Somogyi Néplap, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-01 / 1. szám

A Hazafias Népfront írócsoportja na k és a Somogyi Néplap szerkesztőségének összeállítása ©ptVi<DOOG0G0OOOOOGG>GOOO0QOOOOO©OOOOOOOG>0OG0OOG©O0G0G©©0O0 <ÖOOOOGOOGGXDGOOOOGOG)G0G0ÖG06)ÖGOGXDOGX50G>GKD©GXDOOOGOO©O©COOO© OG0O00OOOGGOC BEN3AMINO GIGLIRE Egy, Itáliában szokatlanul rideg ás ködös napon bekövetkezett, amitől hónapok, sőt évek óta tar­tottunk. Gigli nincs többé... Súlyos szívbaj végzett vele. A szwe, amely negyven évig átdobo­gott hangjában, ebben a Caruso óta senkihez sem hasonlítható cso­dás tenorban — végzett vele. Szegény cipész fia volt, aki a vi­déki kis olasz városkában éppen olyan magát ólértetődő könnyed­séggel ős lelki kényszer hatása alatt dalolt, mint sok-sok milliónyi honfitársa. Énekesi pályáját tem­plomi gyermekkórusban kezdte. Itt ismcrlcedett meg Palestrina, Lassó, Ingegneri, Haendel és Mo­zart zenéjénél. Ez a néhány év — amíg a fiúszopránok törvényszerű hangváltozása, mutálása bekövet­kezett —, éppen elegendő erőt és céltudatot adott a kis Benjamino- nak ahhoz, hagy ne apjának nem valami jól jövedelmező, de megél­hetést, nyugalmat biztosító foglal­kozását folytassa, hanem erős aka­rással, tudatosan induljon az éne­kesi pálya nehézségei, intrikái és buktatói elé. Rövidesen a római Santa Cecilia akadémia növendékei között talál­juk. Szorgalmasan tanul. Mindösz- sze csak 24 éves, amikor élete első operaszerepét — s ez máris fősze­rep, sőt milyen nehéz főszerep! —, PonchieUi Giocondájának Enzo Grimaldoját alakítja a rovigoi ope­rában. Kirobbanó sikerrel! Innen kezdve már töretlenül, üstökös­ként ivei útja. A római Opera Reale, a. milánói Scala, a bécsi | Staatsoper, a londoni Covent Gar- I den, a párizsi Nagyopera, a New York-i Metropolitan és a világ ösz- szes nagy operaszínpadainak kö­zönsége — így a budapesti is. több alkalommal — ünnepli önfeledten Gigliben az olasz bslcanto ének­művészet Caruso óta legnagyobb művészét. Gigli repertoárja több mint hat­van operát, negyven misét és két­száz olasz dalt — főként népdalt, amelyeket különösképpen szere­tett és amelyek közül minden egyes hangversenyén műsorra tűzött né- V-,—-----------------------------------------­h ányat — ölelt fel. A rovigói első fellépésétől számítva mintegy negyven esztendőn át a világ ope­raszínpadainak ünnepelt csillaga, mondhatnánk bálványa ez a sze­rény, művészeiében és magánéle­tében, családi körében egyaránt puritánul becsületes ember. A vi­lág csodálta a látszólag csodálatos könnyedséggel szárnyaló hangot — amelynek gazdája a négy évtized alatt sohasem «bukott« meg, ami pedig még Carusoval, Saljapinnal és Galli Curcival is megesett. Ke­vesen tudták, hogy Gigli micsoda erőfeszítéssel küzdött és dolgozott azért, hogy egy-egy ária vagy ép­pen egy kis dalocska úgy szóljon, úgy sikerüljön, olyan tökéletes le­gyen, ahogy azt mi Giglitől meg­szoktuk. Salaktalan művészettel, utolérhetetlen közvetlenséggel és művészi alázattal. Katalógusok bizonyítják, hogy hozzávetőlegesen ezer hangleme­zen örökítették meg hangját, amely látszólag könnyedén szár­nyain, de Gigli mindig a szebb, a művészibb, az emberibb megol­dást kereste és szemtanúk van­nak, akik leírták, hogy egy-egy le­mezfelvételén tizenötször-tizenhat- szor is javított, mert mindig a leg­jobbat, a legtökéletesebbet akarta nyújtani hallgatóságának. Giglit eltemették. De a hangle­mez, a magnetofonszalag, a film, de legfőképpen az emberek millió­inak szívében élő kegyelet, ame­lyet igaz művészetével érdemelt ki — örökéletűvé teszik Giglit. Az olasz nép fia, a szegény falusi ipa­ros gyermeke a rideg, ködös de­cemberi napon belépett a halhatat­lanok sorába és most már hasonló azokhoz, akiknek műveit ő szólal­tatta meg a legtisztább művészet­tel, a legméltóbban. A páratlan Cavarad.ossi, Rodolfo, Alfréd, Tu- riddu, Canio, Faust, Radames, dón Ottavio és a népdalénekes megtért 67 éves korában méltó társaihoz, Rossinihez, Verdihez, Mascagnihoz, Puccinihez, Mozarthoz és az olasz földhöz, ahol született. HOCK JÁNOS CSIKFALVI JÓZSEF: KIS HAJLÉKUNK Az udvarunkban rózsák és szőlőlugas a ház előtt Kis hajlékunk a sorból, mint rőt lángok lénye messzenőtt. A történelem pihen kétszáz éves körtefánk alatt... Az idő tova ment, de lépteink nyoma itt maradt, — mint ősi rovott írás, melynek értelme már nem titok... Eszmék tűzétől fénylők a vaksötét, véres századok. Uj nap süt már az égen!.., Üjuló élet ritmusa zeng!... Egy boldogabb világért milliók s milliók keze verseng. Hogy az ember embernek maradhasson és szabadnak és bátor prófétája a tiszta, igaz gondolatnak; mely eggyé olvasztja a széttagolt emberi szíveket... — E föld, e kis darabka, mely értelmet adott éltemnek PTSäf-.ia mindennél szentebb nekem... S büszke szívem, hogy a földieké», — a legszebb hazában, s itt, e kis hajlékban születtem én. BALOGH GYULA JjfpTi.'.T r< ’| | FELESÉQEMHEZ Húsz éve már, hogy rám néztél először Es_ megcsodáltam tengerkék szemed. Húsz éve már, hogy megfogtam szerényen Simogatásra elrendelt kezed. Húsz éve már, hogy hallgatom a hangod, Mint zsongítóan édes, lágy zenét. Húsz éve már, hogy énvelem megosztod Egész szíved és gondjaid felét. Húsz éve már, hogy kéz a kézben járjuk A Sors-rendelte zeg-zugos utat. Húsz éve már, hogy foltozol serényen Harisnyán, ingen tenger sok lyukat. Húsz éve már hogy társamul szegődtél, Mint jó gazdájához a hű cseléd. Húsz éve már, hogy aggódva vigyázod: Készen legyen időre az ebéd. Húsz éve már, hogy vágyam egyre újul: Aggódni érte nincs-— Szívem — okod. Húsz éve már, hogy csókodat kívánom, S kívánom, míg szívem s szíved dobog. Húsz éve már, hogy jó melletted élni, S két gyermekünk hozzá külön öröm. Húsz éve már!... S ma ennek a húsz évnek Ezernyi drága percét: Köszönöm! TAKÁTS GYULA: LÉNYE SUGÁRZOTT Mint léghajó vöröslő gömbje lassan, de biztosan s puhán ereszkedett a nap a földre, s megállt, csak addig, míg talán kiszállt, kinek keze a tájat bevonta csillogó varázssal. Kiszállt és hegyről tora lépve, vízről a nádba s így tovább. Láttam, mint lép horgom hegyére az alkonyat és azután a rezgés éber csendre válva, 'beült a tóparti világba. Beszívtam s mintha nőne szárnyam, kitárult lényem s hirtelen hegedű szólt az éjszakában. Hullámzó dal hintáit velem. Emelt s a mélyben elmerült apám mögöttem hegedűit. Ereztem ő... A dal szavába lénye sugárzott messziről. Könnyezve hallgattam a nádba. Hallgattam, mit szól és kiről üzen a csellóhangú altba s láttam, mint dől a húrra arca. így hajolt rá, ha szíve, kedve szemében, ujján dalra-kelt. A vizes húr rezgett kezembe, s a mélyből halk morze felelt. Előttem, kettős kék elembe jelzett a szál a végtelenbe. Lüktetve szólt, áradva, lágyan, ki egyre fehérebbre vál. Zsebében kék búzavirág van, mit gomblyukamból tettem át útjára s ím a zöld ködökben hegedűi egyre csak mögöttem. Aztán kemény gyémántkő-fénnyel új gömb szállt ellenkezőleg. Elvitte, mit hozott az éjjel. A hold tágult a levegőben s a tó s a csellóhangú dallam szétáradt hajnalpír alakban. fWVWVVTVVTTTTWTTTVTTTTVTVTVWTTTVyrVTVVWTTWWTfTVTVVVVVTVVWTVTWTTTTVTVVTTWVTI y-TTYTTTTTTTTTYTTY 1 ’ HONNAN INDULTÁL! EMBER, A tehetségkutató irodalmi pályá­zatra beérkezett írásmű. A CÍM bizony csak köl­csönzött. hanem a történet va­lóban megesett. Még a nevek sin­csenek megváltoztatva. Az eset kez­dete a szamosújvári gimnáziumban játszódott Le a második világhábo­rú embereket elvadító éveiben. Folytatása napjaink eseménye, be­fejezése pedig egyelőre még a jö­vőbe vész. * * * A gimnáziumban egy napon a hosszú szünet meglepően kezdő­dött Mi, az osztály idősebb tag­jai kissé hátrahúzódtunk a sarok­ba, a kályha fedezetébe. A bát­rabbak a dobogó körül maradtak. A katedrához e"" barnabőrű, vö­röshajú gyerek lépett fel és nagy hangon jelentette be: «— Most Samu, az élővilág cso­dája következik! Saját nevelés!« A fiú, akit mi egymásközt Dini­nek az anyakönyv pedig Pongrácz Gergelynek nevezett, felemelte bal­kezét, melynek, összeszorított uj- jai között egy kövér patkány fic­kóm do zott. A rémült «Samu« szem- melláthatóan menekült, elszántan próbált fogvatartójának kezéhez kapni. Szeplős gazdája azonban értette a dolgát: miuttó- és hüvelyk­ujjával mereven kifeszítette az ál­lat nyakát és fejéit, többi ujjával pedig a testét igyekezett lefogni. — Vérszomjasabb a bengáli tig­risnél, de gazdájának a tenveréből eszik! Na pi-pí-pi... folytatta, az­tán kissé maga feló fordította a patkányt. Az azonban feléje ka­pott, s az undorító közelségtől ido- mftója is elfintorította szeplős ké­pét. — Harapunk, harapunk? — kér­dezte gúnyosan. Majd jobb kezével lelőhúzctt nadrágzsebéből egy fo­gót. — Akkor a fogaikat kissé be- plombáljuk, jóó? — folytatta el­nyújtott gonosz nevetéssel. Bal kezét a tanári asztalhoz szo­rította, hogy a patkány még kevés­bé tudjon mozogni, majd fogóval benyúlt az állat szájába és megra­gadta metszőfogát. Egy erőteljes kézmozdulat és hátborzongató re­csegést hallottunk. Erős felvisítással jelezte fájdalmát a szerencsétlen állat. A mi idegeink is pattanásig feszültek. Magam is csaknem hányingert kapva hánytam be sze­meimet. j — Dini, ne hülyéskedj — kérlelte remegő, vékony gverekhansián a kis Kosztán, az osztály legkisebb­je, egy román boltos fia. — Ugyan, hát férfiak vagytok? — kérdezte lekicsinylőén a vörös. Mi ugyan 12—13 évünkkel a férfiakhoz számítottuk magunkat, főleg ami­kor az iskola hátsó udvarában si­került egy-egy erős cigarettát végig- könnyeznünik, most mégis úgy érez­tük, hogy a mi férfitársaságunk­nak sok egy ilyen mutatvány. Ha mi is olyan bátrak lettünk volna, mint példaképeink, Tarzan és Un- cas, az utolsó mohikán, akkor ha­bozás nélkül kidobjuk az osztály­ból Dinit Samuval, az élővilág cso­dájával együtt. Mi viszont kissé el­maradtunk fent említett ideáljaink­tól, gyáván gunnyasztottunk to­vább és tehetetlenül vártuk a foly­tatást Féltünk kikezdeni Dinivel, a kúriai bíró fiával, aki öt fiútest­vérével a városka fenegyerekei kő­ié tartozott. Most .különösen rémí­tőnek tűnt nekünk. Kissé szétborzolt vörös hajával, a fogóval és a fel- felvisogató patkánnyal hadonászva a középkori inkvizitorokat juttatta eszünkbe. Szeme kissé megnagyob­bodott s szinte gyönyörködve ta­padt az undorító állat vergődésére. Mefisztót képzeltem ilyennek az Ember tragédiájában — nemrég volt kötelező olvasmányunk —, amint kéieleg Ádám gvötrődésein. FÉLTEM, sőt undorodtam a pat­kánytól, de most valahogy mégis jólesett volna látnom, ha el tud szabadulni, vagy legalább megha­rapja kínzóját. Egyik sem vált va­lóra. Megszólalt a szünet vénét jelentő csengő, s mindenki padja felé indult. Dini is lelépett a do­bogóról, szerencsétlen zsákmányát pedig egy zsebkendőbe csavarva magával vitte. A fehérhajú Babos tanár úr lé­pett be. ö volt a gimnázium egyik legidősebb nevelője, aki hirtelené- ben tán meg sem tudta volna mon­dani, hány diákgenerációt tanított már a történelemre, vagyis az ő szavaival: az élet tanítómesterére. Az öregkor nyugodt derűjét hordoz­ta magával, s szelídsége szinte közmondásos volt. Kisebb csínyein­ket megmosolyogta, s még akkor is elnézően csóválta ősz fejét, amikor a folyosón nekiszaladt egy-egy fi­gyelmetlen elsős. Végtelenül türel­mes volt a mi szeleburdi természe­tünkkel szemben s türelméről azt suttogták hiszékeny kisdiákok, hogy talán még egy vasmacskát is képes lenne addig simogatni, amíg nem dorombol. Szegény naiv Babos tanár úr azt hitte, hogy idők során minket is ránevelt sokszor hangoztatott el­veire: megérteni egymást, egymás­ért élni és dolgozni. Nem is gyaní­totta. hogy miközben ő a Pragma- tica Sanctio fejtegetéseibe kezdett, mi készül a hátsó padban. AZ OSZTÁLY CSENDJÉT és a halkszavú magyarázatot meglepő esemény szakította félbe. A bal­oldali padsor mellett fájdalmas vinnyogással futott el az előző tíz­perc megkínzott patkánya. Babos tanár úr megriadva igazította meg szemüvegét, de mire figyelmeseb­ben körülnézhetett, volna, az állat már eltűnt. Megnyugodva lapozott egyet az előtte fekvő könyvben, s bizonyára azzal a hittel kezdte folytatni előadását, hogy csak egy eltévedt egér ugrott ki pár pilla­natra falmelletti lyukából. Mi vi­szont észrevettük, hogy az állat (hosszú zsinórra volt kötve, mellyel Gergely rántotta vissza a szabadul­ni Igyekvő Samut. — Azért maguk ne akarjanak szintén meglépni! — próbált za­vartan tréfálkozni Babos tanár úr — és rövid torokköszörülés után próbálta tovább elemezni III. Ká­roly «áldásos« korát. De alig zök­kent ismét a régi kerékvágásba, újabb patkánycincogás hallatszott. Vásott osztálytársunk most a pad­sor másik oldalán engedte el nyo­morult áldozatát. A patkány fejét- vesztve szaladgált jobbra. balra, s közben a zsinórrángatásokra fel- felvisított. Nyomában csillogó vér- cseppek hullottak el: az előző tíz­perc emlékei. Egy perc gyors me­nekülési rohamában a zsineg az égjük pad lába köré csavarodott. A fogoly állat rémülten rángatta bi­lincsét, nem tudott elszabadulni. Dini próbálta visszakormányozni rabját, de ez sem sikerült. Szegény tanárunk egészen bele­zavarodott mondanivalójába. Ami­kor felismerte, hogy tudatos rossz- indulattal zavarták meg tanítását, kis ideig csak dadogni tudott Ezt nem várta tőlünk. Amikor a tettest is felismerte, szomorú hangon tört ki: — Pongrácz, magának mindent szabad? — Csak biológiai kísérletet akar­tam végezni, tanár úr kérem! — hangzott a szemtelen válasz. Szegény öreg tanárunk egészen magába roskadt. Ennyi gonoszság­gal bizonyára nem találkozott még hosszú pályája alatt. — Akkor itt nincs szükség rám, kísérletezzen csak tovább! — mond­ta egész halkan és kiment az osz­tályból. Mi megdermedve ültünk. Most láttuk az életben először a jó és rossz nyílt összeütközését. Diákok lévén, kicsit ellenségnek tartottuk még a legjobb tanárt is, de most egy szíwel-lélekkel a mi öreg ne­velőnk oldalán voltunk és megve­téssel néztük gúnyosan nevető tár­sunkat, Gergelyt. * * * AZÓTA SOK ÉV TELT EL. Ma­gam is a történelem tanára lettem és soha sem felejtettem el a szelíd, öreg Babos bácsit. Talán az ő ne­velésének hatása volt, amikor ta­valy ősszel az ellenforradalom rémtetteinek hírei a mi falunkba is eljutottak, kicsit kétkedve csó­váltam fejemet. Nehezen tudtam józan ésszel annyi elvetemültléget elképzelni. Valóban léteznek ilyen elállatiasodott emberek? Kételye­imre egy darabig nem kaptam iga­zán meggyőző választ. A napokban megvettem a fehér Könyv III. kötetét, hogy majd évek múlva is híven tudjam tanítványa­imnak a szörnyűségeket bemutatni. Meshökkenve pillantottam a 84. oldalra. Itt olvastam: ... az ellen­forradalom egyik központjának, a Corvi n-köznek a vezetését a hat Pongrácz fiú kaparintotta kezébe. November 1-én megválasztották ezredparancsnoknak Pongrácz Ger- igeljü, egy szamosújvári kúria: bíró fiát... Megdöbbenve álltam. Eszembe jutott a régi szamosíjvári történelemóra, láttam magam előtt a nyöszörgő, véres patkányt, az elnémult osztályt, a könnjeivel ‘küszködő öreg tanárt. Aztán ; Fe­hér Könyv képeire tévedt Dilim tá- som. Lábúiknál felakasztott embe­rek, megkínzott katonák! Hát még­is vannak annyira elvadult enbe- rek?... Gergely is...? Ember, hon­nan indultál?! BÁRDY LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents