Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-30 / 76. szám
Vasárnap, 1958. március 30. 3 SOMOGYI NÉPLAP Megtalálta a helyét zemlátomásra olyan ö is, mint a többi száz meg ezer hivatalban dolgozó ember. Asztalán iratcsomák tornyosulnak s a nap huszonnégy órájából nyolcat — hacsak •Miamilyen érdek máshová nem szólítja — irodában tölt el. Ragaszkodik a szigorú napirendhez, még ha ezért egyes szűklútókörűek könnyen rásütnék a bürokrata jelzőt, akkor is. Korban élete delén még innen lévő ember Tihanyi Zoltán, mindössze 38 éves, de háta- mögött hagyott már kerek húszesztendős banki szolgálatot), A 'kapitalista társadalom tőkés érdekeltségű és tőkés kezekben lévő bankjánál kezdte, s szocialista értelmiséggé lett. Áprilisban lesz két esztendeje, amikor az egyik Icaposvári bankfiók vezetését bízták rá. Dióhéjban ennyi az élettörténete. Úgyis mondhatnánk, megtalálta útját és helyét a mi forrongó, állandóan újuló, jobbuló társadalmi rendszerünkben. Odaállt szívvel-lélek- kel, ahol minden tisztességes értelmiséginek a helye, a nép hű szolgálatára. Mert bizony mintahogy nem mindegy milyen kedvvel teszi a dolgát az üzemi munkás, a bányász, a termelőszövetkezeti paraszt, ér- zi-e, hogy minden tettével hitvallást lesz arról: magának dolgozik; ugyanúgy nem közömbös, hogy a nép államának tisztviselője, az értelmiségi szívesen, avagy lélek és szív nélkül, a beléidegződött hivatali kötelességtudatból csinálja amit tesz. Nem mindegy a társadalom számára sem, mert nekünk nemcsak az értelmiség munkája kell, hanem maga az értelmiség, olyan emberek, akik híven, meggyőződésükből, tudásukkal szvvük- ből-lelkükből szolgálják a szocializmust. Úgy látszik erre gondoltunk mindketten, mert -Tihanyi elvtárs szinte kérdezés nélkül mondja el, hogyan értelmezi ő az értelmiség új feladatát, hogyan neveli az új tisztviselők új szemléletére beosztottait. Uj módszert, új feladatot kell megoldani a banki tisztviselőknek? Nemcsak a módot kell megértetni velük, ez lenne talán a könnyebb: a dolog nehezebbik fele a »miértek« megértetése. Dolgozni lehet így is, úgy is, de lelkesedni csak olyanért tud az ember, amiről tudja, hogy jó ügyet képvisel. Kívül jutni, tovább látni az irodai négy falon, megtalálni a nagy élet- és változás forgatagban a helyét az\ embernek, lelkesedni á körülöttünk történő jón, gazdagságon, előrehaladáson, ez lehet az új értelmiség morálja. A világ legkönnyebb dolga olyan embernek lenni, aki felveszi ugyan a hóvégi pénzesborítékot:, ledolgozza nyolc óráját, aztán hazamegy, tovább semmi sem érdekli, felőle aki- összedőlhetne a világ, csak az íróasztal maradjon meg. Aztán mint aki a társadalmon ki ’ él, »elvből«, mondván »én nem politizálok«, megpróbálja a semleges, se ide, se oda nem tartozó ember szemével bámulni mindennapjainkat, helyeslőleg bólogatni (ugyan szép tetteinkre, de ha hibákról esik szó, akkor . maga elé tárja a kezét: kérem, én nekem semmi közöm ehhez, szóval ezt csinálják ma. Az igazi értelmiségi, aki igazán a nép szolgájának tekinti magát, aki szereti a népet, az nem tarthat igényt a néptől való különü- lésre. Az összeforr a néppel jóban és rosszban, látóköre túlterjed az irodai négy falon, aktívan részt vállal a társadalom gondjaiból is. És talán mintha az ilyen emberek téves szemléletmódját cáfolná Tihanyi elvtárs, ezeket mondja: Képzelje el, micsoda öröm, aki két évtized óta itt vagyok Kaposvárott, tanújának lenni a változások korának. A bankok államosításakor mindössze négy-öt vállalata volt a városnak, azóta megépült a Textilművek, a Patyolat, kiterebélyesedett a Vas- kombinát. Szóval csak az tudja érezni, aki örül, ami történt, annak, amink van ma. Számunkra :megelevenednek a számok, nekünk az életet, a mozgó életet jelzik. Valamelyik üzemben drágán termelnek, pocsékolják, vagy rosszul használják fel az anyagot, itt a számokból rögvest ki tudjuk mutatni. s Tihanyi Zoltánnak az irodai munkán túl jut ideje a társadalmi munkára, hiszen elnökhelyettese a megyei népi ellenőrzési bizottságnak, szakszervezeti funkciót visel, tagja a megyei pártbizottság mellett működő ivari osztálybizottságnak. Emellett marad idő — ha nem is sok —, a családnak, Segít a feleségének a takarításban, s amikor feleség és gyermek álomra hajtják a fejüket az ő ágya mellett kigyúl a kis lámpa, folyóiratok, szakmai könyvek tanulmányozásába bújik, érdekli az ország gondja. Azt mbndja a tegnap és ma kezdő fiataloknak: tudják megbecsülni a mát, amely hasonlóan nagyobb megbecsülésben részesíti a tisztviselőt, az értelmiséget. Megjelent as építő kisipari egységárgyűjtemény anyagárak és munkadijak őszKözös az utunk, közös o célunk A kőműves és ács kisiparosok részére a KI ŐSZ Országos Központ kiadásában megjelent az 195R. évi építőipari egységárgyűjtemény. Az egységárgyűjtemény (árjegyzék) magában foglalja az állami és közületi szervek, vállalatok, szövetkezetek és magán megrendelők részére végzett építési munkák költségelőirányzatához és elszámolásához szükséges felszámítható szegét. Az egységárgyűjtemény már az érvényben lévő új anyagárakat, rezsi és munkabéreket tartalmazza. Valamennyi építőiparos részére nélkülözhetetlen az egységárgyűjtemény a vállalási árak megállapításánál, mert feleslegessé teszi a körülményes számításokat (árvetést), megszünteti a vitát a kisiparos és az építtető között, biztonságot ad mind az építtetőnek, mind a kisiparosnak. Az egységárgyűjtemény használatával kapcsolatban a KIOSZ Adóközösség a helyi csoportoknál tájékoztató gyűlést fog tartani a közeljövőben. A gyűlésre az építőiparosokat az adóközösség névre szóló értesítéssel fogja meghívni, amikor is az egységárgyűjteményeiket át lehet venni 10 forintos áron. «kísértet járja be Európát — a kommunizmus kí- sértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen, vén Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök« — ezekkel a szavakkal kezdődik Marx és Engels zseniális műve: a Kommunista Kiáltvány. E szavak leírása óta nagyot változott a világ. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme döntő fordulatot jelentett az emberiség sorsában, életében, ideológiájában. Megkezdődött a szocializmus győzelmének, a kapitalizmus bukásának a korszaka. Létrejött és állandóan erősödik a szocialista világrendszer. A Szovjetunióban felépült a szocializmus, ma a kommunizmus megvalósításán munkálkodik a szovjet nép. Azóta számos újabb ország — köztük a mi országunk — szabadult fel a kapitalista iga alól, Á e népek is a szocializmust, építik. A nemzetközi munkásmozgalom óriási erővlé növekedett. Fellángolt az elnyomott gyarmati népek harca, egy sor volt gyarmati ország kivívta függetlenségét. A kísértet — valósággá vált. A proletár internacionalizmus, a nemzetközi ' szolidaritás ideológiája és politikája, melyet Marx és Engels dolgozott ki, a munkásosztály társadalmi helyzetéből következik. A kizsákmányolás és elnyomás bármilyen formájának megszüntetése, a munkásosztály gazdasági és társadalmi felszabadítása a tőke uralma alti, nem helyi vagy nemzeti, hanem társadalmi kérdés, amely valamennyi országra kiterjed és a munkásosztály egységes, határozott fellépését követeli meg. A fehérgárd’isták és az imperialista intervenciósok elleni forradalmi harcban a szovjet hadsereg oldalán nemzetközi ezredek, kínaiak és magyarok, lengyelek és jugoszlá- vok, románok és finnek küzdöttek a fiatal szovjet állam s a forradalom vívmányainak védelmében. AMIÓTA MARX ÉS ENGELS a dolgozók felszabadító harcának vezérelveként hirdette meg a nemzetköziséget, a burzsoázia szüntelenül rágalmazza azt A kizsákmányoló osztályok ideológusai és az álszocialisták számtalanszor kijelentették, hogy a hazafiság összeegyeztethetetlen a nemzetköziséggel. Rágalmaikat még csak fokozták a Szovjetunió és a szocialista világrendszer létrejötte óta. «Nemzeti kommunizmusról« fecsegnek, szítják a nacionalizmust, a sovinizmust, ócsárolják a Szovjetunió vezető szerepét. Meghamisítják azt a valóságot, hogy a szocialista országok viszonyát a teljes egyenjogúság, a területi épség, az állami függetlenség és a szuverenitás tisztsletbentartása, valamint a belügyekbe való be nem avatkozás elvei jellemzik. A szocialista országok kölcsönösen segítik egymást. A Szovjetuniótól számunkra nélkülözhetetlen. nyersanyagot kapunk A szocialista országok gazdasági kapcsolataiban fontos helyet tölt be a tudományos és műszaki együttműködés, a tudományos és termelési eredmények kicserélése. A tudományos és műszaki együttműködési egyezmények értelmében a Szovjetunió 1934 ipari, közművi és lakásépítési tervet adott át a szocialista országoknak. Rendelkezésükre bocsátott 4747 műszaki rajzot különböző gépekről, berendezésekről és műszerekről, 1909 gyártási leírást, a hozzátartozó számításokkal, nem is beszélve a rengeteg különböző hivatalos műszaki dokumentációról. Ugyanakkor a Szovjetunió a népi demokratikus országoktól 97 üzemépítési terveit és 912 műszaki gyártási leírást kapott. SZÉLESEDNEK a szocialista országok kulturális kapcsolatai is. Megyénkből például pedagógusok utaztak a Szovjetunióba, Lengyelországba és a Német Demokratikus Köztársaságba. Fiataljaink jártak a Szovjetunióban, Bulgáriában és az NDK-ban. Szakszervezeti funkcionáriusok látogattak el a Szovjetunióba és az NDK- ba. Színházunk főrendezője a Szovjetunióban vett részt tapasztalatcserén. Küldötteink nemcsak tanultak a vendéglátóktól, tanácsot is adtak külföldi barátainknak. Megyénkben is jártak szovjet ipari vezetők, gépállomási emberek és kolhozisták, akik sok értékes tanácsot adtak az iparvezetés színvonalának emelésére, a mezőgazdaság szocialista átszervezésére. Nagy sikert aratott városunkban a világhíres Pjatnyiokij-kórus, az uráli és ukrán együttes, a Kínai Bábszínház és artisták, a Lengyel Állami Cirkusz. A NEMZETKÖZI munkás- mozgalom nagyjai nem egy esetben hangsúlyozták a Szovjetunió vezető szerepét. A tavalyi moszkvai értekezlet ismételten rámutatott arra, ho-gy a szolidaritásban a harchoz szükség van egy központra, egy fejre — ez pedig nem lehet más, mint a Szovjetunió. A Szovjetuniónak, mint a tömörülés központjának a szerepe történelmileg alakult ki. Ez objektív tény, s nem valami agyszülemény. A Szovjetunió a világ első és leghatalmasabb szocialista állama. A Szovjetunió Kommunista Pártjának vannak aránylag a legteljesebb, leggazdagabb és legkeményebb megpróbáltatások ellenőrizte tapasztalatai. Az imperialisták és hazai csatlósaik a tömegek félrevezetése érdekében felhasználják az ideológiai befolyásolás minden elképzelhető eszközét, ■hogy rágalmazzák, bemocskolják a proletár internacionalizmus eszméjét, a szocialista országok összefogását. Az ötvenhatos ellenforradalom napjaiban azt hirdették: «Minden magyar testvér«. De vajon a munkásoknak, parasztoknak testvérei lehetnek-e azok a hiénák, akik rövid emberöltő alatt két borzalmas háborúba sodorták az emberiséget; azok a farkasok, akik megszervezték a fehér terrort s kivégezték Sallai Imrét, Fürst Sándort, Schőinherz Zoltánt, elpusztították Ságvári Endrét és a nép száz meg ezer harcosát; azok a földbirtokosok, gyárosok, bankárok, kulákok és kapitális ták, akik kizsákmányolták, elnyomták és sanyargatták a nép millióit? Nem! E»ek az emberek soha nem voltak, s nem is lehetnek a nép testvérei. Farkas nem válik báránnyá, E nagy «hazafiak« azt mondják, hogy a magyarnak ellensége a romén, a cseh, a szerb. Szeretnék elkábítani az embereket. Pedig világosan kell látni, hogy nekünk testvérünk, barátunk minden munkás, paraszt, értelmiségii, aki küzd a szocializmus megvalósításáért, bár legyen román, cseh, vagy akármilyen nemzetiségű, s éljen a földkerekség bármely felén. Egy közös ellenségünk van; a kizsákmányolás hívei: a szocializmus ellenségei. Dr. Münnieh Ferenc eivtárs, a Minisztertanács elnöke a proletár internacionalizmus eszméjéről szólva az NDK-beli suhii nagygyűlésen mondott beszédében1 kijelentette: »Közös az utunk, közös a célunk, közös eszmék fűtenek bennünket, közös törekvések lelkesítenek — a béke, a szocializmus, a társadalmi haladás magasztos célkitűzései«. Ügyünk ezért legyőzhetetlen! ültetnék, hadd tanuljon emberismeretet, de hadd vértezze fel magát egy életre, hadd tanulja meg, semmi sem éri meg, hogy elveszítse a becsületét ... Hisz minden kiderül egyszer... Egy pillanatra elhallgattunk, valószínűleg mindnyájan végiggondoltuk e dolog helyességét. Akkor én, magam sem tudom miért, megkérdeztem az ülnöknő asz- szonyt. — Mondja, elvtársnő, mi volt eddig a legérdekesebb élménye ott? ... A kérdésre mindenki felfigyelt. Ez talán kicsit zavarta is, de hamar adta visz- sza a választ. — Erre nagyon könnyen megfelelek, mert nem is olyan régen történt... A B.-i ügyet tárgyaltuk... Négy paraszt- ember ült a vádlottak padján ... Ügyük ellenforradalmi eset volt... A poranyagok szerint részt vettek a tüntető felvonuláson, majd az elégetésre váró begyűjtési papírokból néhányat a hónuk alá vágtak ... Egyéb az anyagból nem derült ki... Szimpla ügy, gondoltam, hiszen érvnél sokkal súlyosabb esetek is elénk kerültek már... Engem nem az eset izgatott, hanem, hogy ml van mögötte, amiért idáig került a dolog, a megyéig... A tárgyaláson aztán láttam, hogy jól éreztem meg a fö problémát... A négy parasztember ott ült előttem... Hosszú idő a nyolctíz óra, van elég idő a szemlélődésre ... Rögtön megállapítottam róluk, hogy a leszámítható önigazoláson kívül vallomásaik nem sokban térnek el az igazságtól... Azon a bizonyos napon a présházból jöttek haza, s már jól felöntöttek a garatra... A tömeg ajkkor már bent járt a tanácsházán, s ők közéjük sodródtak. Akkor már készült a máglya a papíroknak ... Egyikük azt mondta nevetve, mámorosán: «-Gyerekek, vigyünk haza emlékbe néhányat belőlük ...« így történt, hogy a hónuk alá vágtak egy- pár darabot... A többit mások elégették ... Egyébként mást semmi különösséget nem csináltak ... Ezután következtek volna a tanúvallomások, de a bíró szünetet rendelt el... Én ezt rendszerint a bírói szobában töltöm el, most azonban kicsit sétáltam a folyosón... Ekkor odajön hozzám egy ember, megszólít, hogy ne haragudjak, valamit szeretne mondani, bár tudja, hogy nem szabad a bíróságot befolyásolni... A község párttitkára volt. Rámnéz és azt mondja: »Tudja, kedves elvtársnő — mert feltételezem, hogy az—, nem ezeken a szegény, politikailag műveletlen embereken kell kezdeni a dolgot... Nálunk például ezek csak a másod hegedűsök voltak, a prímet mások játszották.« A folyosósarokba mutatott. »Látja ott, azt a hosszú bilgerist? Na látja, az volt a főokos nálunk, pedig azt mi iskoláztuk, még szövetkezeti funkciót is adtunk a kezébe. Aztán mikor megjött az a szerencsétlen helyzet, ő volt az, aki először fordított hátat mindennek, végigóbégatta a falut a tömeg élén, ő szónokolt és fenyegetőzött a kommunisták háza előtt, hogy így, meg úgy... Szóval csak azt akarom mondani, hogy nem minden úgy van, ahogy be van állítva a dolog«... Én elképedtem — bevallom. Azt kérdeztem az elvtárstól: »De mondja, hogy került ez így ide?« »Hát úgy, kedves elvtársnő, hogy a bil- geris saját bűnei tafcargatá- sára megszervezte az ügyet. Szorgoskodott és félrevezette egy kicsit a hatóságokat« — válaszolta. Ettől kezdve én a bilgerist figyeltem, aki nem volt tanú — hogy miért, magam sem tudom — és ott ült a vádlottak háta mögött... Nem voltak neki sem túl puha vonásai, mégis elütöttek az előtte ülőktől. Olyan volt, mint egy kimosakodott néhai parasztember, aki bármennyire is öltözködik, ráismerni régi foglalkozására, túl fehér homlokához túl vörös az arc- színe és a puhább vonások sem takarják el a mélyen be- mélve-it árkokat... Szóval figyeltem őt... Kezdetben elégedett volt és mintha szórakozott volna is kicsit. Néz- degélt erre-arra, a mennyezetre, ránk, meg a néhány hallgatóra. Néha elkaptam a tekintetét, az üres volt és semmitmondó ... ; Hanem aztán jöttek a tanúk, s mondhatom, olyan nagyon különöset egy se mondott, azonkívül, amit úgyis tudtunk... Hanem a bilgeris egyre nyugtalanabb lett... Tekintete egyre többször fejezett ki indulatot, néha Sértődötten kapta fel a fejét, máskor ránk nézett, szinte szemrehányóan, hogy miért kérdezünk olyanokat, amilyeneket kérdeztünk ... Már megtettük én is, meg az ülnöktársam is. Meg akartuk ismerni az embereket, más oldalukról is ... S a kérdésekből kialakult az egész kép... Ezek az emberek mind hat elemit, vagy annál kevesebbet jártak, soha pártoknak nem voltak tagjai, a falu pedig azelőtt is mindig ellenzéki volt... Megőrizték volna magukban ezt az ellenzékiséget? ... Alig hiszem, bár kétségtelen, bizonyára sok minden előtt kételkedve, sőt ellenségesen álltak, ami az új világban érte őket... Ettől függetlenül a cselekményig nyíltan nem adták soha jelét ellenvéleményüknek, a falu jó gazdái közé tartoztak, rendesen adóztak, a beszolgáltatásnak is eleget tettek... Csak hát akkor kirobbantak... Mire idáig értünk, késő délután volt, ezután gyorsan peregtek az események. Az ügyvéd és a védők beszédei alatt még egyszer végignéztem őket.,. Mindig ezt teszem az ítélet- hirdetés előtt. Ott ültek mind, civil ruhában, mert szabadlábon várták meg ügyük tárgyalását ... Egyik kövérebb volt, a másik soványabb, egyik alacsonyabb, másik magasabb. És mégis aranyira hasonlítottak... A szélfútt arcuk, a kérges kezük, az egyforma tekintetük, gyűrött bakancsaik, melyekről szinte le sem lehetne vakarni a sarat, a zeig-szerű ruhák... Töprengtem, mit tegyek, s akitor megpillantottam hátuk mögött a bilgerist... Már nem volt nyugodt, inkább gyűlölködő ... S akkor döntöttem... Mikor visszavonultunk ítélet- hozatalra, én azt az álláspontot képviseltem, hogy az igazi bűnösöket nem ezekben az egyszerű emberekben kell keresni, s ha meg is tévedtek, súlyos cselekedetet nem követtek el... Nem mondom, azért volt vita, de a bíró kemény intelmek után felmentette őket, nem kaptak börtönbüntetést. .. Ha önök ott lettek volna, ha látták volna a hatást... A bilgeris meg sem várta a végét, becsapta az ajtót, ezek négyen meg nem szóltak semmit, de a szemük mindennél többet mondott. Szóval minden úgy történt, ahogyan máskor is lenni szokott. Kihirdették az ítéletet, utána visszamentünk a bírói szobába, még beszélgettünk néhány dolgot a másnapi ügyekre vonatkozóan, aztán felöltözködtünk, s ekkor történt, amiért ez a legérdekesebb esetem ... Kicsit várt, ivott a teájából. Mi pedig nem törtük meg a csendet... — Megyek lefelé a lépcsőkön — folytatta —, hát látom, hogy ott a kapubejárónál, de még belül a lépcsőknél áll a négy ember ... Mikor leérek és ki akarok lépni a kapun, odaáll elém a legöregebb, leveszi a kalapját és azt mondja: »Ne haragudjon, elvtársnő — így mondta, elvtársnő —, hogy megszólítjuk, de valamit mondani szeretnék itt mindnyájunk nevében.« Én megálltam, mire az nagyot lélegzett és szinte kirobbant belőle: »Tudja, leemeljük a kalapunkat ez előtt a kormány előtt... Merthogy mi már otthon elbúcsúzkod- tunk a kis családunktól... Hiszen mi tagadás, hibáztunk ... De hogy mégis ez történt, tudja, ezt mi nagyon megjegyeztük magunknak«... Kalapját még mindig kezében tartotta, s úgy láttam, mintha remegne a bajusza ... »Tudja, elvtársnő, mi most itt megfogadtuk, hogy többé ezt a kaput nem lépjük át, amíg mi élünk.« Hát elvtársak, én hallgattam, és szinte mellbevágva álltam ott... Éreztem, most tanúja vagyok egy folyamatnak, mely emberek lelkében pillanatok alatt teremt új helyzetet... Nem tagadom, naigyon jó érzés vett rajtam erőt — kezet fogtam velük és azt mondtam nekik: »Elhiszem maguknak, elvtársak.« Igen, én is azt mondtam, elvtársak. Pedig hát tudom, sok minden választ még külön bennünket, de viszont azóta azt is még jobban érzem, sokkal több az, ami összeköt ... Hát ez volt az ülnöknő legérdekesebb esete. Történt 1958-ban. Másfél évvel az ellenforradalom után. Csákvári János
