így az orvos fi­gyelemmel kísérheti gyógyu­lásukat De a kezelő orvosok nemcsak így figyelik bete­geiket. Ahogy dr. Harsány!, elmondja, munkahelyeiken is- figyelemmel kísérik őket.. Egyikük azért ivott, mert családjától távol kellett él­nie, szintén a kórházban gyógyult ki szenvedélyéből. Kezelőorvosa azt is elintézte, hogy feleségével szabadság­ra mehessen, hosszabb időt együtt tölthessen családjával. Azonban kevés az orvos és az ápolószemélyzet. 90 be­teghez mindössze egy orvos van, s így az alkoholistákkal csak nagyon kevés időt tud­nak foglalkozni. Feltétlenül emelni kell az orvosok és az ápolók számát is. Hadd jusson több az én kis angyalkaimnak... Beszélgetésünket vasutas egyenruhát viselő férfi, K. J. zavarja meg. — Mentsenek meg — kö­nyörög. — Nem akarok le­nézett, megvetett ember len­ni. .. — Mennyit iszik? — Van úgy, hogy napi 1 liter pálinkát, havonta 800 forintot iszok el... de volt, hogy alig vittem haza né­hány forintot keresetemből. — Most mennyit ivott? — Három deci pálinkát Ha van pénz a zsebemben nem tudok parancsolni ma­gamnak, kezeljenek ki. h««'d jusson több az én kis an­gyalkáimnak, gyerekeimnek, ne én igyam el... K. J. mozdonyvezető. Elő­fordult, hogy szolgálat előtt ivott és, leesett a mozdony­ról Amikor kérdezzük, za­varosan -beszél, pedig »csak« három deci pálinkát ivott, igaz, hogy még csak délelőtt 10 óra volt. Látni zavaros, kapkodó beszédén, nem messze van már attól a ha­tártól, hogy a szesz, a túl­zott alkoholfogyasztás elmé­jét támadja meg. Felvették, figyelőbe került, megpróbál­ják kikezelni... Igazgatóból napszámos Kopott katonaköpenyt vi­selő, hosszú hajú, gondozat­lan külsejű ember kéri ugyancsak felvételét. D. J. nemrégen az egyik közeli város mezőgazdasági techni­kumának volt igazgatója, ma mezőgazdasági napszámos. Hogyan jutott idáig? — A feleségem megcsalt a legjobb barátommal... tet­ten értem őket... Inni kezd­tem. Volt olyan nap, hogy 10—15 liter bort is megittam. Előfordult, hogy egy éjjel 8000 forintot elmulattam. Mire ment el, nem tudom. Mindegy volt, felejteni akar­tam. .. — Érdemes volt? — Nem volt, de sajnos ké­sőn jöttem rá, leváltottak... Azóta, ha pénzem van, min­dig iszok, ; D. J. is menekülni akar. Későn jött rá, hogy a bor nem segít családi problémá­jának megoldásában, csak őt teszi tönkre. Nehéz lesz visszaszereznie azt a megbe­csülést, amit a részegeskedés­sel elvesztett. Tis j tábban gondolkodom... Kicsiny szoba, benne hat ember, akit most elvonókú­rán tartanak. Köztük R. S. ősz hajú, 60 éves ember a legidősebb. — Én csak fizetés napján iszogattam, de akkor annyit, hogy mindig az asztal alá kerültem. Utána nem ment a munka, kevesebbet is ke­restem, kevesebb jutott a családnak is. Szégyelltem magam gyermekeim előtt. Azért jöttem ide, hogy ki­kezeljenek. A kezelés, s az orvosok bánásmódja maevon emberséges. Nem igaz, amit a városban beszélnek, hosy megkínozzák az embert. Azt üzenem a többi »szesztest­véremnek«, hogy jöjjenek ide bátran, őket is kigyógyítják betegségükből. — Használ-e a kúra? — Úgy érzem pár nap óta, mióta itt vagvok, józa- naboul, tisztábban gondol­kodom. .. A visszaeső „bűnös“... Sz. J. jó kedéjű, izmos, erős, középkorú ember. Már másodszor van itt. Augusz­tusban volt Itt először, s mint mások, akkor ő is ala­posan beszeszelve állított be ezzel a jelmondattal: még egyszer utoljára ittam. De mégsem úgy történt. — Hogyan került ide visz- sza? — Néhány napig rendesen éltem. Elkerültem a kocs­mát, de a cimboráim állan­dóan gúnyoltak... Ml az, papucsférj lettél, meg hogy az asszony hordja otthon a nadrágot. Addig, addig folyt ez, míg elmentem velük egy pohár málnát meginni... Valamelyikük pálinkát töl­tött a málnába. őszintén megmondva, ízlett az ital, aztán már nem volt meg­állás. Fizetésem mindig a kocsmába került. De aztán gondolkodni kezdtem. Ezért emelgetek én 80—100 kilós terheket, hogy a cimborák­nak jusson mulatni. Ezért nem érdemes, többet nem fognak itt látni. Akik menthetetlenek B. J. bányász volt, a túl­zott alkoholfogyasztás tönk­retette idegeit, megzavarta elméjét Részeg állapotban teherautót lopott, végigra­bolt néhány községet. Nem tudta, mit csinál. Ide került a kórház elmeosztályára. Megzavart elméjének tud­ható be, hogy ellopkodta a kanalakat összetörte, s meg­ette azokat Nyitott zseb­kést, gombostűket nyelt. Gyomrát már háromszor operálták, hogy megszaba­dítsák az így megevett tár­gyaktól. Menthetetlen. B. I. tervező mérnök a megvében éh Naponta 6—7 liter bort iszik, s melléje 1 liter pálin­kát őt már nem tudják ki­kezelni semmilyen szesz el­vonó kúrával... V. J. házát elitta, tönkre­tette családját, annyira rab­ja az italnak, hogy őt sem tudják már kigyógyítani... H. D. elméjét annyira megzavarta a túlzott alkohol- fogyasztás, hogy valami ál­landóan sarkallja a lopásra, csalásra, csakhogy legyen italra pénze. Erdésznek adja ki magát, s nemlétező fát árul, becsapja az embereket, ő is gyógyíthatatlan... Ennél is megdöbbentőbb eset történt. B. J.-t nemrégen hozták be a kórház idegosz­tályára szesz elvonó kúrára. Mindössze 33 éves. Naponta 5—6 liter bort fogyasztott ö is, s az ital annyira tönkre­tette szervezetét, hogy nem­hogy kigyógyítani, de az élet­nek sem tudták megmenteni. Három nap alatt meghalt... íme a megdöbbentő fi­gyelmeztetések az alkohol rabjai számára. Mi vár azokra, akik nem tudnak pa­rancsolni maguknak, ha bort, vagy valamilyen szeszt lát­nak. .. Emberi érzés nélkül... Szólni kell azokról is né­hány szót, akik mint Sz. J.- vel is tették, vissza akarják rántani azokat a mocsárba, akik menekülni szeretnének. Milyen emberek ezek, akik­ből hiányzik a felebaráti ér­zésnek még a szikrája is, akik rábeszélik, csábítják a másikat az italfogyasztásra, s pálinkát öntenek lopva a málnába, csakhogy régi cim­borájuk ismét az alkohol rabja legyen. De hiányzik az emberi ér­zés abból is, aki hatéves gyermekét pálinkával itatta, mondván, hogy »te is férfi leszel«. A gyereket már alig tudták az életnek meg­menteni a kórház orvosai. De az sem dicsekedhet emberi érzéseivel, aki egy 13 éves fiúval 7 deci pálinkát itatott meg. Van-e emberi érzés az olyan gépkocsivezetőben, aki részegen ül a kormány­kerék mellé, karambolozik', halálra gázol kétgyermekes családapát, s amikor bevi­szik a kórházba vizsgálatra, nem tudja megmondani, éj­jel van-e, vagy nappal, any- nyira részeg. Cikkünk célja, hogy minél több embert megmentsünk, visszatartsunk az örvénytől, megmentsük őket a család, s a társadalom számára. De amíg ezekben a borkóstolókban, talpon állók­ban nem vezetnek be hat­hatósabb rendszabályokat, vagy nem szüntetik meg eze­ket, addig bizony hiába minden igyekezetünk, SZALAI LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents