Somogyi Néplap, 1957. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-22 / 222. szám

« \ Vasárnap, 1957. szeptember 22. SOMOGTI NÍPfcAr 5 CSIKY QERQELY: MAKVIRAQOK ◄ Figyelmeztető szavak a somogyi irodalmi élet vitájához A kiegyezés időszaka felemás állapotokat teremtett Magyarországon. Aki ebben a korban élve nyitott szemmel nézett körül — ahol a hazafias frázisokat mintegy haszonélvezettel pufog- tatta a Béccsel parolázó hűbéri-tőkés társadalom —, akadt bővében kifogásolnivalója. A Bécset szolgáló Tisza-kormány szinte hazafiúi kötelességgé nyilvání­totta a hazugságot, az ország szabad vadászterülete lett a szélhámosok, ingyenélők siserehadának. Míg a forradalom után az lett volna az egészséges, ha Ma­gyarország kapitalista országgá alakul át, a hatalom a földbirtokos osztálynál maradt, viszont, rejtve csak megindul a tőkés fejlődés. Ebben az időben, amikor a színházba járó úri kö­zönség és az olvasók — akiket rossz lelkiismeret gyö­tört, ha a torinói számkivetésben élő Kossuthra gon­doltak, vagy a közélet riasztóan kavargó szennyára­datát kellett észrevenniök —, nem akarták meglátni, hallani a valóságot és az írók nagy része vagy hallga­tásba burkolózott, vagy a valóságtól elfordulva jó pénzért kiszolgálta az újromantika ápolásával a ha­zug felszínen lubickoló úri osztályt. De ebben az időben kelt a magyar kritikai realis­ta dráma megteremtője, Csiky Gergely, befutni írói pályáját, melynek legszebb hitvallása ez volt: tükröt tartani a romlásba rohanó társadalom elé. Felszabadulásunk óta, de előtte sem került sor Csiky Gergely irodalomtörténeti helyének, jelen tőségének meghatározására haladó hagyományaink között a magyar kritikai realista dráma legnagyobb művelőjének nevét csak egy-két felújítás hozta fel­színre a közelmúlt években. ígéretes és bátor cselekedete volt a fennállásának harmadik évébe lépő színháznak az, hogy műsorára tűzte névadójának, Csiky Gergely (eredetileg Proletá­rok) Mákvirágok című színművét, melynek bemuta­tóját páratlan izgalommal vártuk. Hiszen a bátor műsorválasztás elkötelezte színházunkat. Két nappal á bemutató után emlékezetünkben az első színházi est élményeivel nem mondhatjuk ugyan el, hogy Csiky osztatlan sikert aratott, hogy minden­ki' megértette írói szándékát, hiszen a maga korában a lehetetlent kísértette meg azzal, hogy tükröt tartott korának társadalma elé. Ettől függetlenül örvendetes dolog, hogy a próza megízleltetésére elsőként Csikyt választották művészeink, ezzel mintegy adósságot tör­lesztve Csiky Gergelynek, s megtéve az első lépést arra, hogy fejlődő színházkultúránk számára ízlésben, igényben komolyabb közönséget neveljen. A Mákvirágok című vígjáték, amelyet ugyanilyen biztonsággal nevezhetnénk tragikomédiának is — hát­tere Tisza Kálmán miniszterségének Magyarországa, ahol lépten-nyomon teremnek álpetőfik, elözvegyült -vértanú« feleségek, akik az emberi részvétet tőkésí­tették, Zátonyi Bencék, kiknek ugyan se pénzük, se birtokuk nem volt, de volt eszük úri módon élni a becsület elvesztésének vajmi kevés kockáztatásával egy semmit észrevenni nem akaró társadalom nya­kán. Teremnek itt hirtelen gazdagodott tőkések, kik korlátlan szerelmeseivé lettek pénzük birtokában a dzsentri élet csillogásának; Darvas Károlyok, akik­nek kellő energia híján, vagy uram bátyámos pro­tekció híján pusztulás a sorsuk... Csiky jól ismerte korának társadalmát, látta a teljes valóságot, a korízlés mégis részleges opportu­nizmusra kónyszerítette, bemutatott művének első két felvonásában hús-vér alakok felsorakoztatásával egy komor társadalmi dráma szálait bontogatja, mit a harmadik—negyedik felvonásban kényszerűségből vígjátéki -jó végre« hangol. Ezzel enyhít a mű bíráló hangján, de oly sajátosan, hogy a vígjátéki befejezés ellenére is emlékezetünkben inkább a sötét színekben jelentkező dráma marad meg. Tehát a valóság egy darabja. A darabot Miszlay István rendezte, igazán fiata­los lelkességgel és érett gonddal, rendezésében hű maradt a darab írójának szándékához. Hogy még­sem dicsekedhet a bemutató előadás a valóság meg­mutatásának teljes művészi értékével, az nemcsak kizárólag az ő munkáján múlott. Kevés volt a Mák- virágok előadásának érési ideje, innen következnek azok az egyenetlenségelv, melyek feltételezhetően el­tűnnék a későbbi előadások során. Szinte osztatlan vélemény az, hogy a Mákvirágok bemutatója az epizodisták figyelemreméltó sikerét hozta magával. így maradtak meg emlékezetünkben a harsány színekkel vetített Tulipánná és Tulipán 3 szabó úrhatnám alakjai, a költői lelkületű Klimóczy uzsorás, a nyelveskedő, de csupaszív Borcsa szakács­nő, Senki Gáspár, Bankó Béni és Mákony Elza alak­ja. Az epizodisták — csekély kivétellel —, gondolunk itt Mákonyné felületes, minden átélési törekvéssel adósmaradó megformálójára és Elza szerepében Ve- szeley Máriára — kifogástalanul oldották meg. a sza­tírafestés nem könnyű feladatát. Szinte egyetlen alakítás emelkedik ki, a főszereplő, az együttes közepes szinten mozgó játékából: Mosolygó Menyhért szerepében Homokai Pál. Közvetlenül mel­lette kell említenünk Zátonyi Bence megszemélyesítő jét, Szép Zoltánt, bár szívesen vettük volna, ha a színjátszás technikai tudásának csillogtatását néhol elhagyta volna alakításából, ha egyenletesebben sugá­rozta volna az átélés forróságát. És érvényes ez az igényünk Gábor Mara — kissé félresikerültén felfogott Szedervári Kamillájára is, ki csak az előadás harma­dik felvonásában lép elénk hihetően eleven ember­ként. Fillár István, e kitűnő fiatal színészünk, Timőt < alakításáról sokat lehetne vitatkozni. Nem vétette-e ^ el kissé a művészi mértéktartást a darab ez érdekes, a meseszövés szempontjából fontos alakjának bemuta tásával? Úgy érezzük, Timótja a helyes hangvétel el­Hozzászólás — Sokat panaszkodunk azon, hogy nálunk pang az irodalmi élet. A panasz kétségtelenül jogos, s most e vita folyamán igyekszünk meg­keresni az okokat, s ezen túlmenő­en megoldást találni. Somogy megye kulturális hagyományai, ha nem is túl mélygyökerűek, semmiképpen sem engedhetik meg, hogy jele­nünkben pangás álljon be a kép­zőművészet, zenei élet, avagy az irodalom terén. Sietek leszögezni, hogy mi sem szűkölködünk tehetségekben! Hon­nan tudom ezt? Tessék csak el­menni a zeneiskolába, vagy a képzőművészeti szabadiskolába, nyomban beláthatja bárki igaza­mat. Talán éppenséggel az irodal­mi tehetségek nem jelentkeznek? Ez sem így van. A Somogyi Nép­laphoz számtalan kézirat érkezik, versek, prózai írások. Nagyobbrészt dillettáns munkák, döcögősek, sán- títások. Ve azt meg kell értenie mindenkinek, hogy ez az alap! Erre épülhet fel egy soványabb rétegű derékhad, a már elfogadha­tó írásokkal. S majd ha tudunk erről a derékhadról, majd ha él és dolgozik, akkor követelhetjük csak, hogy legyen valóban kiemelkedő íróegyénisége a somogyi tájnak. Ezt a fejlődést ki kell várni. De nem úgy, hogy lessük, hátha kialakul? Mert eddig körülbelül ezt csinál­tuk. Ennek eredménye az a pan­gás, amiért most méltán panasz­kodunk. Tehetséget nem lehet tanítani, költő- vagy íróiskolát ilyen céllal felállítani nem lehet, de nem is szabad. Ám, ha egy jókezű, jó- hangú, vagy jószemű tehetség a zeneiskolában megtanulja a kottát,-9 Í UUUU » ua . 0/ VI VZJilMUV) i liHV/l'JU VV “VAVJ Wl ^ ■* - *-4/ I«, »orVOIUOUII» I I CfO yl/Vlr J {/ WV J\X> ÍVŰ v U \Js L y lenére is túl erős még akkor is, ha embere birkák 4 a formát, ha képzőművész-körben között ette meg a kenyere javát! Nehéz kritikai szempontból szemügyre venni a vígjáték két pozitív hősének megformálóit. Talán azért, mert Csiky által megrajzolt úri társadalomban a pozitív hősök voltak a legritkábbak, tehát megraj­zolásuk ebből eredően íróilag is kevésbé sikerült. így jutott színházunk két fiatal bűvészének a Mákvirá­megtanul látni, s azt visszavetíte­Ezt azért mondtam el, mert most a somogyi írócsoport megalakulá­sa előtti időben igen aktuális. Tar­tok attól, hogy ez a csoport könnyen »■kis írószövetséggé« válhat. Pedig akkor éppoly rossz lesz, mintha író­tanoda lenne. Arról nem vitázom, hogy kell-e írócsoport? De hogy mi­ért alakul és milyen legyen, már ér­demes néhány szót vesztegetni. Vidéki városka vagyunk, nem bő­kezűen, de nem is szűkmarkúan ellátva a kultúra áldásaival. Van színházunk, mozink, egy-két zene­karunk és énekkarunk, néhány jó zenészünk, festőnk, szobrászunk, írónk — úgy mondják — nincs. Tehát nehéz lesz önerőnkre tá­maszkodni úgy, hogy importálásra ne gondoljunk. Pádig valamilyen/ úton-módon erre lesz szükség. Me­gyénk irodalmi életét akkor tud­juk leggyorsabban és legszembe- szökőbben felpezsdíteni, ha szám­talan irodalmi anlcétot, vitát és beszélgetést rendezünk pesti, vagy vidéki — mindegy —, de jó szak­mai tudású, szocialista meggyőző­désű, neves magyar írók meghívá­sával. Ebből tanul a publikum is. a helyi író is. Szóval, szép lesz és főleg igen hasznos. Az írócsoport­nak azért kell megalakulni, hogy a megye irodalmi talaját táplálj" és televénnyé tegye. Ez a legfonto­sabb feladat. S hogy milyen le­gyen? Egyszóval: önképzö. Ren­geteget kell tanulni, látni és vi­tázni, s azután ismét csak tanulni. Figyelmeztető szavak, néhány öt let, ennyit mondtam csak el. ennyit is akartam elmondani. Legyen ná­lunk is irodalmi élet, hogy évek múltán már ne kelljen panasz­kodni. Szocialista életünk ontja magából a témákat, de hosszú és nehéz az út még„ odáig, hogy so­4 ni, az írásművészet szakmai részéi mogyi toll vesse mindezt papírra i is elsajátíthatja bárki — akiben Hosszú, ám érdemes küzdeni érte! 4 szunnyadozik tehetség. FEHÉR KÁLMÁN TTTTTTTTTTTTTTTVVTTT» TTTTTTTTY ▼▼▼▼▼TTTWVTTTTTTTTTTTTVTVTTTTTf »T »TTTTTY/TTV SZEM-SZÄJ ingere gokban szinte a legnehezebb feladat: hihetővé tenni két olyan embert, akinek létezésében még maga a színmű megteremtője sem hitt. Tallós Endre és Ló­ránt Hanna őszinte művészi törekvéssel igyekeztek életrekelteni Darvas Károlyt és Irént, hálátlan szere­pükben azonban kissé színtelenek voltak. • • ÍJ sszegezve a Mákvirágok előadásának erényeit és hibáit, nyugodtan leszűrhetjük, hogy minden bizonnyal magának hódítja a közön­ség tetszését. László Ibolya Siófokon 20-án cukrászati kiállítás nyílt. A részvevők nem azt mondták erre a kiállításra, hogy szép, hanem egész egyszerűen azt, hogy jó! És hinni is lehet nékik, hiszen cukrá­szaink alaposan kirukkoltak gyönyö­rű készítményeikkel, tömegcikkeik­kel, a mindennapi süteményekkel éppúgy, mint az extraságokkal. Pél­dául Vass István, az Üdülővendéglá- tó dolgozója különböző — mandarin, citrom, narancs — marcipánokkal mutatkozott be, melyeket ízléses csokoládétálcákon szervírozott. Mó­ring Kázmér, a bogiári egység veze­tője desszerteket s szépségesen jó cukorrózsás tortával kedveskedett a zsűri előtt és a látogatók előtt egy­formán. A kiállításon szerepeltek hi­degkonyha készítmények is, és egy külön szobában palackozott szesz­áruk sorakoztak. A kiállítás sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a ha­talmas forgalom. LEGYEN A ZENE MINDENKIÉ SOMOGYBÁN »A ZENE MINDENKIÉ« írta ze­neéletünk büszkesége, Kodály Zc.' tán könyve címlapjára, s mi oh sokszor bólogattunk, bizonyítva.- szavainak örök igazát. De mit * tettünk érte? Nagyon keveset, úgy­szólván Semmit. Sok szó hangzott el manapság, s az elmúlt években zeneéletünk elhanyagolt állapotáról, a gondokról, bajokról. Jóindulatú muzsikusok emelték fel szavukat számtalanszor a megnemértés, so­kak részéről a lebecsülés okozta tu­nyaság, elmaradottság miatt. De a tartalmas szavak üressé váltak, mert mindenütt ellenállásba ütköz­tek, az írott szavak felrázták ugyan az embereket, aztán eltűntek a sem­mibe, s minden maradt a régi. Vall­juk be, vétkes a mulasztás, mely évek során felhalmozódott, s ha tettünk valamit, e kevés siker csak még jobban felszínre hozta lassan már elviselhetetlen közönyünket a zeneművészet iránt. Érthetetlen a kultúrpolitika — ha annak nevezhető —, mely sok fel­lángolás láttán is gátolta megyénk­ben a zenei közművelés, mondjuk úgy, ismeretterjesztés lehetőségét. Érthetetlen, mert 12 éves múlttal rendelkező, jóképességű zenekarunk van, mely mindeddig bukdácsolni volt kénytelen, s csak alig jutott szóhoz, hogy elhintse a muzsika magvát, közelférhetőbbé tegye az egyszerű ember számára. Az illeté­kesek — a legalsóbbtól a legfel­sőbbig — tudtak, vagy nem tudtak zenekarunk létéről, — úgy figyelmen kívül hagyták, mintha értéktelen, hasznavehetetlen eszköze lenne ze­nekultúránk fejlesztésének. A gán- csoskodás — mindenki tudja anya­giakról volt szó — elkeserítette az embereket. Mégis fel-feltört a zene- irodalom remeked művészi tolmá­csolásának vágya, de az igyekezet nem juthatott túl az évente ismét­lődő »bemutatkozó hangversenyen«. És most végre — szabadjon kép­letesen kifejezni — felcsendült a kilencedik szimfónia örömódája Ka­posvárott. Egy hír érkezett váro­sunkba, s e hír ismét lángra lobban tóttá a szunnyadó tüzet. Bizton re­méljük, ezúttal nem a szokásos be­mutatkozó hangversenyig. Tovább sokkal tovább kell égni e tűznek, a beteljesedésig és azon túl, hogy a zene valóban mindenkié legyen... A hír röviden ez: Fasang Ár­pád, a Művelődésügyi Minisztérium zenei főosztályának vezetője, az Or­szágos Filharmónia művészeti és gazdasági vezetőjével együtt rövide­sen Kaposvárra jön, hogy megbe­szélést folytasson kulturális éle­tünk vezetőivel, megalapozni igye­kezvén a zenekar jövőjét és me­gyénk zenekultúrájának fejlődését. Szó van arról — reméljük tett kö­veti —, hogv félhivatásossá teszik zenekarunkat, s az anyagi fedezetet állami szubvencióból, és a megyei költségvetésen keresztül teremtik meg. Ennyi a hír, s azért szolgál külö­nös örömünkre, mert végre felsőbb vezetőink is észrevették gondjain­kat, tudnak rólunk, s jószándékkal kezelik ügyünket... ÍGÉRETES jövőt látunk magunk előtt, melynek megteremtője, alap­pillére a zenekar lesz. Jövőt, mely­ben eltömődik a szakadék a zene­értők gyér tábora, s a saját hibá­ján kívül zenei analfabétizmusra ítélt tömegek között. Jövőt, amikor a tobzódó jazz-őrületet elhomályo­sítja az igaz művészet élvezete, s csak annyit hagy meg belőle, amennyire hivatott... Mit jelent nekünk ez a zenekar? Mit várunk tálé? Mennyiben szol­gálhatja zenekultúránk fejlődését? A zeneiskolában ötszáz növendék tanul. Vidéken is több tanfolyam működik. Zenén nevelkedő ifjúsá­gunknak perspektívára van szük­sége. Nemcsak arra gondolunk, hogy a szimfonikus zenekar lehető­séget nyújthat a zeneirodalom fo­kozatos megismerésére. Bár ez is rendkívül fontos tényező a növen­dékek száméra. De lesz zenekar, hol tovább fejleszthetik iskolában szerzett zenekari gyakorlatukat. És képességük nem vész el, gyümöl­csözik. Itt a mi megyénkben válnak a zeneművészet szószólóivá, hirde­tőivé. Azt mondjuk róluk, s ezt különös előszeretettel hangoztatj ük —, hogy ok képezik majd a zene- értő, zenekedvelő közönség gerin­cét. Igaz, és megnyugtató. De nem várhatunk addig! Meg kell ismertetnünk, el kell fogadtatnunk a zenét az egyszerű emberekkel, üzemek dolgozóival, fa­lusi emberekkel. Ma még csodálko­zunk, hogy értetlenül állnak a ko­moly zenével szemben, pedig nincs mit csodá lkoznunk. Ugyan ki ve­zette el őket a művészet megisme­réséig? Azt mondhatnék: fejlődik álla­munk, egyre több rádió van az ott­honokban. De ki meri állítani, hogy a gépi zene egyenlő értékű az élő zenével? Nem, a muzsikát megis­merni, megszeretni nem lehet a rádión keresztül. Csak a zenekar, az élő zene teremthet lelki kontaktust, csak az hozhatja közel az »idegent« lebilincselő szépségéhez. Taníta­nunk, nevelnünk kell az egyszerű embert és a zenekar hivatott erre. Nehéz munka, tudjuk. Nehéz eljutni oda, hogy új arcokat lássunk a hangversenyteremben. De apostol- kodnutnk kell, szóval és zenével, szívvel és lelkesedéssel. Soká vesz­tegettük időnket, de még nem késő! Kétségtelen, hogy zenekarunk el­sősorban Kaposvárott szolgálhatja a zenei művelődés ügyét. De ez is nagy szó. Gondoljunk csak arra, alig volt hangverseny, mit meg le­hetett volna ismételni. (Elenyészően kevés a zenekedvelők száma.) És ki tagadná, hogy a zenekar kamara- együttesre bomoiva először lágydal­lam ú menüettekkel, aztán egyre nagyobb igényű művekkel ismertet­hetné meg a vidéki közönséget is. Számtalan lehetőség kecsegtet... A zenekar él, becsempészi a muzsikát az emberi szívekbe, s értékesebbé teszi az embert, ki pótolhatatlan kinccsel gazdagodik. Mit jelent a zenekar a színház­nak, a színházi zenekarnak, mely gerincét képezi? Hihetetlenül sokat. A kiváló képességű muzsikusok operettzenét játszanak. Vajon mivel fejleszthetik tudásukat. Hogyan juthatnak el magasabb fokra, mely mindannyiuk vágya? Csak úgy, ha a klasszikus mesterek műveit is tolmácsolhatják. Nevezzük ezt szak­mai továbbképzésnek, vagy bármi­nek, de nemes cél, felemelő és szükséges. Néhány év múlva szeret­nénk operát is hallani a kaposvári színházban. Ehhez fel kell készülni, ehhez nagyobb tudás szükséges... NEM SZABAD KICSINYESKED­NÜNK, nem szabad anyagiakra gondolnunk. A komoly zene terjesz­tése — mindenki tudja — ráfize­tés. De vajon nem fizetünk-e rá iskoláinkra, ahol betűvetésre tanít­juk gyermekeinket. Közvetlen hasz­not jelent-e államunknak az óvoda, közép- és főiskola. Anyagilakban nem, de nemzeti kultúránk fejlesz­tésében annál többet. Sokszorosan megtérül az anyagi ráfizetés, mert munkásemberek ülnek a hangver­senytermekben s élvezik majd a mű­vészet remekeit. Nem ez a cél, nem ezt akarjuk? De igen. Szocialista kultúráról beszélünk, s ennek nem a túlságosan elburjánzott kiszolgáló zene az alkotó eleme, hanem az igazi művészet ismerete, mely év­százados múltra tekint vissza. Nem adhatjuk hát fel elveinket anyagi okok miatt. Kell a zenekar, kell mint a kenyér, a mozi, a színház, a könyvtár és kultúrterem, kell, hogy magasabb szintre emelkedjünk álta­la, s felszámoljuk elmaradottságun­kat. S a terv, ha valóra válik, (bizton reméljük, helyi vezetőink már nem gördítenek akadályt útjába), gyöke­res változásnak kell történni a ze­nekar vezetésében, műsorpolitiká­jában is. A remélt anyagi támoga­tás ugrásszerű színvonalbeli emel­kedést kell eredményezzen. Valljuk be, szervezési zűrzavar uralkodott eddig. Városunkban öt-hat karmes­ter van, s az összhang — enyhén szólva — nem kifogástalan. A mű­sor-összeállítás egyéni ízlés szerint történik, sokszor figyelmen kívül hagyva a zenekar képességeit, az adott műhöz hangszer-összeállítás- beli elégtelenségét, s azt a rendkí­vül fontos tényt is, hogy nevelni akarunk. (Az elsőosztályos gyerme­ket nem logaritmusra tanítják elő­ször!) Tervszerű műsorpolitika szükséges tehát és vitathatatlanul zenei szakte­kintéllyel rendelkező, vezető-kar­mester. S a többiek nevelő iskolája kell legyen e zenekar, hol kivétel nélkül mindenki szóhoz juthat. Ajánlatos lenne több vendégmű­vészt hívni, sőt vendégkarmestert, akitől tanulhat a zenekar és helyi karmester egyaránt. Mindezt — úgy hisszük — megköveteli a zenei köz­nevelés nemes ügye, s általa elke­rülhető minden további botlado- zás... LEGYEN A ZENE MINDENKIÉ Somogybán. Vannak áldozatos hívei, terjesztői,- apostolai. Korántsem ál­lítjuk. hogy a szimfonikus zenekar egyedül hivatott zenei kultúránk fejlesztésére. De egyik legfontosabb eszköze. Tegyünk meg hát mindent érte, hogy éljen, működjön rendsze­resen, s emberek százai, ezrei jus­sanak közel általa a népet felemelő, mindenkit magával ragadó zenemű­vészethez. .. Jávori Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents