Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-19 / 194. szám

SOMOGYI NÉPLAP Hétfő, 1957. augusztus 19. Felelni kell! Tj'jszaka van, csupa sötét a szo- J-/ ba. Homlokomon hideg verí­ték. Reszkető kézzel meggyújtom a lámpát. Cigarettát keresek... Rá­gyújtok. Bátortalan füstbokréták le­begnek a sárgás fényben. Hogy is volt? Igen, levelet kaptam Jóskától, akit az osztály megbízott, hogy 1958. má­jus első vasárnapjára hívja össze a IV. reál tanulóit. 1953—1958 — öt év után találkozunk. Találkoznak a tré­fás, rossz magaviseletű, tanárbasz- szantó IV. reál osztály volt tanulói. Nyugtalan és ideges lettem. Már szombaton a félhetes vonattal el­utaztam Csurgóra, öt év óta nem láttam Csurgót. Csupa láz, csupa tü­relmetlenség voltam. Végre elindult és vitt a vonat. Bolhás—Csurgó, Csurgó—Bolhás! — zuhogták a kere­kek. Hányszor tettem meg ért az utat, felelésre felkészülten, vagy fe­leléstől drukkolva! Kicsit könnyes volt a szemem, mikor kinéztem az ablakon. Minden fa, minden őrház ismerősként köszöntött. Csak álltam némán, míg egy hang — mintha a végtelenből jött volna — meg nem zavart: — Csurgó következik! Leszálltam a vonatról. Nyolc év emléke szakadt rám. A jelenné soha nem váló, mindenki számára kedves diák-múlt ezer em­léke. Nem mentem az utcán, hanem az olajütő kisösvényén át, neki a pipás-rétnek. A viszontlátás örömét és a múlandóság fájdalmát egyszer­re éreztem. Már erősen alkonyodott, mikor a parkba értem. A népművé­szeti motívumokkal gazdagon díszí­tett, régi cserkészház előtt találkoz­tam egy csapat diákkal. Nem ismer­tem senkit közülük. A labdatéren át a Csokonai- pádhoz vettem az irányt. Ezt a helyet szerettem a legjobban. A pad foglalt volt, egy leány és egy fiú ült rajta. Kicsit riadtan néztek rám. Elhaladtam előttük. Szívemben nagy megértés. Hirtelen nagy vö.gyat éreztem arra, hogy bemenjek az is­kolába. A hátsó bejárat felé siettem. Egyszerre ott álltam az előtérben. Szemem lassan megbarátkozott a ho­mállyal. Sehol senki. Gyerünk fel az emeletre! Jobbra fordultam. Szem­ben velem a fizikaterem. Ennyire egyedül még nem voltam ebben az iskolában. De lassan benépesült a folyosó. Az emlékezés előhívogatta a múlt valóságait. Ezer zaj ébredt az osztályokból, tódultak kifelé a csin­talan, nevetgélő diákok. Hallom a fizika-tanár korholó szavait: »Te hó­lyag, nem tudsz vigyázni, kapsz egy nyaklevest.« Keresek valakit a tekintetemmel. Közben ijedten hátrapillantok, félek, hogy Józsi nyomomban van és meg tudja, kit keresek. Evekkel ezelőtt is féltem tőle. Néha-néha a szívem­be látott, ellopott egy-egy verset tő­lem és a lány nevét is közölve a táblán, láttam csúfosan kiforgatva pár sorát, ő mindig sakkban tudott tartani. így az osztály tudta, hogy miért nézegetek annyiszor a II/C fe­lé. J assan megfordultam és az. em- lékektől népes folyosón elin­dultam a IV. reál osztály felé. Ki­csit megilletődve, kopogtatás nélkül benyitottam. A katedrán lángoló pa­lástban ült valaki. Az arca szétfolyt, nem ismertem fel. A palástos ember dörgő hangon rámszólt: »Üljön a he­lyére h* Bizonytalan léptekkel elin­dultam — a helyemre. Az öt év előt­ti osztály minden tanulója jelen volt. Ekkor az erőshangú, csupa tűz figura ezeket mondta: »Ne gondol­ják, hogy maguknak már nem kell félni! 1953. után sem szűnt meg a számonkérés. Kikerültek az életbe, felelősséggel tartoznak, önöket ez az iskola becsületre, emberségre taní­totta. A társadalomnak alkotókra, jövőt, korszakot formáló erőkre van szüksége. Hadd hallom, mit csinál- talc eddig, milyen osztályzatokat kell bejegyeznem.« S megzizzent kezében az 1953-ban eltűnt osztálykönyv. Szívem a torkomban dobogott. Ilyen csendben még soha nem volt az osztály. Mindenki arcáról riada­lom tükröződött. A Lelkiismeret, a Jóság, a Becsületesség villám-pálás- tos számonkérő figurája csengő han­gon olvasni kezdte a névsor elejét. Ammer, Balázs, Börzsök, Domjáp és az én nevemet olvasta. Sorban odaálltunk elébe. — Feleljenek! Hol voltak, mit csi­náltak? — Könyvelő vagyok... korán nő­sültem ... családom van. Majdnem- majdnem elfáradtam — szólt az első. — Én mérnök vagyok. Sokat ta­nultam ... Becsületesen dolgozom ... nem pazaroltam el haszontalan mun­kára éveimet. Mindenki mondott valamit. Végül rám került a sor. — És maga? — fordult felém. — Maga hol járt, mit csinált? — Tanár úr, tanár úr! Én is ké­szültem — szóltam nyöszörögve. — Én készültem az Életre. Tanulni, ta­nítani akartam — sikoltottam. — Sze­rettem volna egyetemre menni. Pest, Pécs, Szeged, Eger...! Nem vettek fel. Voltam katona, őrség, riadó, gyakorlatok ... Tanár úr, készültem, készülök még most is ... A cigaretta csonkig égett. Meg- borzongok. Még most is hal­lom. a hangját. — Felelni kell, min­denkinek felelni kell! Kijönnek: Ammer, Balázs, Börzsök és Gőbölös Sándor. JCépek &mvqé kulturális éleMhúi IMPORT-TEXTÍLIÁKKAL GAZDAGODIK A VÁLASZTÉK A Belkereskedelmi Minisztérium Ruházati Főigazgatósága eredmé­nyes tárgyalásokkal elérte, hogy a hazai ipar gyártmányain kívül im­port textíliákkal is gazdagítja vá­lasztékát. Ausztriából nylonnulóvert, perionharisnyát, férfi és női szöve­tet kapunk és más országokból is érkeznek szövetfélék: Angliából férfi, Franciaországból és Belgium­ból férfi és női, Olaszországból fér­fi szövetek, Svájcból sanzsan b'ü- lonanyagok, opálbatiszt és puplin inganyag érkezik. Megyek a község felé. Egy éles kanyarnál megszűnik a gyalogjáró, rozoga fahíd következik. Mellette építkeznek. Agregátor hangja zúg, készül az új híd), mely levágja az éles kanyart, s egyenesen a dombra irányul. Öröm tölt el, mert bizonyá­ba a csurgóiak is örülnek annak, hogy ezzel is szebb lesz községük. De haladok tovább. Már majdnem fenn vagyok az emelkedő tetején amikor teherautó robog el mellettem. Percekig nyelem a port, mellet nya kamba zúdít. Persze, a sofőr nem tehet róla, s mikorra leszáll a köd­szerű por, magam is elcsodálkozom rajta, hiszen az út olajozott. Csak­hogy csupán a közepe, s az is igen vékonyan. Ezek a hirtelen jött első benyo­mások. Hogy miért említem meg őket? Hát igen, valahogy jellemzőek az egész községre, Csurgó életére, kultúrájára. Mit csinál egy csurgói fiatal ede? Nevezzük Katicának. Csinos, tizen­nyolc éves kislány. Ne keressük, ki ő: típus. Sok ilyen Katica van. hívhatnak Bözsinek, vagy Klárinak is, de mindegy. így élnek ők. Katica kora reggeltől késő estig dolgozik kinn a mezőn. Szereti a munkát, ereje is van hozzá, frissen jár a keze, s mikorra estére jár az idő, nincs elfáradva, ha hazaér. Sze­retne valamit csinálni. De van egy kis baj. Jancsi, a »nagy Ö« tavasz- szal leérettségizett a gimnázium­ban, s elkerült a községből. Pedig olyan jó volt vele estelente sétálni a ligetben, ott a Csokonai-pad kör­nyékén. Most nem lehet. Egvedtil7 Mit csinálhat Katica egyedül? Sem­mit. Néha elmegy egy másik Katicá val a moziba, mely fél kilenckor kezdődik, s van, mikor tizenegyet mutat az óra, mire véget ér. Ez igen fárasztó, ha a hajnali kelést tekint jüik. így inkább a könyvnél marad melvet a könyvtárból vesz ki, s leg­inkább emellett tölti el az időt Alikor teszi le, mikor akarja és ak­kor kezdi, ha éppen ráér. Néha Katica összejön a lányokkal egy kis beszélgetésre, oletykálkodós ra. Egyik barátnője hívta a ■ KISZ- be, merthogy ők esténként a kul- túrházban színdarabot próbálnak, p az nagyon kellemes szórakozás. De édesanvia leintette. — Nem engedlek lányom én oda. abba a... — s mondott egy olyan szót, melyet nem szoktunk a papír­ra vetni. Tgv hát Katica inkább megmarad tovább a kicsit unalmas estéiknél. Olvas és néha megnéz egy-egy fil­met, pletykál, s no persze, álmodo­zik. Kultúrotthon kultúra nélkül Fehérfalú ház, kívülről egész ren­desnek látszik. Ez a járási kultúr­otthon épülete. Igazgatója, Lévav Imre nem túlságosan régi ember, márciusban jött a községbe. Ambí­ciója, tervei voltak, csak hát a kivi­telezés, az nem sikerült sehogy sem. Hogy miért nem? Lévay katonás ember, szereti a rendet és ezt bevezette volna a kul- túrházba is. Igaz, lett is belőle vala­mi, csak éppen elfogyott a látogató. Érdekes összefüggés. — Hogy áll maga előttem? — kér­dezte, ha egy parasztfiatal nem ép­pen az illemkódex szerint toppant elébe. S bizony az ilyen hang drasz­tikus módja a rendcsinálásnak. Ez egyik oka, hogy június végére nem maradt semmi az otthon kulturális életéből. 59 tanulóval dolgozó balett­iskola, 12 növendékkel bíró zeneis­kola, 12 tagú fotókör, vagy 20 tagú tánccsoport, 15 tagú színjátszócso­port, s 14 sakkozó alkotta sakik-kör fejezte be valóságos működését. É= azóta? Június 6-án volt egy irodal­mi előadás, az is közös rendezésben a járási könyvtárral, s augusztus 11-én egy bál, minden műsor nélkül. Ezt produkálta a kultúrotthon. Hogy miért halt ki itt az élet, an­nak egyik indítékát már említettem. A másik még tán súlyossab: a já­rás és a község vezetőinek bizalmát is elvesztette Lévay Imre. Kis híja tönkretette az április 4-i műsort az­zal, hogv nem készítette elő a helyi­séget. Brabeczné elvtársnő ennek a megmondhatója, hiszen mindent megbeszélt Lévayval, s az mégsem végezte el a feladatát. Ez azután más: Achamer József bácsit, aki t9-es kommunista, felvette gondnok­nak, igaz, próbaidőre. Nem felelt meg — legalábbis szerinte —, de ahelyett, hogy szót értett volna vele. teljes hónapig szinte üldözte, s úgy bocsátotta el. Ismét más: a járási tanácsnál kezdtek rájönni arra, hogy valami nem egyezik a pénztár körül sem. S a vizsgálat kiderítette, hogy Lévay a színház vendégszereplese- kor kapott 15 százalékból ötöt 1-:- csipoentett magának és egyéb ősz- szegekkel sem tudott rendesen el­számolni. Vizsga,Igatták jobbról, vizsgáleatták balról az esetet, s a vé­ge az lett, hogv áthelyezte a Megyei Tanács Művelődési Osztálya Marca­liba. művészeti vezetőnek. S jelenleg? Lévay Imre Csurgón van, mert nincs más helyette. Csurgón van tovább marakodik Kiss Lajossal, művészeti vezetőjével, mert szerinte Kiss az oka minden bajának, Kiss a helyébe akar kerülni, s azért »rneg bírta«. Ebben lehet is némi igazság, de megnyugtató mégis az a tudat, hogy Kiss Lajosból sohasem lesz a Csurgói Járási Kultúrotthon igazga­tóin. Ez legalábbis a pártszervezet véleménye. Summa summárum: két ember nem csinált semmit hónapokig, a kultúrház nem működik, teljes anya gi csőd szélén áll, s Csurgó dolgozói nem szívesen teszik .lábúikat még a környékére sem. íme, egy kultúrotthon kultúra nél­kül. ÖRDÖGBIBLIÁZÓK Balatonlellén talál­koztam velük először, majd egy nappal ké­sőbb Balatonmárián láttam őket. Négyein voltak. Mindkét alka­lommal egy sarkos asztal körül ültek, ahol nagy szorgalommal és átszellemült arccal for­gatták a 32 lapos ör­dögbibliát. Ultiztak rendületlenül, oly sziv- vel-lélekkel és erő- bedobással, mintha legalábbis ez oldotta volna meg számukra kedvezően a »lenni vagy nem lenni« kér­dést. A sors mindkét eset­ben a mellettük lévő asztalhoz vezérelt és így szinte minden sza­vukat tökéletesen hal­lottam, sőt még arcvo­násaikat és fintoraikat is tisztán kivehettem. Az egyiket Szakuké­nak hívták, ez egy barna, 30 év körüli, zöldes sportmelegítőbe bújtatott hústömeg. Öt figyeltem meg a leg­jobban. Igen unszim- patikus az arcberende­zése. Két perc alatt tö­kéletesen meggyűlöl­tem. Közvetlen szom­szédja egy kissé haj­lotthátú, őszülő hajú, nyúlottképü, de mind­ettől függetlenül elég­gé kedvesnek tűnő alak volt. Látszott raj­ta, hogy nagyon .sze­retne nyerni. Retten­tően ideges volt, ha csak egy húszfillérest is vesztett. Örökké er­szényből fizetett. Egy fillér nem sok, de any- nyit nem hagyott vol­na előtte az asztalon, szabadon. Amint lát­tam, féltette Szalajkó- tól. A harmadikról csak annyit: szőke, magas, jól megtermett ember. Adott esetben nem na­gyon mertem volna ve­le kikezdeni, éppen ezért igen óvatosan ke­rültem még a tekinte­tét is, nehogy véletle­nül, valami folytán be­következzen az adott eset. A negyedik volt a legszerencsétlenebb a társaságban, ö vesz­tett és mindenki tőle nyert. El lehet képzel ni, hogy mennyit veszt­hetett szegény meggyö­tört lélek, amikor mindhárom társa szép és kiadós nyeremény­nyel dicsekedett. Szóval ultiztak. Bet­űt játszottak. A sze­rencsétlen fiú éppen a zöldimelegítőssel volt. Egy rossz kikérés és máris elvesztették a partit. Egy forintot fi­zettek a barna, hajlott­hátúnak. Szegény Laj­kó — ahogy a szeren­csétlen fiút becézték — izzadva kifizette, a fo­rintot a hajlotthátú pedig gyorsan bezse­belte. Látszott a fiún, hogy nagyon nehezére esett a fizetés. Ezzel aztán még nem volt rendben a dolog. A zöldmelegítős Szalajkó elmondta mindennek szegénykét. — Te vagy az oka az egésznek — mondta. — Mert ha nyolcassal jössz ki és nem az alsóval, akkor én beütök kilencessel és kész, megnyertük a partit. Szédületes alak vagy és ráadásul nem is figyelsz — szidta, korholta tovább. Lajkó csak hallga­tott, és közben szenve­dett. A másik partiban meg a hajlotthátút szidta, p'xiig akkor csaik húsz fillért vesz­tettek, jóllehet ebben a partiban Lajkó elég­gé jól játszott, szépen, egyenként rakta le a lapokat. Hogy miért írom azt, hogy egyen­ként? Mert legtöbb­ször úgy volt, hogy két ütés után az egészet el kellett neki egyszerre dobni, Szalajkó vigyor­gása közben — mivel a további küzdelern_ki- látástalan volt. A fiút csupán akisor nem sza- pulták, amikor 6 volt a felvevő és egyedül játszott. Ekkor viszont már szemtelenül előre elhúzták az erősen megfogyatkozott pénz­kupacából a partinak megfelelő összeget. Drukkoltam szegény Lajkónak: legalább nyerjen egy partit, hogy társainak az elő­re bekaszírozott pénzt duplán kelljen vissza­adni szégyenszemre. De erre egész délután nem került sor. Lajkó, mint egy ban­kos, oly pontosan fize­tett minden parti vé­gén déltől estig csak egyszer dicsérték a já­tékát és érdekes, ekkor is két forintot fizetett koponyánként és min­denkinek hozatott egy fröccsöt. Valószínűbb, hogy ezért részesítet­ték elismerésben. Soh- sem lehet tudni, hogy a kártyában mikor ér­demel az ember dicsé­retet és mikor szidást. Életemben itt lát+am először olyan kártyázó társaságot, aki egész délután azt szidta, aki mindig vesztett és fi­zetett. Szegény, vajon mit kapott volna, ha netalántén nyer? Erre még rágondolni is rossz. Hát az, hogy Szalaj­kó micsoda kárörvendő képpel rakta el sze­gény Lajkó pénzét, az szinte leírhatatlan. Egy-egy zsebelése után szerettem volna a ké­pébe mászni, de nem mertem, mert féltem, hogy visszaadja. Már nem a pénzt... így csak tűrtem. Végre ab­bahagyták. Szalajkó így szólt a fiúhoz: — Na, mivel egész dél­után hagytuk, hogy os­toba játékoddal kínozz és bosszants bennün­ket, most fizethetsz egy liter ürmöst. Még csak ez hiány­zott szegény fejének — gondoltam magamban. — Nem elég, hogy hat­hét adura is sorra elfogták az ultiját, rá­adásul még az egész kompánia szomjúság- oltásának költségeit is neki kell állnia, ö megtörtén csak ennyit mondott: — Jó, megfi­zetem, de e büdös élet­ben én többet soha, de soha nem kártyázok. Ha én ezt a pénzt, amit itt elvesztettem, vala­kinek csak úgy oda­adom, az legalább egy hétig dicsért volna fű- nek-fának, talán még egy ódát is írt volna rólam. De ti... — s többet már nem hal­lottam, mert közben eltűntek — egy bonki­mérés irányába. Úgy éreztem, Lajkó ott is veszít. Másnap, mit tesz is­ten, újra találkozom a díszes társasággal, ek­kor Balatonmárián. Lajkó ismét kártyá­zott. Kártyázott? Áh, dehogy! Csak fizetett, mert hisz kártyázni nem tud. Itt azonban mintha jobbkedvű lett volna. Még a fizetést is vidámabban eszközöl­te. Amikor jól szem­ügyre vettem őket, rögtön rájöttem, hogy miért. Nem volt itt az unszimpatikus képű, zöldmelegítős Szalajkó. így nem szidta senki szegény fiút. Lajkó számára felért ez egy nagy nyereséggel. Vég­re szó nélkül fizethe1 tett, s ez neki már elég volt. Sajnáltam szegény fiút. Nem mondom, azért én is szeretnék ilyen ember­rel kártyázni. Eskü­szöm, nem szidnám, hanem szó nélkül el- raiknám a pénzét. Wirth Lajos Ott, ahol van élet A járási könyvtárban más a hely­zet, még így, nyáridőben is. A nyil­vántartott több mint négyszáz olva­sóból sokan járnak be most is jó könyvért. Gyerekek, felnőttek adják egymásnak a kilincset. Egyikük régi történeteket keres, s hosszú válogatás után Tolsztoj Golgotáját viszi magával. Knézics Jancsika mesekönyvet kér, Sas Peti, aki Pécsről nyaral itt, Vernét és rá­diós szakkönyvet kölcsönöz. És sorol­hatnám tovább is, hiszen Varga Ká­roly és Kulcsár Valéria mindenben szíves az emberekhez. Szereti is őket az egész község, különösképp Vali­kat. A könyvesboltnak is megvan a forgalma. Minden jó könyv megta­lálható benne, s így érthető, hogy 18 000 forint értékű könyvet adtak el egy hónap alatt. Persze, hiánycikk is akad: Hanzelka—Zikmund izgal­mas Afrika könyve, a mezőgazda- sági szakkönyvek közül Az erdő, me­ző virágai. S a kiszesek sem ülnek a babárat- kon. Balogh László, a KISZ kultúr- felelősének vezetésével össze-össze- jönnak a fiúk és lányok. Ök be mer­nek mepni a kultúrotthonba is és ott próbálják Afilogenov: A kisuno- fca című háromfelvonásos színművét. A hét képből hármat már egészen szépen tudnak, s amennyiben a kü­lönböző műszakban dolgozó fiatalok, szabadidejét sikerül összehangolni, ha nem is az alkotmány napjára, mint tervezték, de augusztus végére fel is készülnek és bemutatják a da­rabot. Ez lesz az első kulturális meg­mozdulás Csurgón hosszú hetek óta. A mozi működik, a rendönklubbarí is van élet, a kocsmák sem panasz­kodnak vendéghiányról. Uborkaszezon ? A legkönnyebb volna ráfogni a hi­bákra: ja kérem, nyáridő van, ubor­kaszezon. Ilyenkor semmi sem megy úgy, mint ősszel és télen. /Ám ez csak részigazság. All a mozira, könyvtárra, de semmi szín alatt a kultúrházra. Miért van nyomban tö­meg akkor, ha mondjuk a tűzoltóság szervez meg egy rendezvényt? Vall­juk be őszintén: létezik ugyan ubor­kaszezon, de az, hogy a kultúrház kong az ürességtől, több mint nyár- ideji csökkent forgalom. Sokkal több! Kivezető utak Szomorú a helyzet, de egyáltalán nem kétségbeejtő. Csurgó dolgozó népe szereti a kultúrát és szeret szórakozni. Ezt mutatták a tavaszi színházi előadások, a mozi látoga­tottsága, vagy az a tömeg, mely a Vidám Cirkusz műsorára gyűlt esté­ről estére össze augusztus elején. S ha ennyire szeretnek a csurgóiak művelődni, akkor követelésük a kul­turális élet felvirágoztatására nem maradhat pusztába kiáltott szó. A legfontosabb, hogy a járási kul- túrotthomban megoldódjanak a sze­mélyi problémák. Ha már így elsi­került a nyár, ősszel még mindent rendbe lehet hozni. Támaszkodjon a: kultúrház a községi KISZ-szervezet, vagy a faüzem kiszistáinak lelkes kultúrmunkájára, s ezáltal az egész- falu dolgozó népére. Ne csak a sport­rendezvényekre, NB III-as labdarú­gó-csapatuk mérkőzéseire gondolja­nak a csurgóiak, hanem műveltsé­gük fejlesztésére is. Van mód érdek­lődést keltő irodalmi, erkölcs- nevelési, vagy természettudományos t előadások megtartására, színdara­bok, jelenetek, esztrádműsorok és természetesen bálok sorára. Az aka­rat megvan, s ha elseprik az akadá­lyokat. melyeket jó részt csak nem odavaló emberek képeznek, lesz még kultúrélet Csurgón, szebb izgalma­sabb, tanulságosabb és hasznosabb, mint valaha! Híd Azzal kezdtem, hogy a porzó, de ! leolajozott út hasonló a község éle- ! téhez. Igen. Van használható kul- [ túrház ugyan, csak éppen lepi a [ Dór. Nein messze az a nap, amikor [ letörlik lépcsőiről azt, s akárcsak az ) úton, végleges híd épül Csurgó dol- ) gozó népe és a kultúra között. FEHÉR KÁLMÁN Több less a tűzhely és a kályha A kisipari szövetkezetek zomán­cozott asztali és kis parázs-tűzhelye­iket és újabban kerámia csempe i kályhákat is gyártanak. A kért 8 000 f helyett 12 050 tűzhelyet, a nikkele- rzett keretbe foglalt, hordozható cse- f répkályhákból több ezret bocsátanak »ki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents