Somogyi Néplap, 1957. december (14. évfolyam, 282-305. szám)

1957-12-08 / 288. szám

V SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1951. december 8. Vízvári háborúskodások a kultúrház körül... Miéli nincs kulturális élete egy népes falunak ÁLDATLAN ÁLLAPOTOK URALKODNAK VÍZ­VÁRON a kultúrház körül, mióta a kultúrház községi tulajdon és önellátó lett. Láthatatlan, majd nagyon is látható, hallható csatározások folynak, aminek érthető következménye, hogy meghalt ebben a népes község­ben a kulturális élet. Egyedül a vándormozi hoz némi változatosságot a falu — ilyenkor télen különösen egy­hangú életébe, no meg a KISZ-íiatalok rendezte tánc- mulatságok. Hivatalos ünnepeken pedig az általános iskolás tanulók műsoros estjei. A kultúrház anyagi gondokkal küszködik, hiszen önálló rendezvények hiányában miből is lehetne bevé­tele? Egyedül a Moziüzemi Vállalat fizet havonta het­ven forint teremhasználati díjat, ezzel szemben a havi villanyszámla összege százkilencven forint. Rendelet írja elő, hogy független, vagy nem függet­lenített kultúrházról is van szó, ha valamilyen szerv, tömegszervezet igénybe akarja venni a kultúrházat rendezvényeinek idejére, teremhasználati dijat köteles fizetni. Vízvár azonban nem azért Vízvár, hogy ér­vényt lehessen szerezni ott az ilyen rendeletnek. Senki sem hajlandó fizetni. Az öregebbek azért, mert azt hangoztatják: — »►nem az államé ez a kultúrház, mert ennek az alapjait a mi leventéink rakták le régen! Ez a mienk és magunknak nem fizetünk használati díjat.« A falu idősebb lakóinak állandóan ismétlődő tiltako­zása azután lelkes hangoztatókra talált a fiatalokban is. Jó'lehet, mindenki tudja, hogy idővel a legjobb cipő is elszakad, a legerősebb épületet is megviselik az évek. Arról nem is beszélve, hogy az épület fenntartása, vilá­gítása, fűtése is pénzbe kerül. Egy szó, mint száz, ebben a háborúskodásban, hogy «■kié a kultúrház«, vagy «mi sem fizetünk terembért, mert senki nem fizet« — elvész a lényeg, illetve a lé­nyegre, az egészséges kulturális élet kialakítására nem jut energia Sós Dezső, az általános iskola igazgatója — aki egy­ben a kultúrház vezetője is — már belefáradt az ered­ménytelen vitákba. Talán túlságosan is belefáradt, annyira, hógy feladta a harcot, félreállt. A nemrég még híres vízvári népi együttest szét­züllesztette az ellenforradalom. Egyik fő mozgatója, Sabankó Mihá'y traktorista megnősült — s mint ez már néhol szokás lett — ő sem törődik a közösség ügyével. Sós Dezső igazgató meg éppen a «fizetni, nem fizetni« viták miatt kevésnek bizonyul egyedül arra a feladatra, hogy összehívja az együttest. Pedig akadt eev lelkes jelentkező, Bakonv.i Erzsébet gyakorlóéves tanítónő sze­mélyében. aki feiaíán'otta, hogy szívesen tanítja az együttes tánccsoportját. A jószándék ellenállásba ütközött. Miért, miért nem, a vízváriak a közmondásbeli sültgalambra vára­koznak. Azzal hárítják el maguktól a segítő kezet: — «maid jön haza a Csikvár Jóska, aki vízvári gyerek, majd az tanít új táncokat!« így azután az együttes feltámasztásának ügye kezd hasonlóvá lenni egy sárbaragadt szekérhez. Nincs az az erő, ami megmozdíthatná, közönyéből kirántaná. Pedig Sós Dezső azt mondja, szeretik a vízváriak a kultúrát. Ha például ellátogat a Déryné Színház ide, elkeserí- tően kicsinek bizonyul a kultúrház színházterme. Mos­tanában azonban még a színház sem jön. Tehát Vízvá­rat! nem történik semmi a hetenkénti mozielőadásokon és az ablak-, asztal-, széktöréssel záródó KISZ-bálokon kívül. Helyes, hogy a KlSZ-fiatalok otthonuknak tekin­tik a kultúrházat. A jó szervezeti élet alapfeltétele, hogy az esetenként fts*zagyülekező fiataloknak le­gyen hova menniük. De vajon jónak mondható-e ott a szervezeti élet, ahol a fi italok jogainak hangoztatásá­ban fő helvet a bálok ingyen teremben való rendezése jelenti? Ahol semmi másra nem telik, csak a táncra, mintha csak abból állna az élet?! Mert a fiatalok nem hajlandók kultúrcsoportot alakítani a kultúrházon be­lül. Tóka György KISZ-titkáirral az élen azt hangoz­tatják: ha mi színdarabot játszunk, nekünk kell a pénz, azt nem adjuk senkinek? Miért nem adhatnák? Kinek a pénztárcáját hizlalja az a pénz, amit esetleg bevenné­nek egy-egy színdarab előadásából? Hát nem a kultúr­ház helyzete lenne jobb, nem a kultúrház lenne a be­folyó összegekből szebb, alkalmasabb arra, hogy kultú­rált szórakozással töltsék ott idejüket a fiatalok és idősebbek egyaránt? A községi taaics, erejétől tellőan, segíti a kultúr­házat. Tavaly tataroztatta a községfejlesztési alapból, az idén pedig az eltörött székeket, bezúzott ablakokat csináltatta meg. Többre nem telik. Erőltetni pedig nem érdemes addig, amíg a fiatalök például a saját táncrendezvényeiken sem hajlandók ingyen muzsikálni. Pedig a kultúrház hangszerein játszanak, s mennyi pénzt kerestek már a «maszek« zenélgetéssel! Mi len­ne, ha a kultúrház vezetője egyszer olyan kéréssel áll­na elő — szerintünk jogosan —, hogy fizessék meg visszamenően a hangszerek kölcsönzési díját? Sós Dezső a KISZ-fiatalök elvadultsága mellett ar­ra panaszkodik, hogy k .-vcs a fiatal, akikkel lehetne kultúrcsoportot alakítani. — A fiataloknak itthon kevés a munkalehetősé­gük, vidéken dolgoznak és hét végén járnak haza. Nos, a kultúrélet hiányát nem lehet ezzel magya­rázni. Ha a falu lakói valóban igényelnék, hogy a kul- túnházban történjék valami a duhajkodó bálokon kívül is, akkor találnának a község vezetői megoldást arra, hogy megalakuljon valamiféle csoport, akár színjátszó-, akár tánccsoport. Az igazság azonban az, hogy a KISZ- fiatalokkal az élen (szerintünk nem ebben kellene elöl- járniok a kiszeseknek!) a vízváriak számára a kultúrát a táncestek jelentik. Tarthatatlan állapot, hogy egyedül az általános is­kolások kultúrcsoportjára lehet csak számítani, ha va­lamilyen rendezvény megtartásáról esik szó. Nem éreznek semmi felelősséget a falu vezetői ezért, akik engedték, hogy a KISZ-fiatalök államot al­kossanak az államban, hogy üljenek nemlétező babér­jaikon anélkül, hogy eszükbe jutna egy kicsit, hogy a közösség szolgálata legszebb feladataik közé tartozik? Olyan kulturális életért, ami pil.anatnyilag «virág­zik« Vízvárait, teljesen felesleges tervezni, hogy a köz­ségfejlesztési alapból 1958-ban hozzákezdenek egy kor­szerű kultúrház felépítéséhez százezer forintos beruhá­zással. Teljesen felesleges kiadás lenre, amíg a száztíz férőhelyes kultúrház nagytermét és két kisebb helyi­ségét nem tudják élettel megtölteni! VÉGEZETÜL IGEN ÖRÜLNÉNK, ha legközelebbi látogatásunk alkalmával megváltozott állapotokat ta­lálnánk Vízvárott. Ha akkor már nem okozna fejtörést a kultúrház vezetőjének a havi villanyszámla kifizeté­se és ha olyan időben kopogtatnánk a kultúrházba, amikor ott éppen próba folyik, Sós igazgató vezetésé­vel. Hiszen ő szívesen segítene. Arról is jó lenne halla­ni, hogy a vízvári népi együttes készül valamire, ott­honi fellépésre, vagy vidéki vendégjátékra! Nem nehéz, csak hozzá kell látni, felszámolni a kulturális élet kibontakozásának gátlóit, a háborúsko­dásokat. — U — CSIKY GERGELY születésének 115. évfordulójára Ma 115 éve, 1842. december 8-án született Csiky Gergely, legnagyobb kritikai realista drámaírónk. Az ő küzdelmekkel teli élete, alkotásai és útmutatása a magyar irodalom szá­mára felbecsülhetetlen érték. S ha követői nem is akadtak, írói fejlődé­sének útja az újromantikáról a kri­tikai realizmusig a magyar dráma ki­alakulásának alapköve, alappillére volt. Csiky már kisgyermek kora óta verselt. A kisdiák megjelent versei akkoriban nem voltak sem jobbak, 'em rosszabbak, mint a hasonló korú, értelmesebb ifjak költeményei. Mé­gis feltűnő bennük a többiekét fe­lülmúló formaérzék. Tizenhét éves korában már simán, gördülékenyen verselt, teljes birtokában volt a viers- technákának. Ennék ellenére sem lett költő belőle. Katolikus lelkész, majd teológiai tanár volt, de olvasmányai között túlnyomórészt világi - műveket talá­lunk. írói élete tulajdonképpen Te- mesvárott kezdődött, ahol már no­vellákat írt. francia novellákat for­dított. Egyházi felettesei azonban nem jó szemmel nézték volna világi tevékenységét, ezért álnéven. Maro­si Gyula néven küldte írásait a «Fő­városi lapoknak«. Papi pályafutása idején döntő fej­lődést jelentett a «szegények tiszti ügyésze« és a «szentszéki ügyész« megbízatás. Ilymódon találkozott először a szegény emberek panaszai val, s betekinthetett a jolgári csalá­dok életének belső «titkaiba« is. Ta­pasztalataival kitűnő anyagot szer zeit későbbi drámáihoz. Pap volt Csiky Gergely, de olyan pap, ki lázadó hangulatba került, ki magányában zongora mellé ült és a forradalom dalát énekelgette. 1830­ban kilépett az egyházi rendből és teljesen az irodalomnak szentelte életét. Fordításai után igazi nagy si­kereit csak férfikora delén aratta. Különösen a Mákvirágok, (eredeti cí­mén Proletárok), a Cifra nyomorúság és a Vasember nyerték meg a közön­ség tetszését, vígjátékai közül pe­dig a Nagymama maradt legtovább színpadon. Csiky kora társadalmának jellegze­tes alakjait vitte színpadra, tudott; jellemeket alkotni és jobban meglát­ta a társadalom fonákságait, bajait, mint kortársai. Meséd rendkívül ér­dekesek, párbeszédei elevenek, s alakjai mindig a társadalmi előítéle­tek vagy emberi elfogultságok hatá­sa alatt cselekszenek, de lelkűkbe« nem romlottak. Csiky mindig irtózott attól, hogy valóban gonosz figurákat vigyen színpadra. Hatásos jelenetei, erős szatírái, drámai nyelve a nyolc­vanas évek páratlanul népszerű drá­maírójává tették. Csiky Gergely rövid élete alatt — fordításainak tömegét nem is szá­mítva — 31 színművel, hét regénnyel, illetve hosszabb elbeszéléssel és két novelláskötettel ajándékozta meg a magyar irodalmat. Mégis — az utóbbi évektől eltekintve, amikoris próbál« kozások látszanak a nagy adósság törlesztésére — úgyszólván teljesen kifelejtették Csiky Gergelyt az iro­dalomtörténetből. Pedig a dráma­írói mesterségbéli tudás oly magas fokán állt, mint előtte senki az egész magyar irodalomban. Színházunk az ő nevét viseli, s az idei évadban egyik színpadi művével is megismertette a közönséget. Ápol­juk tovább Csiky emlékét, őrizzük és tegyük közismertté szellemi hagyaté­kát. Olvasnunk kell és tanulnunk tőle... CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ Ma este 7 órakor, továbbá minden este 7 órakor, vasárnap délután 3 órakor LEHÁR: LUXEMBURG GRÓFJA nagyoperett 3 felvonásban Rendezte: SALLÓS GÁBOR Jegyek előre válthatók, szelvények beválthatók a színház jegyirodájában, Május 1 a. 23. Telefon: 11-03 !!ll!li!l!il!Ui!K'!l' Z"" yermekedért aggódó édes- anya, édesapa! Neked írom e néhány sort, vieled szeretnék be­kukkantani egy délutánra a kórte­rem fehér ágyaaskái közé. Talán még nem jutottál el gyermekeddel a fehérköpenyss orvosok, melegszívű ápolónők, fáradt-szemű beteg gyer­mekek világába. Kívánom, hogy so­ha ne kerüljön sor erre. Mégis jöjj, olts magadra fehér köpenyt, kösd fel ajkadra a patycUMtiszta szájken­dőt, s nézd meg, mi van ott belül. Nézd meg, hogy láss és bízzál em­berekben, kik sokszor lehetetlen jaek látszó dolgokat művelnek. Ezen a délutánon nem látsz kü­lönös eseteket. De nézz körül, oly megnyugtató a csend, oly magával- ragadó a légkör! Itt-ott feltűnő és tovasuhanó ápolónőhet látsz. Még nem tudod, csak sejted, hogy e gyors lépt k mögött mi rejlik. Sejted, hogy egy csecsemő levegőt, a nagyobbacs­ka tatán epren teát, vagy orvossá­got kér gondozójától. Ugye, velem jössz, ügye akarod látni a kis bete­geidet? Vezetőt is kapsz magad mellé. Dr. Futár Raymond adjunktus kala­uzol a folyosókon, kórtermeken át. Nos, indulhatunk? Az adjunktus szobájától jobbra zárt ajtóhoz érkezünk. Nézd csak a feliratot. «Koraszülött osztály«. Ide­geneknek tilos a belévés. Most nem vagy idegen, a fehér kömény feljogo­sít, a belépésre. Gondolataid kava­rognak, s valami megmao-arázhatat- lan érzés költözködik szivedbe. Igen. egy kicsit szorongató érzés. P!ci ap­róságokat fogsz látni, akikről azt hinnéd soha vem nőnek nagyra. Apróságokat, akik túl korán igyekez­tek mealAtni a napvilágot. s rtk-'k«' mégis megmentenek, felnevelnek idebent. Minden ragyog a tisztaságtól, a falak, ajtók és a bútorzat. JÖJJ A KICSI AQYACSKÄKHOZ Ugye megcsapott a meleg? 28—30 fok. Sokszor még több is. Nézz csak körül, három felől sugárzik az éle­tet adó hő. Fent a mennyezeten cső­rendszerből ventilátorral szórják szé.t. a meleget, alul radiátor van és tnllanykálvha. Minden box falára hő­mérőt, páramérőt helyeztek el a gondos kezek. S a csempékben, a boxok üvegfa­lain látod magadat. De csak egy pil­lanatra. mert az üvegfalak mögött akaró életeket látsz, s ők most sokkal fontosabbak, érdekesebbek önmagodnál. /V ózd csak, ez a kisfiú itt 1100 * ' grammos volt, amikor meg­született. Hogy rugdalózik! Milyen aranyos, ötvennyolc napja van itt s azóta nagyon szépen gyarapodott. Hát ez a legkisebbik? Nem is hin­néd, hogy él. Azt gondolod, kis játék­szer, pedig élet van benne, s akarat­lanul is az jut eszedbe: mi lesz, ha megnő, esztergályos, iparosember, mérnök, vagy orvos? Kibontják, meg fs mutatják neked. Oly vékonvak a karjai, mint a mutatóújjad. Szeret­néd ölbekapni, megcsókolni e pará­nyi embert. De ne tedd, vigyázz, a boxokba már nem mehetsz be. Meg­nézed a kórlapját? Ugye hihetetlen? 00 dekás volt, amikor megszületett. Először csak két gramm volt a táplá­léka, most már négyet, ötöt is kap! Nagy ember lesz belőle. Sorra nézed őket, mindegyik hat­hét hónapra született, és most szon­dán keresztül táplálják. Van olyan is köztük, aki tudna szovní. De qly gyenge még az édes, kifáradna pil­lanatok alatt... Figyeld csak a nővérek arcát. Mind az ő gyerekeik. Hogy becézg^tik, hogy babusgatják őket. Talán édes­az anyjuk sem szerethetné jobban apróságokat... De ennél az ágyacskánál mégis könny szökik a szemedbe, elszomo- rodsz. Nézd ezt a kis ártatlant, a na­gyobbak közül Való. Hetvennyolc na­pos és ólvan bánatos szemmel néz rád. Talán anyukáját keresi? Igen, bizonyába. Mert ő még nem jött be, még sohasem nézte meg kicsinyét. Elmúlt két hosszú hónap, s még sen­ki sem érdeklődött, hogy van, él-e a kis koraszülött. Ugye szégyelled ma­gad az anyja helyében... S ha talál­koznál vele megmondanád, hogy nem is édesanya az ilyen... hogyha nincs szivében szeretet, miért hoz életet a világra... E szomorú érzéssel szívedben, s megnyugvással, hogy mégis van, ki amtai szeretettel veszi körül a csecse­mőt, búcsúzz most tőlük, hagyd pi­henni, nőni, gyarapodni a kis kórte­rem lakóit. Egyszer majd viszontlá­tod őket, amikor talán érmen a te ügyedben járnak el igazságosan vagy kenyeret sütnek -vasárnapi asztalod­ra. .. Bepillantunk a tejkonyhába is? Csak egy percre. Ugye sejted, milyen ragyogó tisztaság van itt. Nem is tud­nám papírra vetni. Itt főzik a táp­szereket, s a jégszekrények féltve őr­zik az anyatejgyűjtő állomásról ho­zott tinóm, édes táplálékot. t't úgy tűnik — jól érzik magukat a csecsemők. Az osztály adjunktusa be- "zéi helyettük, ő mondja el, mi fáj, miért vannak itt. D e menjünk tovább. Erezetlek a két éven aluli gyermekek birodal­mába, a csecsemőosztályra. Kívülről még hallod az «oá«-t, de nyitod az ajtót, s elnémulnak a betegek. Vár­nak valamit. A dokiorbácsH vagy az ápolónőt? Egy kis táplálékot vagy kedves simogatást? Ugyan, ki tudná hirtelen megmondani... Apró, fehér ágyacskáikban — szin­Látod, ezek a sontadásos gyerekek. Ez a kis kopasz — oly édes, pisze or- ~a van — április elején született, és a súlya csak 4 kg 70 deka. Pedig azt mjondják, 7 kilónak kellene lennie. Amott egy «régi lakót« látsz, 394 navia van itt és alig érte el a 4 kg 30 dekát. Most úgy gondolod, azonos be­tegség gyötri őket. Pedig nem. A doktor bácsi jól tudja, hogy ez utóbbi súlyosabb, a gyomrával, bélrendsze­rével van némi veleszületett károso­dás. S az előbbi sorvadásnak oka -sak az otthoni környezet, a helyte­len gondozás lehet. De mindkettő fel­épül. Tudom, most már egy kicsit szi­vedhez nőttek ők, egy kicsit ott vir- rasztasz betegágyuknál, s aggódva figyeled a vérátömlesztés, a diéta naoy a vitamin adagolás hatását. Gon­dolj rájuk, de ne ess kétségbe, jó ke­zekbe vannak... Bekukkantasz a másik kórterembe is? A környezet már ismerős, csak a csecsemők, az arcok és a betegségek változnak. Ide hozzák a szezonális betegelcet, a bélhurutos, influenzás csecsemőket. Látod, amint az orvos végigsimít homlokukon, figyeled vizsgálódó szemét, s tudod, hogy né­hány nap még, s az édesanya boldo­gan, önfeledten szoríthatja Iteblére szemefényét... JWos, van még egy állomás, ott ' fönt, a második emeleten, oda már derűsebb arccal lénhetsz be. Ez a «nagyok« osztálya. Fiúk és lányok külön kórteremben várják a gyógyu­lást, bár ha rájuk nézel, úgy érzed, nem fáj semmijük. A Darány-pusz­tai Tóth Katit már alig tudják ágy­ban tartani. Hallod, milyen nagyhan­gú a kis cserfes? Velük már beszél­gethetsz. Leülsz az ágyuk szélére, s ők mondják, napestig csacsognak kedvesen. Van itt serves, reumás, ve­segyulladásos és vakbeles. De leg­többjüknek szívével van baj. Köny- nyen viselik — hallod, hogy méltat­lankodnak a kórházi ágy miatt? — mert nem éreznek semmit. De a labo­ratóriumi vizsgálat kimutatja a bajt. Ök sem egészségesek, korán megis­merték a kórházi ágyat. Simogasd meg őket, s kívánj mielőbbi gyógyu­lást! ... Lefelé indulsz a lépcsőn, gyerme­kedért aggódó édesanya, édesapa. Az előcsarnokban megállsz egy pillanat­ra, becsukod a szemed. Éjszakai kép rajzolódik ki előtted, önmagádat lá­tod, amint éjfél körül levegőért kap­kodó, hörgő gyermekeddel rohansz végig az utcán, s kiabálni, ordítani szeretnél segítségért. Szemed fénye, kicsi gyermeked veszélyben, s önma­gadat, mindenedet odaadnád, hogy megmentsék őt. A kórház gyermek- osztályán jóságos telcintetü orvos fo­gad. Megvizsgálja gyermekedet és nyomban megszünteti az életveszé­lyes állapotot. De te nem hiszel, nem bízol, ott szeretnél maradni, s nem i_s tudod, hogy ezzel megnehezítenéd gyermeked gyógyulását. Az orvos megért éged, de te nem akarod meg­érteni őt... J\Jyisd ki a szemed az osztály ető- 4" csarnokában. Nézz körül és láss! Lásd a nővér jóságos orcát, M éjfél után megy gyermeked ágyához, hogy megigazítsa takaróját, figyelj szeretettel bizalommal az errvosra, kinek szent hivatása, hogy egészsé­gesen adja vissza gyermekedet... JÁVORI UÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents