Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-11 / 160. szám

Csütörtök, 1957. július 11.

SOMOGYI NÉPLAP

5

A KERESZT ÉS EGY ANYA GONDJAI

EGY TAKARÍTÓNŐ, aki nehéz

gondok között nevel 3 gyereket, ■mert férje egy fiatal nő miatt otthagyta őket, meglátogatott bennünket. Ismeretségünk a tavaly októbervégi napokban kezdődött, amikor a kommunisták üldöztetése idején volt bátorsága a nyilvánosság előtt is felemelni az ellen szavát. Sőt kijelenteni, hogy »neki a papok ne politizáljanak.« Az ember veszélyben mindent jobban megjegyez magának, hálás minden jó jelnek, amely a külvilág részéről éri. így voltam én is. Ebédeltem, hallgattam a szomszéd asztalnál hangosan kiejtett indulatos mondatokat és jól megjegyeztem az asszony arcát. Amint tehettem, felkerestem. Most ott ültünk a szürkülő szobában, lassan elvesztek a tárgyak és arcok körvonalai, s nem volt fontos más, csak a mondanivaló, a gyermeknevelés örök, de az idővel mindig változó problémája.

Hallgattam az asszonyt, s egyre jobban csodálkozóba estem. Gondjairól beszélt és senki se higyje, hogy az anyagiakról, a ruháztatás nehézségeiről, pedig erről is sokat mondhatott volna. Nem, ezen az estén a nevelés minden akadálya szóbakerült apró történeteiből, amelyek oly jellemzőek átmeneti helyzetünkre. Anélkül, hogy elemezni akart volna, mégis körképet nyújtott, megszívlelendő szavakat, kiáltást és óhajokat, melyek annyira beteljesülésre intik már a társadalmat.

Nem teszek semmit a mondanivalóhoz, el sem veszek belőle. Ha kíváncsiak, hallgassák meg egy egyszerű munkásasszony szavát.

— Vasaltam egyszer, s a szomszéd kislány is ott volt a szobában. Szólt a rádió, valakinek a beszédét közvetítette, már nem emlékszem kiét. El voltam merülve a hallgatásába, de azért hallottam a 9 éves kislány mormolását, hogy »link duma az egész, jigyse igaz belőle semmi.« Mondott még mást is, de azokra nem emlékszem, mert megdermedt a kezemben minden. Mégegyszer megkérdeztem tőle: »Mit mondasz, kislányom?« — mire megismételte újra. Nem akartam a gyermeket bántani, felháborodásom ellenére, s mivel úgy sem értette volna másként, elmondtam neki, hogy amíg az én leánykoromban más bácsik beszéltek a rádióban, én mezítláb jártam az iskolába és bár az egész család dolgozott, mégsem jutott nekünk olyan szép ruhákra, mint őneki. Anyukád — mondtam neki — szakma nélkül van, mégis pénztáros lehet, pedig azoknak azelőtt mennyi pénzt kellett letenni a főnökének, hogy az állást elfoglalhassák. S ő most cseléd lehetne a régi uraknál, mint azelőtt régen.«

A gyerek hallgatott, aztán elment. Másnap elmondtam az anyjának az esetet. Az egészen megdöbbent: »Hiszen Imi otthon sohasem politizálunk« — mondta. »Az a baj, kedves

il!li:illllllllll!IIIN!ll!IIIIVI!!ll!M

Jucika —, válaszoltam én — az a magukfajta ember nagy baja.« Mire ő semmit sem válaszolt.

— Aztán az én jó gyerekeim is szolgáltattak okot a meglepetésre. Egyszer a nagyobbik kisfiam, a 7 éves azzal jön haza, 'hogy azt mondta a tanítónéni, mindenkinek »dí- csértesséket« kell köszönni. Máskor a 9 éves kislányommal megyek az utcán és látom, hogy dobálja magára a keresztet. Ezt is az iskolában látta és hallotta.

— Tudja, mindezen nem csodálkoznék, ha egy istenhátamögötti kis faluban történik. De itt, a nagyvárosban? Mégis csak különös dolog. Nagyon dühös lettem. Végiggondoltam a dolgot. Máshol nem, csakis az iskolában taníthatták meg őket erre. S felkiáltottam magamban: ezeket a tanítókat az én munkámból fakadó forintjaimból fizeti a szocialista állam, melynek ideológiája ellenkezik a valláséval. Ezentúl: én nem kértem fel egyiküket sem arra, hogy fogadatlan prókátorokként tanítsák annak az ellenkezőjére, amit én szeretnék be lőlük faragni! Ugye megért engem? Most miért hoznak ezek engem ilyen helyzetbe? Miért kell nekem magyarázkodni arról, amit a gyermek úgysem ért meg? De ezen túl- menőleg, az én gyermekem a túl- világi boldogság hite nélkül, sőt ennek ellenére is lehet becsületes, hasznos, derék állampolgára a szocialista társadalomnak. Miért kell ehhez még lelki ballaszt, miért kell ezeknek megismertetni vele olyan dolgokat, amelyek végső soron tagadják az új világ berendezkedését?

— Kérdéseimre a választ a fiam napközi-záróvizsgáján kaptam meg, s mondhatom, még jobban felháborodtam. Kisfiam már régebben otthon megtanulta József Attilának

azt a nagyon egyszerű, de világos célú versét, hogy »De szeretnék gazdag lenni« és most lázasan készült ennek elmondására. Ha látták volna ezt a lelkesedést, azt a várakozást! Még ott a vizsgán is kérdezgette tőlem: »ugye Anyu, elmondom a József Attilát, ugye elmondom?« Én meg biztatgattam, hogy igen, mert hiszen megbeszéltem a tanítójával.

— Mit gondol, elmondhatta a gyerek József Attila versét? Jól tudja — nem! S mit gondol, volt abban a záróvizsgában valami, ami emlékeztetett volna a múltra, vagy a szocializmusra? Jól mondja — megint csak nem. Nos, senki se haragudjon rám, én tudtam, hogy ezek a pedagógusok okoznak nekem nehézséget.

— Most talán azt hiszik rólam, hogy általában nem szeretem a pedagógusokat és általában ítélem el őket. Nem, ez nem így van. Csak azt mondom, hogy az a tanító, amelyik az iskolaórákat a vallás melletti propagandára használja fel, az politikai értelemben foglal állást, az a szocializmus ellensége, vagy hátráltatója, mert a gyermekek fogékony lelkében növeli a zavart, a kételkedést. Én az ilyennek ma már nem adnék katedrát — vagy nyomatékosan figyelmeztetném őket: legalább annyira legyenek közömbösek a vallás kérdései iránt, mint ameny- nyire távol tartják maguktól a szocializmusnak még a gondolatát is.

Eddig a takarítónő történetei, gondjai.

Csákvári János--------------------------------------------------------------------------------------------S

arkantyú peng, csizma koppan

Színes forgatagban kering, táncol sok lány és fiú a színpadon. A kisbojtár boldogan öleli magához megtalált Katáját... A zenekar hirtelen elhallgat, kialszik a fény, vége az előadásnak ...

Már minden szereplő levetette jelmezét, pihenni készül. Lassan hazatér a nézősereg is. A nagy tetszéssel fogadott előadás színhelye elcsendesül, de a friss élmény, a táncjáték szépségének hatása még sokáig vibrál a szemekben, gondolatokban ...

Jó volt, nagyon hasznos volt, hogy ellátogatott Kaposvárra a Magyar Állami Népi Együttes. A Kisbojtár előadásával olyan estét adott a Kinizsi-pálya lelátóján, széksoraiban összegyűlt embereknek, amelyet legjobban így köszönhetünk meg: egyhamar nem felejtjük el.

Nem lehet elfelejteni magát a szerelemmel át, meg átszőtt mesét, a bátor fiút, aki minden akadály elhárítására képes elrabolt szerelme visszaszerzéséért, s a lányt, aki a csábítások ellenére is hű maradt kedveséhez. Nem lehet elfelejteni azt az őszinte érzésekkel telített játékot, amellyel szerepüket megformálták. Tartós emléket hagy a táncával hatalmas indulatokat, pokoli ravaszságot és égető szerelmet egyszerre kifejező rablóvezér, akit még teljesebbé tesz »válogatott« figurákban kitűnő csapata.

Hezzáiuk hasonlóan gondosan felépített művészi teljesítményt nyújtott a csizmadiák karakter hármasa, s a cigányok színpompás jajveszékelő, de vidáman mulatni is tudó csapata.

Sokat lehetne még írni, ha részletesen akarnánk értékelni a csoport-táncokat, a valóban népi motívumokra épített betéteket, amelyek legnagyobb erénye az, hogy az amúgy is izgalmas mesét még

színesebbé, az előadás ritmusát még pergőbbé teszik. Ilyen például mindjárt az első felvonás elején á legények botostánca, s a kosarakkal játszó leányok bájos forgataga. Ez a játékkezdés új. Az egyes részletek átdolgozásánál, bővítésénél került be a Kisboj tárba, de hatása máris érezhető. Az első pillanatoktól leköti a nézők figyelmét, magas színvonalra emeli az előadást.

Még valamit szükséges megemlíteni a kaposvári Kisbojtár előadással kapcsolatban. Csodálatos az egység, összehangoltság, a szóló- és csoport-táncosok, valamint a színpadon szereplők és a feladatát pontosan ellátó zenekar között. Ez az együttes legnagyobb erényének is számítható, mert ezáltal zökkenőmentes, pontos ritmusú végig a játék.

... Hazafelé menet a Somogy megyei Népi Együttes egyik tagja szomorkásán felsóhajtott: »Néhány esztendővel ezelőtt a mi táncosaink is nagyon jók voltak ...« — mondta. Ez a szó: »voltak« — elgondolkoztató. Miért csak voltak, miért nem lehetnek ma is? Az Állami Népi Együttes példáján, magasszínvonalú előadásának láttán újra felbuzdulhatnának a táncosok, vezetők, hogy a Somogyi Népi Együttesben ismét pengjen a sarkantyú, koppanjon a csizma, úgy, mint régen. Olyan kedvvel, olyan lelkesedéssel és magasszínvonalü- an. mint »néhány évvel ezelőtt«.

Ha ez megtörténne, a keddi Kisbojtár előadásnak a szép élményen kívül még egy haszna lenne. Ennek a vendégjátéknak köszönhetnénk, hogy felrázta, újraélesztette megyénk népi együttesének táncosait, vezetőit, bebizonyította számukra, hogy kell. és megmutatta, milyen módon kell ápolni, fejleszteni népi kultúránkat.-ser

Űj műveken dolgoznak a zeneszerzők

Ezekben a hetekben és hónapokban több új zenemű megalkotásán dolgoznak a magyar zeneszerzők. Nagyobb zenekari műveken dolgozik többek között Dávid Gyula, Farkas Ferenc, Kadosa Pál, Mihály András, Szabó Ferenc és Szervánsz- ky Endre. Vincze Imre most fejezte be Movimonto Sinfonico című művét. Színpadi műveken dolgozik többek között1 Ránky György és Sugár Rezső. Hajdú Mihály az utolsó simításokat végzi Kádár Kata című operáján, amelynek bemutatója a következő évben lesz az Erkel színházban. A könnyű műfajban új színpadi műveken dolgozik Beli ár György, Eisemann Mihály, György Pál, Hajdú Júlia, Horváth

Jenő, Kemény Egon és Kerekes János. Filmzene komponálására legutóbb Bágya András és Fényes Szabolcs kapott megbízást.

— Körzeti ifjúsági találkozót rendez július 14-én Böhönyén a marcali járási KISZ szervező bizottság. A találkozó programjában kultúr- és sportműsor, valamint este 7 órakor kezdődő nagyszabású karnevál szerepel.

— Lucienne Boyer újra Magyar- országra érkezett. Ezúttal hosszabb időt tölt hazánkban, s a fővároson kívül több hangversenyt ad vidéken, így például a balatonparton is.

Álmosan nyújtózik el a jutái határ csillagdíszes ég-takarója alatt. A langy-meleg levegő szinte néma mozdulatlansággal telepszik rá a fákra, gabonára, kukoricára. Most hirtelen támadt zajra leszel figyelmes — vontató pöfögése üti meg a dobhártyádat. Ide ér a gép. s pótkocsijáról gyerekeket, embereket lát leszállni a gyérfényű hold. Dolgozók jöttek a Rózsamajorba, a borsótáblára.

Alig múlt éjfél. A learatott borsó néhány kupacát kisiskolások ülőhellyé nevezik ki. Azzal kezdik a »napot«, hogy megreggeliznek. Odahúzódom egyikük mellé, s beszédbe elegyedünk egymással. Olyanféle beszélgetés bontakozik ki, amelyben én kíváncsian kérdezősködöm, ő meg tisztelettudóan felelget. így tudom meg, hogy ő Rudolt Ferenc, 13 éves. Árvaház utcai gyerek. Három hete idejár dolgozni a Kaposvári Állami Gazdaságba.

Lelkem' mélyéig hatol a kínzó kérdés: mi hoz:a ide éjszakai munkára ezt a kis emberpalántát, akinek ilyenkor ágyban lenne a helye — mint négyéves kis- búgának —, hogy pihenjen, hogy erős felnőtté serdüljön. Nézem becsületességet, őszinteséget sugárzó gyermek-arcát. Ruhája egyszerű, tiszta. Kis csomagjába gondos anyai kezek tehették útravalóul az ízletes falatokat.

— Édesapád'? — kérdem.

— Gyári munkás — válaszolja azzal a nvomaték- kal. mint aki az iskolai adatgyűjtések alkalmával már megtanulta, hogy a »szocialista származás, az apa foglalkozása« rubrikákba bediktálandó feleletek közül e két szó, ez az egy fogalom azokat az embereket jelöli akiké a hatalom ebben az országban. Feri édesapja téglagyárban dolgozik. Nyilván anyagi érdek is szerepel Feri munkavállalásában. Lesz helye a tűző napon, vagy az éi leple alatt megdolgozott bérecskéjének — szülei mégsem unszolták a munkára. Néhány kis társával összebeszéltek, s a gyermeki közösség együttes elhatározásának erkölcsi ereje húzta ide a gazdaságba. Meg áldott, jó, kicsiny szíve, hogy beteg édesanyja helyett ő álljon be a dolgozók sorába, vállát, alátartva akkorka tehernek, amelyet egészsége veszélyeztetése nélkül elbír. Lám, a munkáscsalád zsenge sarja kitűnően vizsgázott munkaszeretetből, hiszen rövidke élete alatt mást nem látott szüleitől, mint igyekvő szorgalmat.

Feri ül a borsótábla szélén, s jóízűen majszolja kis elemózsiáját. — Nem, nem vagyok álmos — mondja elhárítóan kérdésemre. Igazat kell neki adnom, hiszen aki álmos, annak nincs ilyen jó étvágya. Azt mondja.

NAPPALLÁ TESZIK AZ ÉJT...

kialudta magát tegnap délutántól az óra berregéséig. Ma is átalussza a napot, holnaptól kezdve aztán reg gél, meg este dolgoznak, amikor nem lesz túl meleg — kévét hordanak össze az aratógép után.

Feldübörög a vontató mellettünk, Feri önkéntelen figyelme szorosan rátapad a gépre. Sóvárgó tekintetéből olvasva nem tévedtem: mint. mondta, valami gépészféle szeretne lenni, ha felnő. Harsányi bácsi, a feketetanyai üzemegység vezetője incselkedve odaszól a gyereknek: »Talán halat hoztál, hogy ilyen sokáig eszel? Vagy rosszak a fogaid? ...« Feri kicsit összerezzen, a felnőttek tréfáját, nem érti, becsomagolja a maradékot és megy barátaival együtt, tépni a borsót. ..

A feketetanyaiak négy kaszapárba verődtek ösz- sze. Horváth Gyula, Sörös István, Csikós István és Budai József óvatosan húzzák a kaszát, mert még ilyenkor is sok hüvely letörik. Mondanak néhány ékelődő szót Czirják Jánosné marokszedőnek, ennek a tréfáskedvű fiatalasszonynak, miközben a szúnyoginváziót cigarettafüsttel igyekszenek közömbösíteni, egy kis szünetet tartva, aztán teszik tovább a dolgukat. Amott meg a 16 éves Horváth Jancsi tekereg, kezében a vízhordó edénnyel. Meg kell hagyni, van magához való esze a gyereknek, megtalálja a munka könnyebbik végét. Harsányi bácsi tesz róla, hogy Jancsi erejéhez méltóan dolgozzék. Beállítja Mester János után markot szedni. Mert ha a fizetéskor keveset kapna a gyerek. anja nem a fiában, hanem a vezetőkben keresné a hibát.. ..

Fél három körül felhő mögé bújik a hold. Most kezd sötétedni. Ezért még óvatosabban kell a borsóval bánni, nehogy a kasza, meg a sarló kárt tegyen benne. Szira Ferenc, Sörös József. Halász János, Kovács Lajos, Kazi József, Szalai Sándor. Szabó Istvánná, Dezső Imre, Szekeres Emma, meg a két traktoros. Tián Géza és Berta Béla jól értik e munkának a módját.

— Jó reggelt! — köszönnek kórusban a négy órakor érkező cseriek.

— Jó napot! — hangzik a jóval korábban kelők kissé epés, a lustáknak kijáró, megjegyzésnek is értendő viszont-köszöntése. A tizenkét cseri kaszás aztán tettekkel válaszol a bírálatra: vágják a rendet, csak

úgy porzik (a szó szoros értelmében, hiszen most már annyira kivirradt, hogy a felszálló port is lehet látni). Azt mondják a cseri üzemegység gyümölcsészeti dolgozóiról, hogy ők a borsóaratásban is a legjobban kitesznek magukért. Igyekezetükre jellemző, hogy a többiekkel ellentétben ez a csapat két kaszás után »rendszeresített« egy marokszedőt. Fehér János üb-elnökkel próbálok néhány szót váltani. Megáll, de az illendőség diktálta megismerkedésen nem juthatunk túl, mert máris sürgetően harsan a marokszedő Sereg Erzsébet hangja: »Menjünk, mert az elsők már újabb rendbe álltak be a végén.« Nem hátráltatjuk őket, így is látjuk, hogy ők »borotválják le« a legtisztábban a borsóföldet. Gasler Róbert permetező gépkezelőről sem mondaná meg senki, hogy nem a kaszálás a fő foglalkozása. Varga Lajos, Vári Gyula ugyancsak nekigyűrőz- ködtek a munkának.

Ha nem nyugat felől lengedezne a most, fél ötkor feltámadt üdítő szellő, akkor azt hinnénk, hogy ez a kis szél hozta meg a 36 tagú rákói brigádot. Tobak Gyula, a gazdaság fiatal, mozgékony igazgatója, aki minden éjjel itt van a borsóföldön, s osztozik az álmatlanságban a dolgozókkal, elmondja, hogy a rá- kóiaknak már háromra meg kellett volna érkezniük a teherautóval. — Már aggódtunk értetek, hogy megbetegedtetek, azért nem jöttök. — E csípősnek szánt szavakkal fogadják őket a jelenlévők. Pólya Dezső, a gépkocsivezető — bár este 11-kor szállt el a volán mellől (a KRESZ őrei ezt ne olvassák el!) — hajnali kettőkor már újra útnak indult Kaposvárról a rá- kóiakért. Szerinte nincse ebben semmi érthetetlen, mert »így kívánja meg a gazdaság érdeke«. Hazai Dénes agronómusnak sem kellett átfordulnia az ágvban a másik oldalára, mert még széles fénvkévét szórt Pannóniájának lámpája, amint jött. De itt van a »mezőgazdász-palánta« is. aki az egyetem elvégzése után kaposvári gazdaságban tölti szakmai gyakorlatát.

Kedden hajnalban harmadízben vált szorgos munkahellyé ez az ötven holdas borsótábla. Vasárnap szovjet katonák, meg a Textilművek 25 fonónője is itt segített. A rendkívüli hőség parancsolja, hogy az emberek éjjel dolgozzanak, nappal pedig pihenjenek. Igv védekezhetnek a nap forró hevétől, s így biztosíthatják ennek a fontos export-magnak a sikeres betakarítását. Szorgalmuk legyőzte a nehézségeket: csütörtökön a felkelő nap már a learatott borsótáblát árasztotta el fényes, egyre melegedő sugaraival.

KUTAS JÓZSEF