Somogyi Néplap, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-23 / 46. szám

UVCLCS A Hazafias Népfront írócsoportjának és a Somogyi Néplap szerkesztőségének összeállítása YrYYVYYYYYYYYYYYYYYYYVYVYYYYYTYTYYYYYTYYYYYYVYYTYYYTYYYYYYYYYYYYYYTYTYYTYYTYYYYTYYYY'l YYYTVTYYYYYYYYT?YYY7TYYYYYYYYYYYYYYYVYTYYYYYYYYVYYYYYYYYYYYYYYYVYYVVYY»YIIYVYYYTTYYYYYVYYYYYYYYYTYYTYYY^ Negyedéves a Somogyi Nép­lap “-Irodalom, művészet, nép­művelés« című melléklete. Ne­gyedév nem nagy idő, de al­kalmas állomás a szemlélődés­re. Egy írócsoport teremtő, szellemi arculatának kiformá­lására, vagy jelentős alkotások felépítésére kevés, nem ele­gendő ahhoz sem, hogy meg­oldja nik olyan problémákat, amelyek országos irodalmi gondok, például a korszerű iro­dalom, az élet — és időszerű témaválasztás súlyos feladatát, amely megállapíthatóan irodal­mi mellékletünknek ugyan­csak gyenge pontja. A türelmetlenség kártékony, ezért mi sem áll távolabb tő­lem, mint hogy e hozzászólá­sommal a “somogyi példa« Igényével lépjek fel. De a ne­hézség, a feladat nagysága nem lehet záró zsilip, nem zárhat el bennünket attól a lehetőség­től, vagy feltételezéstől, hogy Somogyból is elindulhat vala­mi új, hosy somogyi írók tollá­ból is születhet majdan vala­mi nagyszerű kezdeményezés. Én a negyedévet csak a té­maválasztás szempontjából vizsgálom, ha ez még oly egy­síkú szemlélet is, mert műfaji részletes elemzéssel rövidesen mások foglalkoznak. Az előttem leírt bírálatok közül a B. L. jelzésűvel majd­nem teljes egészében egyetér­tek, így az abban foglaltak is­mertetését igyekszem elkerül­ni. De nem értek egyet azzal a bírálóval, aki a mérlegünkben kereste a hibát, mondván, hogy súlyos az irodalmi mértékegy­ségünk, amivel Somoeyban mérjük az írói alkotásokat, mérjünk vidéken csak gram- mocskákkal, legfeljebb deka- gramckkal. Nem értek egyet azzal a bírálóval sem, aki kü­lön választja a funkcionárius Igényeiket, a szórakozni vágyó olvasótömeg igényétől. Abba az igénytelenségbe sem törőd­hetünk bele, mely szerint örül­jünk, hogy vannak, akik íro­gatnak, és hogy létezik egy időszakos fórumunk, ebben a verseloktől terhes világban. A Somogyi Néplap által nyújtott nyilvánosság lehetősé­ge, az írócsoport lektoráló te­vékenysége feltétlen részes ab­ban az egészséges szellemi fel­lendülésben, melynek gyümöl­cse az a sok írás, mellyel el­árasztották a szerkesztőséget és a lektorátust. Csak a leg­utóbbi tehetségkutató pálya zatra közel ezer vers érkezett. {Bár ilyen szorgalmasan olvas nának verseket!) Viszont az a tény, hogy az ezer versből 800 még arra sem volt érdemes hogy a lektorátus elé kerül­jön, arra vall, hogy Gorkij megállapítása most sem évült el: »>Vannak olvan legények, akik helytelenül azt gondol­ják, hopt/ könnyű dolog a versiaranás.-x Emlékezetem frissítésére vé­giglapoztam az “Irodalom, mű­vészet, népművelés« eddig megjelent számait, ff épműve­lés i tanulmány, ■ mely ezer problémával viaskodó népmű­velési munkánkat, vagy an­nak részterületeit elemezné, eddig nem jelent meg, művé­szi tárgyú cikkek szórványo­san jelentkeztek, így a terepet az irodalom, elsősorban a ver­sek hada vette birtokába. Emlékszem az elmúlt eszten­dők jó egynéhány éjszakába nyúló vitájára, ahol 40—50 so­mogyi tehetségről szólva, tele jószándékkal, tág fórumot, tá­mogatást kértünk a párttól, az állami szervektől: folyóiratot, hetilapot, antológiát. Az első melléklet Köszöntője is így szólt: “...a somogyi szellemi élet talajában kincsek rejtőz­nek. Ki kell azokat bányász­ni«. Bár nem helyes a türel­metlenség, a tárgyilagos szem­lélő az elmúlt néhány hónap anyagát vizsgálva megállapít­hatja a kincseket illetően, hogy vagy a tételt felállító geológusok, vagy a bányászok tévedtek. Született néhány szép és okos írás, de hol van­nak az eget kérő ötvenek? Ol­vasom soraikat és József Atti­la korholó sorai jutnak eszem­be: “Úgy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora ,..« Korszerű irodalmat Pedig Balogh Gyula okos »Prológ«-ja az első számban megszívlelhető figyelmeztetést adott: »Hiába szárnyaló rímek, Ha nem mond semmit s nem szól senkinek.« “Üres szavakkal százezernyi lap Még nem remekmű ... csak üres szavak.« Mondanivaló szempontjából az eddig megjelent írások együtt szürkén hatnak. Egy- egy szép írás önmagában, vagy más környezetben talán színe­sebben hatna, de az adott együttesben a sok szürke és fehér fárasztóan egyhangú. A versek többségének jellemző hangulata a mélakór, némelyi­ké dekadens spleen. Mintha a század elején járnánk! Nem vitatom az írónak azt a jogát, hogy olyan mélabúsan írjon, ahogy neki jól esik, ahogy szí­ve és hangulata kívánja. De az olvasónak is élő joga, hogy azt olvassa, ami neki tetszik. Azt pedig tapasztalataim alap­ján állítom — mint sok ezer olvasó igényeinek ismerője —, hogy az olvasó emberek több­sége az életet és nem az elmú­lást, a derűt és nem a spleent igenli. A Somogyi Néplap mai éle­tünk mindennapjának hírlap­ja és legalább egy kicsit gon dőlnünk kell arra is, hogy ha­todik és hetedik oldal nem csenghet az előző lapokkal anakronisztikus, vagy időtlen diszharmóniában. Kedvezőbb a helyzet a melléklet prózai írásaival. Némelyike mégis megkísérli megoldani a mai­ság szükségesnek érzett köve­telményét. Míg a lenni, vagy nem lenni gondolatán háborgók (mert lé­lek, hogy arról is szó van), iskolád emlékeim mélyéről fel­szól a «Nagy titok«: “Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, hanem érted. Szánts és vess, s hagyjad másnak o áldozatot.« Kemény ítélet és szigorú norma. Hogy mit jelent “jól«, afölött nincs helye sok vitá­nak. Az írásművek szerkezeti, formai kategóriái kikristályo­sodtak, törvényszerűségeik el­fogadottak, az idők és zsenik módosítják, alakítják, de az »irodalmi szép« formai meg­határozói egy időben többnyi­re egyetemes érvényűek. Sokkal többen vitáznak ma afölött, hogy mi a “jó«. Van. kinek jó és szép a holdfény mert míg a világ világ lesz. sárga fénnyel aranyozza a fe­kete éjszakát. Van, ki a nád- zizegést tartja dalra méltó­nak, van, ki a harmatos haj­nalt, van ki a tűzszekeres al­konyt dicséri dalban. Tudom hiába is vitáznék, hiába kí­vánnám az új idők új dalait hiába hívnám a rímes serken­tőiket, a ma látóit, a holnap ígéretes hirdetőit, az én sza­vam kevés ehhez. Ismét Ka- zinczyhoz fordulok, aki egyik 1314-ben írt levelében így ha­tározta meg költői hivatását: “Én látom, hogy a felköltés, megrázás által kell életre kel­teni az alvókat, s költöttem, ráztam... A vetett mag bizo­nyosan teremni fog, s altkor nevem áldásban lészen.« Meghallgathatjuk József At­tila Ars poeticáját is: “Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot« Oktalan maximalizmus lenne ellentmondásos társadalmunk problémáinak megoldásához döntő útmutatást, vagy haté­kony támogatást várná kezdő somogyi íróinktól, de az sem vitatható, hogy az élettől, a mi életünktől való légmentes be- gubózás nem lehet tartósan te­matikai módszerünk. A Somo­gyi Néplap teljesítette azt az ígéretét, hogy a kezdő íróink­nak megnyilatkozási lehetősé­get biztosít, de íróink nem tel­jesítették amit a “Köszöntő«- ben fogadták, mert mondani­valók nagy része, eddig alir vált el a madrigálok hangú­imétól. Az író kezdő volta nemcsak engedményekre jogosít, ha­nem kötelezettséget is jelent. -A fiatal íróknak van mit mondaniuk az élet új örö­meiről, az ország ezer formá­ban kivirágzó teremtőerejé­ről. 'Az új élet új formáit megteremtő munka széles és szilaj áradatában keressenek ihletet és anyagot« — tanítot­ta Gorkij, a fiatal írók leglel­kesebb és legönzetlenebb taní­tója. Nagy íróink is voltak kezdő írók. Nem sajnálom, hogy vé­gigböngésztem kezdő írásai­kat. Gorkij tanításának igazát erősítik. Csak a mi íróink ne látnák, hogy “vemhes az Idő üj hon­foglalással«, hogy az új szüle­tésénél a gyorsfkezú és határo­zott orvosok mellett, balkezes bábák is mesterkednek, hogy az elöregedett régi világ rom­jain nyakas halc.ttsiratók han­goskodnak? Mi hát a teendőnk? Az írócsoport és lektorátu­sának munkáját meg kell erő­síteni. Kezeljék nagyobb elvi s művészi igényességgel a meg­jelenő írásokat. Egymás írá­sait is! Sőt elsősorban ezeket* Irányítsák a bontakozó szárny- nróbálgató fiatalokat a fejlő­désüket. előmozdító tanulás út­jára. A tehetségteleneket, a rossz írásokat megalkuvás nélkül utasítsák el. A Somogyi Néplap “Iroda­lom. művészet, népművelés- mellékletét fenn kell tartani, hogy legyen a jó somogyi írá­soknak fóruma, de időszslkos- ságát módosítani lehet, ritkí­tani, vagy gyarapítani: akkor jelenjék meg, mikor megfele­lő mennyiségű, közlésre alkal­mas és érdemes írás gyűlik össze. S ha a lektorátus en­gedne a megkövetelhető igé­nyességből, akkor a szerkesz­tőség éljen a gazda jósával. íróink feladata: tanulmá­nyozzák, öntsék formába, áb­rázolják az új valóságot és ezzel tegyenek hitet mellette rássák meg, hogy a régi üsz- kök közt fel-fellobban, lánq- ~a Iran már a jövendő tüze.-» (Gorkij.) E hozzászólásom miatt ta­lán háborúságban lesz részem, mert “Kedvesebb sok igazság­nál a magasztos önámítás«, de éppen a somogyi írók egyetlen fórumáért érzett felelősség nem enged hallgatnom. Nem kívülről szólok, hanem a csa­ládon belül a családért, s mert meggyőződésem, hogy a szom­júságot — ha már ízes — tü­zes hegyaljaival nem szolgál­hatunk — egészségesebb és hasznosabb üdítő tiszta forrás­vízzel oltanunk, mint zavaros lőrével, vagy édeskés szirup­pal. Kellner Béla TÖRTÉNELMI EMLÉKEZÉS Őrült háború volt, gépfegyverek torka üvöltött, S vérző földeken át messzire szórta tüzét, Ágyúk, aknavetők ugattak fel a néptelen utcáa, S bunkerek ezreiben sírtak az édesanyák, Ah, de csak tankok vad dübörgése adta a válásét, S vérző gyermekeik utolsó búcsúszava. Rommá lőtt házak komorló füstje terült el a légbe* — Népek bús milliói várták, hogy vége legyen. S tavaszodott, a fák rügye vérbe, de bomlott, Zöldellt az emberi hullák testétől foltos avar, Ébredeztek a nyirkos, rég szántott barna barázdálj S a pincék ablakain már begurultak a napsugarain Április tiszta egén kacarászva danáit a szellő, Hogy is volt... Emlékezem, s szálltak a szovjet rakéták. Halálos félelem gyöngye ragyogta be gyermeki areotn, Mellettem gyűrt öregasszony kulcsolta össze kezét, S gyérülő, borzas hajával, mit a gondok piktora festeti Keletnek nyújtva kezét, beszélt az édesapám: Ez az utolsó sortűz, nézd, ott hömpölyög árként, S nézz most messze nyugatra, porfelhő s szürke homályba Vérezve, fogyva rohan a “nagynevű«, régi bitang. Fergeteg, orkán vad vihara, kit a vér se riasztott, Mely föld, mely az a táj, hova népünk bízva köseönhet? Szovjet s bolgár fiák, tört öreg édesapák, Nemzetek szíveiben él örökké nevetek. Szentai G. Siánóoit Marcali kórházban Itt szenvedtem lázba, kínba két hónapig a halál karmai kőzt. A távoli emlék tej-emlője táplált... Itt sírtam sokszor párnába bújva, nem múltak a napok, kis falumat idéztem, s a világot már csak a könyvlapok hozták el. Mint kát a pokolba zártak halódók közt úgy éreztem magam. De görcsösen ott volt kezembe zárva mindig toliam. És verset írtam, pilledezve, fürgén, betegségem ellen, Megdicsértem hosszan a hősi kezet S ezt a nagy győzelmet... Az élet útja virágos ösvény itt éreztem, először én, s ti percnyi gondok, percnyi bánatok; ne gyűljetek körém... Tápdús-koszttal a roncs-tüdő is gyógyul s versem hosszú miferofonszalag! Ha gyár kürtői, s traktor zúg, munkás énekek e szív-felvevő gyorsan indul majd. Égig kiáltom szárnyaló strófákba: “Dögvész arra, ki kínokat akar!« Ezért légzem új tüdővel szuszba az életnek jólét titkát. Fiatal ne haljon ártatlanul meg a földön, de minden reggel kacagjon a táj! Bókát! Ez a szó fűtse át jövőnk nappalát S meghőkölnek a ledobott bombák... Bencze József I.Y HALKAN KAT- TANT A ZÁR, hogy a fiatal nő szinte nesztelenül jutott be a hivatali szobába. Átment az első sötét termen és megállt a második nyitott ajtónál. Benn is félhomály uralko­dott. Az íróasztal lapjára csak az asztali lámpa fénye esett, és keskeny, fiatal férfi­arcot világított meg. — Mit csinál, osztályvezető elvtárs? Bodor András meglepetten nézett fel a hangra: — ... Te vagy az, Anna? Már majdnem megijedtem ... Kinyújtózott a széken és el­nevette magát. — Amint látod, olvasok, tanulok... Foglalj helyet kü­lönben ... Tudod, ilyenkor a legjobb, hazajövök az ellen­őrzésből, s nem zavar sen­ki... Anna éppen széket húzott az asztal mellé, s pillanatra megállt. A férfi megértette. — No, ne érts félre, ez nem a te látogatásodnak szól. Kü­lönben is, azt hiszem, jó pár éve annak, hogy utoljára ki­beszélgettük magunkat... Várt egy ideig, aztán még hozzátette: — Azaz, hogy tulajdonkép­pen mi soha sem beszélget­tünk igazán egymással... Anna leült, nézte a férfit, aztán minden átmenet nélkül mondta: — Előnyödre változtál, Ban­di... A hangban annyi érzés és lefojtottság csengett, hogy a férfi gyorsan Annára nézett. Ez a hang ismeretlen volt előtte. Ritka találkozásaikon inkább csipkelődő és felszínes társalgást folytattak. Q^jCUKUZL Iáz A nő tekintete az asztal lap­jára tapadt. A rózsás arcra narancsszínt dobott a vissza­verődő fény. Annánál szokat­lan volt a szomorúság. András mindig úgy gondolt rá, mint egy örökké repdeső madárrra. Valahogyan így tudta elkép­zelni a francia nőket, mint őt. Csupa ideg volt. Csupa szellemesség, vidámság, csa- pongás, enyhe kis felelőtlen­ség jellemezte. A férfi nem válaszolt, za­vartan mosolygott, ,s kicsit meghúzta vállait. Anna sze­rette ezt a mozdulatát. Ilyen­kor mindig azt gondolta, leg­alább ennyiben hasonlít rá. — Sokszor elbújok a por­tán, tudom, hogy estefelé visz- szajösz és nézlek a kis ab­lakból. Néha észreveszek né­ha nem ... De én mindig... Arra várok, hogy lássalak ... A férfi becsukta a könyvet. Megpróbálta a régi hangot visszahozni. — Unatkozol? — kérdezte. — Bandikám, ne bánts — nézett rá könyörögve az asz- szony —, csak most az egy­szer ... Különben, utankozom is, ha akarod tudni... Te nőt­len vagy, még nem tudod mi az, ha az asszony mindig egyedül van otthon... ötig dolgozom, Géza meg kultúros, neki akkor kezdődik az igazi munka ... Most is lenn pró­bálnak ... — Minden foglalkozásnak előnye is van, hátránya is:.. — szólt bele a férfi. Nem akart a vetélytárs könnyű helyzetébe kerülni. Tudta, hogy minden nőtlen férfi előnyben van a férjekkel szemben, ha küzdelemre ke­rül sor a nő szívében. — Persze, te könnyen be­szélsz, nagylelkű vagy. Volt barátodról van szó, még ha elvitte előled a pálmát, ak­kor is.., — Tulajdoniképpen ezt meg kellene köszönnöd. . Nem? A NNA IDEGESEN kapa- részta az asztalt. — Ne haragudj... Érts meg engem is ... Nem tudom, mi van velem ... Most már hetek óta akarok veled be­szélni ... De itt nem lehet... Gyere, sétáljunk esyet oda- kinn ... Talán az segít vala­mit ... Kapkodva beszélt, gyorsan felállt, s mintha sietne, elin­dult az ajtó felé. — Én előremegyek... Nem akarom, hogy feltűnő le­gyen ... Jössz, ugye, Bandi­kám? A férfi úgy érezte, vérhul­lám önti el a fejét. Pillanatra összeszorult a torka. — Megyek — szólt reked­ten. Megpróbált erőt venni magán, de amint lezárta a fió­kokat, érezte, hogy remeg a keze. A tér túlsó sarkán találkoz­tak. Már nagyon erősen szürkült, mégis zsongott, har­sogott a város. A kora tavasz első melegebb napjai az ut­cákra csábította a gyereke­ket, aikik tél óta most tom­bolták ki magúkat először Anna cirógató szemek keit nézett az épületre, de másrót beszélt. Nem akarta, hogy * férfi még jobban bele lásson. — Sokat tanulsz... Terádl mindig úgy emlékeztem, min* akinek örökké könyvek van­nak a kezében... igazán. A felnőttek ráérősen sétáltak, kigombolták felöltő­jüket. A levegő friss volt, de még itt maradt a késő dél­utáni napból valami. A föld és a házak oldala ontotta magából a meleget. A lan­gyos szellő átfutotta a várost, balzsamos illattal töltötte te­le a tüdőrózsákat... — Most már nem vagyok annyira ideges — mondta Anna. — Sűrűn fordul elő veled? — Nem, nem mondhat­nám ... Csak időszakosan. — Orvoshoz kellene men­ned. — Talán jó volna, igazad van... Lassan lépkedtek, furcsa volt mindkettőjüknek a ko­molykodó beszéd. Eddig in­kább úgy beszéltek egymás­sal, mint jóbarátök, vagy ré­gi ismerősök, akiknek nincs szükségük magyarázkodásra. |%!TAJl JÓ IDEJE LÉP- KEDTEK. Az asszony nem mert hozzákezdem mon­danivalójához. András meg elmerült gondolataiban. Sok­szor történt ez meg vele. Társaságban is. Egyszer csak úgy érezte, egyedül van és emlékezik. Nagy iskolaépület elé értek — Itt jártam polgáriba — mondta András és megrohan­ták az emlékek, a barátok, tanárok, az első nagy, tiszta szerelmek és a kor is. Mosta­nában már csak így tudott gondolkodni. — Igen. i. Most pótolom, amit elmulasztottam eddig.. e A mi generációnknak most ezt kell tenni, ha tényleg meg is alkarja ragadni, amit ajándékba kapott.., De éhe» is vagyok a tudományra .. * Az utánunk következők, leg­alább is én úgy érzem, nenn ilyen szomjasak... Talán mert megkapj ák, amire szük­ségük van? Nem tudom... Csak arra emlékszem, hogy tiszta jeles voltam és ott fönrn az emeleti ablak mögött az* mondta az osztályfőnököm a* utolsó év vége felé: “Te jí szakmunkás lehetsz.« Eszébe sem jutott, hogy azt mondja, jó mérnök lehetek. Igaz, ne­kem sem ... Nem volt apám­nak pénze ehhez ... Na, de nem akarok politizálni, meg aztán szerettem a szakmáma* is, büszke is vagyok rá ... — Csak mondd, szeretem hallani, amit mondasz. Olya» szilárd vagy ... Tisztelem el­veidet ... — Nincs is mit nem tisztel» ned... Apád igazgató, igaa^ hogy egy kis üzemben... Gé» zával egy pad mellett áll taraj Most kezében egy szakm® kulturális élete... öcsém ta­nár lett szakérettségi után Még mit meséljek? Anna lehunyta a saeméi. hogy ne lássa, menayire kí­vánja őt. Bandi saép volt most. Fekete szemei tűzbe» égtek. Hullámos kaját más

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents