Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-21 / 169. szám
sárnap, 1957. július 21. SOMOGYI NÉPLAP 7 Z ÉVADZÁRÁS NÉHÁNY TANULSÁGA I r apunk múlt vasárnapi száma Lj őszinte képet adott arról a /eszerte megnyilatkozó érdeklő- ől, mely most a színházi évad zá- val, az új évad* 1, az új műsor, az írsulat iránt megnyilatkozik. Va- azság, hogy társasági beszélgetőén, parki padokon, vonaton, a ű utasok közt is élénk érdeklő- sí kísért téma a mi színházunk. •hogy nevezték el ugyanis a hi- los közegek, Somogybán csak emlegetik: »a színház«, vagy »a lázunk«. És most. amikor a jö- segíteni szándékozó törekvéssel »adást készítünk az elmúlt esz- őről, az első kitűnő eredmény- azt könyvelhetjük el, hogy a isvári Állami Csiky Gergely ház az elmúlt évadban a somo- lép színháza lett. Nemcsak tíz és er olyan embert fogtak kézen és ottak az előadások hetenként, havonként a nézőtérre, aki az- közömbösen ment el a leghívo- ob plakát előtt is. hanem olyan közönséget toboroztak a színköré, melynek szívügye lett a láz, gondja lett a színház gond- 5 öröme a színház sikere. Ez a nség zömében új közönség. Ott íkoztak a sorokban üzemeink kásái, állami gazdaságaink kér- ■nyerű, kétkezi dolgozói, terme- vetkezeteink parasztjai, falusi :ndős nénitók, kik fagyos téli ;en, hideg autóbuszokon, de székén is bejártak egy-egy színházi iásra. vállalkozó fiatalok, akik ilométereket gyalogoltak néhány szórakozásért. Gondos szeretet- igyeli falvaink népe is az új ra készülő színházat, mert a ka- ári színház ténylegesen a megye láza lett,, a falvaké is, a pusztálöcögött a vándorautó azokra a i pusztákra is, ahová azelőtt a kóborló kardnyelők is ritkán tak el. Ez a második elismerés- éltó teljesítmény, amiért tiszte- s elismerés illeti a színház veze- ;ét és az áldozatos munka terhét ő színészeket, műszakiakat, tel- :t,ték nehéz feladatukat, m szabad arról sem elfeledkez- ogy az elért eredményeket csak idlagosan a szervező munka, elbán a produkciók általános műszínvonalának emelkedése teette meg. Az elmúlt esztendő i, az ország különböző részéből jvált. különböző képesítésű és sségű együttes összeérett, darab- larabra megállapíthatóan fejlő- néha már erejét meghaladó fel- >k megoldására is vállalkozni és tudott. elismerés szavával kell innét i a színház gazdasági tervtelje- íről is. Bevételi terve teljesítésé- izínházunk a vidéki színházak bbja. __ ndezek után azt adhatnánk útra- íak az új igazgatónak: »Csak ovább!« De nem tehetjük, mert r isrrjót azon a hibás úton jár- , melyen lapunk sokat járt, hogy őzünkről — éppen m_ert szeret- - legtöbbször csak a hozsánna ján szóltunk, ha nem, akkor pe- :ppenséggel odaütöttünk. Hogy ny színészünk az elmúlt évad i mit sem fejlődött, vagy az önig lett úrrá rajta, abban féltéin része volt lapunk kritikáinak elyekben a szakszerűen elemző at helyett teret foglalt a sablo- megszokottá vált dicsérgetés. a módszeren már ezzel az írá- kal is változtatni kívánunk, dig általában csak arról hallot- hogy a színház bevételi tervét százalékkal túlteljesítette, de 5en tudják, hogy emellett a áz üzemeltetése államunknak n az évadban közel kétmillió tjába került. Mindig az elisme- zaván szóltunk arról — mert el- :és is illeti —, hogy több mint zer néző látogatta a kaposvári ásókat és ötvenezernél több favonzottak a tájelőadások, de er sem szóltunk arról, hogy en néző jegyének árához ugyanit fizetett az állam, mint ő ma- illamunk kétmillió forintos álla, a 150 000-nél népesebb szíiv togató közönség természetesen is kötelezettséget is jelentett a áznak és most, az évzárás al- ával feltétlenül mérlegelnünk azt is, hogy megfelelt-e színhá- kulturális, nevelő kötelezetísé- c. Nem akarjuk egyszerűen ki- lani azt az elvitathatatlan elma- aló ítéletet, míg a tárgyilagosság pontjának megfelelően a mű- ilitika kialakulásának minden :zőjét meg nem vizsgáljuk. helyes színházi műsor kialakí- L tása a vezetés legnehezebb ata. Az elengedhetetlen műve- politikai követelmények, a rsági tervfegvelem köte- sége, a vegyes rétegeződésű kö- ég sokrétű igénye mellett, a művészegyüttes és a technikai apparátus felkészültsége előbbrevivő és fékező tényezőként hatnak a műsorszerkesztő munkában. A vezetés birkózott a feladattal, mi is kerüljön előtérbe, a szórakoztatva is nevelő műsor, vagy a könnyebb és tetszetősebb megoldás, a bevételi tervteljesítés, miközben szólt a harmadik hang: »a kettőt egymástól elválasztani helytelen«, de nem szólt a negyedik hang, hogy a két tényezőt hogyan is kellene összehangolni. Azt is elismerjük, hogy a várost és falut, a helyes arányú prózai és operettigényt. a legegyszerűbbtől a legigényesebbig kielégíteni a viszonylag csekély haladó szellemű színdarabtermelés mellett igen nehéz feladat. Mégis mindezek figyelembevételével is azt kell mondanunk, hogy az elmúlt évad műsora erősen polgári volt és nem felelt meg a szocialista követelményeknek. Már a múlt év augusztusában ösz- szeállított eredeti műsorterv is erősen magán viselte az októbert előkészítő polgári ideológia térfoglalását. A Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának a műsortervezetet tárgyaló ülése aggályosán hiányolta, hogy mai életünkkel foglalkozó darabot a műsortervezet csak egyet ígér. (Ennek előadására sem került sor!) Az eredeti terv, mely többek között Victor Hugó: Királyasszony lovagját, Sophokles: Antigonéját, Kóczián—Vincze: Dorottya című új zenésjátékát, Visnyevszkij: Optimista tragédiáját is ígérte, feltétlenül helyesebbnek ígérkezett, mint a megvalósított műsor, mely Thorntoé Wilder formabontó, sejtelmes, dekadens eszmeiségű Mi kis városunk- ját, Maugham kiagyalt, mesterkélt, esetleges témájú, erősen polgári Szent lángját adta. Véleményünk szerint hiányossága volt a műsortervnek az is, hogy az előadások számát legalább hozzávetőlegesen nem határozta meg, kifutásukat a közönségre bízta, így adódhatott olyan aránytalanság, hogy az országosan is elcsépelt Csárdáskirálynőt Kaposvárott több mint negyvenszer, vidéken harmincötször játszották, vagy hogy a zagyva, teljesen értéktelen Zsuzsi kisasszonnyal közel negyvenszer »szórakoztatták« falvainkat, míg a legjobb prózai darab alig haladta meg a tizedik előadást. Ezt az eredeti műsortervet azért említjük bírálóan, mert egyesek a színházban az évad folyamán ténylegesen kialakult műsor kritikáját azzal utasítgatják vissza, hogy »októberben Somogybán is ellenforradalom volt«. Meg kell tehát állapítanunk, hogy az eredeti terv sem volt hibamentes. Összeállításánál dominált a pénzügyi tervteljesítés előnyös szempontja, a kulturális nevelő funkció rovására. A vezetőség dicséretére szolgáljon, hogy a szétzilált társulattal az országban az elsők között nyitotta meg a színház kapuit. Zách János érdeme, hogy nem húzta fel a zsilipeket a Bubus, a Doktor úr, a. Szűz és Gödölye s a többi selejtes, polgári színpadi zagyvalékok előtt, melyek elárasztották még a fővárosi színpadokat is, és hogy azokban a nehéz napokban kemény és következetes harcot folytatott a nacionalista hangulatot szító, abban az időben a tűzre csak olajat öntő soviniszta szellemű darabok színrehozatala ellen, amelyért pedig a színtársulat belső berkeiben egyesek semmi energiát nem sajnáltak Zách János igazgató helyes és ésszerű álláspontot képviselt az országosan hibás és rossz műsorpolitika közepette is, amikor december, január hónapban a semleges szellemű darabok műsorra tűzése mellett szilárdan kitartott. A hiba az volt, hogy a semlegesség szelleme az évad végéig eluralkodott a műsoron, amikor pedig ezt már semmi sem indokolta. Czínházunk műsorpolitikájának hibás alakulásában közrejátszott az a körülmény is, hogy a színháznak október előtt csak tengőién gő pártszervezete volt, melynek semmi határozott ténykedése a színház életében, semmi szava a színház hivatásteljesítésében nem volt. Á taggyűlések — éppen mert a párttagság egy részének semmi köze nem volt a párthoz önérdeken és karrierista célokon túl —, csak beszélgető összejövetelek voltak. A,kisebb létszámú, új pártszervezet erőteljesebben indul és reméljük, hogy minőségi erejével lendítő je, előbbre- vivője lesz a színház művészi színvonala emelkedésének. A műsort mérlegelve magától értetődően beszélnünk kell a műsortervek megvalósítóiról, a színészekről is. A társulat az elmúlt évadban erősödött néhány értékes művésszel. Fillér István, Csihák László, Le- hoczky Zsuzsa, Olgyay Magda és Veszeley Mária feltétlen nyeresége az együttesnek. Megismételjük azon megállapításunkat, hogy a társulat, mint együttes, érzékelhetően fejlődött, de ugyanakkor az is tény, hogy a többség egyéni fejlődésében megtorpant, többségük egyhelyben topog. A rendszeres színházlátogató néha lehangoltan vette tudomásul, hogy néhány színészünk megcsalatva a karzat tapsaitól, darabról darabra csak önmagát ismétli, félrevezetve a hozzá nem értők fel-felharsanó kacajától, estéről estére csak ripacsko- dik, bohóckodik. Sajnos, színészeink egy része elvesztette a hiteles mértéket, önteltté, beképzeltté, sőt gőgössé lett. Ennek következménye volt a tájelőadások színvonalának emelkedése mellett is, hogy többen nem győzték még le a vidéki, főként a falusi közönség kritikai mércéjének alábecsülését és a valóban nehéz vidéki múnkától való viszolygást, kibúvást. Kellő önkritikával és művészi alázattal helyre kell állítani az arányokat. Fel kell szám,ölni a romboló sztárszellemet. Minden színészünknek tudomásul kell vennie, hogy a színház nem az ő hitbizomá- nya és népünk művészi, kulturális szolgálata nem függhet senkinek sem egyéni kényétől, kedvétől, hanem az a közönségtől ráruházott és a közönség által meg is becsült kötelessége. Más szóval, meg kell szüntetni a munkafegyelem terén viruló lazaságokat, azt, hogy egyesek ösz- szecseréljék a demokráciát az anarchiával, a szabadságot a szabadossággal. Következetesen kell harcolni a klikkszellem felszá.molásáért, a fúrás-faragás szülte bizonytalanság megszüntetéséért. Ehhez elengedhetetlen az igazgatói tekintély legteljesebb védelme. Ezt kell biztosítania a pártszervezetnek, minden iószándékú művészünknek, a színház minden dolgozójának, mert az egyszemélyi vezetés szilárdsága volt az, amit az ellenforradalmi napok és az azt követő hónapok a legjobban megtépáztak és mert enélkül a művészi színvonal egyenletes emelkedése nem biztosítható. A vezetésnek viszont gondoskorl- * nia kell a társulat tagjainak művészi továbbképzéséről, általános műveltségének emeléséről, szakmai továbbfejlődéséről, politikai helyes- látásának kialakításáról. Szeretnénk mérlegünket azzal a gondolattal zárni, hogy e sorokkal is sikerült némi segítséget adnunk színházunknak az új évad előkészítéséhez, somogyi népünk eredményesebb kulturális szolgálatához. KELLNER BÉLA PU MAVADÄSZAT — avagy csak a pénz és a taps a fontos ? Tevék, szalmakalapos emberek, pumák, porfelhő és fergeteg, vízhiány, verítékcseppek, hőség, fegyver, lőszer, oázis és mit tudom én még micsoda. Röviden: a Szaharában vagyunk, kedves olvasóim. Sárga, végeláthatatlan homoksivatag ez. A hatalmas teher alatt nehézkesen poroszkálnak az állatok, lassan, csendesen halad a karaván. A betonon párok lejtenek, s egy ember néha elbődül... Hogyan jutottam el e távoli vidékre? Egyszerűen! Mégcsakjiem . is teveháton és szalmakalapban. Gépkocsink ott állt meg a leilei Vörös Csillag előtt. A táncosok ritmusosan ringatták magukat, pedig zenét nem hallottam. Kíváncsiságom közelebb vitt hozzájuk, s valamiféle halk zörej jutott a fülembe: tompa dobpergés csupán, hosszú percekig. A dobos előtt mikrofon, melybe érzelgős hangján időnként prózai szöveget mondott. Förtelmeset, undorítót... Szavára néha felharsant egy-egy torz kacaj, de a többiek nem méltatták követésre. Bizonyára kíváncsiak olvasóim, hogy mi lehetett ez a szöveg. Hát a pumavadászatról szólt. Oktató, sikamlós és nagyon is egyértelmű »használati utasítás«, miként kell le-, vagy meglőni a pumát, mely jelen esetben félreérthetetlen fogalmat helyettesít. Elnézést érte, de részleteket nem említek, a papír elpirulna, elégne szégyenében. Undorító ízléstelenségek, »jópofa beköpések« ömlöttek a fiatalember szájából, aki tálcán nyújtotta a szemetet — gondolom nem első ízben — ez elsőosztályú szórakozóhely közönségének. Most le kéne tenni a tollat és végleg elhagyni a sivatagot, egy rossz emlékkel terhelten. De még nem mondtam el mindent. Beszéltem ott emberekkel, akiknek egyike másika azt hiszi, igen jó szolgálatot tesz ezzel... A szórakozóhely vezetője azt mondja: — szóltam már nekik, hogy mellőzzék ezt a számot, hisz többen is kifogásolták. De tetszik tudni, nagyon szereti a közönség, csaknem kilencven százaléka tapsol ... De tessék inkább megnézni a panaszkönyvünket. Tavaly kettő is betelt, most csak két bejegyzésünk van... Megegyeztünk, hogy szünetben meginterjúvolom a dobost: vajon mi a véleménye- a szocialista kultúráról. Nem került fáradságomba, mert a drótnélküli telefon, ezúttal is jól működött, s a zenekar tagjai már ott álltak körülöttem vésztjósló pillantásaikkal. És éppen a dobos óhajtott beszélni velem. Szóáradatáról kisregényt lehetne írni, s kifejezéseit éppen úgy nem tűri a nyomdafesték, mint a puma- vadászatot. Először is: bonnét vettem a bátorságot, hogy reklamáljak, s megbíráljam a balatonpart legjobb zenekarát? Másodszor: vegyem tudomásul, hogy ő háromszor kitüntetett zenész, a pumavadászat már »keresztül ment a pártbizottságokon«, s az ősszel ezt a műsort fogja énekelni a Szovjetunióban — oroszul. (Nehezen hiszem.) Továbbá: bármit csinálok, nem árthatok neki, mert ő »kitűnően fekszik«. Nem is akarok ártani, csak meggátolni, hogy továbbra is árthasson az üdülőknek. Aztán: minket csak a pénz érdekel, meg a taps — mondta — a többi nem számít. Különben is ez a szám csak egy ártatlan, letompított mása a pestinek, de ha nem tetszik nekem, menjek a Rózsakertbe szórakozni. Nyegle és fennhéjázó fiatalember volt, aki ezúttal pimaszságból is kitűnőre vizsgázott. Nem vitatkoztam vele tovább. Most a zenekar tehetséges vezetője hívott meg egy asztalhoz. Az mondja: ő is szólt már, hagyják abba a pumavadászatot, de... de... szóval tetszik a közönségnek. (Azt nem mondta meg, hogy melyik közönségnek.) Néhányon igen rossz szemmel néztek rám. Sőt, valaki — nem tudom ki lehetett — megkért egy civilruhás rendőrt, hogy sürgősen igazoltasson le engem, mert gyanús vagyok. (Valóban a bűzhödt levegőt árasztó giccs ellensége vagyok.) Úgy éreztem, most már rám vadásztak és nem a pumára. De szerencsésen túljutottam az igazoltatáson és most mégis elmondhatom véleményemet. Száműzni kell egyszer és mindenkorra az ilyen és ehhez hasonló szemetet. Igaz, hogy ma a közönség egy része tapsol, de törekvésünk, hogy a jövőre fele ennyi, s aztán mind kevesebb ember »gyönyörködjön« az ízléstelen és ráadásul humortól is mentes »nagy számok« hallatán. Háromszor kitüntetett barátom pedig nagyon téved, ha azt hiszi, hogy mindenáron pénz és taps a szórakoztató zene célja. Valamivel több annál. Egy kicsit formálni, alakítani is kell a közönség ízlését. Nos, erre semmi szín alatt sem alkalmas a pumavadászat. Jávori Béla. KIÁLLÍTÁSI JEGYZETEK Pécsi festők alkotásai a Rippl-Rónai Múzeumban IWemrég megállapodás jött lét1 ’ re a Somogy megyei képzőművészek munkacsoportja és a pécsi festők egy csoportja között, arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben rendezzenek cserekiállításokat Pécsen, illetve Kaposváron. Ennek megvalósulásaként láthatjuk a múzeumban a pécsi festők Rippl-Rónai csoportjának kiállítását. A somogyi festők alkotásait ismeri a közönség. Rendszeres múzeumlátogató évente lemérheti az utat, melyet ezek a művészek megtesznek. Most pedig más környezet más festőinek művei egy kicsit összehasonlítási alapot is szogáltatnak. Nem tudjuk milyen szempontok vezérelték a kiállítás anyagának összeállítóit, de sajnos a képek nem a legszerencsésebb ítéletet mondják erre. A kiállításon ugyanis egy téma uralkodik: a táj. Olajban, akvarell- ben, pasztellben ez dominál, s ugyanakkor a négy kiállítási termet megtöltő képek között hiába keresné a lő.togató az embert. Az embert, melyet valamiféle módon észre kellett volna vennie az alkotónak. Mert nem hinnénk, hogy ez a csoport csupán tájképek festésére inr vencionál. A tizenhárom festő alkotásait ezért elsősorban a technikai, formai útkeresés jellemzi. Lírai hangulattal telített tájképeiket át meg átszövi a keresés fonala, mely egyes képeken aránylag könnyen kimutatható. Bi- zse János két képére gondolunk, a »Virágzó Mecsekoldal«-ra és a »Havas táj«-ra, melyek a rutinos, veterán művész, Martyn Ferenc technikájának hatását tükrözik még a szín- használatban is. Talán ide sorolható Platthy György »Mecseknádasdi táj«-a is, azzal a különbséggel, hogy ezek korábbi időszak ráhatásának bélyegét őrzik. Mint ahogy nem tartjuk valószínűtlennek, hogy Martyn itt kiállított képeinek is hatása lesz a későbbiekben. Martyn Ferenc művészetét nem tükrözi a kiállított három képe. Annál is inkább, mert tájképei témában nem sokat mondanak, inkább készítőjük technikai jártasságát csillogtatják. Igen finom eszközökkel dolgozik a tájképfestő Platthy, akinek, úgy hisszük, a tájszeretete a népművészet szere tétével kapcsolódik, s e közösségből adódik, hogy a művész minden rezdülésében ismeri a megfestendő tájat. Ez az éleslátás szülhette a kiállítás egyik legsikerültebb művét is: Közálry Piroska: »Csendélet«-ét. A minden külső dekorációt mellőző összeállítás, a téma egyszerűségében rejlő kifejező erő, és az igazi festői szem és kéz minden szempontból kiválót produkált. Az akvaristák képei kellemes meglepetést okoztak. Annál is inkább, mert műveik mozgalmasak, életdú- sak. Különösen Tillay Ernő nevét kell kiemelni, akinek tájképei kiemelkednek az egész kiállítás anyagából. Tökéletes ecsetkezelése, mintaszerű színhasználata még az absztrakba való átrándulásba is elkíséri, mert a »Csónak« megfestése egy minden szempontból kiegyensúlyozott művész formakeresési kísérlete csupán, itt is szigorúan őrizve a természetelvű festő tehetségének bélyegét: a színhasználata fölébe nő a témának. A kép igen egyszerű: Előtérben egy partravetett csónak, tó a belényúló mólóval és háttérben hegyek. Mindez három színnel: fekete csónak, zöld víz, sárga móló és fekete hegyek. És így adódik, hogy a nézőt elsősorban nem is a plakát-szerű kép, hanem a szemnek kellemes színharmónia ragadja meg. »Velencei tó« című képe ennek az ellenkezőjét adja, s úgy hisszük ez Tillay igazi egyénisége, valamint a mesteri »Alkonyat« és a »Keleti tenger«. Mint absztrakt festmény, több Tillay képénél Kiss Tibor »Madár- ijeszt&«-je, annál is inkább, mert ez valóban megfelel az absztrakt követelményeinek: »non figuratif«, tárgyi elemek mellőzésével született. »Interieur«-je (pasztell) sokkal többet ad a művész képességeiből, mint ez az absztrakt kísérlet. Meg kell említeni az akvaristák közül Lantos Ferenc nevét, aki ellentétben Tillayval, sötétebb színekkel dolgozik, s a mondanivaló inkább a kép összhatására van bízva, mint a részletekbe való gondos beépítésbe. Nagyvonalú ecsetkezelése sajátossá teszi az akvaristák csoportjában. Van viszont néhány olyan kép is, mely erősen iskolás felfogást mutat, s ezért gyengíti a kiállítás összértékét, mint például Nemecz János »Pécsi utcarészlet«-e, s még egy-két kép. T/~ égeredményben szépet adott ' az a tizenegy néhány pécsi festő a kaposvári közönségnek. Képeik a Dunántúl és az ország tájainak szépségeit tárják a néző elé úgy, ahogy az megihlette az alkotó művészt. (király) Nem lesz hiány csecsemőkelengyéből A következő^ hónapok folyamán a kereskedelem az eddiginél lényegesen több csecsemőkelengyét hoz forgalomba. Mind a mennyiség, mind a választék szempontjából megszűnnek a hiányok és a szülők a legmegfelelőbbet szerezhetik be. Előreláthatóan az úgynevezett tetra pelenkából sem lesz hiány, mert az ipar ebből a fontos cikkből mintegy húsz százalékkal többet készít a tavalyi mennyi-, ségnél. ,
