Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-11 / 187. szám

SOMOGYI St.Vl.AT

Vasárnap, 1957. augusztus 11.

Az illetékesek válasza bíráló cikkeinkre

Nem lesz fennakadás a vasúti jegy váltásánál

Küzdünk a

A SOMOGYI NÉPLAP augusztus 6-i számában, »Vásári képek« címmel cikk jelent meg. Ebben olymódon foglalkoznak az Állatforgalmi Vállalat tevékenységével, amellyel nem érthetek egyet.

Először is a cikk írója olyan következtetéseket von le, mintha az Állatforgalmi Vállalat az állattenyésztés ellen volna. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az Állatforgalmi Vállalat tudatában van az állattenyésztés és különösen a szarvasmarhatenyésztés fontosságának és igyekszünk — mint a múltban is — messzemenően elősegíteni a megyében a marhatenyésztést.

Felvásárlóink tudják, hogy vágóállatra nemcsak az idén van szükségé az országnak, hanem jövőre és az elkövetkezendő években is. Következésképpen nem céljuk a to- vábbtenyésztésre alkalmas állatokat vágóra vásárolni, örvendetes jelenség azonban, hogy Somogy megyéből vágásra, de különösen exportra mennek olyan állatok, amit ugyan lehetne továbbtenyésztésre visszatartani, de a megye parasztsága nem tart rá igényt, mert megfelelő és általában jóminőségű állatállománynyal rendelkezik. Ezenkívül a vállalat minden olyan üszőt felold a szerződés alól, mely továbbtenyésztésre alkalmas, s ha a gazda bejelenti ez- irányú szándékát. így csupán az előleget kell visszafizetnie.

Természetesen a múltban is akadtak és jelenleg is lehetnek olyan felvásárlók, akik szűklátókörűségből, vagy hozzánemértésből nem kísérik figyelemmel a tenyésztési érdekeket, — erre azonban ritkán kerül sor. — A vemhessógi vizsgálatokkal kapcsolatban csak annyit: ez felsőbb szervek utasítása alapján történik. Egyébként állatfelvásárlóink az állatokat Csak küllemileg vizsgálják és annak megítélése, hogy az állat továbbtenyésztésre alkalmas-e, vagy sem, nem tartozik feladatukhoz, de nem is tartozhat, mert az az állatorvos dolga.

VÉGÜL SAJNOS, hogy a cikk pontosan egy Nvifő János nevezetű, közismert marhakupecet véd, aki sérelmezte, hogy az orra elől az Állatforgalmi Vállalat felvásárlói elvitték az általa már lefoglalózott állatot.

kupectevékenység

Ezzel kapcsolatban a helyzet a következő: megyénkben igen élénk a kupectevékenység, melynek egyik fő oka az, hogy minőségileg a marha- állomány sokkal jobb, mint a környező megyékben. Azonkívül nincs még minden gazda megfelelően tájékozódva az új árakról és ezt a helyzetet használják ki a kupecek — mint jelen esetben is —, akik a tényleges értéknél alacsonyabban, s lábon veszik meg a marhát, hogy a következő vásáron tisztességtelen haszonnal továbbadják.

A kaposvári vásáron is az történt, hogy Nyirő János attalai kupec megvette Varga Ferenc somodori gazda üszőjét lábon, 2600 forintért, melyre 200 forint előleget adott. A vállalat felvásárlói, akik meg voltak bízva azzal, hogy kísérjék figyelemmel a vásáron a kupecek tevékenységét, ezt észrevették és a gazdával azonnal visszafizettették az előleget a kupecnek, az állatot pedig mi vettük át, amiért a gazda kezeihez 3720 forintot fizettünk. Tehát jelen esetben a kupec 1200 forint munkanélküli nyereségtől esett el, az eladó gazda pedig jól járt.

Az Állatforgalmi Vállalat egyik fontos feladata, hogy a parasztság és az állam érdekében küzdjön a kupectevékenység ellen. Ezt akarják visszaszorítani azzal is, hogy a felkínált marhákat a vásáron mi vásároljuk fel. A vállalatot ebben a munkájában az említett cikk egyáltalán nem támogatta.

Mihalusz Ferenc az Allatforgalmi Vállalat igazgatója.

* * *

HELYT ADTUNK Mihalusz Ferenc válaszának, örülünk annak, hogy az Állatforgalmi Vállalat az ország húsellátási gondjainak megoldása mellett feladatának tartja az állattenyésztés érdekeit is. Igaz az, hogy a vállalatot nem lehet hibáztatni, ha tenyésztésre alkalmas egyedeket is leszerződtet, vagy átvesz vágásra, mert a rendeletek csak a vemhes jószágok felvásárlását tiltják. S a gazda is odaadhatja állatát, akinek akarja. Megnyugtató, hogy az Állatforgalmi Vállalat által átvett, felvásárolt szarvasmarhák közül — éppen a gondos állatorvosi

letöréséért

vizsgálat következtében — nem a vágóhídra mennek a tenyésztésre alkalmas szarvasjószágok. Előfordult azonban olyan eset Berzencén, hogy törzskönyvezett egyedektől származó kiváló tenyész-üszöt, olyant, amit a Tenyészállatforgalmi Vállalat révén jutányos árban Oravecz József megkapott, egy-két napon belül a gazdától vágásra átvették az Állatforgalmi felvásárlói. Ez is spekuláció, s merénylet az állattenyésztés ellen. Tehát ha nincs is rendelet, lehetőleg ne vásárolják fel az olyan növendéküszőket, amelyek jövőre és azután borjúval, meg sok-$ok tejjel fizetnének. Világosítsák fel felvásárlóik is a gazdákat; jobban járnak, s ez a parasztérdek is, ha a tenyésztésre alkalmas növendéket felnevelik tenyészállatnak. Nem mondhatjuk, hogy bőviben lennénk jóltejelő szarvasmarhának a megyében sem. A párt agrárpolitikájának tézisei is a tehénállomány növelését szabják feladatul.

Ami a kupectevékenység letörésére irányuló munkájukat illeti, azt helyeseljük és támogatni kívánjuk mi is. Sőt, helyeselnénk, ha a leleplezett kupeceket törvényes úton is büntetnék. Sajnálatos, hogy külső munkatársunk egy kupecet szólaltatott meg cikkében és így az azt a látszatot keltette, mintha a lap egyetértene a kupecek tevékenységével.

A Somogy megyei Tanács VB Ipari Osztálya 1957. július 30-án kelt 31072—1/1957. számú átirata alapján értesítem a szerkesztőséget, hogy a Somogyi Néplap július 26-i számában megjelent »A kenyér minőségéről« című cikkben foglaltakat kivizsgáltam. Megállapítottam, hogy a Darány-pusztai Illóolajkuta- tó Állami Gazdaság dolgozóinak panasza jogos volt.

A vállalat fegyelmileg felelősségre vonta a szennyeződött kenyeret előállított üzem csoportvezetőjét és

A Somogy megyei pártlap június hó lB-i számának egyik cikke hibáztatta a kaposvári állomáson a menetjegyek kiadását. A cikkre kivizsgálás után válaszként az alábbiakat közöljük:

Amint az állomás vezetője jelenti, az újságcikkben foglaltak megfelelnek a valóságnak. A bírálat tárgyává tett áldatlan állapotnak azonban nem az állomás dolgozói, vagy éppen a vezetők az oka. Az állomás vezetői már évek óta mindent elkövettek és a jövőben is elkövetnek, hogy a szükséges 5 személypénztár működését — különösképpen a nyári menetrend ideje alatt a forgalmasabb vasárnapi napokon — úgy szabályozzák, hogy fennakadás ne forduljon elő. Általában nincs is panasz a jegykiadás körül, amint ezt a kalauznak a cikkben idézett szavai is tanúsítják. A jelen eset igazolásául el kell fogadnunk a Kaposvári Állomásfőnökség indokolt jelentését.

Az történt, hogy egyfelől a Siketnéma Intézet, másfelől 1 pedig a Leányotthon növendékei utaztak haza és erről az állomást egyáltalában nem értesítették. Tökéletesen igaza van a cikkírónak abban, hogy a jegykiadás is lassan ment. Bár a siketnéma gyermekeknek az intézet egy darab papírra leírta, hogy hova utaznak, de ahol nem vasútállomást jelöltek meg, ott ugyancsak elég üggyel-bajjal járt megkeresni a közölt, vasúttól távol fekvő községnek, vagy tanyának vasútállomását, ameddig a menetmindent el fog követni, hogy a jövőben hasonló eset ne ismétlődhessen meg. Fokozottabban ellenőrizni fogjuk az üzemben a dohányzást. A szennyeződés ugyanis nem a szitálás elmulasztása miatt, hanem a dohányzásra előkészített cigarettának virgolás közben gondatlanságból a tésztába való bekerülése miatt következett be.

Talpai János

a Siófoki Sütőipari Vállalat igazgatója^

jegyet ki kell szolgáltatni. Ugyanúgy lassította a jegykiadást az £ körülmény is, hogy a Leányotthor növendékei és azok szülei az ország minden tájáról érkeztek és ugyanoda utaztak is vissza — mely állomások kilométereit — azok ritka előfordulása miatt — majdnem minden esetben még külön ki kellett keresni.

Tetézte még a helyzet nehézségét az is, hogy a szülők sokféle kedvezményes jegyeikhez különböző kiegészítő jegyeket kértek.

Megtörténik természetesen az is, különösen vasárnap, hogy a déli vonathoz, — jóllehet a pénztárak már rendszerint 12 óra előtt megkezdik a jegykiadást — az utasok csak a vonat indulása előtt néhány perccel érkeznek le az állomásra. Természetesen a béralappal való helyes gazdálkodás nem teszi lehetővé, hogy mind a négy pénztárablak nyitva legyen. így nem biztos, hogy az utolsó percekben nagy tö* megben érkező utasok mindegyike menetjegyét a vonat indulása előtt megkapja.

A cikk tanulságait levontuk. A kaposvári állomás vezetői felhívták egyrészt az utazni szándékozó közönséget, hogy jegyváltáshoz kellő időben jelentkezzék, mert vonatcsoportoknál az első vonat indulása előtt legalább egy órával, de a szükséghez képest már korábbi időponttól kezdve is nyitva tart a pénztár. Másfelől pedig felhívtuk az összes iskolák, intézmények, honvédségi alakulatok, kulturális és sportrendező bizottságok, valamint a vállalatok figyelmét, hogy nagyobb tömegű utaslétszámukat kellő időben (egy nappal előbb) jelentsék be az állomás főnökségének. Ezt a felhívást a lap közölte le, de azonkívül erre a hangosbemondón keresztül is gyakrabban felhívjuk a figyelmet. ,

Reméljük, hogy intézkedéseink után hasonló fennakadás nem fordul elő. Ennek biztosítása érdekében az állomásfőnökség jegykiadási munkáját magunk is külön ellenőrizni fogjúk.

Szabó Tibor

a MÁV Pécsi Igazgatóságának helyettes vezetője.

(Szerk.)

Felelősségre vontuk a felelőtlen csoportvezetőt

Vasárnapi tárca

En nem vagyok magyar?...

u

A dy Endre, a mi nagy költünk ** kiáltott fel így felháborodva, amikor Rákosi Jenőék, az urak hivatalos kultúrpolktikusai megrótták és magyartalannak tartót- iák szocializmus m lletti verseiért.

... Magyarkodóknak, köd- ’ evőknek.

Svábokból jött magyaroknak Én. mm vagyok magyar?«

Az az Ady horkant fel így, aki a legnehezebb időkben is bátran állt a radikálisabb változások mellé, aki nyugati útjain sem felejtkezett el hazájáról, a grófi szérűről, ahol a cselédek a másét siratják és föl-földobott kőként kis országáról emlékezett, a vörös jelekről, melyeket a hadak útján rongyos-roppant hadak gyújtanak.' .

Ő volt az igazi magyar, nem Rákosi Jenő, aki Adytól féltette a magyar kultúrát.

A költő a haladás mellé állt, mert ez lehet csak a hazafi fokmérője, s nem más. Ezért tiltakozott joggal a magyartalanság vádja ellen.

Miért jutott ez a vers eszembe? Egy társaságban valaki elmesélte a zs.-i erdőbeli úttörőtábor első tábortüzén történteket:

— Hatvan pár gyérmékszcm nézett a parázsló, lobogó tűzbe, s várta az idős iskolaigazgató szavait a puszta és az erdő történetéről. S az beszelt, A gyermekek itták szavait, hisz tudjátok, milyen fogékony és érdeklődő a 10—íi év közötti fiú- és leámfsereg, mennyire tele van jóindulattal és hiszékenységgel a felnőttek iránt. Mellettem ült a falu KISZ titkára, aki jól ismerte a tanítót. Egyszer csak egy váratlan mondatnál önkéntelenül maga elé dünnyögte: »Ejha!... — és halkan füttyentett. Magunk is — pár felnőtt, aMk a mondatok mögé tudunk már látni — megdermedtünk.

Az igazgató ugyanis, egyéb célzások mellett, azt mondta: »a legfontosabb most megőrizni magyarságunkat.'« ^ , j

Ismertek engem, nyugodt vagyok, ' de most ökölbeszorult a kezem és

éreztem, pirul az arcom. Kitől és mitől óvja ez az ember a gyermekek magyarságát? Ki akarja tőlük elvenni azt? Elképedtem. Tudtam, mi van a szavai mögött.

Tőlünk félti ez a magyarságot. Tőlünk, kommunistáktól! Szerettem volna odarohanni hozzá és megrázni, de nem tettem... öreg volt már és én őrizni akartam tekintélyét — a gyermekek előtt.

Hirtelen eszembe jutott az az emlékezetes október 31-i délelőtt. Valakinél bújtam, mint üldözött. Lenn az utcán folyt a felvonulás, ordítozás, jelszavak kiáltozása. Egyszer csak friss gyermekhangok is felcsilingeltek. Nem akartam hinni a fülemnek. Elhúztam az ablak függönyét. Szörnyű, de mégis úgy volt. A kis tiz év körüli gyermekek csapata vonult ott alul és kiabálta ütemesen: »Rákosinak kötelei! Ávósoknak kötelet/« és azt, hógy »R.uszkik, haza!« Tanítójuk mellettük haladt. Nagyon elégedetten, mosolyogva. Vonultak Vido- vics »főispánt« hallgatni,

Akkor is, most is erre gondoltam: íme, ezek a nagy magyarok. Ezek, akik magyarságukat testvéreik vére árán akarjálc bizonyítani és nem szégyellik az ártatlan és tudatlan gyermekeket a gyilkosságra, kételkedésre, gyűlöletre nevelni, megfosztják őket az igazság világosságától, ronggyá tépik szíveikben szocialista jövőjük ábrándjait és a romantikát a durva hétköznap szennyébe rántják.«

Idáig jutott az elbeszélés, melyet a felháborodott felkiáltás zárt be.

Igazat adtam neki.

Itt az ideje a dolgok tisztázásának. Éppen eleget hallottuk azokban az időkben gyalázisunkat, a szólamokat, miszerint idegen tüskék vagyunk a nemzet testében és rablógyilkosok, akiknek börtönben a helyük. Számoljunk le hát ezekkel.

Milyenek is vagyunk mi. kommunista magyarok?

Tip zen a földön születtünk, itt akarunk meghalni is. Felnőttünk, éltünk és dolgoztunk anélkül, hogy legtöbbünknek reménye lett volna a meggazdagodásra. Egészen a mélyről jöttünk, ahol generációnk többsége évtizedeken keresztül létezett, tett-veit süketen, anélkül, hogy hihetett volna egy más világban.

A magyar nép között talán mi voltunk a legszegényebbek. Rólunk írtak a falukutatók, bennünk t fényképeztek putrikban, soványan, rongyokban és fogatlanul, korán megöregedve. Az üzemekből bennünket dobtak ki leghamarabb, minket várt a gyűjtőfogház, a sztrájk után a köpködő, utánunk szaglásztak a detektívek és a provokátorok. Meggörnyedtünk a munkában, megkeseredtünk a megaláztatásban, s a sors kérdőjelei ezer ráncot görbítettek szikkadó, hamar öregedő arcunkra. S ha még gyerekeink jobb jövője lett volna reményünk!... De azok is felnőttek, ahogyan mi, mezítlábosan, tol- dott-foldott ruhákban, néhány elemi tudományával, legfeljebb a városban néhány polgárival, s elspóroltuk előlük a cukrot és csokoládét.

Nemcsak mi voltunk így. Nem. Sok magyar é't akkoriban kétségbeesetten, de kitartóan, mert megszületett. Dolgozott, mert élnie kellett. Ezek is a testvéreink voltak. Tudtuk az élet parancsát, mentünk — és növeltük a másik maroknyi magyar gazdagságát.

Ezeknek az uraknak akkor is lázadók voltunk és mcszkva-bérencek, bár sokunkban csak ösztönösen élt egy új világ utáni vágy, mert embertelennek tartottuk az akkorit — és hogyan is jutottunk volna el a fejlődés törvényének tudományos magyarázatáig, amikor a kultúra zárva volt előttünk és urai elefántcsonttoronyban, meg nyugatimádatban éltek, elfeledkezve á m.a- gyar valósqgról, s rólunk, akik fenntartottuk őket.

De akkor is magyarok maradtunk. Lázadásunk nemcsak a má- gunk felemelkedéséért volt, Nem Moszkvában és nem is Párizsban, hanem itthon, a magunk erejére támaszkodva akartunk égy új magyar hazát. Nem vágytunk idegen földre, még száműzött sorstársaink is a magyar rögökhöz ragaszkodtak. Az urak Magyarországát tagadtuk meg, miközben krampácsol- tunk vasúti síneken, asszonyaink szőttek a szövőgépeken, kubikol- tunk távol otthonainktól.

S most — tizenkét évvel a múlt világ süllyedése után — vannak, akik csodálkoznak, hogy nem akarjuk vissza a régi állapotokat és legjobban harcolunk az új érvényesüléséért. Mások kétségbevonják képességeinket a hatalom gyakorlásában és a vezetésben, megtámadnak bennünket önérzetünkben és magyarságunkban. Természetesen tudjuk, kik ezek, nincsenek illúzióink, október után különösen. A véres lecke sok mindenre megtanított bennünket, főleg arra, hogy a régi világ urai csak a percre várnak, hogy megsemmisítsenek bennünket, az új Magyarországot is, s itt vannak fullajtárjaik, akik a zsíros koncra vágynak.

Ismét mások arról szavalnak, hogy hiszen ők is szocializmust akarnak, s közben elfelejtik, hogy a magyar kommunisták nélkül ma még mindig falut kutatnának, arról vitatkoznának, legyen-e titkos választójog és földosztás. A föld kincse pedig a bányabárók kezein maradna.

ök szocializmusról beszélnek, de kommunisták nélkül, semlegességet prédikálnak, amikor a Szovjetunió irtózatos áron szabadított meg bennünket a múlttól, a fasisztáktól és földesuraktól. Amikor a gesztenyét kikaparták nekünk a fűzből, akkor kívánják ezek, hogy szakadjunk el tőlük - hagyjuk ■ cserben őket és száz és százmilliós új testvéreinket, és teremtsünk egy önző Magyarországot, ahol mindent szabad, szeretni is csak önmagunkat, de hálátlannak lenni is, és gyűlölni a kommunistákat és a Szovjetuniót.

Szembenézünk az ilyen igaz- gatóval és azt mondjuk: mi magyarok vagyunk, de szeretjük a Szovjetuniót, mert visszaadta a nép kezébe, ami sohasem volt és nem. is lett volna az övé. A szovjet népet szeretni, a szocialista táborhoz tartozni nemcsak ízlés dolga, hanem létérdekünk. Nemcsak a Rock and, Roll bevezetésén, a rágógumin és a sztárok imádatán kell összehasonlítást tenni Amerikával, hanem az alapvető dolgon, hogy a nyugati csapatok bevonulása esetén ma itt újra a régi világ uralkodik, s bár talán árusítanának rágógumit, lennének vetkőző jelenetek a moziban és ponyvák a könyvkirakatokban, de — a szovjet csapatok jöttek, s itt szocialista Magyarország van kialakulóiban. Ez a lényeges. Ha voltak is túlzások, amiből a Szovjetunió szeretetét egyesek imádatnak vélhették, a mi érzéseink mindig az idősebb testvérnek kijáró tiszteletben, megbecsülésben, eredményeik feletti örömben mutatkoztak meg. A szegény ember sohasem volt hálátlan, mindig emlékezik arra, aki jót tett vele.

Mi sem vagyunk — és sohasem leszünk azok. Nem felejtjük, hogy a Szovjetunió népe hozta az áldozatot, s az ő munkája a példa is. De ami a példát is illeti: elolvastuk Mark Twain könyvét, aztán a »Tamás bátya kunyhójá«-t — és nem lettünk amerikaiak, legfeljebb megismertük a nyugati életformát, s még jobban elítéltük a kapitalista rendszert és a faji gyűlöletet. Elolvastuk Gorkijt és Solohovot — és nem lettünk oroszok, de megismertük az orosz nép mély gyűlöletét volt urai ellen és megsejtettük, hogy az átmenet évei nagyon nehezek, mert. a múlt ott kísért a fejekben, erkölcsökben és szívekben. S ezért nagyon meg kel! érteni az embereket, főleg a mieinket.

Úgy véljük, a mi magyarságunkban kételkedők nem gondolják végig a dolgokat. Mi magunkénak valljuk a múltat is, nem tesszük meg nem történtté az eseményeket, de mindent és mindenkit a maga helyére teszünk, alárendelve az egy nézőpontnak: használt-e a haladásnak és a népnek. Széchenyi, Deák, Jókai a maguk és társadalmi lcorlátaikkal történelmünk része, de még inkább a miénk Dózsa, Rákóczi, Kossuth. Petőfi, Ady és József Attila, a nép emberei, a haladás szolga-ói.

J7~i a jobb magyar? — kérdez- “ zük ezek útán. Az-e, aki kételkedik mindénben, 'aki Icákán is csomót kérés, aki német mond,