Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-24 / 276. szám

Vasárnap, 1957. november 24.

SOMOGYI NÉPLAP

7

ADY ÉS RIPPL-RÓNAI ELSŐ TALÁLKOZÁSA

TAKÄTS GYULA:

7

A dy és Rippl-Rónai első találkozásának hiteles ** történetét ezek a sorok adják át elsőkül a nyilvánosságnak, sőt talán a magyar művelődéstörténetnek. Az eddig megjelent munkák teljesen tévesen emlékeznek meg e két magyar zseni első találkozásáról. Én magam szemtanúja voltam, tehát amit elmondok, tökéletesen hiteles.

1909 novemberében Ady Endre, Mikes Lajos és Reinitz Béla Kaposvárra jött felolvasó délutánt tartani. Engem, aki altkor kis gimnazista voltam, Göndör Ferenc, később a New York-ban megjelenő Ember c. hetilap szerkesztője, akkor még kaposvári lapszerkesztő, mutatott be a pályaudvaron Adynak. A felolvasó délutánt a Korona szálló sivár nagytermében tartották meg. Édesanyámmal az első sorban ültünk, közvetlen közelünkben Rippl-Rónai és Lazarine, akik — az életrajzok adataitól eltérően — akkor még csak híréből ismerték Adyt. Mikor a műsor véget ért és a közönség már elszéledt, Göndör Ferenc karonfogta Adyt és Rippl-Rónaiékhoz vezette. Én anyámmal türelmetlenül álltam ott, arra várva, hogy Adytól elbúcsúzhassam. Dehogyis gondoltam még akkor arra, amire azóta any- ayit gondolok, hogy e pillanatban a kor két legnagyobb magyar szellemének első kézfogása játszódott le előttem, — egy villanásnyi művelődéstörténelem.

—i Hát te vagy az? — mondta Rippl-Rónai, mélyen '•elenéeve Ady nagy barna szemébe;

— Hát te vagy az? — mondta Ady Endre is, kezük •ssaefmródott, megölelték egymást. Ady gyönyörű barna feje Rippl-Rónai vállán, Rippl-Rónai ezüstbejátszó művész feje Ady vállán pihent egy pillanatig.

Művelődéstörténet nyilván nem fogja soha feljegyezni, hogy e nagy és ünnepélyes pillanatot egy kis gimnazista rontotta el: én. Türelmetlenségemben odaléptem hozzájuk és csöndesen megérintettem Ady Endre vállát. Ady kibontakozott Rippl-Rónai öleléséből, meglepetten hátrafordult és amikor megpillantott, mosolyogva mondta: »maga az, kisfiam? ... nagyon szeretem magát... a viszontlátásra ...« Nem nehéz elképzelni, milyen mámoros boldogsággal mentem haza.

Ady, Mikes, Reinitz és Göndör Rippl-Rónaiékhoz voltak hivatalosak vacsorára. Amint kiértek a Róma- villába, a Mester valami méregzöld folyadékkal telt üveget szolgált fel Adynak.

— Mi ez? — kérdi a költő.

— Hát... — mondja Rippl-Rónai — ... absynth.

Ady bámulva néz házigazdájára, aztán megérti a

dolgot. Rippl-Rónai angyali naivsággal meg volt győződve róla, hogy Ady nem is élhet mással, csak, Paul Verlaine híres »Zöld Múzsájával«, az absynthtel. Bevásárolt hát egy egész üveggel a Vései Fő utcai cseme- gésboltjában és sietett Ady elé tenni.

Kell a fenének! — nevetett jóízűen Ady. — Életemben nem ittam ilyet. Nincs inkább valami jó féle kis karcos vinkód?

A Mester gyorsan elébe tette saját termésű, vé- konyka, halványka, savanyúcska borát — ezt itta Ady gyönyörrel reggelig.

Fóthy János

Búcsú Rippl-től

»(Részlet a szerző készülő önéletrajzi művének „Búcsú Rippl-től“ c. fejezetéből.)

Born át h Aurél önéletrajzának «ídig még kiadatlan fejezete arról saéi, ahogy ő a súlyos beteg Rippl megJatogatására egy fiakeren el- iadul a kaposvári Fő térről. Me- netdeözben emlékezések indulnak meg a fiatalkorból, a Kossuth szoborról, a 44-esek laktanyájáról, a •s«.l«góny kocsmáról, ahol valamikor Ödön bácsival, Rippl öcs- csévd iddogáitak, útjukban Rippl látogatására. Az alább következő röor a fejezet utolsó szakasza.

SZORONGVA INDULTAM a ház '«elé. A főbejárat nyitva volt. Aztán jobbra az ajtón kopogtattam. Vá- íasr. len jött, benyitottam. Egy fotelbe* ült lecsüggedt fejjel, s csak akkor moccant, amikor már mellé- j* kerültem.

— Jónapot, mester.

Fárad ten, oldalról rám nézett.

—* Maga az?

— fi* volnék. Azt hallom, beteg.

— Bz egyszer nagyon... nagyon eeíog vagyok.

Cséad. Megakadok. A feje me- 31 at lefelé fordul.

Ni, ott az a kis aranyozott fa- .seobor, melyet egy képéről ismerek. Melyikről is? Azt hiszem, Lazarin ül g|rás«ruhábain egy kis asztalira «lőtt, K ezen áll, több tárgy között ■az a kis szobor is. A falat rózsa- mintájú, nagy, fekete kendő borítja. Lazarin úgy hat a képen, mintha bavegy lenne már... Miért éppen m a kép jut eszembe?

S aaost belép ő maga, Lazarin. kéül oaellénk. Némán néz rám,

mintha csak a tekintetével akarná mondani, hogy mekkora baj van.

Zord fejű asszony. Kemény vonásaiból pillanatokig még a francia jakobinusnőt is kiérzem. De mintha itthon is található volna ez a típus, kisebb városokban. Mit szenvedhetett ő itt a hegyen, némán, féltve ezt a hiú embert, aki csak fél életét élte itthon, felét pedig a pesti szalonokban, a szépasszonyok körül. Mi tartotta őket össze? A küzdelmes fiatal koruk emléke? Amikor még támasza is lehetett? Úgy érzem, még most is vasmarokkal fogja, amikor pedig már haldoklik.

MIBEN VAN AZ EREJE, ha már

se szépség, se szellem nem tehette a magáét? A kemény, vidéki nőt érzem benne, aki fogához veri a garast és tréfát nem ismer, ha a vagyon, vagy a család körül forog a dolog.

A munkába ölte itt magát, kacsát, ludat, disznót nevelt, műveltette a földeket, s várta haza az urát. Társasága alig volt, jóformán csak az a pár rokon, aki néha vette a fáradságot s feljött ide a hegyre. Törve beszélte a magyart, s így még hontalannak is érezhette magát. Gyereke nem volt, csak egy árván maradt rokonlánykát, Anel- lát hozta el magával hazulról.

— Tudja, a szívemet érzem — nyögte ki Rippl.

— Nem lehetne elmenni Füredre?

—• No, lássa...

— Az jó volna, ha a szívvel van baj!

—• El lehetne menni ... talán...

Két karja a fotel kartáján feiest, * Mctéleslcarimájú, világiárt kalapot, *z egyszerű festőállv,ányt, az ecseteket, a palettát, az egykorú újságcikkeket, a mester néhány kitűnő •iparművészeti alkotását, néhány levelét és könyvét. A műteremben Rippl-Rónai egyetlen közvetlen tanítványénak, Martyn Ferencnek befejezetlen vászna fogadja a látogatót, de az asztalon a mester varázslatos színeket teremtő pasztellkrétái három évtizeden át érintetlenül megmaradtak. A ház kedves lakói áftdozaáos gonddal óvják a festményekről oly jól ismert bútorokat. Az »öreganyám« barna támlásszéke, »Édes jó anyám betegen« gömbölyű hátú ágya, az ómama festménnyel, a »Karácsony« szekreterje, »Mikor az ember visszaemlékezéseiből él« dobozos kistükre, a »Szomorúság« arany angyala, az »öreg úr és a mandalinozó asszony« hangszere, a »Piacsek bácsi babákkal« eöld huzatos fotöjei itt élnek meghatóan elevenen és idézik a mester müveket.

Csodálkozva gyönyörködöm Margit asszony alabástrom arcában, vmely a legelraqadóbb kék háttérből fehérük Iá. Megragadja a szemet, mint «3 ég nagy kékjén bolyongó éárányfelhőcske. Holló Sándor bánatosan eötéttekintetű fiúké ve megmagyarázhatatlan bizonyossággal éeszél »gy bekövetkezett kései tragédiáról.

A z apró tus- és ceruzaraizok- Icai tele falak egy csodálatos művész játékos kezének maradandó éticotásait őrzik. Hol készültek ezek a rajzok 1 Talán a Fő utcai kávéház teraszán, zsibongó társaságban, talán i« »sendes Róma-hegyí táj sok- ■seí-nű észi délutánjában. Az egyik

könnyed vázlat sarkában súlyos gondolat olvasható. A kuszán odavetett sorok művészi hitvallásként csengenek: »Miután a művésznek csak önmagából és a természetből lehet még újat meríteni — jobban kell a természetben elmerülni, mint a régi stílusok általunk kevésbé ásbérezhető szellemébe. *Tgaz, hogy ez a nehezebbik feladata a művésznek. mert továbbhaladást jelent, amivel megbirkózni nehéz dolog.«

A mester íróasztalán egyszerű táblájú vendégkönyv fekszik, benne ismert és ismeretlen nevű látogatók nevei és gondolatai. Szabó Vladimir festőművész, Genthon István műtörténész, BojlÁizsár Iván író, kationok, színészek, diákok, tanárok neve között olvasom: »Walther Imre, Poth Elek, Nemes József, a ráksi Uj Élet Termelőszövetkezet tagjai« aláírását. Vajon mi mozgatta meg a három okos paraszt szívét. hogy kizarándokolt megyénk nagy művész fiának egykori portájára.

TJorminc éve száradnak Rippi- Rónai palettáján a varázslatos színek, szárazra töpörödtek az apró festékhalmok, de semmit sem fakultak, akár csak nagy életű alkotáséinak beszédes színei. Mikor a kapunál őrt álló két szálfenyő ke zött kilépek a város feletti őszi tájba, a jó barát költő Babits Mihály sirató szavait hallom:

»lm a Nap, a színek apja, az Elet,

elmerül.

de a virág tovább él s őrzi színét új napok számára- így időz még tovatűnt lelked

világának ezer árnya kép-függönyödön — óh -varázs-függöny!«

KELLNER BELA

küdt. Kezei erőtlen csüngtek alá. Szeme megint becsukódott. S mintha álmosság kapta volna el, feje is lassan lefelé hajlott.

Nagy színész fej! Hogy itta mindig önön szépségének és hatásosságának mámorát! Ez a fej valami múlt századi művész-romantikát is hordozott, kodifikált külsőségeivel, mint a nagyszélű kalap és a hosszú, egy tinccsel előrebukó hajviselet. Mint egy zárt kompozíció, melyen alkatelemeket változtatni nem lehet, kimódoltan érkezett el e kritikus óráig. Még most is, talán csak pár nappal a halál előtt, hibátlan a valaha kialakult rendje, az ő szavával élve »artisztikus«, ahogy itt mellére hajlik, a puha, gyapjú, eperszínű sálra, mely nyaka köré tekerve, alátétet ad az elpuhult arc lefelé gravitáló húspámáinak. Még ha csapzott is a haja, az a bizonyos tincs most is a homlokra borul. És ez a megőrzött külső, csín és rend nem nekem, a vendégnek szól, hisz nem tudta, hogy jövök. Hatalmasabb ez nála, mint a halál fojtogató keze. Énje elvitathatatlan és el- kobozhatatlan része.

NEM ALSZIK MÉGSE. Feje vontatottan emelkedett, s föltámasztotta jobbkezére. Szemét is kezdte kinyitni s féloldalvást rám tekintett. Majd ezt mondta:

— Azért én magát mindig szerettem.

»Azért«, mondta, tehát megbocsátotta levelemet. Vén cigány vagy! — gondoltam, s ugyanakkor a belső sírás is fojtogatott.

BERNÄTH AURÉL

A Rippl-Rónai napok programja

November 24-én:

9 órakor: Ünnepi tanácsülés a Városi Tanács nagytermében. Emlékbeszédet mond: Bemáth Aurél Kos- suth-dijas festőművész.

Javaslat és határozat a Rippl-Rónai állandó képtár megalapítására.

Felszólal Dobrovits Aladár dr fő- ;gazgató, a múzeumi osztály vezetője.

Közreműködik Egressy—Vörösnarty Szózatával és Kodály—Berzsenyi A magyarokhoz c. művével a iomogy megyei Népi Együttes énekkara, Kanyar József dr. vezénylésével.

10.10 órákor: Rippl-Rónai szobrá- rak megkoszorúzása. A koszorút el- lelyezi László István, a Megyei Taács VB-elnöke.

10.30 órakor: Rippl-Rónai emlék- dállítás megnyitása a Rippl-Rónai núzeumban. Megnyitót mond Kunffy Lajos festőművész.

11.45 órakor: Rippl-Rónai lakóházán emléktábla leleplezése. Beszédet nond Mikecz János, a Városi Ta- íács VB-elnöke.

16 órakor: Rippl-Rónai sírjának negkoszorúzása a Keleti-temetőben.

November 25-én:

19 órakor: Rippl-Rónai emlékest a TTIT rendezésében és helyiségében. Előadó: Farkas Zoltán művészettörténész.

én- ?

— Rippl-Rónai emlékének —

Harminc év!... Mi az, akit a csillagok s a végtelen fiáinak fogadott?

Harminc óv... Mi mérjük csupán, ügyetlen sütkérezve a csillagi tüzekben.

De Ö, elhagyva a gesztenyés álét, az ősz fürtök helyett az ifjú, szép aranyló szárnyán mosolyát derítve, mint hajnal kél örökbe lényegítve.

A szikrázó táblák új síkjai mérik s repítik bátor vásznai útján, mely láthatatlan beleszőve Véle együtt csak nő a tág időbe.

*

A művész szülei: Rippl József és Knezevics Paulina.

mondhatok neked, hogy mindenik degenerálódott sok tekintetben, de —1 hogy nincs olyan apja, anyja senkinek a világon, mint nekem, arról kezeskedem. Ezeknek a lelke, szíve, mindene nemes — okmány nélkül, fin az árnyékukba sem lépek. Öserők.«