Somogyi Néplap, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-02 / 52. szám

4 SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1958. március i, Ä kémé eny — Elbeszélés em bér Forró júniusvégi délutánon egy legény ballag végig a fa­lu néptelen főutcáján. A ke­zében zöld katonaládát cipel, most szerelt le a katonaság­tól. Benéz a kis udvarokba, csettint egyet a bokrok alatt hüsölő kutyáknak, aztán be­nyit egy fenyőforgács illatú, ódon kis asztalosműhelybe. — Adj isten, Ignác bácsi! A sovány, zöldkötényes mester abbahagyja a fűrésze­lést, leveszi a térdét a desz­káról, vidáman felnéz: — Nini, János! HM megjöt­tél? Leszereltél?- Le. — Na, éppen ideje. Apád holnap kezdi el az aratást. Délelőtt volt itt nálam. — Tudom, megírta. Az őszi árpát kezdi. Hanem tudja-e kivel utaztam, Ignác bácsi? — Kivel? — A fiával. Az is most jött haza ... onnan. Az asztalos homlokán ko­mor ráncokba szalad a bőr. A keze, amelyet előbb még nyu­godt barátsággal nyújtott szo­rításra, most reszketve simít­ja le a kötényéről a fűrész- port. Szürke szemei hidegen pillantanak a legényre. — Azzal nem utaztál, mert nekem nincs fiam! — Nincs? — kérdi megüt­közve a legény. — Nincs. Hallgatnak. Mindkettő gon­dolata sötét szárnycsapások­kal járja a múltat. — Azért csak a fia az, ha meg is történt vele három évvel ezelőtt a szerencsétlen­ség ... — Mondtam már, hogy nincs fiam! Ha idejön, átné­zek rajta, mint az üvegen. Nem ismerem. A temetésére se mennék el, ha meghalna! Az öregemberen sötét vi­har tombol át. A homloka pi­rosra gyullad a belső erőfe­szítéstől, sovány, barna kar­jain vesszőként dagadnak az erek. Hirtelen egy gyanú vil­lant át rajta, mint fekete fel­hőkön a villámlás. — Téged talán ő küldött ide, hogy puhatolózz nálam? — Nem küldött. Nem is jöt­tem volna. Csak a vonatban kérdezte, hogy vannak a szü­lei? Nem betegek-e? — Mondtad volna neki, hogy nem ‘vagyunk betegek. Ml meghaltunk a számára. Akik halottak, azok már nem betegek. A legény komor arccal hall- fíMjoj az öregember kifaka- dósait. — Ej, ej, Ignác bácsi, ne le­gyen már olyan keményszí­vű. — Nem vagyok keményszí­vű. Csak nem ismerem. Meg­sirattam és eltemettem azon a reggelen, mikor megláttam a rendőrpuskák között. Azóta halott. Ne beszéljünk róla többet. A keze mozdulata tele van fájdalommal és keménység­gel. Felemeli a fűrészt és to­vább dolgozik. De mintha a lelke belső hangja lenne, a fűrész nehéz sóhajtásokkal, hörögve szalad a fában. Az asztalos azelőtt vidám ember volt. Eljárt a kocsmá­ba, borozgatott, politizált. Mint tanácstag, társadalmi kötelességből részt vett sok gyűlésen, szüreten, lakodal­mon. Három évvel ezelőtt azonban a fia, aki már fiatal házas volt, valami kocsmai verekedésből eredően gyil­kosságba keveredett. Sörös­üveggel fejbevágta a vetély- társát. Aki ismeri a falusi életet, az tudja, hogy az ilyesmi in­kább szerencsétlenség, mint bűntény. A baj ott volt, hogy a sörösüveg keményebbnek, az áldozat feje meg lágya b b- nak bizonyult a szokottnál. Mire a fiú kijózanodott, meg­jöttek a rendőrök. Lefogták. A törvényszék három évi fegyházra ítélte. Az asztalos majdnem bele­pusztult ebbe a tragédiába. Lemondott a tanácstagságá­ról. Komor lett, szótlan és embergyűlölő. Visszahúzódott a házába, mint a csiga. A műhelyén és az otthonán kí­vül alig látta valaki. Az asztalos felesége estefe­lé bement a faluba. Félóra múlva lelkendezve szaladt haza. A szeme tele volt könnyel. — Te IgnácI Megjött! Ki­szabadult ma délután! Az asztalos éppen deszkát mért a sárga collstolckal a gyalúpadon. Fel se tekintett, úgy mondta: — Tudom. — Tudtad? És nekem nem is szóltál róla? — Minek szóltam volna? De te talán ott voltál nála? Beszéltél vele? A hangja fenyegető volt és felháborodott. A felesége ijedten tiltakozott: — Dehogy beszéltem. A szomszédék mondták. Azt is mondták, hogy a hét végén megérkezik a felesége. — Hát többet ne járj arra! Nincs neked semmi dolgod ott! Az asszony szó nélkül ki­fordult a műhelyből. Az asz­talosék nem beszéltek többet a börtönviselt fiúról. Az sem látogatta meg őket. Ha az ut­cán meglátták, messzire elke­rülték. Lassan eljött az ősz. A me­zőről hazatérő kocsikon óri­ási, cinóbersárga tökfejek vándoroltak haza az udvarok­ba s az ereszek alatt hosszú fürtökben száradt a kukorica. Egy hideg, szeles napon mégis előjött a szó a fiúról. Ebédnél ültek, amikor az asz- szony csendesen az ura vál­lára tette a kezét. — Ma láttam a feleségét. Tudod, hogy gyerekük lesz7 És mindjárt elsírta magát. A konok ember hallgatott. Nem evett többet. Odaállt az ablak elé és nézte a háza előtt álló gesztenyefákat, amelyekről az utolsó levele­ket, tépte a novemberi szél. December közepén, az első hóharmat után az asszony ijedten futott a műhelybe: — Te Ignác, hol van a téli­kabátod? Elő akarom venni a szekrényből, hogy kikefél­jem, hát nincs bent. ósak nem lopta el valaki? — Ne beszélj bolondokat! — Hát akkor hol van? Az öreg zavarodottan sze­gecselt valami ládán. Dörmö- gött. Aztán felállt. — Hát izé.., tudod... na­gyon öreg volt már. Eladtam, mikor elmentél búcsúra. Majd veszünk másikat, — Jézusmária! Kinek adtad el? — Hát izé... egy idegen­nek. De Iá fizette. — Idegennek? Te Ignác, nem mondasz te igazat! Az öreg hirtelen méregbe jött. Rácsapott a kalapáccsal az asztalra, hogy porfelhőt eresztett Iá magából. — Mit vallatsz engem7 Tudhatod, hogy... neki ad­tam. Nézze meg az ember! Még te beszélsz? Te teszel nekem szemrehányást? Hát a te téli, meleg kendőd hol van? Meg az új cipőd? Meg a zöld szoknyád? Azt hiszed, nem láttam a feleségén? — Jézusmária! Mikor lát­tad? — Mikor? Csütörtökön, amikor deszkáért jártam. Az asszony hirtelen elérzé- kenyedett. A szemére nyomta a zsebkendőjét. — Hát Istenem, mikor olyan szegények... De azt a gyönyörű kabátot... azt na­gyon sajnálom... — Fene volt, nem gyönyö­rű. Nyolcéves volt. Majd ve­szünk másikat. — De miből? Mikor te olyan könnyelmű vagy! Teg­nap is eUcüldted azt a vevőt, pedig két szoba bútort akart nálad rendelni. Az öreg magabizóan legyin­tett. — Majd jön másik. Nekem mindig van munkám. — Van, de mit érünk vele? Nem tudsz dolgozni. Azt mondtad a vevőnek is, hogy megrokkant a vállad, fáj a karod, nem tudod vállalni. — Azt nem azért mondtam. — Hát miért? Az asztalos bosszúsan hú­zogatta a vállát. Hadonászott a kalapáccsal, collstokkal. — Miért? Miért? De nehéz fejed van. Hát, hogy ahhoz a... másikhoz is menjenek. Tudhatod, hogy csak ketten vagyunk a faluban asztalo­sok. ő, meg én... Annak is legyen valami munkája! Jelige: Falusi csend. EREDMÉNYHIRDETÉS Az MSZMP Megyei Végrehajtó Bizottsága, a Megyei Tanács VB., a MÉSZÖV és a Somogyi Néplap Saerkasatősé- ge tehetségkutató irodalmi pályázata lezárult. A bírálóbi­zottság döntését az alábbiakban közöljük: ELBESZÉLÉS, NOVELL A: I. díj megfelelő pályamű hiányában nem került kiosz­tásra. II. díjat, 800 forintot nyert Pauló Mihály: Emberpiac cí­mű elbeszélése. III. díj: 600 forintot nyert Szabó György: Hullámsír cí­mű pályaműve. A bíráló bizottság 100—100 forint jutalomban részesí­tette: Bárdy László: Ember, honnan indultál, Kiss Zita: Az első fehér hajszál, a » Kacaj« jeligével beküldött: Disznótor és a »Pacsirtaszó« jeligével beküldött: Sötét árnyak ekné pályaműveket IRODALMI RIPORT: I—II—III. díj nem került kiosztásra. 150 forint jutalomban részesült Virányi Pál: Úton, fa­lun, tanyán című riportja. VERS: I. díj: Nem került kiosztásra. II. díjat, 600 forintot nyert Nagy Jenőné: Hólabdák cí­mű verse. A bírálóbizottság a pályázati kiírástól áttérőén két III. díjat adott ki 400—400 forint értékben. Egyiket Tö­rök Zsófi: Nézem a holdat, másikat a »Kegyetlen« jeligével beküldött: Balatoni hajnal című vers nyerte. Végül 100 forinttal jutalmazta a bírálóbizottság Rese- terits István: Érik a meggy, és Beraáth Elvira: Patak cí­mű versét. Tehetségkutató irodalmi pályázataink részletes értéke­lését jövő vasárnapi számunkban közöljük. A pályadíjak kiosztásának helyét és időpontját későije közöljük olvasóinkkal. NAGY JENŐNÉ: Hólabdák — A göngütés delet jelent, utána meg híreket hallják — beszól a rádió. Kint nagy pelyhekben hull a faó. Vígan van a gyereksereg. Végre hólabdázni lehet! Míg nézek át az ablakon, közben félfüllel hallgatom, hogy békés városok felett repülők atomterheket szállítanak nap-nap után Csak a szívem remeg csupán. De az nagyon! Gyermekemet, — ki hólabdázni úgy szeret, féltem én, míg a kis csapat vidáman szórja a havat. Átok reá! ezer halál. Ki más játékot nem talál mint békés álmaink felett ato n bombával fenyeget. Kérdjenek meg minden anyát, Ki magzatának éltet ád: Nem igaz, hogy nincsen kiút! Mi nem akarunk háborút! Pályázatunkon 11. dijat nyert. TÖRÖK ZSÓFI: Nézem a holdat.. Nézem a holdat függönyön ót. Csipke borítja arculatát. Sok kusza minta Szőtt, puha, titka Sejteti csak tőrt fénysugarát. Nem vidor, nem súg éji regét, Nem tüzesíti a csók erejét* Börtöne zárja. Fojtja a fátyla, Mint arab asszonyt — rég Fatimát. Társa e karcsú, tűzszemfl lány, Leple, kinek leng őz-derekán... S vad-szemű délben. Lágy szélű éjben Cs-dala zümmög vér-ajakán: »Nap tüze lángol, — s éj szín a létí Asszonyi sóhaj szállja egét! Szolga a sorsa, Könnyes a gyolcsa. Súlyom a lánca, — hogy töri azét?« Nézem a holdat, - óh te szegéntr. Nem rab a nő már délnek ölén! Arca kitárva, •Nap heve járja... Jer, te se bújj már! Follyon a fényi Füf^önyöm gyorsan szétvonom érd Pályázatunkon 111. dijat nyert. ©OOOGOGGOOOC^SöÖOG'lOCCCV.kXlOOOOOGOOOOOGOCXSööCXOC-O' DOOG<;íOOOC XDJ0QOCXD0©Q0CXDGX3CX!Xi)0OO©000©O©©0GXDO0OQCXXiX30Cyü©00<DG3©COOOOTöööOOOOOC 'DOOOOO& Utón, falun, tanyán — Pályázat — FbÖCÖG A VICINÁLIS, mintha nem is síneken, kerekeken gördülne, hanem mankókkal sántikálna lépés­ről lépésre. Az ablakra ferdén vágódnak az esőcseppek, aztán összegyűlve neki-nekilódulva lefolynak a párás üvegen. Ke­vesen vagyunk a kocsiban. Az egyik sarokból halk beszélge­tés fofiz*ánvai tolakodnak a könwsorok közé. Leteszem a könyvet,. Mellettem vastag, vattázott ruhában férfi szun­dikál. Ci'micsrzmá^ára a s^r rajzolt foltokat, félig lehnnvt szemmel nézegetem, s képekké, alakokká rendeződnek az elmá­zolt sár nyom ok. Mozogná kez­denek: Fejsze lódul s e^v gyermekraizokon látható na­pot akar darabokra tömi. De nem egy ember fogja a fejsze nyelét, hanem sokan, nem is tudom megszámolni őket. Mi­ért teszitek? — kérdezem ijed­ten. — Hogy szétosszuk ma­gunk közt! — a kerekek kat­togása fele!.. — Arrébb két domb nyúlik egymás fe'é. kis ház könyököl az egyik oldalá­nak. Szűrke felhők kúsznak feléje alattomosan, s mint szennyes, gyűrött mosogató­rongy, ráülnek a dombtető­re.., Egy pémeskút csikerdul — hallom a hangját is —, hosz- szú, fából faragott vályúba loccsan a víz... A férfi megmozdul, lecseré­li nagy csizmás lábait. A félig álomképek kusza tömege a ku­pé, a padok, csomagtartók és ablakok egyenes vonalaiba me­revedik, s a halkan beszélge­tők, mellettem csendben szun­dikáló ember alakjába hajlik. Kis állomás. A jelzőlámpa kínlódva löki rohamra suga­rait, de a vizes üvegen minden támadás sikertelenül szerte­foszlik. Jókedvű, hangos társaság, s esőszag tódul a kocsiba. Támo­gatják egymást, nagyot csattan utánuk az ajtó. Széles mozdu­lataik, nevetésük, kiabálásuk meghódítja az egész terepet — Testvérem, az a fő... hogy szeressük egymást! — Persze, hogy az — össze- csókolóznak. — Meg az, hogy mindig le­gyen egy-két féldeci. — Meg az — hagyja rá meeínt a másik, aztán meg­toldja még: — meg az, hogy szép asszony legyen. — Hej, de... Szép asszony­nak ábrázatja.., ‘ — a rekedt harsogás betölti a kocsit — vitl engem a... vitt engem a gya­lázatba ... — De kár... de kár... — összeölelkezik a két rekedt hang. Két állomás után leszáll- nak. Amint kászálódnak, még tervezgetik: — Hadd várjon az asszony, bemegyünk még a Pista bácsi­hoz. — Nincs nyitva már — pró­bálja szelídíteni őket egy har­madik. — Én mondtam neki, hogy jövünk... nvitva van... Döcög a vicinális, mintha nem is síneken, kerekeken gördülne, hanem mankókkal sántikálna lépésről lépésre. Valóban itt voltak? Vagy csak álmodtam őket is? — kérdezem maiamtól. itt voltak — ciga­rettájuk füstje még itt gomo­lyog, betöltve az egész kocsit. Nem álmodtam őket. De kár... de kár — Falun képek fi OMOGYSÄRD, Somsits ^ gróf régi birtoka. Az autóbusz utolsót szusszan, ki­szállok. Szembenéz velem a földművesszövetkezet kis dombra épült, érdekes külsejű italmérése. A meredek feljáró előtt, a fenyőfák ágaira fa­gyott hó szikrázik a tiszta téli napsütésben. Téglalépcsőn ka- rwsTkodom föl. oldalt frissen faragott, méz-sárga akácfakor­lát. Belépek. Vastaggerendás mennyezet alatt színes papír­szalagok domborulnak — va­sárnap bál volt. Csendül a pohár, beszélgetni kezdünk. — Tizenöt éve dolgozom itt — meséli az italmérés vezető­je. — Régen csak az a két ab­lak volt — mutat feléjük —, meg egy sima deszkaajtó. Ez a kocsma is a grófé volt, s azt mondják, már több mint 200 éves. A hagyomány szerint Ró­zsa Sándor is megfordult falai között. Érdeklődéssel nézek körül. Színes, népi motívumokkal dí­szített falszegély, tán régi, kéz­zel festett minták vonalaiból őriz valamit. Tán Rózsa Sándor hímzett szűrének virágai for­málódtak a falra régen egy ügyes paraszt keze nyomán. A padlóra nézek. De nem, nem táncolt ezen Rózsa Sándor és bátor betyártársai — akkor még valószínű földes volt. Az asztalon cifranyelű fokosok nyomát keresem, aztán eszem­be jut, a szúette bútorok utolsó darabját is rég tűzre rakhat­ták. Látom a régi ikszlábii asztalokat, amint a súlyos be- tyéröklöktől meghajlik vastag deszkájuk. Aztán egy lesöpör mindent, ő maga ugrik fel az asztalra. Csizmája összekop- pan, bő rojtos gatyájának szé­le röpköd a levegőben. Kalap­ja alól bogárfekete haj hul­lámzik nyaka köré, egyik ke­zében balta, másikban egy pint bor. Ropja a csárdást, a cigány fekete képe alázatosan vigyorog az egyik sarokból. A kocsmárosné bort tölt, s visz- szakacsint a jóképű, fekete be­tyárra. — De a földművesszövetke­zet nem fordít gondot a tata­rozásra — ébredek a panasz­kodó hangra —•, pedig elkelne már, az ablakok réseit is ronggyal tömködöm be. — Hót bizony ;.. Elbúcsúzom... Ha járt itt Rózsa Sándor, ha nem járt, jobban meg kéne be­csülnünk ezt az értékes, szép, régi épületet. • • • ÄRDUDVARNOK. Szét- szórt, tizenegynéhány kisebb települést foglal maga- ba. Tizenöt kilométerre nyú­lik, felkapaszkodva a kisebb- nagyobb dombok oldalára, megsimulva szelíd völgyek ölén. A község kaposzszentbe- nedeki részén járunk, nézege­tem a házakat. Meglepően ke­vés a régi kisablakos, alacsony ereszű ház. Csaknem egész so­rok épültek újjá az elmúlt években. És nem is akármilyen házak. Nagy ablakukon sárga redőnyök rácsán leskelődik a kíváncsi szem. Nem ritka a vi­lágos, üveges veranda. Külö­nösen egy egyemeletes ház vonja magára az idegen fi­gyelmét. Modern stílusa, tet­szetős külseje nagyon sok vá­rosi családi házat maga mö­gött hagy, ha összehasonlítjuk ókét. — Kié ez a ház? •— érdeklő­döm. — Egy parasztemberé. Fedett, széles bejáró magas­uk föl, az emeletet lágy lejtés­sel takarja a tető. Terméskö­ves, földszinti falai büszkén tartják vállukon a fenti szo­bákat. Régi cselédházak zsúfoltsága jut eszembe. Három-négy csa­lád szorong egyetlen szobában. A bútor miatt persze megfér­nének, hiszen bútoruk alig van, s szegényes cókmókjuk egy ládába belefér. Minden családnál két-három-négy gye­rek. Nedves falak, egészségte­len, nyirkos, bűzös levegő. S itt áll ez a ház tisztán,, egészségesen, erősen, szabadon, mint a benne lakók. Jól van ez így. Dolgozzanak, építsenek minél szebb házakat maguknak az emberek! Dol­gozzunk, építsünk szebb, jobb házakat magunknak, ssebh boldogabb életet. Vái lat ISDIAK KOROMBAN “ “ gyakran vettem a ke­zembe ecsetet. Szerettem má- zolgatni a tiszta papíron a fes­tékfoltokat, s csak úgy ma­guktól elém színezödtek & ké­pek. Akkor még talán art hit­tem, csak a külső a fontos — gondosan, szépen keretet raj­zoltam köréjük. Ma már tu­dom, nem a külső a minden, nem a keret teszi a képet, a most, amikor egy ember arcát próbálom megrajzolni itt a vo­natülésen, mégis a keretet hú­zom meg előtte. Akik műte­remben rajzolnak, ároknak könnyű dolguk van: olyan hát­teret, keretet adnak a képnek, amilyen nekik tetszik. Akik ablakon keresztül rajzolnak egy tájat, azok könnye* fog­hatják körül képüket az ab­lakkerettel, esetleg széthúzott függönyöket is rajzolhatnak a két oldalára. Először én is úgy gondoltam, hogy a vonat­ablak világos üvegére rajzo­lom »modellem« arcvonásait, de annak álmában előre-hátra billenő feje hol az ablaküve­get, hol a kupé sárgára festett desaikafalát takarta «I elétess

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents