Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-09 / 185. szám
Péntek, 1957. augusztus 9. SOMOGYI NÉPLAP 5 VESZÉLYES NEVELÉS A MINAP vidám beszélgetésbe feledkezve sétálok feleségemmel Marcali egyik utcáján. Egyszer csak egy csomó kavics repül ránk, egyik éppen a szemüvegem keretén kop- pan. Ebben a pillanatban ajtó csapódik és mögüle gyermekkuncogás hallatszik. Megdöbbenve néztünk össze. — No, majd én beszélek a ^szülőkkel — határoztam el magam. — Igen ám, de a faajtó zárva volt. Mindegy, várok. Ilyen eset mellett nem mehetek el szótlanul. , Néhány perc múlva kimerészkedtek a tettesek: két fiú és egy leány. Megfogtam a 7—8 éves leány kezét (a fiúk elfutottak), hogy megkérdezzem szülei nevét, no meg, hogy elbeszélgessek vele arról, miért nem talál jobb szórakozást magának. (Ti. később kiderült, hogy éppen ő volt a merénylő.) Sajnos, még a nevét sem tudtam meg. mert a leány hátborzongató ordításba kezdett. Erre az udvar hátsó részéből, leánya hangos visítását túlharsogva, hangos kiabálással tört elő az anya. Magából kikelve, minősíthetetlen szavakkal szidalmazott, de olyan hangon, hogy a járókelők csodálkozva álltak meg e nem mindennapi, a fülnek nem éppen kellemes, egyoldalú párbeszéd hallatán. (Egyoldalú, mert csak ő beszélt, illetve eltorzúlt arccal ordított és én hallgatva vártam, hogy kiadja mérgét.) Szitkozódásában legenyhébb volt az a vád, hogy meg akartam ölni gyermekét. No és megtudva, hogy pedagógus vagyok, a V nevelőkre általában milyen jelző-1 két szórt, azt nem is írom le. (Elég,| ha utcahosszat hallották.) Hiába volt! minden igyekezetem, a felbőszült | édesanyát nem sikerült lecsillapíta-1 ni a leghalkabb és legudvariasabb | szavakkal sem, így vesztes félként | voltam kénytelen elhagyni a csata-« teret, egy-egy átokszilánk kíséreté-1 ben. I EGY MÁSIK ESET: Ugyancsak! az utcán igyekeztem célom felé (ezúttal Nikla községben), amikor éles gyerekhang rezegted meg a dobhártyámat: »-Azért sem megyek el! Tudja meg!« — A hang gazdája az udvaron áll és a kdnyha felé kiabál. Onnan választ kaphatott, mert még jobban ordít: »Nem megmondtam, hogy nem megyek el? Hát értse meg.« — Bementem. Kiderült, hogy édesanyjával vitatkozik drága csemetéje, aki alig töltötte be a 11. évet és majdnem jelesen végezte az ötödik osztályt. Két esetet mondtam el, de hányat lehetne elsorolni! Kérdezem: hogyan neveljen az iskola a felnőttek, a szülők iránti tiszteletre, ha maguk a szülők »megvédik« gyermekeiket, — tehát szinte jóvátehetetlenül rosszul nevelt — csemetéjüknek a velük szemben alkalmazott durva hangot? A kislány, ha látja, hogy tettéért nem vonják felelősségre, sőt szinte megdicsérik, legközelebb talán egy féltéglát vág a gyanútlan járókelő fejéhez. Vagy mit lehet attól a gyermektől várni, aki már ilyen fiatal korban így beszél szüleivel? Néhány év múlva talán meg is lopja, sőt még leírni is borzalmas — kezet emel édesanyjára! Mi, pedagógusok, a szülők segítsége nélkül a legnagyobb igyekezetünk ellenére is legfeljebb félmunkát végezhetünk, de legtöbb esetben még azt sem. Szinte kétségbeejtő a helyzet ezen a téren. Nagyon kevés az olyan szülő, aki segítőtársat lát a nevelőkben. Sokan — tapasztalatból tudom — lekicsinylőén, nem egyszer rosszindulattal beszélnek a nevelőikről a gyermek előtt, osztályzataikat bírálják, rendelkezéseiket semmibe veszik. Kevés az olyan szülő, mint F. F.-né, aki az ellenőrzőkönyvébe jegyzett figyelmeztetés alá ezt irta: »Nagyon köszönöm a figyelmeztetést. Kérem, máskor is közölje a fiammal kapcsolatos észrevételeit.« A KÖVETKEZŐ TANÉVBEN az eddigiektől eltérően rendszeresebben és mélyebben kívánjuk tanítványainkat erkölcsi nevelésben részesíteni. De hiába lesz minden, ha a szülők megnemértésébe, közönyébe, sőt ellenséges magatartásába ütközünk. Hogyan lehet áttörni ezt a falat? A cikkem elején leírt kudarcom ellenére is csak azt tudom mondani, hogy a szülőkkel való állandó és elmélyült kapcsolattal, legyen ennek a formája — a szükségtől függően — alkalmi beszélgetés, családlátogatás, szülői értekezlet, vagy akár szülők bálja. Tudom, hogy ezzel egyáltalán nem mondok újat, és abban is bizonyos vagyok, hogy ez tőlünk nagy többletmunkát és türelmet kíván. Enélkül azonban nem oldhatjuk meg napjaink oly nagy erővel felszínre tört problémáját: az elkényeztetett — méghozzá veszélyesen elkényeztetett gyermekek nevelését, fejlődésük jobb irányba terelését. Paál László tanár — Felhívás! Felhívjuk azoknak az ipari tanulóknak a figyelmét, akik 1957. január 1. óta kötöttek szerződést, hogy beiratkozás céljából jelenjenek meg a Munkaügyi Minisztérium illetékes helyiipari iskolájában 1957. augusztus 15-től 25-ig, délelőtt 8—12 óráig. A helyiipari iskolák megyénkben a következők: 503. sz. Kaposvár, 531. sz. Balatonboglár, 522. sz. Marcali, 523. sz. Siófok, 524. sz. Nagyatád, 525. sz. Barcs, 526. sz. Csurgó és 527. sz. Tab. Helyiipari Iskolák Megyei Igazgatósága. Protekció Ür 1945-öt csak egy hatalom élte túl és sétált a régi társadalomból az új, a szocialista társadalomba. Most is jó egészségnek örvend, semmit sem öregedett, járókéi az emberek között, mindenütt jelen van, neve: »Protekció Ur«! Beballag a közértekbe, kiszolgál néhány vevőt (mondjuk, nem mindenkinek létező árucikkekből), félretesz néhány mozijegyet, embereket helyez pozíciókba, embereket bocsát el különböző hivatalokból. Százak és ezrek hódolnak neki, segítségül hívják, szállással kínálják, kövérre hidalják. Nyugodtan mondhatom: alig akad olyan ember, aki nem fogadott el tőle segítséget, bármilyen formában. Én is találkoztam vele. Először ezerkilencszázötvenháromban. Felvételi vizsgára mentem. Protekció Ur mellettem ült a vonatban. Egyre azt hajtogatta: — Nehéz bejutni az egyetemre, jó kádervéleményre van szükség — meg ez, meg az. — Itt megjegyzem:' Protekció Urat ezer alákban, ezer formában lehet látni, csak néhányat: lehet nagybácsi, testvér, barátnő, jóbarát, ismerős stb. — Nekem van néhány ismerősöm az egyetemen — folytatta — szívesen beteszem önt. Bízzon bennem. Lángolt az arcom a szégyentől, szerettem volna nekimenni Protekció Urnák, szerettem volna összetörPÉLDÁS BÜNTETÉST...! A szocialista együttélés szabályait senki se sérthesse meg! Lakik Kaposváron a Béke utca 4. szám alatt egy asszony, aki nemcsak ne,m békés ember, hanem ellenkezőleg, ellenséges. Ellensége lakótársainak, szomszédainak és az egész új világnak. Mit csinál Kalocsa Gyuiáné? Rettegésben tart mindenkit, nincs figyelemmel senkire. Kutyáját nem köti meg, disznóját kiengedi oda, ahol kisgyermekek játszanak. Lakótársnőit mindennek elmondja, állatait saját és más házakban lakók gúnyneveivel_ látja el, záptojással hajigálja meg őket annak ellenére, hogy többen már magas falat építettek, hogy végleg elválasszák magukat tőle. Hiába. 17 év óta mindenkit elmart maga mellől, legtöbben be is perelték.1 Az ellenforradalom napjaiban újra kivirágzott. Részt vett a tüntetésekben, dicshimnuszokat zengett a Vidovics-beszédről. Jól tudta, hogy Pintér József lakótársa kommunista, ezért követelte tőle, hogy önként jelentkezzen a hatóságoknál. Még Pintér somogysziü szülőfaluját is megjelölte az illetékeseknek, akik -keresték is ott, természetesen hiába. Nagyon rosszul esett neki a bukás, mert ezután valóságos hadjáratot folytatott a MÖHOSZ volt munkatársa ellen. Mikor megtudta, hogy ez újra belépett a pártba, kijelentette: meg fogja mutatni, az utcában nem lesz egy kommunista sem. Ezután sorozatosan mocskolta Pintért az utca népe előtt. Összecsődíti őket és szaval: »Ha nem tudnák, az én szomszédom rablógyilkos, csak azért nem tudok ellene semmit esi-* nálni, mert a rendőrök mindent elsimítanak, hisz^ azok| is kommunisták.« Később feljelentette fegyverrejtege-» tésért, majd mikor ez sem sikerült, azy terjesztette, } hogy Pintér saját feleségét akarta agyonlőni. Pintér József ämikor már nem bírta tovább — pa-} naszt emelt ellene a rendőrségen. Behivatták. De ez» sem használt. »Engem nem érdekel a rendőrség, amit* tervbe vettem, azt úgyis végrehajtom, megmutatom, | hogy Pintér sem sok levest eszik meg ebben a ház-} ban« — mondta. z S cselekedett. íElőzőleg tanukat szerzett. A mun-{ kásőrségből hazaért Pintér. Amikor az a motor fölét hajolt, egy m-osogatóronggyal megtámadta, hátulról | hanyatt rántotta és arcára szorította a kezében lévő} rongyot. Természetesen Pintér sem maradt adósa. Eddig Kalocsáné felháborító története. Úgy véljük} és az egész környéken lakók nevében mondjuk — itt} az ideje, hogy az Ilyen, a kommunisták ellen nyíltant izgató, a szocialista együttélés szabályait felrúgó em-} berek megkapják méltó büntetésüket, hogy embertár-} saik nyugodtan éljenek. } — ij - t ni, kitépni a szívét, összevesztünk ... Sokáig nem láttam. 1954- ben hasonló körülmények között találkoztam vele. Éva, akit szerettem is, arra kért, hogy menjek pedagógiai főiskolára, néki van ott egy ismerőse —- felvesznek. Kedves Protekció [Kisasszony! Ne haragudjon, de nem veszem igénybe a segítségét. Nem! örökké bántana a dolog, nem tudnék a szemükbe nézni azoknak, akik becsületesen harcolták ki a továbbtanulás jogát. Így szólt hozzám Protekció Ur- Kisasszony: »Nagy könyökharc az élet, s nem Fortuna igazítja az emberi sorsokat, összeköttetés, ismeretség soha nem árt.« Valóban nagyon nagy úr az az izé. Gyakran megbotránkoztató húzásokat csinál. Sok ember magához édesgeti, állandó társul kívánja, nem tud nélküle élni. Vannak, akik a kétségbeesés óráiban kérik meg Protekció Urat egy kis szívességre, öt nem lehet lehetetlenné itenmi. Van, akinek mindig szüksége van rá. Az ő keze aranyat ér, ő minden ajtót kinyit. Uram bocsá’, még a katonaságnál is találkoztam vele. Ott is láttam több alakban: rajparancsnok, szolgálatvezető stb. Apró-cseprő dolgokat el lehetett vele intéztetoi. Például: ha a kiskatona súlyos és tartalmas csomagjából jutott egy-két jobb falat az őrmesternek, akkor kevesebbet takarított, ritkábban ment szolgálatba. Az is Ifcdvezően hatott, ha az újoncnak volt egy hadnagy bátyja a másik alakulatnál, s ezt a bátyút az illető parancsnok ismerte. Protekció Ur nekem is elintézte, hogy csak négyszer és nem tizenkétszer vágták le a hajamat. Azt hiszem, hogy minden ember tud néhány példát az életéből Protekció Ur hatalmát illetően. Megjegyzem, hogy az emberek nem igen emlegetik a nevén ezt a hogyishívjákot. Tagadják létezését, jelen valóságát, karriert 'kibontani tudó erejét. Csák egy-egy kézfogás, egy rövid »elintézem«, »majd szólok az érdekedben«, vagy »számíthatsz rám« jelzi, hogy dolgozik, munkában van Protekció Ur. Sokan nélkülözik, de annál többen futnak utána és dörgölőznek kezéhez. Ez a nagy úr erősebb, hatalmasabb minden földi és égi istennél. Protekció Urnák — tekintettel népes táborára — sokkal nagyobb »elismerés« dukálna. Sajtóban, rádióban többet kellene foglalkozni vele. Megérdemli! Gőbölös Sándor TT7TTTT7TTTT77T77777T777TTTTY7TT77777TTTT77YT777TTTT?7Y7TTT7TTTTTT7T77TTTTTTT77T7Y7TI YTTYYYTTYTTYTYY7YVYTT7TTT YYYYYYYYYYYYYYYYYYTYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYI Ä vasutasok A z első vasutas, akivel életem- ben először találkoztam, akit emlékeimben kutatva fel tudok idézni, egy nyurga, közel két méter magas ember volt. Szemben lakott velünk, s bár személyesen nem ismertem, tudtam, hogy valamilyen Jóska bácsi a neve. Majdnem minden nap láttam. Volt, amikor munkába menet, vagy éppen jövet tűnt fel az utcán. Jött hosszú léptekkel, fejét kissé lógatva, (lapátnagyságú) kezében' vasutas-táskát szorongatva. Amikor jött hazafelé, mindig fekete volt. De nemcsak a ruhája, csizmája, hanem az arca, keze is. Csupán a szemefe- hérje villogott ki. Mozdonyfűtő volt, azért járt örökké kormosán, szén- porosan. Mi gyerekek, nagyon féltünk tőle. Amikor megláttuk, sietve szedtük össze az agyaggolyókat, gombokat, amikkel játszottunk és már futottunk is. A közelben volt egy üres telek, ott bújtunk el a mindenféle giz-gaz, meg szemétrakás mögött. Innen aztán nagyokat fütiyö- gettünk és bátorítólag nevetgéltünk egymásra. Pedig félelmünk alaptalan volt, hisz soha még csak felénk sem nézett. De hatalmas termeiéhez viszonyítva mi olyan aprónak tűntünk fel, hogy úgy éreztük, félnünk kell tőle. Egy ízben úgy elmerültünk a golyózásban, hogy csak akkor vettük észre, amikor egészen közel volt már hozzánk. Riadtan kapkodtuk a földről kincseinket, de már felettünk tornyosodon óriási alakja. Ahányan voltunk, annyifelé rebbentünk szét. Én szerencsétlenségemre megbotlottam egyik pajtásom lábában és hasra estem, csak úgy nyekkentem. Szívem a torkomban dobogott. Felkelni nem mertem, még csak a szememet sem nyitottam ki. Úgy maradtam fekve, remegve. Fejemben zűrzavaros gondolatok cikáztak: most bizonyára úgy el fog döngetni, mint a kétfe- nekű dobot. Hajjaj! Minek is fütytyögettünk utána mindig. Össze akartam tenni a kezemet, hogy úgy könyörögjek neki: bácsi kérem, én sohasem fütyültem, és nem is tudok fütyülni, mert nem szeretem a sárgarépát. De egy szót sem tudtam kinyögni. Hirtelen éreztem, hogy megfog. Most fog ütni, gondoltam magamban és elhatároztam, hogy én meg akkor rugdalózni, meg ordítozni fogok. De nem. Nem ütött. Óvatosan, játszi könnyedséggel felemelte sovány gyermektestemet, megpaskolta gyengéden ülőkémet és valamit dünnyögött. Hiszey. ez nem ver meg! Örömömben sírni kezdtem., de ő húszkilós tenyerével letörölte könnyeimet. Aztán rávisz It kedélyesen: — Né féjj má, te mafla, nem. harapom le a zárodat.— Még szipogtam egyet-kettőt, aztán kinyitottam a szememet. Alig egy araszra volt arcom az arcától. Kis bajuszkája néha megrezzent, szeme hamiskásan mosolygott. Valahogy úgy éreztem ekkor, hogy láttam az ő arcát valahol másutt is. Meg a sapkája is olyan ismerős volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy kire is hasonlít annyira. Néhány hete apám rajta felejtette íróasztalának -fiókján a kulcsot. Kihasználtam az alkalmat és kinyitottam a fiókot. Mohó kíváncsisággal kutattam benne, fülelve, nem jön-e valaki. Csend volt. Kezem már a fiók hátulján matatott. Eddig csupán mindenféle papírt lelten:, de most egy doboz került elő. Levettem a fedelét és feltárult előttem belsejének titka: egy hatlövetű revolver, meg egy kép volt benne. Szivrepesve fogtam kézbe a fegyvert, de aztán ijedten letettem, hátha elsül. Aztán a képet vettem szemügyre. Egy idősödő férfit ábrázolt, amint egy kissé mosolyog, de az egyik szemével mintha hun- cutkásan kacsintana is. Fején ellen- zős sapka. Valamilyen ismeretlen betűk álltak a kép alatt és ez alá rótta oda apám finom j betűivel: »Lenin«. Odakint zajt hallottam, erre aztán sietve raktam vissza rejtekhelyére az egyszerű, szürke képet és a revolvert. Most, amikor ez a nagydarab vasutas a kezei között tartott, jutott eszembe ismét a kép. Igen. Most már tudom, kihez is hasonlít. Az arca talán nem is annyira, de a sapkája éppen olyan, mint azé az emberé, akinek képe alá az a név volt írva: »Lenin«. Az óriási fűtő aztán vigyázva leeresztett a földre és gyengéden a fenekemre ütve megadta a kezdősebességet. A nyúl gyorsaságával iramodtam rejtekhelyünkre. Zihálva, bőbeszédűen meséltem el kalandomat és a többiek tiszteletteljesen néztek rám ... Jóslta bácsi, a mozdonyfűtő ezután is csak. éppúgy bandukolt végig az utcán, kormosán, feketén, mint annakelőtte. Mi pedig, kis csibészek, éppúgy szétfutottunk a grundra, mintha félnénk tőle. Pedig már nem is féltünk. Csupán megszokásból szedtük az irhánkat. De többet nem fütyürésztünk utána. Er‘ ’miékeim számtalan rek szé- ben kutatva most egy női arc bukkant fel. Csak az arcot látom a kis ablakon keresztül, a szánkózó, majd mosolygó, együttérző, kedves asszonyarcot. Közel két évtized választ el tőle, azóta sem láttam, de elfelejteni nem tudtam a mai napig sem ... Kis polgárista tanuló voltam. akkor. Nagyanyám meg testvérem rejtett pengőiket szedegették elő. a szekrény mélyéből, hogy meglegyen részemre az útiköltség. Az alföldi nagyváros volt utam végcélja. Előtte való évben kétszer is megjártam a több száz kilom,étert, de nem egyedül. Most azonban kíséret nélkül kellett menni, mert éppen csak egy személyre futotta az útiköltség. Budapestig megváltották a jegyet és elmagyarázták, merre kell mennem, hogy eltaláljak a Nyugati pályaudvarra. No, de nem kellett félten:, hisz a 46-os villamos még a nótában is szerepelt, lehetetlen lett volna, eltévesztenem. Minden rendben is ment. Ahogy odaértem a pályaudvar elé, megálltam egy kicsit bámészkodni. Különösen egy fagyialtos nyerte meg tetszésemet, mert igen szépen csilingelt csengőjével. Meleg augusztusvégi nap volt, izzadtam kis csomagom terhétől. Odamentem és kértem egy adag vaníliásat. Jó volt. Aztán kértem egy adag kávésat is. Aztán megkerestem a pénztárat és beállottam a jegyváltók sorába. Időközben be- le-belepislantottam a markomban tartott papírlapba, amire ez volt felírva: »Kérek egy személyvonat harmadosztályú jegyet Cegléden át Kecskemétre«. Izzadt kezemben össze-vissza gyűrődött már a fecli, a betűk is szétmázolódtak rajta, de m.égis csak biztonságos érzést kölcsönzött. Mert hátha pont akkor felejtem el, hogy mit is kell mondanom, amikor én kerülök sorra. Hirtelen azt vettem észre, hogy a pénztár elé érkeztem. A pénztárosra rá sem nézve eldadogtam kérelmemet és benyújtva a kis ablakon a markomat, kiöntöttem a pénzt. Pillanatok alatt előttem volt a jegy és a mögöttem lévők már nyomtak is félre. De egy hang visz- szarántott: — Kérek még ötven fillért! — Rákvörösen, az izgalomtól remegő kezekkel kezdtem kotorászni a zsebemben. Egy pengőnek még kell valahol lenni, annyival többet kaptam nagyanyámtól. De a pengős nem volt sehol. — Kivel utazol, kisfiam? — kérdezte a pénztárosnő. Én hebegve válaszoltam : — Egyedül. — Aztán minek mész te Kecskemétre? — faggatott tovább. — Megyek az árvaházba vissza — mondtam sírásra görbült szájjal. — Jól van, nincs semmi hiba, majd én... A többit nem hallottam már, mert a mögöttem türelmetlenkedők elsodortak a kis ablak elől... Ilyen volt ő, az ismeretlen pénztárosnő. Ahogy aztán évek során a Nyugati pályaudvar jegypénztára felé vetegetett a sors, mindig kíváncsian nézegettem, vajon látom-e ? — de nem találkoztam vele többet. Emlékeimben azonban megmaradt a mai napig. * * * J\íem felejtem el azt a vasutast ’ sem, akivel a napokban találkoztam. Somogy megye Gyermeküdülőjéből kísértem haza kisdiákokat Balatonmáriáról. Régi jó szokás szerint már vagy másfél órával a vonatindulás előtt kiértünk az állomásra, mégpedig a balaton- keresztúrira. Azonnal bementem az irodába, hogy soronkívül jegyet válthassunk. A szolgálatos vasúti tiszt — talán éppen az állomásfejnek — azonnal félretette munkáját és szíves hangon behívta a kis legényeket. Mindegyiknek külön-kü- lön kiadta a jegyét és valameny- nyihez volt néhány barátságos, tréfás, kedves szava. Amikor megköszöntem soronkívüli fáradságát, szerényen, csaknem pirulva mondta: — Ugyan kérem, szóra sem érdemes. Kötelességem jegyet adni. Amikor elbúcsúztunk tőle és bemutatkoztam, ő is megmondta a nevét: — Iglói vagyok — mondta és barátságosan kezetrázott. Később, amikor jött a vonat és bezsúfölódtünk a tömött kocsikba, a nagy tömegben szinte lélegzeni sem tudtunk. De a kalauz végezte munkáját. És amikor közben ráti- pcrtalc a lábára és össze-vissza ta- szigáhták, még akkor is mosolygott és udvariaskodott. Őszintén szólva bámultam ezt a szívós udvariasságot. Marcalitól Somogyszobig, majd onnan Gyékényesig más Icalauzok jöttek. Barátságosak voltak és kedvesek. Megsimogatták a gyerekek fejét és neveiket kérdezgették mosolyogva . .. Régi és új emlékek a vasutasokról kavarogva fonódnak össze. A sok-sok élményből itt-ott villant elő egy pár aprónak látszó epizód, azok, amiket itt elmondtam. Hétköznapi, említésre sem méltó, de igaz történetek. A főszereplőik pedig egyszerű dolgozók, akik mnn - kájuk, kötelességteljesítésük mellett is mindig érző emberek, vasutasok... SZŐNYI ISTVÁN
