Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-30 / 76. szám

Vasárnap, 1958. március 30. 7 SOMOGYI NÉPLAP RIPPL-RÓNAI MÚZEUM: GADÁNYI JENŐ KÉPKIÁLLÍTÁSA KÖNYVESPOLC OKTÓBERI VIHAR (Imánk hamar meghallga­tásra talált, s ma pontosan két hete annak, hogy új ki­állítás nyílt a múzeum három helyiségében, örömmel fo­gadjuk ezt az újdonságot, akár majd májusban a sop­roniakat. Minél több, annál jobb!) Abban a hitben éltünk eddig, hogy az izmusokkal való dobá­lózás ideje a múlté. Ma már vitathatatlan tény, hogy a kü­lönböző formalista, vagy for­mabontó irányzatok legtöbb­ször semmit sem adtak, legfel­jebb hasznos vonásaikkal a valósághű ábrázolás talaját tették televényebbé. Azt is gondoltak, hogy — a képzőmű­vészet alaptulajdonsága sze­rint — a tárgyi valóság ábrá­zolása kevés (ez naturalizmus, vagy fényképezés), a műalko­tás mélyebbre hatol, megkere­si a dolgok lelkét, belső tulaj­donságait, kapcsolatot teremt az ábrázolandó, ábrázoló és az ábrázolás szemlélője között. Ez a realista művészet. (Mégf mindig nem korunk uralkodó iránya, nem szocialista realiz- f mus, mely ennél is többet odú* o szocialista világnézet esz-l 'tnéin keresztül tükrözi az éle-1 tét.) f számára. Mikor a téma túlsá­gosan valós (»Esztergom«), bántóvá és fájdalmassá válik. Jóindulatúnk vagyunk, ha e törekvésre csak ennyit mon­dunk: öncsalás. A közönség ugyanis nem dől be. A tavalyi Tavaszi tárlat erre kellő bizto­sítékot nyújtott. A grafikai so­rozatban a két nő (Vll-es) ér­dekes és modern ábrázolás, a kert (III-os) olyan, mintha az ősi kifejezési formákat lassan elfeledő kínai művészet pro­dukálta volna, öt női fej (ka­talógus szám: 9, 40, 6, 14, 8) öt egyformaság, csak techniká­ban különböznek. Érdekes az »Edények« című kép, stílusa a századfordulót idézi, és a »Filozófus«. A negyvenkét ki­állított műből ennyi marad mindössze a szemlélőben. A művész bevezető írása nyomán nehéz ellenvetésein­ket felsorakoztatni, az ő meg­győződést sugárzó érvei kizárt­nak tüntetik fel az ellentmon­dást. Pedig nem hiányos mű­értésünkben van a hiba, ha­nem inkább világnézetünk ma­gyarázza a lázadást. A negye­dik szobában Rippl-Rónai mesterművei még mindig (a kiállítás tartalmára vonatkozik) többet nyújtanak! Ezt fejezte ki az egyik látogató, amikor e szavakkal fordult barátjá­hoz: — Képelcet láttunk már ele­get, gyere nézzünk most már festményeket is. (f. k.) EGY PUSZTÍTÓ, becsüle­tes emberek, kommunisták és pártonlkívüliek ezreit ölő ha­talmas vihart idéz a könyv minden lapja. Nem erőszakolt szóvirágok töltik ki a sorokat, mondanivalóját egyszerűen, szívből fakadóan írja le, úgy, ahogy a munkásemberek érez­tek, láttak, beszéltek azokban a napokban. Forgatom a könyvet, nevek, jellemek villannak fel mind­untalan: Török László, Bruck­ner Erzsi, Baktor, Hídvégi őr­nagy, Komor alezredes, Mirko- vics, Faragó, Csatay, Pislo­gó... Mindegyikükkel talál­kozhatott 1956. október 23 és november 4 között a főváros­ban élő ember. A tétovázókat, hitetlenkedőket, zavarosan gon­Bérlők és bérbeadók _ á De a xotot, Kiver a Gadányi Jenő bevezető ön- . Hogy miért éppen tllnmAstn.hnn. mAr pIpvp ^Ji. —, vallomásában már eleve arcul- ^ •csapja a művészetről vallott felfogásunkat. Többek között így ír: »Képeim nem a természet­ből, hanem élményből szület­nek, ennek következtében mi-- mél mélyebb az élmény, áru­nál jobban megváltoznak a valóság formák.« Magyarul ez azt jelenti, Á hogy aki nem élményből fest, (l •az realista, aki p dig élményii redsz, hogy ágyad az udvaron ra. alapon alkot, az nem a valósá­got adja vissza. De akkor va­jon mit? Eszerint a teljes mélységű élmény-hatás alatt az ürügyül felhasznált tárgy­ból a legjobb esetben felis- merhetetlen pacni marad. Ab­maradni — rossz. Csak a bel­sőt keresni — szintén. Az anyagi valóság vetiilete maga a lélek is, tehát egyedül a ket­tő kapcsolatából születhet meg az egész valóság. És ennek áb- \ rázolása a művészet. Még Ga- ( dányi is kénytelen elismerni, - hogy gyakorlati tapasztalata' szerint, a képzőművészet még-r sem választható el a tárgyak-f V olt valaha egy közmon­dás. így szólt: fogadd be a tótot, kiver a házadból. a tótra mondták, azt talán Rátih-Végh Pista bácsi tudná megmagya­rázni, de hogy ma már a lé­nyege sem igaz, annak bizo­nyításával magam Is megpró- bálkozhatom. Ez a mondás nekem sehogy sem tetszik. Manapság inkább azt mondanám: ha beenged a gazda házába, vigyázz, te sze­gény tatár (bérlő, avagy al­bérlő), mert egyszer arra éb­hogy kihúzzák a padlót lába alól. Nem éppen társadalmi je­lenség ez, de létezik. Mivel még alaposan él az emberek­ben a magántulajdon bálvá­nyának tisztelete. A bíróság persze védi a magántulajdon szentségét, de védi, a törvény erejével védi a kisemberek életkörülményeit is. Ez a nem létező statisztika jól ki­mutatná, hogy a pereskedé­sekben legtöbbször a bérlő­nek ad igazat, a felperes gazda legnagyobb búbánatá­áll. Vagy ha nem, akkor jól megfizetted az árát! Netán a bíróságon statisz­tikát vezetnének és ez nyil­vános volna, bizony elcsodál­koznánk: a polgári pereli jó részében a felperes (gazda) szúrd dolog! Csak felszínen pereli az alperest (ez meg a tói. De akkor miért igyekszik mindenáron elválasztani? Ha teljesen absztrakt témá-é hoz nyúl (»Improvizáció«), } akkor még akadna mentség t t szerencsétlen bérlő), hogy ad­ja vissza padlását, pincéjét, baromfiudvarát, árnyélkszékét és még sok egyebet. A bérlő örüljön annak, hogy bérel­het. Egyébre gondja ne le­gyen, csak fizessen, ha eljön az esedékes nap. Pince, ud­var minek neki? A gazda, aki rendszerint felperes, vélt jo­gainak, védelmében fordul a bírósághoz, segítsen a »go­nosz« alperes ellen, aki nem akar belenyugodni abba, A z előbb mondtam, hogy nagy szerepe van itt a törvény erejének. Az albér­lőt még az sem igen védi. Ö aztán az igazán kiszolgálta­tott. K ét-háromszáz forint lakbér, négy ven-ötven forint villanyszámla, esetleg még egy százas a fűtésért is. S ha véletlenül legónyemberről van szó, a háziasszony szívesen elvégzi a mosást is — ez még egy százforintos havonta. A bérlő és a gazda, vala­mint az albérlő és a házigaz­da között van egy számotte­vő különbség: az előbbiek so­kat veszekszenek, s a végén perre megy a dolog. Az utób­biak a lehető legkedvesebb viszonyban vannak, csak egy­más háta mögött kívánnak vitriolkúrát, vagy valami eh­hez hasonló gyönyörűséget. Az albérlő ugyanis nyeldek- lő ember. Kénytelen minden újabb, s újabb benyújtott számlát lenyelni, s készsége­sen fizetni. Mit tehetne? Ha sokat ellenkezik, felmondanak neki. S egy újabb hely ugyan mi jóval kecsegtethet? — Legényember vagy — önálló nő vagy hát miér t nem teáik több beruházásra? — kérdik sokszor a boldog há- zasemíberek, kik jámborul úgy gondolják hogy könnyebb az egyedülállóknak, mint egy háztartást fenntartani. — Öh, az albérlet! — sóhajt a kérdezett. S higgye el min­denki, alti még nem próbálta, hogy ez a mondás tökéletesen megmagyaráz mindent. A laposan elavult az a ré­gi szállóige a tótról, meg a házról, akárki belát­hatja. Időszerű volna ren­dezni valahogy a bérlők és a bérbeadók áldatlan viszonyát. Hivatkozzam emberségre, megértésre, kölcsönös megbe­csülésre? Rendben van: íme hivatkoztam. Ha csak tíz eset­ben használ, akkor is tettem valamit. (fehér) dolkodókat nem értettük, a Bruckner Erzsi, Hídvégi, Ko­mor-féle emberekért retteg­tünk, a Faragókat, Csatayakat, Pislogókat pedig szívből meg­vetettük, mert szándékukat mindenki világosan láthatta. Emberi sorsok kavarognak a könyv lapjain, látszatra talán egy kicsit összevissza örvény- lésben. De hiszen azokban a vészterhes, nehéz órákban va­lóban minden úgy kavargóit, úgy forgott, egyre szédítőbb iramban, hogy a szemlélő alig tudta követni az eseményeket. Az egyszerű munkások azon­ban tudták akkor is, mit kell tenniük, Pesterzsébeten épp úgy, mint a Váci úti Mű­anyaggyárban. Látták, kik azok, akik a hatalomra törek­szenek, s megrettentek. Ez a megismerés azonban még in- 'kább arra ösztönözte vala- mennyiüket, hogy védjék az üzemet, a gyárat, amit a 11 esztendő alatt — ha közben vé­dettek is hibákat a felső veze­tésiben — nehéz, de odaadó munkával felépítettek az iga ,alól szabadult emberek. IGAZ MINDEN, amiről a könyv beszél? Igaz, mert 1956 ^októberében voltak olyan em­berek, akik az első órákban bedobott hangzatos, szép jel­szavaktól egy kicsit megszédül­tek, s elvesztették józan ítélő­képességüket. Aztán néhány nap múltán, mint Doktor is, i rádöbbentek: én nem ezt akar- itam, én nem így gondoltam. a felismeréstől már nem kellett nagy utat megtennie a filozófia tanárnak és másoknak sem, hogy oda találjanak, ahol igazán a helyük van, ahova leüti ismeretük szerint is tar- itoznak: azok közé, akik már az (telső napon összeszorult szívvel (i figyelték, hogyan akarja a fel- ^ színre tört mocsok elsöpörni az igazit, az emberit. 1 Igaz az is, hogy sokan tel­jesen elvakultak a Faragó- és Csatav-félék gyönyörű, haza- fiságtól csöpögő frázisbeszédei­től, szó'amaitól. Ezt a típust Török László, a páncélos sor­katonából lett »nemzetőr fő­hadnagy« mintázza. S milyen keserves volt az ilyen- fiatalok számára az ébredés! Hogy is felelt szülőfalujába menet az öreg, Cegléd környéki pa­rasztnak? Az ezt a kérdést tet­te fel neki: »Milyen forrada­lom az, ahol kommunista Icát akasztanak?« Ö egy kicsit nagyképűen válaszolta: »Csak gazokat a kommunistákat bánt- »ják, akiknek bűne van.« J Nem sokkal később, mikor fhazaért, összevert, megkínzott. haldokló apja ágyánál eszébe jutott ez a felelet. Ezt követte az önmagának feltett kínzó kérdés: az ő apjának mi volt a bűne? Csak az, hogy kom­munista volt, meg hogy vala­mikor felosztotta a volt birto­kos, Vörös-Horváth földjét. Ezért kellett meghalnia. Akkor hát valóban milyen forrada­lom volt ez? ... Ha Török László csak no­vember 4-én hajnalban, a kis parasztházban, halott apja mel­lett értette meg, mi ellen fo­gott, fegyvert, Komor alezre­des, Fekete őrnagy és a többi ember éppúgy, mint a gyárak munkásai, az első perctől kezdve tudták, mit kell védel­mezni, ha szükséges, akár az életük árán is. A borús no­vemberi hajnali beszélgetés és Babits egyik verssorának — »Ki a bűnös, ne kérdjük« — elemzése közben érkezett tá­madási parancs oldotta fel bennük is éppúgy, mint sok ezer más hasonló gondolkodá­sú kommunistában a napok óta tartó, óriásira növekedett feszültséget. Elindultak »a törvényes rend helyreállítására«. Fülükben még ott dobogott a verssor, »Ki a bűnös, ne kérdjük«... De kérdeni kell, nehogy még egy­szer elkövetkezhessenek a ok­tóberül ez hasonló napok,. * NEHOGY MÉG EGYSZER át kelljen élni ehhez hasonló szörnyűségeket, nehogy tanul­ság nélkül maradjon az elret­tentő példa. Ezért íródott Ber­kes! András Októberi vihar című könyve. AM kezébe veszi, s olvasni kezdi, csak tanulhat, okulhat minden igaz szavából, a szomorú eseményekből me' rített történetből.., Weidinger László TTTTTTTTTTtTTTTTTTTTTTTTTtyTt^ A magánkereskedők alumínium fdényt is árusíthatnak A belkereskedelmi minisz­térium illetékes főigazgatósá­ga engedélyezte, hogy az ér­vényes iparigazolvánnyal ren­delkező magánkereskedők alu­mínium edényt is árusítsanak. Egyidejűleg megjelölték azo­kat a nagykereskedelmi szer­veket, ahonnan' a magánke­reskedők március 31-től az árut beszerezhetik. Csutakos Pistit eltanácsolták az iskolából. Egy fiúnak játék közben Mtörte a kezét, a másiknak utcakővel vágott léket a homlokán. A tanári kar összeült és Mmondta az ítéletet: Csutakos Pistát el kell távolítani. Javíthatat­lan, megátalkodott gyerek, nem leket bírni vele. Farkas tanító azt mondta: még sohasem találkozott ilyen elvetemült, csibész másodi­kossal. Behívatták az édesapját. Az igazgató ilye­neket mondott: Mit gondolnak maguk, med­dig mehet ez így? Azt várják, hogy mi nevel­jük meg a kölyket? Vannak szülei is! Maguk mit csinálnak otthon vele? Semmit! Kenyeret tesznek az asztalára, a többivel nem törődnek. Aztán csodálkoznak majd, hogy tolvaj, gyil­kos lesz a fiúkból. Vigye el innen, próbálja beíratni másik iskolába, itt nem maradhat. Veszélyes a többiekre ... Csutakos István alig tudta felfogni a szó­áradatot. Szégyellte magát. Szomorúan állt az igazgató előtt, de szemének sarkából vád tüze szökellt. Nem szólt, csak belül rágta ma­gát. Egész héten vidéken van, csak szomba­ton jön haza. Az anyja is kora reggel elmegy a gyárba. Ugyan, M törődne az ő fiával, M fogná meg a kezét. Szó nélkül fordult M az irodából. Pisti a folyosón várta. Kézenfogta a gyereket, úgy vezette hazáig. Nem szólt hozzá egész úton, valami forrt 'ben ne. Pisti érezte a veszélyt. Fölösen bújt apja kabátiához, s időnként rosszatsejtőn pislogott fölfelé. Hazaértek. Az apa betuszkolta Pistit a konyhaajtón. lehúzta róla a kabátot és ke­gyetlen dühvei tört ki: — Te, te csirkefogó gazember, ,te apaszomo- riitó! Ezt tanultad az iskolában, ezt láttad a szüléidtől? Na, majd adok én neked! Leoldofcta a nadrágszíjat. Saját hangja még jobban feltüzelte, szinte tajtékzott már. Aj­kán érthetetlen szavak törtek elő, s ütni kezde a gyereket. Ahogy csak tudta, ahol ér­te. A keserves sírás, jajgatás, könyörgés se tudta meghatni. Szemei elhomályosultak, s •magánkívül ordította: — Te, te akasztófára- való.,. Erezte, hogy egyre fáradtabb, hogy karja erőtlenné válik, de ütött, ütött kegyetlen os­torcsapásokként. Belefáradt. Karja lehanyat­lott, másik kezével végigsimított homlokán, aztán nézte, meggyötörtén nézte a sírástól el­torzult arcú gyereket. Letérdelt mellé, meg­simította haját s elérzékenyülten mondta: — Ne sírj, Pistikém, ne sírj, Mcsi fiam... Még könnyes volt Csutakos Pisti szeme, amikor kézenfogva Mléptek az utcára. — Elmegyünk a másik iskolába, Msfiam. Megígéred, hogy jó leszel, hogy nem bántod a többieket? A gyerek nem szólt. Csendesen szipogott apja mellett, s mutatóujjával szemét töröl- gette. Az új iskolában nem nagy örömmel fogad­ták. Hallottak róla, tudták, hogy sok baj volt Pistivel. Az apa csak ennyit mondott: — Ké­rem, segítsenek... Pistit beültették a II/b-be. Az igazgató — jószívű, igazságos embernek ismerték a kör­nyéken — behivatta Pisti új tanítóját, meg a tanulószoba vezetőjét is. — Legyetek türelmesek a gyerekkel, figyel­jétek minden mozdulatát. És sokat beszélges­setek vele, úgyis ritkán hallja az édesapját, édesanyját. Ha valami baj lesz, szóljatok. De inkább előzzük meg ... Ezt mondta nekik, s a két fiatal nevelő megértőn bólintott. Pisti megszokta az új kör­nyezetet. Már amennyire megszokhatta. A gyerekek ugyan nem idegenkedtek tőle, nem ismerték durvaságát, nem féltek tőle. Mégis egy Mcsit különváltak, külön játszottak, kü­lön futkároztak a napsütötte udvaron. Az első napon, amikor Pisti tanulószobába ment, elválasztották a többiektől. Azok ott ültek a kis asztalok mellett sorban. NeM azt mondta a tanító: — Hallottam, hogy rossz fiú voltál. Panasz­kodott rád a tanító bácsi... Odahúzott egy kisasztalt a tábla mellé, szembe a gyerekekkel. — Te itt ülsz, kisfiam, a külön asztalnál. Ha megtanultad a leckét, játszhatsz is. De csak itt, a többiek közé nem mehetsz. Majd ha jó leszel, ha kiérdemled ... Pisti nagyon elkedvetlenedett. Rabnak érez­te magát, mint a bezárt Msmadár. Kicsi, ke­rek arcán felvillant a csak azért is dac vonása. Mérgesen nézett vissza a tanítóra. Aztán lesü­tötte a szemét, elcsampült a szája, s fejét karjára hajtva szipogott hosszan, keservesen. A gyerekek szünetben' odamentek hozzá. Ismerkedtek, sajnálták. Pistit bántotta ez. El­fordult tőlük. Ha szóltak hozzá, úgy tett, mintha nem is hallaná. Egyedül, magányosan játszott az asztalán, csak nagy, kerek, vágya­kozó szemei árulkodtak, hogy rosszul érzi magát így egyedül, Mvetetten. Múltak a napok, a hetek. Pisti magábazár- kózott lett, úgy hitte, soha többé nem szól­hat társaihoz. Itthon is keveset beszélt és so­hasem mondta el, hogy mi történt az iskolá­ban. A tanítók többször is összedugták a fe­jüket. — Pisti nem csinált semmi rosszat, jó lenne felmenteni — mondta az egyik. — De hátha csak látszat ez, konok fiú a Pista, ha szabadjára engedjük, verekedni fog. — Várjunk még vele — mondta az igazgató. Igaz, most jól tanul, nem rakoncátlankodik, de várjuk meg, míg valami biztató jelét adja, hogy megváltozott. Pisti továbbra is ott ült a külön asztalnál. Tanulás után már nem is játszott. Hosszan, el- merülten rágta a ceruza végét és a gyerekek láttán néha ráhajolt az asztalra, hogy elta­karja a szemét Egy napon — ebédéltek éppen — úgy esett, hogy az egyik tanítónőnek nem jutott ülőhely. Pisti külön evett a maga asztalánál, marokra- fogott kanállal merítgette a paprikáskrumplit Félszemével most is odapillantott a többiek­hez. Észrevette a tanítónénit. Bátortalanul fel­állt, megfogta a széket, odavitte, s alig hall­hatóan ezt mondta: — Tanító néni... tessék leülni .., Aztán visszasomfordált helyére és állva kanalazta tovább a paprikáskrumplit. Nem vette észre, hogy a tanítónő hosszan, mosolyogva néz utána. — Ezt el kell mondanom, van egy kis időd? — nyitott be a tanulószoba vezetője az igazga­tóhoz. És örömmel, boldogan újságolta, mi történt az ebédnél. Az igazgató kihasználta az alkalmat. Bement az osztályba, s a negy­ven gyerek előtt azt mondta: — Hallottátok, milyen udvarias volt ma a Csutakos Pisti? Félszemmel a gyereket nézte és elmondta, hogy mi történt. — Nagyon szép cselekedet volt. Nektek is így kell tenni. Ha olyan jók lesztek és ud­variasak a felnőttekkel, mint Pisti, titeket is megdicsér az igazgató bácsi. Jól van, Pisti fiam... büszke vagyok rád... Pisti még most is félszegen állt a padban, de büszkén nézett előre, szemében megjelent két csillogó könnycsepp. Másnap már együtt ebédelt, együtt tanult, játszott a gyerekekkel. Az igazgató talán egy hónap múlva talál­kozott Pisti édesapjával. — Hallotta, mi történt a fiával? — kérdezte mosolyogva. Az apa megijedt. Nem... nem hallottam ... nem mondta el. Hacsak az édes­anyjának nem... — Ne ijedjen meg, jó dolog történt. Mintha kicserélték volna a Pisti gyereket. Az igazga­tó elmesélte a történetet, s az édesapa mele­gen szorított kezet. Köszönöm, köszönöm, igazgató úr... Vasárnap délelőtt véletlenül találkoztak össze. Pisti édesapjával sétált a városban. — Hova, hova Pistike...? — kérdezte az igazgató. — Viszem a fiamat a moziba... Mesefilmet játszanak... Megérdemli — szólt az édesapa, s a nagy fehér cukroszacskóból megkínálta Msf iát... JÁVORI BÉLA Pisti megjavul

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents