Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-15 / 190. szám
Csütörtök, 1957. augusztus 15. SOMOGYI NtPLAP 3 Édesapa, hát lehet ezt így? Vitatkoztak, de döntés nem született A nagy déli hőségben lustán izalad a kerékpár a balatoni műút iszfaltján. A nyeregben ülő tízesz- ;endős kisfiú szintén rest a pedál erőteljesebb taposásához. Hagyja, íogy csak »félgőzzel« haladjon az alkotmány, maga meg nézelődik jobbja, balra. A nagy mozdulatlanságban végre át valami újat. Az út közelében így kútnál két hozzá hasonlókorú gyerek van. Nemrég jöttek nyaralni de, Szárszóra. Rájuk kiált. Hangját azonban nem nagyon halam, mert elnyomja egy mögötte íaladó autó kürtjének búgása ... Az események ettől kezdve bolon- iító gyorsasággal peregnek. A kisfiú szándéka állandóan változik. Egyszer neg akar fordulni járművével, az- án mégis marad az út jobboldalán, majd hirtelen taposni kezdi ismét i pedálokat és váratlanul kanyarodik ... .. . Fékcsikorgás, ütődés, zörgés, ivegcsörömpölés ... csend. A kúttól rét rémült gyerek, a közeli földről egy addig kapáló asszony fut kétség- oeesetten a félig árokbacsúszott au- (;ó felé, amely előtt véresen, összehúzva, kerékpárja alatt fekszik a kisfiú. A JD. 042 rendszámú bordó Pob- jeda idős vezetője kászálódik ki nagynehezen a kocsiból. Az első tennivaló a gyerek orvosi kezelésbe vétele. Jön . a rendőr, a mentő, viszik a fiút Kaposvárra, a kórházba. Megkezdődik a krétázás, mérés, a baleset okainak kiderítése. A gépkocsivezető néha oöapillant taxijára. Egyik oldala, motorházá- nak teteje behorpadva. Csúnya látvány, dehát fékezés közben az út füves padkájára került, megcsúszott. Ki is döntött egy kis fát... A gyerekért azonban sokkal nagyobb kár. Megjöttek a közlekedési csoport rendőrei. Munkához kezdenek. Egyszerre úgy, hogy senki sem veszi észre, megjelenik az apa is. A tíz éves kis élet édesapja. Egyszerű, naDtól kiszáradt arcú ember. Megszokott látvány. Ami a meglepő rajta, az a minden izgalomtól mentes belenyugvása. Ne essék félreértés, nem sírógörcsöket, fogadkozásokat ' vártunk. Tudjuk, vannak olyan emberek, akik egyszerűen tudomásul veszik a megtörtént bajt. hiszen abban a pillanatban már segíteni nem tudnak. De arcukon látszik: tudják, hibát követtek el és többet nem tennék. Ez az édesapa is gondatlan volt. Nem törődött azzal, mit csinál, hol jár a fia, s a tízéves gyerek így került a forgalmas útra, az autó kerekei alá. Gondatlanságából azonban nem tanult. Mintha nem is az ő fiáról lenne szó, úgy hallgatja a szemtanúk vallomását, a borzalmas látvány hatásától még mindig akadozó szavakat. Édesapa, hát lehet ezt így? Lehet így, ennyire érzés nélkül élni? Eny- nyire nem fájlalni, hogy hibánknak, elnézésünknek majdnem gyermekünk lett áldozata? Szomorú élmény volt ez a baleset. Az előidézés okát nem vagyunk hivatottak eldönteni. Azt azonban mi is tudjuk, hogy a szerencsétlenség elsődleges okozója a gondatlan, gyermekével nem törődő szülő volt. VIRÁGÁRUS DÖMPING Szeretem a virágokat. Ezt azért hangsúlyozom, nehogy félreérthessenek. Szeretem a virágokat, jó ember vagyok. Bárhová is lépek esténként, a Kossuth téri cukrászdába, a »Korzóba«, a Békeeszpresszóba, grillbe, parki vendéglőbe — ezek kísértenek. — Egy csokor csak két forint. Egyedül vagyok, vagy a barátommal. Bárha a »kedvessel« lehetnék! De ha vele volnék, akkor se kéne abból a virágból: hat szál fonnyadt, vérszegény szegfű. A virágárus fiú végigment az asztalok között. Néhányan vásároltak is tőle, a legtöbben nem. öt perc szünet. Csak öt. S máris megjelent egy másik. — Egy csokor csak két forint. Tessék a szegfűt. Hárman vannak, négyen, húszán, vagy százan, ki tudná megmondani? Olyanok, mint a filmek tömegjeleneteinek statisztériája: sokszor vonulnak el, s így többnek látszanak. Virágárus dömping ez, mely egyáltalán nem a közönség szórakoztatását, hanem bosszantását szolgálja. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Sokan szeretjük a virágokat, sokan vagyunk jó emberek. De a virágárusok invázióját, zaklatását nem szeretjük. S épp ezért egyetlen kérésem , van mindannyiunk nevében: szüntesse meg a Vendéglátóipari Vállalat a virágárus dömpinget! Balogh József elnöki beszámolóját mondja. A gazdasági üzemágak eredményeinek ismertetését hallgatják mintegy negyvenen. Az elnök nemcsak megállapít, s nem mint elhatározott dolgokat tár a hallgatóság elé, amit a tagságnak csak tudomásul kell venni! Nem. Amit elmond, ahhoz hozzáteszi: döntsön a tagság ebben és ebben; vitassa meg a közgyűlés, helyesen járt-e el a vezetőség ekkor és ekkor; hogyan látja jónak a tagság ezt és ezt. A beszámoló igen lényeges feladatok megvitatására akarta indítani a jelenlévőket. A közös gazdaság félévi munkáját tette mérlegre: mi volt jó és mi nem. Áttekinthető képet tárt a közgyűlés elé a gazdaságról. A növénytermelésben a tavasszal előállott munkaerő- hiány és az aratásközbeni jégverés után is valóra válthatók a tervek. A kalászosok terméseredménye búzából és árpából 12, illetve 13 mázsa. Az elnök a tagságra szegezte tekintetét, ők döntsék el, szükségük van-e mind a 18 lóra, határozzák meg az őszi vetéstervet, helyesnek tartja-e a közgyűlés a vezetőség ama elgondolását, amely szerint a búza és a kukorica vetésterületének rovására növelik a kevés kézimunkával járó, sok takarmányt adó őszi árpa területét. Választ kért a beszámoló olyan égető kérdésekre is: milyen legyen a munkaszervezet, kell-e brigádvezető és ha igen, ki legyen az. Ezek a kérdések azonban megválaszolatlanul, eldöntetlenül maradtak, bár jóval éjjeli tizenkettő után ért véget a közgyűlés. Elhangzott a beszámoló és egy-két nógatás: »Tessék, szóljanak hozzá tagtársak«. Eay ideig mély hallgatás, aztán valaki, hogy megtörje a csendet, szót emelt a tarlóhántás minősége ellen. Egyesek lehurrogták. — Ti is tagok vagytok, miért engedtétek? — vetette ellen az asszonyok közül valaki. Horváth Gyula felszólalásával aztán elfajult a vita. Hibákkal kezdi és bizonyára jó szándékból is, de mégis azt érezni belőle, vádolni akar. A vád éle az elnök ellen irányult. Sorolta a hibát hiba után, ostorozta a vezetést, elmarasztalja az elnököt, meglévő és vélt bajokért. Egy s?ó nem sok, any- nyit sem ejt az eredményekről, azokról. amelyekről az elnök józanul, LŐRINC LÁSZLÓ: c^DANG HALÁLA 2. A kikötővárosban is a szokat- lan izgalom tartotta lázban az embereket. Itt is mindenki háborúról, japánokról, meg repülőgépekről beszélt. A menekülés vad hangulatában mindenki az utcán tolongott és hallgatta a percenként érkező fantasztikus híreket. Sedang nem sokat értett az egészből. Hallotta, hogy menekülni kell, mert japánok jönnek, akik olyan sárgák, mint ő és mindenkivel harakirit csináltatnak, s olyan madarak szállnak majd erre, amilyeneket az ültetvényen látott, s eze'k a madarak leszórják tojásaikat a földre, amitől mindenki elpusztul Ramcsattal, a hindúval együtt a város szélén egy rozoga viskóban lakott, melyből már valaki elmenekült, élelmet a piaci hulladékokból és szeméttelepről bányászta elő. Nap nap után a városban járkált, s leste az eget, hogy nem j önnek-e a nagy madarak, nem kell-e még menekülni, ki tudja, hova? Néha kiment a tengerpartra is, s kitágult szemekkel, sóvárgó szívvel bámult arra, amerre Formózát sejtette. Az egyik ilyen délutánon ismerkedett meg Sedang a kikötőben az öreg Ming lányával, Li-vel. Éppen egy hatalmas hajó indulását nézte. Bámulta a hatalmas hajótestet, a füstokádó kéményt, a vakító fehér egyenruhás tiszteket és az utasokat... Arra eszmélt fel, hogy valaki hátulról megérinti a vállát. Hátrafordult, s egy vékony, fakósárga, elnyűtt kimonós lányt látott, aki szemlesütve, remegő hangon megszólította: — Uram, nem segítenéd fel ezt a hátamra? — s egy vaskos gerenda darabra mutatott. Sedang szó nélkül felemelte a gerendát és feltette a lány vállára. A lány megköszönte és menni akart, de megingott és majdnem elesett. Kétségbeesetten igyekezett egyensúlyban tartani a gerendát a vállán, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult a makacs fával szemben. Sedang egy darabig nézte, majd mosolyogva leemelte a gerendát a lány válláról és a sajátjára tette. — Majd én viszem — mondta —, te csak mutasd az utat. — Elindultak. — Hogy hívnak? — kérdezte menetközben a lánytól. — Li-nek — felelte az pirulva. — Az apám az öreg Ming, a ruhamosó a felső utcában ... nem ismered? — s ő is le tegezte a férfit. — Nem — válaszolt Sedang. — Én formózai vagyok és csak nemrégen kerültem ide... de nem is szeretnék sokáig itt maradni — tette hozzá komoran. — Hát hova akarsz menni? — tipegett mellette Li. — Hová? ... Magam sem tudom ... — morogta Sedang —, talán visszamegyek Formózára, vagy keresek egy jobb hazát magamnak, ahol nem vernek és nem korbácsolnak ... — Téged is vertek? Apát is — szólt újra a lány. — Öt is megverte egy Sahib, mert nem tudott elég gyorsan elugrani a riksa elől. "IV emsokára megérkeztek. A 1 ’ lány betessékelte a házba és megkínálta teával, összebarátkozott Ming-gel, Li édesapjával és ettől kezdve mindennapos lett náluk. Az öreg Ming-nek mosodája volt a felső utcában, ahol ő, meg Li mosták a fehérneműt reggeltől estig. Néha Sedang is segített hordani a ruhákat, melegíteni a vizet, s ilyenkor végnélküli beszélgetések kezdődtek a két férfi között. — Tudod, fiam — szokta mondani Ming —, míg fiatal voltam, elég jól ment minden. Dolgoztam még néha éjjel is, hogy össze tudják valamit kaparni Li-nék, meg ha lesznek unokáim, azoknak. Aztán meghalt a feleségem, s én is megöregedtem ... hiába, no ... elmúlt az iUŐ már ... Most egyedül Buddha kegyelme tartja bennem a lelket... hála neki — s mellén összefont karokkal meghajolt a házioltár előtt. Sedang is meghajolt, de jóval rövidebb ideig, majd haragos ráncokba szedte homlokát. — Buddháról ne beszélj — kérte Miniget —, nekem már alighanem elegem van belőle... Láttam az ültetvényen, hogy Minheer Vorbeek részegségében leköpte az oltárt és nem büntette meg érte... Én meg szolgálok neki, imádkozom, tartom a füstölőt... engem büntet. Hát mondd, hol itt az igazság? — Ne beszélj így, fiam — ijedt meg Ming. — Ő mindent hall és olyan bűnért is büntet, amit talán el sem követtél... de ő jó is, és megbocsátó... — Megbocsát? — csattant fel Sedang. — Mit bocsát meg nekem? Én eddig csak tiszteltem, áldozatot mutattam be neki... de ebből elég volt! Érted, apám? ... Elég volt! TV em sokkal azután, hogy ez történt, hatalmas hadihajók érkeztek a kikötőbe, s az utolsónak ittmaradt európaiakat is elszállították. Sedang és Li kézenfogva nézték a hatalmas hajókat, s Sedang szívében most már legyőzhetetlenüi felébredt a vágy Formóza után. Nem tudta egy percig sem türtőztetni magát: — Idefigyelj, Li! — szólt a lányhoz. — Még ma, vagy holnap felszállónk egy dzsunkára, hazamegyünk Formózára ... Én nem bírom ki itt már tovább! Li tapsolni kezdett örömében. — És apa? — Természetesen ő velünk jön — felelte Sedang —, majd otthon, szülőhazámban is megélünk valahogy. A dzsunkaszerzés nem volt ne- héz, hiszen az elmenekülte!? otthagyták kis vitorlásaikat a kikötőben, csak el kellett oldani a kötelet. Még aznap kiszemeltek egy elhagyott hajót, megrakták élelemmel, vízzel és hamarosan elindultak. Vitorláztak, vitorláztak a kék tengeren napokon, heteken keresztül. Sedangnak túlhosszúnak tűnt az idő, s ráadásul az alatt a hónap Egy közgyűlés margójára mértéktartóan adott számot. Kimondhatatlanul is az érződik: itt most »asztalharc« folyik. Bizony, cseppet sem segíti az ilyen bírálat az előrehaladást. Kovács Pál valamilyen Juliska nénit emleget, aki otthagyta a marhákat. Mónus István özvegyen maradt lányának és elárvult unokájának kér támogatást. Horváth János óvja a tagokat: mindenki hallgassa végig társait, s a beszélgetés ne váljék személyeskedéssé. Pallag András, a járási mező- gazdasági osztály vezetője igyekszik helyes mederbe visszavezetni a vitát. Sajnálatos, hogy ezen a közgyűlésen nem a tsz életéről, a további munkákról akarnak dönteni, hanem különböző nézeteltérésekről, személyi ellentétekről folyik a szó. Ami hiba, azt ki kell javítani, de ne csak az elnököt tegyék azokért felelőssé — mondta. Kovács Pál: »Azt hallom, hogy én bomlasztom a tsz-t. Októberben beválasztottak a »forradalmi« bizottságba, nem akartam menni, de azt mondták, menjek, halljam miről van ott szó és hozzam a híreket a tsz-be. Semmi bűnt nem követtem el. Most több taggal mégsem köszöntjük egymást. Mondják meg végül is, mi a hibám«. De minek szaporítsuk tovább a szót. Ilyen és hasonló dolgok buknak felszínre, amelyekben már ré- ges rég ki kellett volna mondani a végső szót. Az öregek arról panaszkodnak, hogy a fiatalok nem tisztelik őket eléggé, nem hallgatnak rájuk, a fiatalok meg szemükre vetik az öregeknek, hogy nem érnek velük a kaszálásban, vagy másban — szóval feleslegesen marják, rágják egymást. Nem arról van szó, hogy az apróságokra ne legyen senkinek sem figyelme — hiszen apró tévedésekből lehetnek a nagy hibák —. de mértékkel és idejében. Ártalmas csupán ilyenre felhasználni a közgyűlést. Közben, mint ezen a közgyűlésen is. kitűnt: semmire sem mondták ki a döntő igent, vagy a nemet. Amikor újra feltették a kérdést: »legyen-e brigádvezető?« — néma bizonytalanság, határozatlanság ülte meg a termet. Szavazásra nem került sor. Sok mindenről szó esett ezen az estén, csak éppen érdemben arról nem, amiről szónak kellett volna esnie. Régi baj ez nálunk — mondja Horváth János, a tsz tagja —, mi csak ülésezünk, de elhatározás nem igen születik ezeken a megbeszéléseken. Kevés a haszna egy-egy ilyen vitaestnek. A nagy, közös ügyel? helyett apró-cseprő dolgok kerülnek napirendre, s elmúlik fél éjszaka is érdemi döntés nélkül. íme, ezt vonja maga után, ha a közösség nem tud szót érteni egymással közös dolgaiban és egyenetlenség üti fel a fejét. Érdemes ezen elgondolkodni a csurgói Zrínyi Tsz- ben is: helyes-e az effajta szokás. Azért, hogy megértsék: a köz érdeke, egysége mindennél előbbre való. A személyi ügyeket, a sértődöttséget nem szabad összetéveszteni a szövetkezet sorsával. A közgyűlések is csak így válhatnak a szövetkezeti vezetés legmagasabb fórumává. Varga József lll!ll!lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!!lllllllllll!lllll!!!lll!lllllllllllll!lllll!ll!!lil!l!!l!!l!l!l!l!IIIIH!illlllll!' A SZERKESZTŐSÉG POSTÁ1ÁBÓL Egy régi keletű panasz A mi járásunkban 120 egészség- ügyi dolgozó és 1200 vöröskeresztes aktíva vesz részt a dolgozók egészségének védelmében. Leginkább arra törekszenek, hogy minden fertőző gócot felszámoljanak. Ehhez szükséges lenne _ a közismert marcali Büdös-árkot' a leggyorsabban megszüntetni, ami förtelmes szagával, szennyével veszélyezteti a környék lakóinak egészségét. Nem újkeletű ez a panasz — a felszabadulás előtti időkből származik. A felszabadulás után az Egészség- ügyi Minisztériumtól kezdve valaalatt, amíg utaztak, még egy kis fcoraíilsztigetet Elem láttak sehol. Fájt a szemük az egyhangú kékségtől, gyomruk a hiányos táplálkozástól és lelkűk a hontalanságtól. Az utazás vége felé már csak az elképzelt cél tartotta bennük a lelket. Aztán megérkeztek. Nem, nem Formózára, hanem több száz kilométerre onnan, ahonnan elindulta!?, a Karácsony szigetcsoport egyik kis szigetére, Okawára. Okawa nincsen rajta, csak az igen részletes térképeken, hiszen olyan kicsi, hogy meg sem iátszana a hatalmas kékségen. Van rajta egy kis kókuszerdő, selymes homok, zöldellő pázsit... és nem lakja senki. Ide érkezett meg Li, Sedang és Ming. A fárasztó út után Se- dangék azt hitték, hogy végre a régen áhított drága földre, Formózára jutottak, de amikor meglátták, hogy milyen parányi sziget lett a hazájuk, keserves csalódásuk könnyekben tört ki. Rájöttek, hogy rossz irányba indultak útnak. A csalódás azonban nem tartott sokáig. Megvigasztalta őket az ezüstös tenger, a dúsan zöldellő növényzet, a pasztellszínekben játszó koraitok, s a fel-felcsapódó hatalmas halak játéka. lt/r egtelepedtek. Kunyhót épitet^ fék, elvetették a magákkal hozott burgonyát, s egy szép napon a kezdetleges Buddha-olcár előtt az öreg Ming a buddhista törvények szerint összeadta Lit és Sedangot. Telt-múlt az idő. Az öreg Ming évek múltán meghalt, Li- nek pedig gyermekei születtek, s nagyon-nagyon boldogok voltak valamennyien. Ahogy haladt az idő, Sedang mind kevesebbet gondolt Formózára, s a kedves, lankás tengerpart emléke már csak megfa- kultan, tépetten hevert lelke mélyén. Azt hitte, hogy évek múltán itt is fog meghalni, s a pálmafák árnyékában fekvő sírjánál lesz, aki megemlékezzen róla ... ... A véletlen játékai azonban ki- fürkészhetetlenek ... Vagy nem is a véletlené? (Folytatjuk.) mennyi erre hivatott szerv többször kiszállt, jogosnak minősítette kérésünket. De mást nem tett. így a környéken a szellőztetés szinte lehetetlen. A közelben van a napközi otthon, ahol több mint száz gyermek étkezik, s a népbolt, szikvízgyár, iskola,' péküzem és számos lakó. Körülbelül 600—700-an kénytelenek az orrfacsaró bűzt szívni. Legsürgősebben meg kell találni a megoldást Marcali község e szégyenfoltjának, bacilus-tenyésztelepének megszüntetésére. Tökéletesen csak így lehet a járványvédelmet megol- , dani. Egy esetleges járvány sokkal , többe kerülne, mint az árok rendbe♦ hozása. Segítsék a felsőbb szervek e ♦ gondunk megoldását. : Kucsera Ernő OESZ járási titkár. A falu gyásza ♦ Meghalt Bóna Sándor nyugalma- j zott igazgató-tanító. Itthagyta sab- í retteit és a község lakosságát. Itt- t hagyta pedagógus társait, akikhez ♦ erős baráti szálak fűzték. Min♦ denkinek kedves Sanyi bácsija volt. S Az ajtaja reggeltől estig, de ha szükÍ ség volt rá, éjjel is nyitva állt bárki előtt. Ha segítségért, vagy taná- í csért fordultunk hozzá mindenkinek J készségesen állt rendelkezésére. Na- * gyón sok nemes cselekedetét őrizzük ♦ emlékezetünkben, hiszen 36 éves itt- ; léte alatt megannyi jót tett a mi kis | községünkben. ♦ Három és fél évi hosszas betegsé- ; ge alatt többször megfordultunk má- ♦ la. mi — ahogy ő szokta mondani: j »az én kedves gyermekeim« — s egy- j re csak azt fájlalta, högy'njiért nem I tud közénk jönni. Amikor a kaposvári kórház idegosztályán feküdt, több ízben meglátogattuk és ő azt kérte: »Ha meghalok, ne itt temessetek el, mert az én jó tanítványaim között akarok pihenni.« Teljesítettük t szeretett tanítónknak ezt a vé^kí- | vánságát. Utolsó útjára az egész tfa- | lu elkísérte. Egykori tanítványai vit- I ték drága tetemét a sírgödörhöz. ♦ így búcsúztunk tőle, szeretett ta- I nítónktól: Zselicszentpál község lakói. ♦ I Nincs film A balatonszemesi orvos Siófokra | fogröntgenre küldött, de hiába, l mert röntgengép van, de film nincs. ♦ A röntgenre azért van szükség, ; mert a ball lábamban erős fájdalmat I érzek, többször menni sem tudok. | Ennek egy beteg fog az oka, csak azt ♦ nem tudjuk, hogy melyik az. Há- I nyan panaszkodnak, akiknek szintén • röntgenvizsgálatra volna szükségük, J de nincs film. J Varga Gábor, J Balatonszárszó.
