Somogyi Néplap, 1957. augusztus (14. évfolyam, 178-203. szám)
1957-08-06 / 182. szám
Kedd, 1957. augusztus «. SOMOGYI NÉPLAP 3 A PÁRT PERIFÉRIÁIN V á sári Még májusban egy beszélgetés során mellbe vágott fiatal, haladó gondolkodású ügyész ismerősöm megjegyzése: — Ha nagyon sokáig tart még az ellenforradalom felszámolása, so.k jé bolsit is félreállítanak, vagy maguktól is ezt teszik sokan... Ott nem reagáltam erre a gondolatra, mert váratlanul ért, másrészt mirjden ellentmondása, paradoxoné ellenére el kellett gondolkodnom rajta — s ha más értelemben is —, sokban igaznak, még több dologban azonban indokolatlannak tartottam. Az ügyész megjegyzése azt a folyamatot jellemezte, amely a párton belül a párttagok októberi szerepének értékelése körül, sok esetben drámai körülmények között, a nézetek összecsapásaként, valóságos harcban folyt és amelynek esetleg — túlzott követelmények következtében — áldozatai is voltak. A probléma azonban ennél sokkal mélyebben van és szélesebbkörű. Nemcsak azokról kell szót ejteni, akik súlyos hibáik, egyetnemértésüik, vagy félelmük következtében kikerültek a párt hadseregéből, hanem azokról is, akik benne vannak, novemberben leadták mellé szavazatukat, azzal, hogy soraiba léptek, de... Erről a »de«-ről van szó. Arról, hogy a párt várának központjából sokan kerülnek ki a perifériákra, mások önkéntesen vonultak oda, távol tartják magukat a harcolók derékhadától, nemcsak október miatt, hanem emberi érzéseik folytán, megsértődve, megbántva, néha indokoltan, leginkább azonban indokolatlanul. Nem lehet kézlegyintéssel elintézni hallgató, szemlélődő társainkat. Viszont szemet sem hányhatunk közös hibáink fölött. Mert közös hibánk, hogy a perifériákon élnek. Számuk túlságosan nagy, és mi nem pazarolhatunk. A szocializmusért vívott küzdelemben minden kihulló harcosért ki kell nyújtani kezünket, mindenkit meg kell nyerni a csatára. Nézzük, miért kerültek a vár szélére, melyek közös hibáink, hogyan segíthetünk? A hallgatók H. J. elvtárs azt mondja: »Nézd, én fontos pozíciót töltöttem be. Szavamat rajtam és munkatársaimon keresztül igen sokan hallották, tudták. Végrehajtottam a párt összes kampány-feladatait. A végén rajtam csattant azt ostor. Beléptem újra a pártba, de egyelőre hallgatok. Mindennel egyetértek, de nem szólok semmit. Nem vállalok pozíciót. Azon a helyen, ahol vagyok, kommunista módon dolgozom. Aztán meg fogadalmat tettem a családnak, hogy az övék maradok. Eleget voltam távol tőlük a sok harc idején. Csinálják most már mások is. Én belefáradtam. . .« Ezek a hallgató emberek becsületből léptek újra a kommunisták közé. Vagy azért, mert a szocializmus hívei, akarják a helyes változásokat, vagy mert az ellenforradalomban meglátták a valóságos veszélyt. Olyan is akad köztük, aki kicsit megingott, vagy akkoriban megbújt, nem sokat látott az eseményekből, többen később nem elég mélyen tanulmányozták a dokumentumokat, elszakították saját szerepüket, élményeiket a többi eseménytől. Mások szégyelnék, ha ujjal mutogatnának rájuk: ez a nagy kommunista, aki most befogta a száját. A hallgatók nagy része az októberi események személyi értékelésével nem ért egyet. Az ellenforradalom kitörésének okát a felső vezetés hibáiban látják, túlzásnak tartják a kisebb vezetők leváltását, pártból való kizárását. Úgy vélik, hogy ezekben az ítéletekben sok a szubjektivitás, személyes ellentét. A kisebb hibákat elkövetők nem éreznek elég erkölcsi alapot a nyílt színre való kilépéshez, s mivel senki nem beszélt velük nyíltan szerepükről, úgy érzik, ferde szemmel néznek rájuk. Néha nem is alaptalanul. Gondolhatják ezt, mert suttogás is keletkezik körülöttük, hibájuk felnagyítása másokon keresztül a fülükbe jut, Ezek az emberek a napi politikától .távol tartják magukat, kötelességből megjelennek a rendezvényeken, de nem nyilatkoznak. Félnek, hogy újra kompromittálják magukat, tartanak a durva visszautasítástól és a gúnytól. Inkább hallgatnak, gondolják, akkor sem belülről, sem kívülről nem éri őket támadás. Ezzel lényegében fenntartják maguknak a belső vélemény-nyilvánítás jogát, a későbbi időben pedig a hi- bátlanság glóriáját. A sértődöttek és megbántottak Okkal, vagy ok nélkül, ők többen vannak a kelleténél. Passzivitásuk azonban látszólagos. Sérelmeiket nem tartják véka alatt, hanem kiteregetik, igyekeznek vele másokat is maguk mellé állítani. Kicsit azonban sandán tekintenek a központ felé, a saját dolgaikért és az objektív hibákért a vezetőket okolják. A maguk hibája elismeréséig nem jutnak el, igaz, hogy segédkezet a párton belüli teljes őszinteség hiánya következtében nem nyújtanak számukra. A hibák kijavítását másokra hagyják, úgy tetszik, nekik csak saját problémájuk a fontos. S csak, amikor sérelmeik elintézést nyernek, akkor lépnek a harc központjába. Akkor is ott és amennyiben hatáskörük terjedelme megengedi. Sértődöttségük nem túl széleskörű okokból fakad, úgy érzik, nem állítatták képességüknek megfelelő munkakörbe, esetleg épp>en leváltották őket. Bírálnak más vezetőket, kijelentik: — »amíg az ott van, nem dolgozunk«, — de segíteni azoknak hibáik, vagy nehézségeik leküzdésében? — azt nem. Inkább ott a periférián szövetkezni, beszélgetni, sütkérezni a mások harcából fakadó sikerekben — az igen, az az élet- elemük. De van jogos sértődöttség is, ha lehetne is segíteni rajta. A napikban mondta W. L.-né, volt p>árt- funkcionárius: »Én ismerős vagyok a városban, sok mindent látok és hallok. A pártbizottságon jól ismernek, hisz évekig velük dolgoztam. Mégsem kérdeznek meg sok kérdésről, mi a véleményem, még olyan dologgal sem bíznak meg, mint a taggyűlések ellenőrzése — amellyel pedig tehermentesíthetném őket. Mondja, nincs igazam?« Effajta sértődöttek is vannak. Említettem a panaszkodónak, hogy hiszen ő is felkereshetné a pántbizottságot, mire azt válaszolta, hogy észrevehetnék azok is őt, hisz többször találkoznak. Ha ehhez az elvtársnőhöz hozzá vesszük még az állást, lakást keresők seregét, a magukat méltatlanul félreállítottaknak tartó emberekeit, a meggondolatlan és hirtelen leváltások következtében lecsúszottakat — előttünk áll a sebek begyógyífásának nagy feladata. Miért helytelen a periféria magatartása ? Hétköznapjaink forradalmi hétköznapok, nehéz és szívós harcot követelnek mindannyiunktól. Nem mindegy, hányán vállalják egész szívvel. Kinn a periférián, a mi elvtársaink kiindulópxmtul akarva-akaratla- nul a harctól, a napi politikától való távolmaradást választották. Egyéni érzelmeiknek alárendelték a köz nagy ügyét. Passzivitásukkal végeredményben tagadják a párton belüli hibák kijavításának lehetőségét. Egyetértenek a pártegység elsődlegességével, fontosságával, magatartásukkal viszont megbontják a cselekvés egységességét, a harcolni akarók sorait pedig dezorganizálják. Súlyos tévedés, ha azt hiszik, hogy ők a mértéket képviselik. A haladást sohasem a hallgatás, vagy a tagadás szolgálja. Ez csak visszahúz. A vasutas nap tiszteletére szerte szférája, nemleges övezet. Visszahúzza a pártot a cselekvéstől. Lehúzza az egyéni érdek színvonalára, A Vasutas Nap tiszteletére szerte az országban munkaversenyben készülnek fel a vasútnál. A kaposvári pályaudvaron már július 1 óta tart a nemes vetélkedés, melynek eredményeit elsőízben augusztus elején értékelték. Ebből az értékelésből az tűnt ki, hogy néhány helytől eltekintve, ahol lemaradás mutatkozott, jó eredmények születtek. Sok hiba akadt a vállalatokkal közös munkában, ezért még júliusban megalakították a Megyei Tanáccsal karöltve a Megyei Szállítási Tanácsot, s a közös munka eredményeként a vasúti kocsik kirakása és az elfuvarozás terén máris megmutatkoztak az eredmények, a beállítási idő 5-ről 4,5 órára csökkent. Különösen Gallovich József forgalmi szolgálattevő brigádja tűnt ki, akik az ipartelepek kiszolgálását 65 pierces időre rövidítették le. Kiváló munkát végzett Nagy István nagymalmi rak- tárnok, aki a kocsikasztálásban 114 százalékos teljesítményt és Kiss József kocsirendező, aki p>edig az egy (kocsira eső kocsimozRatási időnél 6,5 perces átlagot ért el. Nincs olyan nap a vasúti raktárban, hogy a feladott árut ne az első vonattal továbbítsák rendeltetési helyére. Ebben Mizeczki Viktor raktárnoké az érdem. eltéríti, nehezíti útjának végig járásában, a tömegekkel való kapcsolatainak erősítésében, ment közbeeső közegként megingathatja a közeledőket a párt végső és legközelebbi Igazságaiban. A hibák a központokban Nem minden, kisebb mértékben megtévedt ember idegen a ■párttól, s nem minden sértődött érzi alaptalanul megbántva magát. A szívvel- lélekkel harcolók táborában sem mindenki tévedhetetlen és nem mindenki vonta le még a tanulságokat októberből. Nem tagadhatjuk, hogy bizalmatlanság, megnemértés és gyanú él néhány unkban a hallgatók iránt, kételkedünk becsületességükben, nem próbáljuk megérteni helyzetüket, keveset segítünk erkölcsi talpraáilítá- sukban. Nem minden hallgatás mögött bújik számítás. Sokan dilemmákkal küzdenek, családjuk, régi esökevényeik miatt. Ne felejtsük azonban, hogy az ellenforradalom óta eltelt nyolc hónap állásfoglalásának is mérlegül kell szolgálnia. És kérdezem: nem jogos-e az öreg kommunista, a 19-es harcos meg- bántottsága, aki a közöny miatt éhenhaJáshoz közel áll, míg mellette zsiványok csalásból Pannóniát tudnak vásárolni? Nincs-e igaza, annak a szovjet ösztöndíjasnak, aki, panaszkodik, hogy olyan helyre rakták, ahol »kuss neki«, és nem fejtheti ki képességét, míg az ellen- forradalmár főemberek tovább bukdácsolnak és mindig fölfelé? Tennivalók a központokban és a perifériákon A közöny közönyt szül, a megnemértés haragot és csalódásokat, de a lelkesedés és bizalom lángot, amely végiggyújt mindenkit, aki hatása alá kerül. Verejtékező és tűzben lángoló hadseregünknek meg kell érteni, hogy a perifériák megszüntetése nagyon fontos, az ott csellengőket és magukra hagyott csoportokat be kell hozni a központokba, hogy azok a derékhaddal együtt meneteljenek. Jól jegyezzük meg azonban, ehhez kevesebb ridegség, több szív, egymás ügye iránti figyelmesség, kérlelhetetlen, de tárgyilagos ítélkezés szükséges. S az, hogy végre számbavegyünk minden emberünket és feladatokkal bízzuk meg őket, vagy elintézzük jogos problémáikat. S ott kinn a perifériákon a lehajtott fejű, csendes, vagy dacos emberek megértik-e, hogy nem elég csak várakozni és védekezni, sőt egymás ellen tusakodni, hanem több harcosságot és bolsevik erényt kell megszerezniük, s bizonyítani, hogy minden idegszálukkal itt vannak és velünk harcolnak. Értsük meg egymást. Nem mindegy, hogy belső ügyeinket hogyan rendezzük. Képletes értelemben vett párviadalunk egészségtelen jelenséget tükröz, akadályoz egy valóságos harcot az igazi ellenség ellen, visz- szahúz, elvonja figyelmünket a legfontosabb feladatok elvégzésétől. Szüntessük meg tehát a piért perifériáit! Csákvári János A vonatok menetrendszerűségében is szép eredményekkel büszkélkedhetnek a kaposvári pályaudvar dolgozói. Egyedül csak a Fonyódról, délben érkező személyvonatnál fordulnak elő rendszeresen a késések, mely a balatoni csatlakozások miatt nem képes a menetrend' szerint közlekedni. Ezt a késést azonban a vonatkísérők igyekeznek Kaposvárig a minimálisra kisebbíteni. Kaposvár állomáson Horváth Gyula forgalmi szolgálattevő szolgálatában a vonatok 93 százaléka menetrend szerint közlekedik. A jelzőnél való indokolatlan feltartóztatás sem fordul elő nála, melynek elérése szintén szerepjelt a brigád vasutasnapi vállalásában. A biztonságos közlekedés érdekében a legjobb munkát Csere József, Máté Ferenc váltókezelők és Sztankó Fülöp, s Kardos tolatásvezetők végzik. Ök a tehervonatok ösz- szeállítását látják el minőségi munkával. A tehervonatok 80 százaléka menetrendszerint közlekedik Sóla Sándor szolgálatában. így készülnek fel a vasutas napra, hogy az ország, a megye, a város dolgozói elé emelt fővel álhassanak és megszoríthassák a becsületes munkáért feléjük nyújtott kezet. Verőfényes vasárnap délelőtt. Kedvez az idő a kapx>svári vásárnak. Van is sokadalom... Emitt két ember csapkod egymás tenyerébe, de olyan szívesen ám, mintha azon versenyeznének, ki bírja tovább. — Ez egy hat éves jószág ... 12—13 liter tejet ad napxjnta ... ötvennégy százas az ára.. . Vegye meg, nem szid meg érte ... — Én megígértem a becsületes árát... Vevő vagyok, nem kupjec. Ötvenháromért adja ide. Itt a foglaló ... — Nem ... annyiért nem, de üsse kő, felezzük meg az ötvenne- gyedik százast. — Ugyan kérem, ha maga el akar adni, akkor nem ragaszkodhat ahhoz az ötven forinthoz... — Gondolja meg, szomszéd! Ne eressze el a szíves vevőt ötven forint miatt, mert akkor hazavezetheti ... Nem veszi meg senki. Látja, hogy nem igen keresik a fejőstehenet. Az eladó elgondolkodik, majd halkan megkérdi a fiától, hogy mit tegyen. S amint az igent int fejével, odaszól a vevőnek: — Hát rendben van, szomszéd, a magáé a tehén 5300-ért, de az áldomást maga fizeti. Itt a kezem! Amaz hatalmasat csap az eléje tartott tenyérbe, s a másik kezével már nyúl is a belső zsebbe, a bugyellárisér. A zsemlyeszőrű jószág pjedig csak egyforma nyugalommal kérődzik, csapkodja a legyeket bojtos farkával, s nagy füleivel és sejtelme sincs róla, hogy ezután nem Bencs Györgynek hívják a gazdáját, hanem Mike Józsefnek. * » « A hátunk mögött két parasztember váltogatja szaporán a szót. — Hát hallottál már ilyen disz- nóságot! Az előbb foglalót adtam egy másfél éves üszőre, s míg elléptem onnan, a vállalat egyik embere megvette előlem az állatot... Szinte erőszakoskodva kérte el a passzust a gazdától és már vezette is a jószágot... Nekem meg visz- szaadatta a foglalót. — Nem jó vége lesz ennek, János bátyám, meglátja! Az állat- íorgalmisok felvásárolják válogatás nélkül a növendékjószágot is. Csak azt nézik meg az üszőiknél is, hogy nincs-e bennük borjú, aztán viszik őket vágóba. Mi lesz így a továbbtenyésztéssel, a tenyészállo- mány pótlásával? Bizony így lassanként elévül egészen a Kapos- völgye állattenyésztésének jó hírneve. .. Én is továbbtenyésztésre vettem volna, de elvitték előlem erőszakkal, vágóba... — De hát miért is adja oda a gazda a továbbtenyésztésre alkalmas növendékmarhát vágóba? Hát van szíve hozzá’ Hiszen most már jobban megfizetik a tenyészjószá- got, mint a vágóállatot. A tenyész- üszőt, ha hat-hét hónapos hasas, kilónként 13—17 forintért veszik, vágóba meg csak 10—12 forintot fizetnek kilójáért. Nekem most is öt növendéküszőm van odahaza, mind az ötre leszerződtem továbbtenyésztésre. De még akarok is venni melléjük egy-kettőt. Megéri. Meg hót fejleszteni kell a számosjószágot. Ezt akarja a kormány is. És nem is értem, hogy engedhetik meg az olyan dolgokat, mint ahogy magával is elbántak az Állatforgalmi Vállalat emberei. Érdemes lenne felhívni az illetékesek figyelmét az ilyesmire . .. — Eh, hagyjuk ezt a fenébe ... Gyere, nézzünk utána, hátha akad még egy szemrevaló jószág itt a vásárban! És bosszankodásuk csillapodásáért továbbálltak. Elöl ment Nyirő János attalai gazda, utána pedig Patczai László taszári gazdálkodó. * * + Alig lépek néhányat, egy falusi ismerősömbe botiok. A lóvásárból jött. — Hogy kél a ló? — kérdem. — Sehogy — válaszolja. — Még talán tíz ló sem cserélt gazdát egész délelőtt... Ne is menj oda, nem érdemes. Inkább menjünk a ruhás sátrak felé. — Gyerünk! Az egyik, férfiöltönyökkel tele aggatott sátornál megállunk. Öreg, dereshajú bácsi cérnapantallót fundál a pultnál. — Hallja, megvenném én — mondja az elárusító férfire emelve szelíd ábrázatát —, csak legalább lenne felhajtva a szárának a széle... Egyébként nem sokallom érte a 130 forintot. — Óh, papám — válaszol az elárusító —, ezen lehet segíteni. A felesége is meg tudja azt csinálni... Nézze, így felhajtja és fel- varrja. — Igen ám, csakhogy nekem már nincs feleségem. Meghalt. Szegény. Isten nyugosztalja ... Hanem tudja mit, ha maga ért képek hozzá, csinálja meg ... hozok érte egy korsó jó hideg sört... — Én is meg tudnám csinálni... . — Akkor hát rajta, én meg hozom a... — Ne menjen a sörért, mert én most nem varrhatom meg, nines nálam se tű, se cérna. — Az mán baj... — De mondok én egy okosat: vigye el valamelyik szabóhoz, az tíz forintért felvarrja. Van jó ismerősöm ... — Hagyja csak, elhordom én már így is ezt a pantallót... Nem akarok én már tetszeni a lányoknak. Csomagolja be, itt a pénz ... — No végre, kész a bolt... * * * A női divatárus sátornál egy fiatal parasztasszony két bordó színű retikült nézeget, mindegyiket a kezében tartja. — Nagyon szép és nem drága. Becsülettel ajánlom, nem bánja meg, kérem — hadarja egyszuszra a kiszolgáló, csak úgy villog csupasz kopjonyája, amint illegeti magát a vevő előtt a napson ... — Hát te meg mit akarsz azzal a két táskával? Csak nem ment el az eszed? — ripakodik rá a vevőjelöltre egy középkorú férfi, aki a sörös sátortól most szaladt ide. r—. Ne ijedj meg, na, nem akarom mind a kettőt, csak az egyiket. — Hát csak azért mondom... — jegyezte meg beleegyezése jeléül mindjárt, s le is olvasta erszényéből a retikülért járó összeget... * * * Odébb, az ékszeresnél egy éltes falusi ember zsörtölődik. — Adja tizenkettőért, akkor elviszem. Megígértem az unokámnak, de annyit nem adok érte ... — Mondtam "’már, hogy nem lehet alkudozni, szabott ára van ... — Nem lehet? De hiszen nincs is benne a próba, a rókafej... — mondja, majd tréfás szavak kíséretében kifizeti a psénzt, s boldogan dugja mellényzsebébe a kis kövesgyűrűt: a vásárfiát az unokának. , * * * Hanem emitt a szomszédomban már nem megy ilyen könnyen a vásár. Négy bőruhás, feketekendős néni ostromolja a vén kegyárust. Mindegyikük a rózsafüzéreket kritizálja. — Ez nem szép, csúnya, szürke... — Nézze, komaasszony, ezen meg már olyan ütött-kopott a feszület, aztán mégis húsz forintra tartják. — Istenemre mondom, kedveseim, hogy nem sok érte az a. p>énz — magyaráz színlelt kedvességgel, ájtatossággal a kegyszeres, nő —, hiszen nem lehet kapni az egész környéken rózsafüzért. Én tudom, megjártam sok vásárt, s mindenütt egyedül voltam kegyszeres... Megbánják, ha most nem vesznek, mert aztán ki tudja, megint mikor juthatnak hozzá. — Ennyi p>énzt nem adok ezekért az ócskaságokért ... Hiszen nem is gyáriak ... — Mit? Még hogy ócskaságok? — vörösödik el mérgében a kegy- szeresnő. Az előbbi jámbor lélek mindjárt szitkot szóró, gonosz asszony lett. — Na, hogy az isten verje meg az ilyen fukar falusiakat... Az asszonyok már messze járnak, de a kegyszeresnő még mindig magából kikelve kiabál. A szomszédos bazáros meg kárörvendve harsogja: — Eladó a bazárom, a gyárinál olcsóbb áron!... * * * Most meg íeljajdul az egy szál cigány száraz fája, s az vonja magára az emberek figyelmét. De még félig sem húzta el a megkezdett nótát, amint új vendég rendel . . . Egy bozontoshajú suihanc áll a cigány elé, s ingadozva magyarázza, hogy mit húzzon neki a muzsikus. — Parancsoljon, kérem! — Húzza azt, hogy ... na itt egy forint... húzza azt, hogy kiállók a keresztútra... — A, ezt ne tegye ecsém, mert még el találja gázolni az autó. — — Akkor azt, hogy magasan repül a fecske. — Hé, na azért egy forintért nem repül azért olyan magasan. — Hát akkor azt, hogy ha megrakom a szekeremet ganéval. .. — Ez igen, ez már beszéd, édes uram, ezért én is adok magának egy forintot... A körülállók hahotáznak a cigány tréfáján. De aztán mégis megszólal a szárazfa ... S a virágoskedvű legényt követve többen is együtt dúdolják: Eladom a szürkét, meg a feketét, veszek rajta barna menyecskét.., — Csere — Munkaversennyel készülnek vasutasaink augusztus 11 megünneplésére
