Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-23 / 70. szám
Vasárnap, 1958. március 23. 7 SOMOGYI NÉPLAP eaie AZ IRODALMI MELLÉKLET PRÓZAI ÍRÁSAIHOZ E ' N AZOK KÖZÉ a valószínűleg sokak közé tartozom, akik őszintén örülnek annak, hogy megalakult a Somogy megyei író-csoport. 1956 őszén komolyan aggódtam az akkor tervezett megalakulást illetően, mert az írócsoport akkori lázas szervezői tollúkat már előre az akkori írószövetség köszörűjén élesítették és hangvételüket a »Petőfi Kör« intonációja kísértette. Felesleges most arról külön beszélnünk, hogy ez az «aggodalom milyen jogos volt. JA lényeg az, hogy alig egy évvel az ellenforradalom vihara utón, amikor áruló íróink odakirm hangosan gyaláztak (és gyaláz- nak) hazát és hitet, amikor az itthon maradottak .még mélyen hallgattak és hallgatnak, Somogy megyében becsületes írástudóink újraeszméltek megváltani tévedéseiket, s hitet tenni, az új, az igaz melletf. Ez mindenképpen örvendetes. De biztató az alakuló ülésükön megfogalmazott, s később közreadott programjuk is, bár megvalósításáért még elég sokaikkal és elég sokat kell vitatkozni. Ezért figyeltem és figyelem — hol fogyó, hol növekvő reménnyel — minden megmozdulásukat: -nekilendüléseiket és bukdácsolásukat. A mienk ez az írócsoport, s az életéért és tevékenységéért való féltő és szerető aggódás adta kezembe most is a tollat, amikor -az eltelt negyedév prózai terméséről szeretnék néhány gondolatot leírni. Mindenképpen jogunk van megállapítani, hogy az írócsoport feladatának megvalósításából az »oroszlánrészt« (ha van ilyen) a prózaírók vállalják, vagy legalábbis eddig ők vállalták. Erre — halványcin bár —, de Kellner Béla is utal a »Korszerű irodalmat« c. cikkében, amikor megállapítja, hogy a prózaírók »némelyike _. .-megkísérli megoldani a maiság szükségesnek érzett követel- IrLényét«. Nem kívánok vitatkozni Kellner elvtárssal, mert alapjában véve igaza van, de úgy érzem, hogy kicsit igazságtalanul szűkmarkúsága miatt kiegészítésre szorul. Az igazság tudniillik az, hogy a prózai írások csaknem mm- denike felveti a »maiság szükségesnek érzett problémáit«, s .azok a »némelyek«, akik nem kifejezetten vetik fel ezeket a kérdéseket (A hazug barát, A freskó, Gimnazisták — bár ezekről is lehetne vitatkozni), éppen olyan kevesen vannak, mint a költők közül azok, akik felvetik. Míg Boros Dezső ösz- szefoglalójában jogosan panaszkodik, hogy » ... van táj- tkép melankóliával és anélkül ... vers az ősz virágairól, a vízparti őszi estékről, a holdsugárról ... búsuló fűzfáról stb., addig emitt együttérzőnk vagy együtt érezhetünk a 19-es üldözöttekkel (Börtönemlékek, Emigrációban), iszonyodunk az ellenforradalom aljasságától dEmber, honnan indultál!, Az öreg harcos), örülünk gyermekeink lelkesedésén (Vaskerék), sajnáljuk elesettségüket (Úton) -s erősödik a tisztaságba, hűségbe vetett hitünk (Hűség, Tavaszi láz). A TÉMA VÁLASZTÁSSAL tehát lényegében nincs ''baj, bár egy lépéssel itt is tovább lehetne és kellene is menni. íróink egy kicsit megrekedtek. Somogyi Pál 1919- nél, a többiek közül némelyek a második világháború táján, ismét mások pedig 1958-nál. Nem arról van szó, hogy helytelen a tegnapról — különösen a mi tegnapunkról — írni a -mának. Ez jó és szükséges dolog. De írni kell szorosabb értelemben is a máról —a holnap miatt. Állami, politikai és társadalmi életünk újjászületőben van. Akik bábáskodnak e nagyszerű vajúdásnál, azok az emberség és becsület mellett tettek és tesznek naponta hitet. A néphez fordultak, s hősi erőfeszítéseik nem maradtak válasz nélkül. Ki ne érezné, hogy életünknek új íze és színe van? Ki ne látná, hogy míg egyik kezünkkel a sebeket gyógyítjuk, a hibákat javítjuk, a másikkal 4L módon és újat építünk? / szemünk előtt áll be az építők sorába a nép: a munkás, aki életének újra megtalált céljáért és értelméért lelkesedik; a paraszt, aki .bölcs higgadtsággal termel, g az, értelmiség mind nagyobb része, amely kétkedésének legyőzése után egyre teljesebb odaadással vállalja az alkotás küzdelmeit. Ez a szorosan vett maiság reális valósága, s ennek nemcsak pátosza, hanem puszta témái is hiányzanak prózai írásainkból. _j Természetesen e kívánalomként felvetett gondolat nem jelenti, hogy a témaválasztás — jelenlegi formájában is — ne érdemelne dicséretet. Más kérdés — és itt Kellner Bélának van igaza — a kiválasztott témák megoldásának mikéntje. Itt lényegesen kevesebb a dicsérni való, s tényleg inkább csak kísérletekről van szó, bár hozzá lehet és kell is tenni, hogy a kísérletek becsületes szándékúak és nem is mindig sikertelenek. (Sajnos azonban a szándék egymagában nem elegendő!) Eszmei szempontból — és itt a formáról még nem beszélünk — egy sor írás egész megnyugtatóan oldja meg a felvetett problémákat. Ilyenek: a Cserebogár, Ütőn, Ember, honnan indultál!, Vaskerék és a Tavaszi láz címűek, amelyekben a megoldás nemcsak befejezetté teszi a műveket, hanem itt-ott előremutató is. Nincs komoly kivetni való néhány másik írás megoldásában sem, de akadnak elhibázottak is. Az igényesebbek közül hármat nem hagyhatunk szó nélkül. Az első az Emigrációban című írásnak »A segély« című része. Igaz ugyan, hogy ennek megoldásában lényegében egy ártatlan csínytevésről van szó, s hogy erre a »leleményességre« a szükség viszi rá a szereplőt, s az is igaz, hogy a zsidó rabinus rószedésének humora el is férne hangulatos epizódként egy A TTIT Somogy megyei szervezete a közelmúltban tartotta tisztújító közgyűlését. Ezt megelőzőleg az irodalmi és művészeti szakosztály' tagjai szakosztályi ülésen tárgyalták meg az elmúlt négy évben végzett munkát és ennek alapján a szakosztály jövő célkitűzéseit. Az irodalmi szakosztály 1953. szeptember 20-án alakult meg. Az azóta elmúlt több mint négy esztendő alatt 563 előadást tartottak a szakosztályi tagok 41 035 hallgató előtt. A témakörök megválasztása általában azt mutatja, hogy a régi szokványos magyar irodalmi témák mellett egyre nagyobb teret kaptak a világirodalom leghaladóbb jellegű nagyságai (mint pl. Tolsztoj, Gorkij, Shakespeare, Moliére, Heine stb.) és szembetűnő a közeledés a legújabb kor magyar irodalmához, sőt a mai magyar irodalom kérdéseihez is. A témakörök megválasztásán túl a feldolgozás módja is egyre jobban megközelítette a korszerű marxista irodalomelmélet és irodalomkritika követelményeit, bár jól .tudjuk, hogy ezen a téren még igen sok a tennivaló, különösen, ami a szakosztály tagjainak önképzését, ilyen irányú nevelését illeti. Jólesik : visszaemlékezni, milyen hasznosak voltak az évenként megtartott szakosztályi ülések, melyeken a tagság jelentős részének aktív bekapcsolódásával nemcsak az előadássorozatok összeállításának lehetőségeit, hanem legalább ugyanilyen mértékben megvitattuk az irodalmi ismeretterjesztés világnézeti és politikai célkitűzéseit is, vagy például 1955. decemberéljen I ándiv Pál részvételével az élő magyar irodalom ismertetésének problémáit. Hiba volt, hogy a szakosztályi ülés 1957-ben elmaradt. Ez azonban azzal magyarázható, hogy az ellenforradalom éppen az irodalmi kérdések tekintetében okozta az emberek fejében a legnagyobb zűrzavart, ami csak az 1957-es év vége felé kezdett letisztulni, így az 1953-as év feladata lesz majd, hogy az 1956 októberéig jól megindult belső szakosztályi munka fonalát ismét felvegye és továbbfejlessze. Nagy visszhangot keltettek és nem egyszer a sajtóban és hosszabb lélegzetű írás sokrétűbb szerkezetében, itt azonban mégis hibás, mert ebben az eléggé egysíkú írásban semmit sem mond, s nincs összhangban az írás különben komoly hangvételével sem. Súlyosabb megoldási hibái vét »A freskó« írója, aki meg- öngyilkolja hősét ahelyett, hogy a romokon is diadalmaskodó élet új, nagy alkotását újrakezdesse vele. És sajnos/ nem hiba nélkül való a különben legtehetségesebbnek ígérkező Csákvári János Hűség című írásának befejezése sem. Annak ellenére, hogy szép és megható írás, s hogy az élet szép számmal produkál is szereplőjéhez hasonlókat, valahogy mégsem tudunk belenyugodni abba, ha az író mondanivalójának végső kicsengése szerint különös erénynek számít a családalapításról és az egyéni boldogságról való lemondás. Az író sok emberi melegséggel, igen rokonszenves fiatalokat rajzol, s éppen ez növeli lemondásuk felett érzett lehangoltságun- kat. Az anyai szeretet nem igényli az ekkora áldozatot jelentő lemondást, viszont a férfiúi bátorság — és a címadó hűség is — egy kicsit szeplőssé válik, ha a lányt, akit nagyon szeret, csak azért nem veszi el, mert 9 testvérét segíti. A megoldások tartalmi részének a helyszűke miatt ily elnagyolt érintése után vessünk néhány pillantást a formai megoldásokra: a szerkezetre, az ábrázolás módjára és eszközeire, nyelvezetre. A követelmény e téren is a célból fakad. A művészi megélőszóban szenvedélyes utócsatározásokra adtak alkalmat a TTIT klubjában rendezett irodalmi viták. Ezeknek a vitáknak legpozitívabb oldala az volt, hogy az egymással ellentétes nézetek szabadon megnyilvánulhattak, hogy sikerült olyan légkört teremteni, melyben a személyeskedések legkisebb csípős íze nélkül tudományosan alátámasztott, va.gy tudományosan alig alátámasztható, de sokszor igen népszerű irodalmi nézetek ütköztek meg egymással. Hiba lett volna, ha a vitatkozók nézeteiket ilyen vagy olyan ok miatt nem merték volna elmondani. De még súlyosabb hiba lett volna, ha a szakosztály tagjai és a vita irányítói a korszerű tudományos irodalomszemlélet alapjára helyezkedve a helyszínen nem cáfolták volna meg azokat a helytelen nézeteket, amelyek nem előre mutatók, nem a haladást szolgálják a mi társadalmunkban. Mivel ez minden esetben megtörtént, a viták végső kicsengése, tanulsága mindig pozitív, építő jellegű volt. Az érdeklődésre pedig, amit ezek a viták kiváltottak, jellemző például, hogy a G. B. Shaw művészetének és a Warrenné mestersége színpadi előadásának értékeléséről rendezett vitaest a kora délutáni óráktól egészen az éjszakai órákig eltartott, anélkül, hogy a jelenlévők érdeklődése csökkent volna, de ugyanilyen érdeklődést keltett például az Ibsenről, Szabó Dezsőről, Juhász Gyuláról, Babitsról, Kosztolányiról, az esztétika alapkérdéseiről, József Attiláról, a mai magyar irodalom kérdéseiről rendezett vitaest. Meg kell említeni, hogy a szakosztály tagjai elég alaposan kivették a részüket az írásos tudományos ismeret- terjesztésből is. Mégpedig nemcsak a Somogyi Néplap, hanem egyesek a szegedi Tiszát áj és a budapesti Népművelés hasábjain ás. Igaz, az is, hogy nem egy fontos irodalmi évfordulóról nem emlékeztünk meg, vagy pedig -nem volt megfelelő színvonalú. A szakosztály munkájának jelentőségét mutatja, hogy si- íkerült igen jó együttműködést teremteni á megyei műformálásnak az a célja és feladata, hogy a valóság kiragadott részlete ne a rész benyomását keltse, hanem úgy álljon előttünk, mint egy zárt egész. A szerkezet a mű tartalmának feldolgozását, elrendezését jelenti: a mű részeinek és az egésznek kölcsönös kapcsolatát. A valóság kiragadott részében meg kell találnia az egészre jellemző okokat, ki kell emelni a lényegeseket és elhagyni a lényegteleneket. Egyszóval: a szerkezet az az eszköz, amellyel a reális társadalmi jelenségek összefüggéseit feltárjuk és megvilágítjuk. A szerkezet jelenti tehát a műben a művészi rendet. E néhány megállapítás — tudom — bosszantóan iskolás ízű. Nem is akarok senkit kioktatni, legkevésbé az írókat, akik ezt nálam valószínűleg sokkal jobban tudják. Hogy mégis felvetem ezeket, annak az az érzés az oka, ami a tárgyalt írások olvasásakor támad bennem: legtöbb írónk úgy járt, mint az iskolás, aki jól tudja a szabályt, de sokszor bajba kerül, ha azt alkalmazni kell. K étségtelenül á szerkesztés, a művészi megformálás a leggyengébb oldala az írásműveknek. Egykét esetben már-már aggasztó az igénytelenség (a lektorátus igénytelensége is!), s félő, hogy ez előbb-utóbb magával hozza a provincializmus veszélyét is. Az erőtlenségtől, a szürkeségtől, az aránytalanságtól, a homályosságtól, a szétesés veszélyétől és a pongyola, néha csikorgó nyelvezettől nemi mindig mentesek velődési osztállyal irodalmi estek és népfőiskolái előadások, a Megyei Könyvtárral világirodalmi előadássorozatok (ezen belül sorozatos előadások a népi demokráciák irodalmáról), a Magyar— Szovjet Baráti Társasággal szovjet tárgyú előadások rendezése, a Hazafias Népfronttal pedig a falusi kultűrmun- ka területén. Igen jónak ígérkezik a szakosztály kapcsolata a Hazafias Népfront írócsoportjával az élő magyar irodáimat érintő ismeretterjesztés és az időszerű irodalmi kérdések megvitatása szempontjából. A kiemelkedő rendezvények közül meg kell említeni az 1954., 1955. és 1956. évi irodalmi esteket, melyeken Tamási Áron, Simon István, Rideg Sándor és Jobbágy Károly léptek fel, a somogyi írók közül pedig Somogyi Pál és Takáts Gyula műveit mutatták be. Évfordulós nagyobb rendezvények voltak Csokonairól, Vörösmartyról, Heinéről és József Attiláról. Az 1957-es évben az irodalmi szakosztály is a többi szakosztályhoz hasonlóan szabad- egyetemi előadássorozatot indított »Balassitól a XX. századig« témakörből. Marcaliban és Tabon a népfőiskola keretében voltak irodalmi előadások. Az irodalmi szakosztály keretén belül önálló -nyelvészeti csoport is működött Papp Antal tanár vezetésével. A nyelvészeti csoport tagjai magyar nyelvi tárgyú tanfolyamokat rendeztek a Megyei Tanáccsal együtt. * * * A művészeti szakcsoport 1953. október 1-én alakult meg a szakosztályon belül. Az elmúlt négy év alatt 168 előadást tartottak a tagjai 17 811 hallgató előtt. A számok maguk itt is csak felületesen jelzik a munkát, amit a szakcsoport tagjai végeztek. Mind a képzőművészeti, mind a zenei tárgyú előadások témája igen változatos volt. Felölelték a magyar, sőt somogyi vonatkozásokat és bemutatták igen gyakran hanglemezről játszott hangversenyek, operaelőadások formájában, vagy a képzőművészet remekeinek levetítéséviel a somogyi népdaloktól, Ráppl-Rónai, még a legjobb írások sem, többségük pedig sajnos eléggé bővelkedik e hibákban, vagy sokban e hibák közül. El persze nem jelenti azt, hogy nem születtek élvezetes írások (Cserebogár, Hűség, Ember, honnan indultál!), melyekben a legkitapinthatóbb a felépítettsóg, melyek arányai a mondanivaló fontosságához mérten a legharmonikusabbak, képszerű ábrázolásuk a leghitelesebb, s nyelvük és stílusuk a legízesebb, legjobban a mondanivalóhoz mért, persze az irodalmi melléklet írásai között. Gondoljunk itt a Cserebogár-nak az iskola törvényei mögé lekushadó kis hősére, akinek mamája (itt nagyanyát jelent) úgy görbíti rá ujjait egy fényes forintra, a Hűség kitűnő tagolására és vonzó alakjaira, vagy gondoljunk az Ember, honnan indultál! döbbenetes, irtózatot ébresztő első képére, mint a kifejlett, igen jól sikerült lélektani indoklásának eszközére. (A második rész, sajnos, inkább leírt, vagy megmagyarázott, mint megformált s ezért- lényegesen erőtlenebb, bár így is igen becsületes és rokonszenves szép emberi önvallomás.) A sor azonban ezzel csaknem be is zárul. Egy másik fajsúlyú kategória következik, melyre az a jellemző, hogy eltűnik benne a képszerű ábrázolás, a lélektani és logikai indoklás halvány vagy hiányzik, s a szerkesztés is töredezett. A Tavaszi láz egyéb? ként vonzó alakja pl. sokkal hitelesebb volna, ha a férfi Kunffy Lajos műveitől kezdve a világ legnagyobb szellemeinek az alkotásait is. így Goya, Munkácsy, Rjepin, Csajkovszkij, Musszorgszkij, Borodin, Puccini, Haydn, Verdi, Beethoven, Bartók stb. nevei szerepelnek sűrűn az előadások címei között. De nem ritkák az olyan témák sem, mint például »Az új Kína művészete«, »A mai élet a szovjet képzőművészetben«, a szovjet, román, majd a lengyel filmművészet stb. A színművészet kérdései is fontos helyet foglaltak el mind az irodalmi szakosztály, mind a művészeti szakcsoport munkájában. így nem utolsó sorban több vitaesten foglalkoztunk a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásaival. Ilyen volt Warrenné mestersége említett megvitatása, Csiky Gergely Buborékok c. víg játékának és színházi előadásának megvitatása Hegedűs Géza író vezetésével, vagy Németh Antal rendező előadása »A Csongor és Tünde a színpadon« címen, ankét a Csiky Gergely Színház terveiről és így tovább. * * * összegezve elmondhatjuk, hogy megyénk szellemi életét jelentős mértékben igyekezett felpezsdíteni, mozgásba hozni a TTIT irodalmi és művészeti szakosztálya is a maga szakmai területén. Vannak a jövőre vonatkozó, vagy már részben megvalósult érdekes tervek, melyek az eddigi munka továbbvitelét, tökéletesítését jelentik majd. Hangsúlyozni kívánjuk azonban, hogy mindennél fontosabb a szakosztály belső munkájának az erősítése. Azt kell elérni, hogy a szakosztálynak minél több olyan előadója legyen, akik a marxista esztétika szempontjai szerint végzik a tudományos irodalmi ismeretterjesztést. A cél az — ahogyan az elnökség közgyűlési jelentése is világosan kimondja (ami az irodalmi ismeretterjesztésben ma különös jelentőséget kap népi demokráciánk életében!) —, hogy túljutva a »szocializmus elvont igenlésén«, magunk mellé (a szocializmus ügye mellé) állítsuk az értelmiség túlnyomó többségét. Dr. Bellyet László szakosztályi elnök A TTIT IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI SZAKOSZTÁLYÁNAK NÉGYÉVES MUNKÁJA erényeit nem saját maga, vagy az őt megszerezni akaró asz- szony mondaná el, hanem’egy harmadik személy, esetleg éppen az asszony férje. Ezen keresztül kellene éreztetni azt a barátságot, amelyre itt csak 1 nagyon halvány utalás történik, s amely végül átsegíti a kísértésbe hozott férfit így talán a férfi által önmaga elé felállított erkölcsi normát is jobban motiválhatta volna az író. Ezt mindenképpen megérdemelte volna a háromnegyed részéig töretlen, s egészében pedig újszerű, élvezetes és társadalmunk egyik égetővé vált problémáját tár-i gyaló írás. —4 Az Utón c. írásnak erényei mellett az az alapvető hibája, hogy a lélektani rajzot az egyre súlyosodó körülmények kívánalmai szerint nem tudja fokozni, hanem ismételten visszatérő azonos eszközökkel festi. Alakjai sem eléggé sajátjai az írónak; a kiábrándult és menekülő gyermek képe mögött túl erősen ötlik fel Nyilas Misi, s csavargójában is visszakísért Lapaj, a híres dudás. Nem érdemtelen írás » Vaskerék sem. Témájának kimerítése — nemzetgazdasági fontossága ellenére is — az irodalmi veret szempontjából sekélyes marad. A jó gyermek- és elfogadható parasztábrázolása mellett ezért is hagy kissé propagandisztikus szájízt. A FENTI KÉT CSOPORTBAN nem szereplő írásokat a lektorátus jobban megszűrhette volna, s a Gimnazisták címűt teljesen ki kellett volna hagynia. »Az öreg harcos« szerkezeti gyengeségeit és aránytalanságait is nehezen szíveljük, a »Gimnazisták«^ azonban egyáltalán nem tudjuk megemészteni. Azt hiszem, fölösleges bizonyítani, hogy pedagógiai szempontból is mennyire hibás az az írás, amelyben az alig 15 éves kislánynak »csókolja újra, egy végtelenségig a száját, szemét, haját, halántékát, csuklóját és forró nyakának azt a kis részét, amihez a kabát alatt ‘hozzáférhet ajkaival« az ugyancsak alig serdülő diák. De a pedagógiai meggondolásoktól függetlenül is hamis a kép, mert a fiatalok szerelmét általában nem a túlfűtött erotikum, hanem a tisztaság, a bizonyps- fokú 'tartózkodás és az esz- ményitett.ség jellemzi. Ha pedig elszigetelten, vsjgy kevésbé elszigetelten másmilyen tünetekkel is találkozunk, akkor ostoroznunk kell azokat írásainkban és olyan színben feltüntetni, mint amik így természetesek és követésre méltóak. Nem hagyhatjuk szó nélkül kifejező eszközeink, nyelvezetének művészietlen, s ném egyszer ízléstelen voltát sem. Az ilyen kifejezések, mint piszokság, vízkóros tehén, hülye (sokszor), hólyag, rohadt és barom osztálytársak stb. semmikénnen nem szolgálják ifjúságunkban az igényes irodalmi ízlés kifejlesztését és nem példázói a kultúrált magatartásnak sem. És a mondanivaló? Körülbelül ennyi: Vannak esetek, amikor a serdülő gyermek az élet legkisebb jelenségeit is elég nagynak érzi ahhoz, hogy saját tragédiáját lássa meg benne. Ez így igaz is! De miért kell ezért ellenségét láttatni szüleiben, testvéreiben, tanárokban, mindenkiben? Ha az írót nem ihleti meg egész fiatal diákságunk egyetemes problémája, ne írjon róla! Joga van ilyen témát is feldolgozni, de ennyi torzítás csaknem bűn! És mindezek ellenére, mégis azt tanácsoljuk Csató Jánosnak, hogy Írjon. Minden torzítás ellenére, írásának alakjai élriek, írása eleven, s ha levetkőzi hibáit, még sokat gvönyöirködhetünk vitathatatlan tehetségében. E zeket a megjegyzéseket tartottam a legfontosabbaknak, s így — sok más kérdés elhagyásával — ezeket írtam le. Toliam az ügy komolyságához méltó felelősség érzete vezette, s az írás ama komolyan vevése, mely íróink iránti tiszteletemből is fakad. TÓTH MARTON
