Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-07 / 157. szám

t SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. július 7. Nehéz éjszaka a Gorkij utcában A múlt év őszén a dombok közé futó Gorkij utcánál, ott, ahol a Róma-hegy nyúlványa eléri a Kapos árterületét, harminc—negyven főből álló csoport telepedett meg. Hidászok voltak. Erdős Zoltán mér­nök építésvezető irányításával lebontották a régi Kaposhidat és nyom.- ban hozzáláttak egy új híd felépítéséhez. A cél az volt, hogy a régi híd alatt a túlságosan szűk hullámteret kiszélesítsék és áradáskor a víz könnyen lefolyhasson. Érdekessége ennek az építkezésnek, hogy Magyarországon először alkalmazott utófeszítésű módszerrel ké­szül csehszlovák tapasztalatok alapján, de mégis egy kicsit magyaros kiadásban. Kísérlet is hát. Az utófeszített híd különös jellegzetessé­ge az, hogy a betonfőtarlóban kábeleket, a kábelekben nyaláb-acél­huzalokat vezetnek keresztül. Az acélhuzalokat a főtartó két végén Freiszini puskával megfeszítik, miközben acélmegnyúlást érnek el. A megfeszített acélhuzalokat a főtartó végénél »lehorgonyozzák«. A megnyújtott acél igyekszik visszahúzódni és nyomást gyakorol a fő­tartó két végére. Ha ilyen állapotban terhelést kap a főtartó, a súlyt lényegében nem a beton, hamm az acélhuzalok taniák. Végered­ményben az utófeszíiett híd erényei röviden így foglalhatók össze: Kisebb szerkezeti magassággal lehet kivitelezni, biztosítható a főtartó alsó övének is a repedésmentessége és az eddigi munkálatokból úgy látszik, hogy számottevőbb vasmegtakarítást is lehet elérni. A Kapos-híd nyolc főtartóból fog állni. A főtartó betonozását különös módon, vibrálással végzik. A főtartó vasszerkezete készen áll a betonozásra. A kis hidászcsoport a hosszú tél után, megküzdve az anyagnqhézsé- gekkel,' végre néhány nappal ezelőtt elérkezett az első főtartó betonozásá­hoz. Tikkadt nap. Az esti órákban a Kapósban ájulton sodródik az alig- alig megmaradt sekély víz. Az esti fényben még egyszer megcsillant a főtartó zsalujára kapaszkodó vibrá­tor-rengeteg, amelyek messziről egyenként apró kis hordócskáknak tűnnek. A hidászok ott állnak a meg­tépett partokon, ki lapátot, ki csá­kányt szorongatva. Valami különös nyugtalanság ül a levegőben. És a í Róma-hegy felől nem jön friss szel­lő. X Érthető ez a szorongás, hiszen elő- |ször csinálnak hidat ezzel a mód­iszerrel és azt is tudják a hidászok, Jha egyszer bekapcsolták már az ára­♦ mot a vibrátorokba, nem lehet meg- ;állni a munka befejeztéig. ^ Mintha repülő ezred emelkedne a magasba, — a híd fölött megindulnak a vibrátorok. 150 motor, 2800 másod- percenkénti fordulatszámmal erőlkö­dik és rázza a főtartó deszka zsalu­ját. A kép egyszerre megelevenedik, ♦ mozgalmassá válik, egymás után lép­tnek akcióba a munkások. A lapátok ♦ belemélyednek a cementhalmazba és |úgy tűnik, mintha nem is építkezés, ♦ hanem valami nagy ostrom dühön- |gene a Kapos fölött — életre halálra. $ Erdős mérnök emberei méltók akar­ónak lenni a bizalomra, megbecsülés­♦ íe. Tudják azt, hogy milliókba kerül ez a híd az államnak, s a nehéz gazdasági helyzetben is folytatja ezt a munkát a lakosság anyagi bizton­ságának, az árvízveszély elhárításá­nak érdekében. Nincs közöttük olyan, aki ne tudná, és szívvel-lélekkel ere­jét latba vetve ne küzdéne a si­kerért. Siker, vagv kudarc. Ez itt a két lehetőség. A zúgás már szinte el­viselhetetlen. Egyszerre csak tisztán hallani a la­pát sercenését, ahogy belesüllyed a kavicsba. Az első pillanatban szinte jó ez a csend. Két másodperce tart mindössze, de felér a végtelennel. Még nem jutott el a tudatig a csend oka. amikor kiáltás tölti be az űrt:; — Állnak a vibrátorok! Mint a guta­ütést kapott ember markának szorí­tása, úgy ernvednek el egymásután a vibrátorok, úgy szűnik meg a főtartó- rázás a deszkazsaluk oldalán. Pilla­natok műve csak,, hogy megállapít­sák: rosszak a vibrátorok, kiégnek, zárlatosak. Ami ezután következik, az egy éj­szaka feledhetetlen története. Egy éj­szakáé, amelyben mindenki erejének háromszorosával küzd' a célért, még akkor is, amikor már érzi, hogy amit csinál, jóval több, mint amit az em­beri erő. megszokott. Mindegy, hogy ki hogVan csinálja ezt. Szédületesen gyors eementlapátoilással, a vibráto­rok élesztgetésével, vagy bravúros villanyszereléssel. Mindegy. Semmi sem csökkentheti a kollektíva hősi éjszakáján a nép vagyonának meg­mentéséért s a százezer forintok megmentéséért vívott harcát. Nem szabad megállniok! Ez az egyetlen gondolat vert gyökeret mindannyiokban és zokszó nélkül, később már csak a reflexek ösztön­szerű rugalmasságával biztosították a szükséges mozgást, de egyhuzam­ban ledolgozták a 18 órát. Mire a Róma-hegy felett szürkülni kezdett, már látták, hogy megnyerték a csa­tát. Vibrátorok a főtartó deszkazsaluján. Erdős mérnök homlokán felenged a ránc. Három nappal a tör­téntek után kicsit visszaréved, miközben neveket mond, amelyeknek viselői ezen az éjszakán kitörölhetetlenül maradtak meg emlékezeté­ben. — Hajmást Lajos főgépész, Bán Gábor villanyszerelő, László Miklós asztalos, Szilvási Lajos művezető.... — és még mondhatnám tovább — teszi hozzá a mérnök — egészen az utolsó emberig. A vibrátorokat most kicseréljük, visszaküldjük az Egyedi Kismo­tor- és Gépgyárnak, ahonnan kaptuk, és leérjük őket, ne tegyek munkánkat kockára olyan gépekkel, amelyeknek nem győződtek^ meg még a tökéletességéről. Reméljük, hogy c második, harmadik főtartó elkészítésénél már hasznosíthatjuk az elsőnél szerzett tapasztalatokat, és a hídépíikezést ebben az évben befelezhetjük. Egyébként köszönet­tel tartozunk a somogyiaknak, ki Ionosképpen a MÁV f űtőháznak és a Vaskombinátnak, melyeknek de gozói készségesen kisegítettek ben­nünket, ha valamivel megszorult: nk. A Gorkij utcai hídépítők nehéz éjszakája nem mondhatjuk, hogy tipikus eset. Ez bizonyos. Rendkívüli körülmények hozták őket rend­kívüli helyzetbe. A gépek csődöt m-ondtak igaz, de az ember, akinek cselekedeteit, az országa rendje és népe iránti szeretet hatja át — nem mondhat csődöt soha. SZEGEDI NÁNDOR Fehérre meszelt, egyszerűen beren­dezett szoba. A kis kerék asztalnál beszélgetünk dr. Viczián Antallal, a marcali járás kórházi i-gazgató-főor- vasavál. A szofcaelőtti folyosón or­vosok, ápolónők járna,k-kelnek, vég­zik napi teendőiket, dolgoznak azért, hogy a betegek közül minél több térhessen haza hamarosan családja szerető köriéibe, végezhesse ismét munkáját. Az igazgatói szobában csend van. Csak dr. Viczián Antal szava hal­latszik. Olaszországi útjáról beszél. Nemrég tért vissza a pálmafák, la­gúnák, a tengerparti luxu.sfürdö- helvek. a külvárosi' nyomor országá­ból, amelynek egyik városában, To­rinóban, a magyar egészségügyi dol­gozók küldötteként résztvett és elő­adási tartott a Nemzetközi Orvos- kongresszuson. Most azzal a céllal kerestem fel, hogy mondja el, milyen élményekben volt része feiimtartózkodásának ideje alatt. Szívesen enged az óhajnak, s mesélni kezd arról az egy hétről, ami a különleges, szép országban töltőit. Indulás... Talán legelején, az indulással, s az ezt megelőző izgalommal kezdem utam elmondását. Néhányszor utaz­tam már életemben, do így, ilyen lázas idegességgel azt hiszem még egyszer .sem. Az történt ugyanis, hogy különböző okok miatt lekéstem a május 31,-i nemzetközi vonatot, amelyhez közvetlen Velencébe irá­nyított kocsit is kapcsolnák minden esetben. A legközelebbi ilyen vonat utána csak június 3-án indult s a kongresszus már 1-én megkezdte munkáját. Igaz, hogy az én előadá­somra 7-én ikerült sor, s addig még scik idő volt, de jobb lett volna ha­marabb kiérni. így több napot szen­telhet tóm volna mind a szakmai problémák vizsgálatára, mind pedig az ország megtekintésére. Amint később kiderült, azért min­den rossznak van jó oldala is. Ez esetben ez a néhány napos késés azt jelentette,' hogy bőségesnek ép­pen nem mondható líra-készletemet így jobban beoszthattam, pénzemből többre futotta, A sok idegeskedés után végre el­érkezett az Indulás napja. Nem utaz­tam fel Pestre azért, mert nem Ausztria, hanem Jugoszlávia felé akartam menni, s így ez nem is volt feltétlenül szükséges, meg aztán jobb érzés is volt szőkébb hazámból So- mogyból, Marcali közeléből indulni. Bálatcnszentgyörgyön ültem hát fel a vonatra, a velencei kocsiba, és bár tudtam, hogy néhány nap múl­va ismét viszontlátom, mégis hosz- szassan néztem vissza a virágos, szép szürke állomásra. Amikor már semmi sem látszott az ismerős környékből, kezdtem kö­rülnézni a kocsiban. Ahogy a jeleik mutatták, nem túlságosan sokan igyekeztünk külföldre. Ez be is bizo­nyosodott a határállomásnál. A mi kocsinkból mindössze négyen men­tünk át Jugoszláviába. Maga az útlevélellenőrzés és a vám- vizsgálat rövid ideig tartott. Nálam nem is igen volt mit vizsgálni, hi­szen csak a legszükségesebb felszere­lést — no meg a várható érdekessé­gek megörökítésére egy fényképező­gépet vittem magammal. Annál rosszabb volt viszont a kétórás ha­társzéli várakozás. Nálunk ugyanis Sikkor már bevezették a nyári idő­számítást, Jugoszláviában viszont ilyen nincs, így ott a szokásos idő­ben pöfögött át értünk egy mozdony, hogy az egy fiumei és egy velencei kocsiból álló szerelvényünket átvon­tassa a Mura hídján. Jugoszláviában A hosszú várakozás után már gyorsan haladtunk déli szomszé­daink országán keresztül. Jómagam állandóan az ablak mellett tartóz­kodtam, s figyeltem, — már ameny- nyire így menetközben egy-egy állo­máson való néhány perces tartózko­dás alapján lehet ilyent tenni —, hogyan élhetnek, mint dolgozhatnak Jugoszlávia népei. Az első megállapításom Csáktor­nyára vonatkozik. Örömmel láttam, hogy az utóbbi időben sok új épület­tel gazdagodott ez a helység, s ma is mindenütt számos építkezés folyik. Ez azonban nemcsak erre a 'helyi­ségre, hanem az egész országra jel­lemző. Ahány vidéken csak áthalad vonatunk, mindenütt sok a friss va­kolásé, vagy félig kész ház. Egy-egy állomáson való tartózko­dás során vettem észre azt is, hogy az itt lakók ruházata nem olyan jó, mint például a miénk. Lehet, hogy nem is törődnek annyira az elegan­ciával, a legújabb divatszerinti öl­tözködéssel, mint a mi asszonyaink, férfiaink. Meglepő, s számomra egészen szo­katlan látványt nyújtott több eset­ben az is, hogy a falvakban, mező­kön sűrűn tűnnek fel olyan szeke­rek, amelyek rúdjához egy ökröt — az is lehet, hogy tehenet —, és ecy lovat fogtak be. Hosszú ideig azonban nem csodál­kozhattam ezen a furcsaságon, mert vonatunk közben Ljubljana felé kö­zeledett, s erre már egyre magasabb hegyek váltották fel a sík mezősé­get. Gyönyörű látványt nyújtott az osztrák Síeier Alpokhoz hasonló vi­dék érdekes vonulataival, erdőségei­vel. Ljubljana után Horvátországba ér­ve, kopár, sziklás kőrengeteggé vál­tozott a táj. A vonat ablakából jól látható az erre lalkó népek minden talpalatnyi termőföld megmentésére, megőrzésére irányuló igyekezete. A legkisebb zöld helyet, a fák közelé­ben található talajt kővel rakják körül, amely sajnos nemcsak a di- . szítás céljait szolgálja, hanem szin­te védőbástyát képez a termőföldet élhordó szél, a követ is kimosó eső ellen. A vonat ismét határállomáshoz ért. Ezúttal azonban a vámvizsgálat alkalmával nem a fényképezőgépem érdekelte a hatóságokat, hanem az­iránt kérdezősködtek az olaszok, hogy van-e nálam cigaretta. Beval­lom, minden eshetőségre felkészül­tem itthon. Még arra is, hogy nem ízlik majd az clasz cigaretta, így vittem magammal tizenhárom doboz jóféle magyar Kossuthot. Most kicsit szorongva válaszoltam a kérdésre: van. — Mennyi? — kérdezte az olasz. — Sók? — Sók — válaszoltam, de amikor meglátta, mit értettem én nagyobb mennyiség alatt, elnevette magát, s megnyugtatott. — Ez nem sok. A rövid kis epizód után tovább indult velünk a vonat, s nemsokára megérkeztünk Triesztbe. Találkozás kivándorolt magyarokkal Egy pillanatban hirtelen megdob­bant a szívem. Valahogy olyan for­mán, mint azé az emberé, aki hosz- szú ideig vagy még egyáltalán nem látta a Balatont, s végre elévillantot- ta kék tükrét, szelíd hullámait. Ez a szívdobbanás azonban még a szo­kásosnál nagyobb sóhaj kíséretével iárt, s mindkét megnyilvánulás az előtűnő Adriai tengernek szólt. A nagy víz látása, s vele kapcsolatos gondolataim úgy lefoglaltak, hogy szinte észre sem vettem Triestbe való megérkezésünket. Amikor végre egy kicsit magamhoz tértem, s el­mélkedésem fonalát el tudtam sza­kítani a tengertől, újabb meglepetés várt rám. A mellettünk lévő síneken három személyszállító vagont pillan­tottam mag, amelyek oldalán ott vi­rított a sárga betűsor: MÁV Hungá­ria. A kocsikból élénk zsivaj, ma­gyar mondatfoszlányok szűrődtek ki. A bennük ülők scikan voltak, megtöltöttek minden helyet. Kíván­csiságom nem hagyott nyugton. Meg kellett tudnom, kik ezek a honfitár­sak, hova igyekeznek. Meg is tudtam. Mindannyian ki­vándorlók voltak s arra vártak, hogy egy mozdony tovább vigye őket Genovái«, ahol hajóra szálltak Izrael felé. Jugoszlávián keresztül vezető útjukon egy társaság gondoskodott ellátásukról, élelmezésükről, de a nyilvánvalóan áldozatkész segítség ellenére, nem voltak túlságosan el­ragadtatva jelenlegi helyzetüktől. Természetesen ők is elárasztottak érdeklődő kérdéseikkel. Ki vagyok, honnan jövök, s a kérdések mögött érzésem szerint ott bujkált a ki nem mondott szó: nem disszidáltam-e? Én magam egy kis büszkeséget érez­tem arra gondolva, hogy ezek az em­berek soha nem látják meg újra Magyarországot, az én zsebemben viszont ott lapult az útlevél, mely biztosította azt, hogy rövid idő múl va ismét megláthassam hazámat. Ezeken töprengve nem is bántar. hogy vonatunk tovább indult, s a k vándorlók arcát a szép üde mező. tarka képei váltották fel. Az itt-o* felbukkanó fák közé rejtett, gon dozott stílusos lakóházak, a földeken dolgozó sok apró mezőgazdasági gép, az egészen kicsi traktorok szorgos, fürge tevékenykedése új, szép be­nyomást keltett. Mindenütt rikító színű pullóvereket viselő emberek munkálkodtak, fejükön szinte kivé­tel nélkül, széleskarimájú szalmaka­lapokat hordtak a tűző nap elleni védekezésképpen. Itt a földeken sű­rűn láthatók voltak ezek a kalapok, a városban azonban senki sem jár ilyenben. Jugoszlávián való átutazásom so­rán már örömmel állapátottam meg, hogy sok az építkezés, de Olaszor­szágban mint észrevettem, még több ház készül. Utunkon sorban váltot­ták egymást az új, korszerű épüle­tek, s Velencébe érkezésemkor is még a vonatból megpillanthattam, hogy a Mestre, a lagúnák honának valamikor kis elővároskája gyönyö­rű épületekkel teli, komoly, nagy helységgé fejlődött az utóbbi esz­tendők során. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents