Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-09 / 33. szám
Vasárnap, 1958. február 9. 7 SOMOGYI NÉPLAP Búsul a fűzfa. . . Búsul a fűzfa, lenn, a parton: — Patakot őrzök, fürge testűt, Patakot őrzök, kis csavargót, Erre kötöttem régen esküt. Pajkos a csermely, és ha gyakran Kavicsfejecskén átviháncol, Kavnesfefecskén megbotolva Termetet szór rám vízsugárból. Gúnydalra csobban csengő cseppje, Elázott fürtöm, hogyha rázom, Elázott fürtöm mégse szárad, S jajgató sóhaj tör ki számon. Temetőt lakni vágyik lelkem, Magányos sírhoz őrül állnék, Magányos sírhoz — mit feledtek, S gyászoló kedvest egyre vár még!— Zöldhajú fűzfa, lenn, a parton, Ne hidd, hogy meddő ifjú élted! Ne hidd, hogy jóra nem születtél, S óhajod régen el nem érted! Lásd — jó anyámnak sírja nincsen, Szél szórta szerte drága hamvát. Szél szórta szerte jó apámét, S ezrekét — merre tág szem ellát! Hanttalan sírok: — porszemecskék, Talán a légben, fent cikáznak. Talán a vízben oldva bújnak, Talán a szívben marva fájnak... tly sírok őre vagy te, bárha Patakot őrzői, fürge testűt, 'Patakot őrzői, kis csavargót... Keményen állá hát súlyos esküd! TÖRÖK ZSÖFI A ROKKA Mily furcsa jószág, érdekes talány — Szú ette már rég elnyűtt kerekét, melyet meghajtott egykor nagyanyám., Föléhajolt, s nyálazta kezét, s bütykös ujjal fonta új vászanruhám. Csendes estén, hosszúra nyúlt éjszakán, könnyes szemmel a zsírpipics mellett pörgette a kenderkócot, s ajkán lágyan csendült sok régi dal, melyet Angyal Bandi énekelt a tanyán. S a rokkakerók szaporán forgott, majd jött a Z alakú motolla. — S a csodás meséktől, mát Ö mondott, álmos lett a szárnyat kapott unoka... — Szikár karjaiba vett s ringatott. Rokka már a múlté, s az idő foga kicifrázta rozzant darabjait, de az Ö emléke nem múlik soha, mert a mamapödörte szőttesen róla álmodik a késő unoka. Borozgafunk A kis szobára lassan ráborul Az estét jelző hervadt szürkület És árnykezével puhán átkarol, Mint jó anyánk a síró gyermeket. Bátyám önt és mi isszuk boldogan Az elmúlt nyárnak izzó melegét. Vörös kristály színében szűrve van: Tavasz virága és a tarka rét. E borban él a szőke őszi fény. Mosolygó fürtök selymes illata, Pusztulás, jókedv, vidámság, remény És csendes esték messze, víg dala. Egri Béla Kernes Ödön Angelusra Réti szöcske nem ugrál már, fáradt szárnyát a dér lepi. Guggonülő kökénybokor a hunyorgó Vénuszt lesi. Távol, messze harang kondul... hangja botlik a hegyháton. Cseng-foong, oson, fákhoz simul, s elhal lágyan a kis ágon. Foszladozó haramgbúgást elnyeli az esti erdő ... S a lombok között átmenőben megrezzen a félő szellő. KEMES ÖDÖN Holdsugár Mit bujdosol, te sápadt arcú rém A lomhán úszó fellegek fölött. Mint a vándor az éjek éjjelén? Mikor a felhők fátyla megreped, Aranysugár a lombokon Vibrálva, gyorsan áthatol. Egri Béta LELKIISMERET Fejem felett az óra unalmas, izzó tűket kalapál — a másodperceket — Március győz a romokon... halk tik-tokjaival a homlokom mögé. December, enyhe déli szél. Bolondos, borzol, búg, zenél. ©e tudjuk mégis jön a tél, a fagy, a hó, a köd, a dér, és hosszú, hosszú még nagyon. Gesztenyefan a rügy kemény, selymesen megcsillan a fény -feszülő barna köntösén. Duzzadt ígéret és remény, hogy kibomlik a tavaszon. Mint cseppnyi fáklya, úgy ragyog. Lassan belülről gyulladok, az ősszel elhamvadt parázs felizzik újra. Oj varázs: száraz ágon a rügy lobog! Zászló és fáklya, látomás, börtönbe zárt tavaszi láz! Ne csüggedj, vigasztal, tanít. A viharzó szél alakít, de tél és orkán elrobog, s március győz a romokon! LUX ÁGNES Mióta elhagyták az óna-ketrecet bolyonghat mind a sejtjeim között. Már én lettem belőlük s tik-tokjukat, figyelmeztetni sokszor, a lelkiismeret ketyegi újra, vissza, felém. Virányi Pál PIROS RÓZSA Pályázatra beküldött írás KÖDÖS TÉLI REGGEL. Az utcán még néhány lámpa ég erőtlenül. A téli virradat félhomálya mutogatja utolsó hatalmát. A még hideg kályha első lobbanó hasábján melengetem ujjaimat az íráshoz, még egy nyugodalmas szippantás a cigarettából: azután gyerünk a munkához. A szomszéd szobában roppan a padló. Vajon ki járhat ott ilyen korán. Bepillantok. Senki? És mégis, mintha járt volna itt v-eiaki. Más a levegő. Reggel, mikor ezen a szobán átjöttem, csak azt a levegőt éreztem, amely a szunnyadó könyvek kilégzése vegyítve a tegnapi cigaretta füstjével. Most azonban rózsaillat van itt. Csoda történt: talán életre ébredt a kép a falon, melynek rózsabokrai illatot árasztanak. Már-már hinni kezdtem az édes illúzióban, mely valóságot tud alkotni a képzeletből. Megpillantottam o képen a nyíló bokrokat és már érzem illatukat is... De ma ez nem képzelet. Szobám kis asztalán valósággal illatozik három vérpiros rózsaszál, mely előbb még nem volt a helyén. Ah, hiszen a nevem napja van ma — és ez már reggel eszébe jutott valakinek, amikor én magam mindig elfelejtem. Ki volt itt? Ebben a pillanatban nyílik az ajtó és betekint egy édes, kócos fejecske. Becsicsergi: Ki volt itt, ki volt itt ? Kinek a rózsája maradt itt?« Mielőtt ölbekaphatnám az édes, bohó kis teremtést, már elillant. Csodálom a rózsáimat, ekkor látom, hogy a rózsák alá nagy árkus papír van terítve. Tele van az rajzolva mindennel, ami szép, amelyre annyiszor van ráírva: »édesapa nagyon-na- gyon sokáig éljen«. Istenem, hát ennyire tele van a ti szívetek én velem? De jó helyem van nekem közietek. A kócos kis fej újra betekint és hajtogatja: — Ki volt itt? Ki volt itt? — Kinek a rózsája maradt itt? Leányaim tudjátok-e, hogy a férfi életében a legigazibb szépség, a lélek legkedvesebb simogatása az asszony nyoma. Ez teszi a férfi életét kedvessé, tartalmassá. Az asszony nyoma, mely ott marad egy virágszál alakjában, egy táray elhelyezésében, egy emlékben, valami apró kényelemben, t>agy figyelemben, a férfi rideg tanyáján, hol eszméi napvilágot látnak, küzdelmei lefolynak, gondjai bújdosnák — megédesítik azokat új reménységek mézével. HOGYHA KERESZTÜL MEGY egy férfi otthonán, lépvén a férfi avád, szived választottja, testvéred. vagy fiad, hagyd ott női lelked nyomát, mint ahogy a távozó nap pírt hagy maga után. távozó hajnal harmatot, az érlelő melegség, áss élet üde hamvát. Könyvismertetés Novak Károly: Találkozásom a történelemmel. (Kossuth) A második világháború idején átélt változatos események késztették arra Novák Károlyt, hogy tollat ragadjon és leírja életének egyik jelentős szakaszát. Könyvében élénk színekkel ecseteli az állástalan diplomások otthonában, majd pedig az orosz fronton szerzett tapasztalatait. A harcokban nem vesz részt, de a front mögötti városokban őszinte érdeklődésével, segítem akarásával bizalmat tud kelteni maga iránt és sok élményt szerez. Az orosz emberek a jóakaratú barátot látják benne. Leszerelése után bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Megismerteti az olvasót letartóztatásának körülményeivel, börtönben szerzett benyomásaival, s elmondja deportálásának történetét. «szébe jutott a pipa. Megtörnie, a tetejére rakott egy menyecskeszemű parazsat, és a villanyélre támaszkodva megpihent egy percre. Végigtekintett a kerten és szeme elidőzött egy-egy gyümölcsfán. Az öreg diófát még az apjával együtt ültette, azt az almát ott akkor oltotta, amikor a lánya született. Régen volt... Azóta felépült a ház, az istálló, még két kis holdat is ragasztott az örökséghez ... Nem magától van ám mindez! Fiatalabb korában azt mondták róla, hogy a sorijából nem vágna a túlvilágért, csak hozzádörgöli a kenyerét, hogy tovább tartson. Persze, ez nem volt igaz, de az biztos, hogy össze kellett húzni a nadrágszíjat, amíg ennyire jutott. Nagyot szív a pipából és arra gondol, hogy ki dolgozik majd a birtokban, ha ő elmegy? Vője, lánya, meg a kis- unofca a városban, jó, ha esztendőben egyszer látja őket. A munkát se bírja már úgy, mint régen. Hiába, hatvan felé — hazafelé... Kiverte a pipát, zsebredug- la, s indult a tököt összeszedni. De a kukoricaföld szélén hirtelen megállt: — Nézd csak! Ki a fene hajított keresztül a földemen? Fejéi lehajtva ment a kerékcsapáson, vizsgálgatva a nyomokat. A bodzabokornál összekavarodott minden, a föld is fel van túrva és a régi, lóhúzós járgány nagy kereke eltűnt... Feltolta a homlokán a kalapot és nézíe-nézte a vaskerék helyét. Igen ette a méreg, hogy meglopták. Ott volt wgyan az a kerék régóta, arra sem tartotta érdemesnek, hogy feleipekedjék vele az udvarba, de mégiscsak jó lehet valamire, ha más érdemesnek tartotta ellopná! De fej tehetett? Sarraszedett alsó, felső szomszédot, de -egyítae sem lehet ráfogni, fogy topós lenne! Végtére eszébe ju tottak az iskolás gyerekek. Tegnap nagyon kérték a vasat, csak azok lehettek ... Azok bizony! Ebadta kölykei! Ezt tanulják az iskolában? Persze, ott is csak édesgetik őket, ahelyett, hogy a nyakuk közé vágnának!... Meg is látszik rajtuk! Mennyire mondták tegnap is, hogy így a vasgyűjtés, úgy a népgazdasági érdek, meg a szocializmus .., Éppen csak a termelőszövetkezetet nem hozták elő ... Aztán amit a szemük meglát, a kezük nem hagyja ott! Tgy dohogott magában, s közben dobálta a tököt a kosárba. Mire az utolsót is belevágta, megérett benne az elhatározás: elmegy az iskolába. Majd ő megmondja a véleményét! Felnézett a napra, aztán elővette a zsebóráját és felkattintotta a fedelét. Fél tizenkettő. Még ott éri őket. Hamarjában szétterítette a tűz hamvát, mert az jó ám a földnek, aztán kapta a talicskát és tolta szuszogva felfelé. A konyhában Julis néninek is elmondta az esetet, de az ugyan nem mutatott valami nagy felháborodást. — Úgy sem ért az a rossz 'kerék már semmit. Jobb, adta volna nekik! Azzal fordult is vissza a tűzhelyhez és tette a dolgát tovább. — Hej, hogy az embert a felesége sem érti meg! — fohászkodott István bácsi egy keserveset magában. Rendbeszedte az öltözetét és szó nélkül betette mag után az ajtót. Ment mogorván, elgondolkozva az iskolába. kkor rezzent csak fel, amikor a keze alatt csattant a vaskapu kilincse. Járt ő már itt sokszor, mégis furcsa neki bemenni. Nem fél, hiszen nincs mitől, de valahogy különösen érzi magát. Arról sem tud leszokni, hogy amikor nagy csizma- ’ jával végigkong az udvar kőkockáin, oda ne nézzen a nagy platánfa alá. Ott szokott ülni az öreg gróf úr Öméltósága, még ilyenkor őszidőben is, derékig bebugyolálva, és kegyesen fogadta a rácsos vaskerítésen keresztül az arra- járck alázatos köszönését.... Mo?t csak sárguló, lehullott levelek vannak a platán alatt. Nem volt ott a gróf a múltkor sem, amikor népfront-gyűlésre jött, meg azelőtt sem, immár negyvenöt óta, de azért csak meggyőződik róla minden alkalommal. A kastély szárnyas ajtaja sarkig kitárva. Megsikálto a csizmáját a lábrácson, elolvasta a címeres táblán a felírást — Állami Általános Iskola — aztán belépett. Az irodában csak az igazgató íhkálgatott. Eléje jött, hely- lyel is kínálta, de az öreg csak nehezen fogadta el. — Nem azért jöttem. Panaszom van, tanító úr... — Mondja, István bácsi! — biztatja a tanító úr, aki ugyan rég elvégezte a főiskolát, de azért jól esik neki a régi megszólítás. Nem kellett a vendégnek a biztatás. Elmondta tüviről- hegyire, hogyan találta meg a nyomokat, és miért gondolja, hogy a kereket csak h vas- gyűjtők lophatták el. _ — Csak így lehetett, tanító úr! Nem azért mondom, nem ért az olyan sokat, de mégis csak ellopták ... Mert a mostani gyerekek nagyon Könnyen vannak fogva. Az állam liltja. hogy megverjék őket, tudom én! Elég rosszul teszi!... Hanem azért, ha olykor-máskor elrántanák a nótájukat, még nem dűlne össze a demokrácia ... De akkor biztosan rém lopnának!... Az igazgató csendesen kérdezte: — István bácsi! Sokszor megverték magát gyerek korában? — De meg ám! Hanem ember is lett belőlem! — válaszolt az szinte diadallal. — Akko rrég sem lehet az a verés olyan hatásos eszköz. Különben elég lett volna egy- kettő is belőle.,. István bácsi meghökkenve nézett rá. — Hogyan mondja? Én nem ;s tudom... Jó kibeszóc je van a tanító úrnak... De hát akkor... az a lopás is rendben van? — Nincs, István bácsi. Nagyon nem jól van az, ha úgy van, ahogyan gyanítja... Jöjjön, nézzük meg, hátha itt van már a kerék1 átramentek az udvarra. Halmos tanár úrnak nem volt órája, most is ett rendezgette a sok ócska- i asat. Irtván gazda az apróbb li.m között ny ónban megpillantotta a behemót kereket. — Itt van, ni! — rúgta meg a csizmája sarkával. — Ugye, tanító úr, mit mondtam? Az igazgató borús képpel fordult a társához: — Mondd csak, kérlek, ki hozta ezt? — Várjál csak... — tűnődött amaz. — Ha jól emlékszem, Török Péter a hetedikből... Úgy van, ma reggel húzták kocsin a Nagy Lajossal együtt. Meg a kis Szabó Laci segített nekik. Meg is dicsértem őket, mert már tegnap is fordultak egyet. — Azok ugyan megérdemelték! — mordult közbe István gazda. Az igazgató az órájára pillantott. — Mindjárt csengetnek. Légy szíves küld be őket hozzám! A kereket István bácsi tudta nélkül hozták el. Elköszöntek és visszaballagtok az irodába. Alig halt el a csengő hangja, máris kopogtok az ajtón, és besorjázott a három gyerek. De ahogy meglátták István bácsit, egyszeriben lehervadt képükről a mosolygás. Hogy is ne! A kerék már itt van és még el sem kérték a gazdájától... Nem igen néztek az öregre, inkább az igazgatóra tekintettek. Végignézett rajtuk. — Panasz van rátok, fiúk! István bácsitól elloptátok a kereket. Hogy történt. Elment a színe a fiúknak a súlyos szóra, csak Péter arca gyulladt ki, ahogy kiszakadt a szó belőle: — Igazgató bácsi kérem, mi nem loptunk! — Még tagadjátok? — ször- nyűlködött István bácsi vörö- södve. Egyebet is mondott volna, de az igazgató leintette. — Ide figyelj, fiam! Tudtá- tok-e, hogy a kerék István bácsié? — lsen. — Hát István bácsi tudott-e róla, hogy elhoztátok? A gyerek szende könnybe borult. — Nem. — Már pedig, ha valaki elviszi a másét a gazdája beleegyezése nélkül, akkor lop. így van? — Igen, igazgató bácsi —■ tört ki most már sírva •— de mi nem akartunk lopni. Reggel is kerestük István bácsit, hogy elkérjük.. s Biztosan odaadta volna... István bácsi kényelmetlenül feszengett a széken. Amikor Péter rátekintett, lehajtotta a fejét. — És miért nem kértétek el? — kérdezte az igazgató. P éter szipogott, Laci meg a könnyeit potyogtat- to. Lajos folytatta a beszédet, sápadton nézve az igazgató szemébe. — Igazgató bácsi kérem. István bácsi már nem volt otthon reggel... Tegnap azt mondta, nincs olyan rossz vasa, amit nekünk adhatna ... Azt gondoltuk, erről elfeledkezett, ezt biztosan odaadná, azért hoztuk el.,. Reggel nem értük otthon ... Délben újra be akartunk menni hozzá... Nem akartuk ellopni.. 9 — Azt nem is hittem rólatok, hogy szántszándékkal loptatok volna... A gyerekek kiegyenesedtek, István bácsi a csizmája orrát nézte elgondolkodva, — De ■— folytatta az Igazgató — mégis csak hibáztatok! így van? — Igen! — felelték egyszerre. — Ha hibázunk, azt jóvá is kell tenni! Hogy gondoljátok? Összenézett a három gyerek, Lajos odafordult az öreghez: — Ne haragudjék, István bácsi, nem akartuk meglopni; Délután visszavisszük a kereket Az öreg csak bólongatott rá, szólni nem szólt, az igazgató meg befejezte a tárgyalást: — Nem büntetlek meg külön benneteket, mert nem rossz szándékkal tettétek. De többet ilyen nem fordul elő, igaz? _ Igen — hangzott karba® — Bízom bennetek, fiúk. Elmehettek! _ . Úgy vonultok ki, mintha a dorgálás mellé egy kis dicséretet is kaptok volna. Némi torokköszörülés után István bácsi is búcsúzkodni kezdett. — Hát... ne nehezteljen, tanító úr, a zaklatásért., 1 Köszönöm a fáradságot! — Nincs mit, István bácsi. ztán csak térítgessék jószóval azokat a kis gyerekeket, hadd legyen belőlük tisztességes ember ... Mit is akartam még? A kereket nem kell visszahozni. No, Isten áldja! — s azzal szaporán kiment az irodából. Az udvaron odanézett keményen a nagy platánfa alá, és megbékélten elindult hazafelé.
