Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-06 / 156. szám

Sammbcd, 1957. júUus 6. SOMOGYI NÉPLAP t A SZOBOR MÉQIS ALL... A sínek fölött — melyekre a vonatkerék döntötte a két­ségbeesett költő fejét —, remegve száll felfelé a könnyű nyári pára. Talán 50 méterrel arrébb emelke­dik késői szobra, amelyet a mi társadalmunk emlékezete állított neki, s a zöld parkban, a mű há- tamögött is rezegnek a hatalmas fák aranyló levelei. Az élő József Attila helyett a mozdulatlan érc néz szembe veled. Ha élne, 52 éves volna, — s de jó lenne, ha most hallanánk szavát. Dehát ő már örökké csak ilyen marad: mintha előre lépne, egyik kezét ökölbe szorítja, a másik kitá­rulva néz lefelé, zsebéből kiáll­nak a jegyzettömb lapjai, nyak­ken dőtlenül, kihajtott ingnyakkal, egyszerű ruhájában olyan, mint egy munkásember. Csak az össze­húzott, erősnézésű szemek, a cson­tos arcból előreugró hatalmas hom­lok mutatja meg, hogy az emberi értelem csodálatos példánya ő. Am kicsit kell csak előre lépned és akkor látnod kell az arc kiugró részein a sárga-vörös horzsolások nyomát, melyeket az őrlő kavics­szemek okoztak. Ismerted az esetet, most mégis szomorú szívvel kutatod, miért döntötték le a szobrot, kinek állt útjában, miért gyalázták meg a leg­nagyobb szívű emberek egyikének emlékét. Miért, miért, miért? »Láz volt-« — mondja Viszneki György borbély, aki másnap dél­előtt Váli István cukrásszal és más emberekkel együtt hurcolta be a le­taposott virágágyak között arcra borult alkotást egy kis üres iro­dába. Láz? — gondolod magadban. — Igen, láz, d>e őrjítő, miazmás, döb­benetes láz, melyre nincs magya­rázat! Mert hiszen, gondold csak el, két egyszerű ember, — az egyik gróf Hunyadi cselédje — két volt párt­tag követte el a gaztettet^ A. cseléd, majd kisparaszt Molnár Károly és a másik kisember, Takács Ferenc. Érti ezt valaki? A volt párttagok ledöntik a kommunisták legjobb fiai egyikének szobrát — és pár- tonkívülieknek kell a gyalázatot némileg helyrehozni? Van erre bo­csánat, van erre magyarázat? Már bebarangoltad a falut, be­szélgettél az emberekkel, s most ott állsz a költő előtt, még mindig háborogva, szomorúan, de kissé megnyugodva is. Felnézel rá és sze­retnél így beszélni: »Nem kért rá senki, de szeretnék szólni Hozzád, akit idősebb bá­tyámnak, példaképemnek tartlak és tartottalak, akit olvasva rádöb­bentem a szegénvek sorsának ha­sonlóságára, aki haláloddal" is elő­retaszítottál mindannyiunkat, mert megértettük, hogy nem Te kiáltasz, csak a föld dübörög. Nem védem azokat, akik te elle­ned most vétkeztek, helyettük is szégyellem magam. Mert nem ma­gyarázat, hogy a 46-os párttag Mol­nár, fokozatosan elrosszult, hogy tolvajjá lett, ezért kizárták közü­lünk, sőt a börtönben is ült. Taká­csot sem akarom érteni, aki azért dobta el a tagsági könyvét, mert adóját indokolatlanul nem mérsé­kelték. Mondják, hogy a bosszú és a bor tüzelte volna őket. De akkor más is ivott, mégsem jutottak odá ig, ameddig ők: kezet emelni egy valaha értük harcoló és méltatla­nul elégő élet emlékéhez. Mondom, nem tartok védőbeszé­det, inkább vádolok. TTádolom a múltat, amely ki- ’ rekesztette az ilyen szegény embereket a kultúra igényéből, mert tudd meg — szégyen, hogy egy versedet sem ismerték. Nem szeretik a verseket, mert nem ta­nították meg őket nemesítő élve­zetére, ízére, életet és gondolatokat szépítő tartalmára. Tudd meg, hogy ezek az emberek csak élték a ma­guk életét — felkeltek, dolgoztak, ettek-ittak és lefeküdtek — anél­kül, hogy szomjaztak volna a »Mamára«, amely saját anyjuk be­csülésére, a »Hazámra«, mely em­lékezésre, az »Ejh, döntsd a tőkét«- re, amely kitartó harcra tanította volna őket. * Ők mindezeket nem ismerték, nem tudták, hogy a világnak ilyen értékei is vannak, ők csak annyit tudnak, hogy te is »kommu­nista költő« voltál. S ezért vádolom az ellenforra­dalmat, ezért gyűlölöm a múlt söpredékét, a szó felelős mérnö­keit — néhány volt költőtársadat is — akik tudták, hogy jobb ez az élet, mint volt a régi, mégis gyű­löletet keltettek, felszították az alantas érzelmeket az új világ har­cosai ellen. És zűrzavar lett úrrá mindenen, a sok tanulatlan és fe­ledékeny ember fejében is. így gyalázhatott meg csak téged a két kisember. De még valamit hadd mondjak el. Az egész falu emlékezik rád. Az idősebbek személyesen ismernek, tudják tragédiádat, sokan versei­det is. A borbély, akihez jártál, a »Petőfi csatában« című kép előtt lát téged, amint várakozás alatt mindig nagy elődödet nézed. Az iskolában a gyerekek tudják, hogy itt éltél, itt írtad utolsó verseidet, s minden év végén tanáraikkal együtt szobrod előtt fényképezik le magukat. De mit is beszélek, hisz magad ezt látod. Csak azt nem tu­dod, és ezt még elmondom, hogy mindenki elítélte zuhanásodat, a két szobordöntögető nem állhatta az emberek tekintetét, nem mert di­csekedni senkinek vele.« így beszéltél magadban, amíg fel nem harsant a közeledő vonat síp­ja. Még egyszer felnéztél a kemény arcra, amely oly kedves számodra. A vonatban az utolsó vers, utol­só szakaszát kattogták a kerekek: »Szép a tavasz és szép a nyár is, de legszebb az ősz és a tél annak, ki meleg tűzhelyet, s családot már végképp csak másnak remél.« TIállód, kisember? A halálba induló, keservesen csalódott költő »csak másnak« — neked re­mél jobb életet. Azt, amiben most élsz, amiért most harcolsz. Olvasd őt, szeresd, megtanít va­lamire. Csak 32 évet élt, korán megölte az elsüllyedt világ. De szobra mégis áll, dacol az idővel, a jövőbe néznek érc-szemei. CSÁKVÁRI JÁNOS Soronkívül alkalmaznak munkásokat a Somogy megyei Téglagyári Egyesülés kaposvári telepei A téglagyártás megyénkben is rohamosan fejlődésnek indult. Gyá­raink korszerűsödnek. Előretört a gépesítés. Rövid idő elég ahhoz, hogy termelési eredményeiket jelentősén emeljék. 1950-ben, amikor az Egye­sülés munkához látott, az évi téglatermelés 28 millió tégla volt. Azóta ez a szám növekedett és a fejlesztési terv megvalósításával (1960) a hat­van milliót is elérik Az idén eddig már 17 millió téglát égettek ki az Egyesülés gyárai. Tavaly ugyanebben az időben csak 12 milliót. Ez a nagyiramú tervtel­jesítés természetesen több nyerstégla felhasználással járt. Az előnyt azonban az Egyesülés nem akarja kihasználatlanul hagyni és hogy a tél folyamán ne legyen az égetésben fennakadás, most kell biztosítani a nyerstégla elraktározását. Az időjárás kedvező arra, hogy a gyorsan száradó téglát kazalozzák. Ehhez persze több munkaerő kell. A Tégla­gyári Egyesülés állandó létszámkeretét nem tudja növelni. Ezért a la­kossághoz fordult segítségért. Lehetőséget nyújt egy-két órás alkalom­szerű munkához fiataloknak, idősebbeknek egyaránt. Még olyanok is jelentkezhetnek a kaposvári téglagyárhoz munkára, akik csak a késő délután, vagy az esti órákban, tehát munka után tudnak módot találni erre. Ha az alkalmi munkát végző dolgozók téglát akarnak vásárolni, úgy a gyár számukra soronkívül biztosítja a szükséges mennyiséget. Vagyis ugyanazt a jogot élvezik, mint a gyár állandó dolgozói. ^Kánikulai melegben az Élelmiszerkiskereskedelmi Vállalat boltjaiban Kinn az utcán égetően perzsel a nap. A locsoló autók munkálkodása ellenére száll az utca pora, minde­nütt sok a légy. Ilyenkor különösen kell vigyázni az élelmiszerüzletekben az áruk tisztaságának megóvására, nehogy a fogyasztók poros, baktériu­mokkal teli árut vásároljanak és megbetegedjenek. Óvni kell a nagy melegtől a húsféleségeket, hisz ezek is könnyen élvezhetetlenné válhat­nak. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a Kaposvári Élelmiszerkiskereskedel­mi Vállalat boltjai miként tartják be a nagy meleg megkívánta tisztasági szabályokat, óvintézkedéseket. Első utunk a Május 1 utcában lévő, nagy IIÜSÜZLETHEZ VEZETETT. Az első pillantásra úgy tűnik, hogy a pulton, fogasokon lévő áruk jól kezeltek, frissek, tiszták. A két nagy, jéggel megtömött hűtőszekrény tele van húsféleségekkel. Az üzlet dolgo­zói és a vállalat beruházási előadója azonban elmondják, hogy sok a gond­juk még. Néhány hónappal ezelőtt azt hitték, hogy régi tervük teljesül. Beruházási keretet kaptak hűtőkam­ra építésére, s ezzel megoldódott vol­na minden hűtési problémájuk. Saj­nos, a hűtőgép még mindig nem mű­ködik, s így ennek a helyiségnek ez- idáig. nem vehették hasznát, pedig már az udvarban lévő kút kitisztítá­sáról is tárgyaltak. Az amúgyis gyen­ge nyomású vízcsatorna helyett ugyanis innen vennék a hűtővizet. A gépen jelenleg is szerelők dol­goznak, s ígéretük szerint most már néhány napon belül valóban hasz­nálható lesz az agregátor. Az Élelmiszerkiskereskedelmi Vál­lalat azonban már mindenre felké­szült. így elhatározták, hogy ha a Hűtőháztól kölcsön kapott gép min­den kísérletezés ellenére sem válna be, parafával vonják be a kamra fa­lát, s egy másik motort állítanak be hűtésre, de problémájukat, a húsok­nak az elromlástól való megóvását, mégis megoldják. Érdemes ellátogatni a Rétesbolt mellett lévő ÉDESSÉGBOLTBA is. Minket nem annyira a jó fekete­kávé illat csalt be, hanem az, hogy itt szintén meg akartunk győződni a tisztaságról, rendről. Az üzlet, a pol­cok valóban tiszták, csak a kekszek­kel, teasüteményekkel teli tálakkal, rekeszekkel van némi baj. Ott poro­sodnak fedetlenül a pulton, vagy a polcon, »csak azért«, mert jelen pil­lanatban az üzletnek nincs megfele­lően csomagolt áruja, amit »kirakat­ként« kitehetne a felszolgáló. Még néhány nap és kapnak különböző csokoládét, és csomagolt árufélesé­geket, de addig is kell valami mu­tatóba a vásárlók elé — vélekedik az eladónő. Mi más véleményen va­gyunk, annál is inkább, mert a nyi­tott ajtón keresztül szabadon száll a por a kekszre, teasüteményre. Ez a hiba megismétlődik a 210-ES SZÁMÉ ÉLELMISZER­ÜZLETBEN IS. Ha a vevők valamelyike hirtel«* torkoskodó legyecskévé változhatna, biztosan ellátogatna ebbe az üzletbe. Az U-alakban futó pult két szögleté­nél, fonott kosarakban piroslanak a kiflik, zsemlék. Erre minden légy szívesen rászáll, kóstolgatja a friss péksüteményt. A kereskedők még jók is hozzájuk, mert az ilyen idő­ben használatos fehér védőtüllt a ko­sarak mellé gyűrik és nem gondol­nak arra: ez az anyag azért van, hogy védje az árut a portól, a le­gyek sokaságától. Ugyanígy nem használják a tüllt a hentesáruval teli vitrineknél. Az üzletvezető azt mond­ja, hogy legjobb védekezőszer a le­gyek ellen a ventillátor. Ezt fel is ál­lították a két üvegpolc közé, de nem működtetik. A déli forgalomhoz képest más­különben is túlságosan sok a vitrin­ben a felvágott, hentesáru. Helyesebb lenne, ha a déli nagy melegben hű­vösebb, légy» és pormentesebb hely­re raknák el a különösen romlandó árukat és csak a nagy forgalom ide­jén: reggel és délután szednék ismét elő, hogy a vevők választhassanak. Ezt ugyanúgy megtehetnék, mint a látogatásunkkor frissen érkező disz­nósajttal, friss bácskaival és kenő­májassal, amit azonnal a jégszek­rénybe dugtak, nehogy megromoljon. Az üzlet vezetője ugyan azzal érvel, hogy: »Nálunk kérem már az ajtó­ból nézik a vevők a csemegefrontot« és ezért nem pakolhatják el a sok árut. A vásárlók viszont — úgy gon­doljuk — nem haragudnának meg azért, ha a kereskedők kérdésükre azzal a felvilágosítással válaszolná­nak: az áru a nagy meleg miatt a jé­gen van. Látogató útunk utolsó állomása­ként benéztünk a nemrégen megnyílt TEJBOLTBA. Az eladótéren valóban mindenütt nagy a tisztaság, használják a légy­től védő tüllfüggönyt, a kolbászárut meg celofánnal takarják le. Itt a rak­tárral van inkább hiba. Az üzlet al­kalmazottainak egyike — amint a kép mutatta — messziről hajíthatta oda virágos nyári ruháját az egyik jégszekrény tetejére. Nem valami kellemes látvány egy élelmiszeripari üzletben. De még kellemetlenebb az a felfedezés, amit az egyik raktári polcon észleltünk. Egy doboz oldalán kolbászok, cigarettái?: között békésen száradt egy pár fehér nylonzokni. Kicsiny hibák ezek, de jó lenne vi­gyázni, hogy ebben a nagy meleg­ben, amikor a különböző fertőzések veszélye amúgyis igen nagy mérték­ben megnőtt, ne forduljanak elő. Bí­zunk abban, hogy legközelebbi láto­gatásunk során már nem találkozunk ehhez hasonló mulasztásokkal, nem­csak a most végigjárt üzletekben, de a többi élelmiszeripari boltban sem. Weidinger László A tikkasztó meleg mindent elánt a tájon. A zselicségi dimbek-dom- bok között mint tenger, fekszik a hő­ség. Belopózik még a fák alá is, ahol a bágyasztó meleg elől aratók ke­resnek rövid időre menedéket. Tő­lük tudakozódom az újonnan meg­nyílt úttörő-tábor holléte felől. — Menjen csak egyenest Olaj­hegynek, azon túl megleli — adja meg a pontos felvilágosítást egy fe- héredő bajuszú bácsi, aki lehet, hogy tisztában van azzal, hogy az Olaj­hegy miért kapta régen éppen ezt a nevet, azzal viszont nem, hogy én ebből a magyarázatból különböző, bokrok és akácosok között búj- dokoló utakon inkább egy völgy­be fogok érni, ahol mással nem, csak a meleggel találkozom. Ilyenkor azt csinálja az ember, hogy végigjártatja szemét a közeién, s távolon egyaránt. Egyrészt, hogy jövevényt lessen, aki nekiindítja a helyes útnak, másrészt a dombos er­dő lankás gabonatáblákká szelídülé­se és a sík völgy távoli sása között eltűnő vasút panorámája megkíván­ja a simogató szemet. Ez a sásos messzeség ad jelet a forró csendben. Gyerekzsivaj hallatszik, s ez min­den útjelző-táblánál és felvilágosító magyarázatnál jobb irányadó. A TÁBLA Még jóformán körül sem nézhet az ember a nyírfakapu környékén, vagy valamivel beljebb, máris két. fürdőnadrágos, gerellyel felfegyver­zett úttörőfiú kapja le a gyanútlan idegent. A gerely az alabárd, a fiúk az őrök. Lélek az ajtón se ki, se be. A táborra vigyázrw.k ők, mely 9—10 személyes sátrakból, a sátrak mögött lévő tóból és az éppen ebédelő la­kókból áll, akik Igái, Somogyszil, So- mogygeszti, Kazsok általános iskolái­ból jöttek tíznapos táborozásra, az eddig még talán előttük soha nem. „Harsan a kürtszó, kedves pajtás, táborba kell menni.. emlegetett zselicségi Zsippóra. Hogy ezután emlegetni fogják, valószínű­nek tartom, mert mindjárt barátko- zásunk elején az »Öreg Sas« őrs tag­jai — a tábor kamaszai — arra buz­dítottak, hogy azt írjam, rossz he­lyük van, legalább akkor ők tovább maradhatnak. Hátha elolvassák a kö­vetkező turnus részvevői a cikket! Egyre több előadásból is megtu­dom, hogy délelőtt őrsi portyán vol­tak az erdőben és ahul a második leányőrs, nem kis elismerésre, olyan jól elrejtőzött, hogy az őket kereső második fiúőrs másfélórás meddő keresés után retirálni kényszerült az eredménytelen harcból. De ha nem részleteznék egyszerre öten ennek a páratlan izgalommal és helyenként csaláncsípéssé! járó portyának a le­folyását, akkor is látnám, hogy dél­előtt megint csak valami rendkívüli történt. Látni ezt az ebédelők tá­nyérján és étvágyán. Rögtönzött tá­bori asztalon az »öreg sasok«, a má­sikon pedin egy nagyobb lanycsoport eszik. A kisebbek a földön, nem­különben a két őr, aki a kapu mel­lett hasonfekve kanalazza a csont­levest és a marhahússal együttjáró kelkáposzta főzeléket, melyet Joli néni — véleményük és étvágyuk sze­rinti »nagyon jó szakácsnő« mér-get ki kondérokból. Kanálszó mellett sok mindent megtudok. Például azt, hogy az asz­tal és a kondér között sürgölődő lá­nyok közül egyiket Spanics Júliának hívják, igali, és elsős gimnazista. A másik igali lányt■ viszont Kiinger Irmának nevezik, s róla egyszerre többfelől is azt az információt ad­ják, hogy szépen tud harmonikázni. A másik asztalnál viszont Gelen­csér Mária, Bödő Jolán, Horváth Ibolya, Szajkó Irén, Máté Anna, meg a többiek azzal fogad-aak, hogy ők a híres második leányőrs tagjai. — Ki szeretne hazamenni? — kér­dem a kis csendességet kihasználva. — Ö, ő — s egy kicsi lánykára mu­togatnak, aki előbb lehajtja a fejét, s aztán sírni kezd. Mire mindkét oldalról egy-egy vé­dője támad, s mondják, hogy már nem menne haza ő sem, csak az első nap írta a bátyjának, hogy vigye haza. — Hát akkor miért sírsz? — pró­bálok közeledni hozzá. Hosszasan szipog, míg néhány hü.ppögés között kibuggyan a válasz: — Mert emiatt beírják a nevemet az újságba! íme, újságíró becsületszavam tel­jesítése: a nevét elhallgattam. SÁTORVENDÉGSÉGBEN Mivel hamar összebarátkoztunk az öreg sasokkal — meg eljövendő kollégái lélek is van köztük, a má­sodik tanítóképzős öreg sas, Bíró György személyében — meghívtak az éjszakai őrijesztések és a nevelő­nyugtalanító tervek kiagyalásának főhadiszállására, a sátorba. Amint az alkalmi delegáció a vendégség színhelye felé lépdel, a sátornyílás­nak irányozva elkiáltja magát az egyik fiú: — Gál, ne ám, hogy eldobd a ci­git! — Gál szerint Gál néni nem tud­ja ezt a titkot. (A tanárok sem igen.) A többiek szerint ezért megraknák otthon. Mire az alkalmi vádlott siet közölni, hogy a többi kilencet is ha­sonlóképpen megraknák, mert ők is szívnak magányosnak vélt pillanata­ikban. A sátorban a földön feküsznek a szalmazsákok, / ezen a takarók, s a takarókon mi. Különben nappal nem igen tartózkodik benn más, csak a melegség. Éjjel viszont itt al­szik sorban kilenc fiú (már amikor alusznak), meg a sátor közepén egy »fogadott« úttörő: a Lord névre hallgató farkaskutya, »akit« Krasz- nai Miklós hozott el magával Igáiból. A Lord valóságos lordi életet él: mindenféle ínyenc falatokkal trak- tálják, ha melege van, fürdik, ha ezt megunja, bemászik a tavon sikló csónakba. Ez utóbbit különösen sze­reti. VIZIPORTYÁN A várthoz kihúzva várakozik egy csónak. Ez azonban többnyire csak éjszaka szokott történni, nappal in­kább kalandozik a vízen. Sok bé­kés időt megélt orrát alkalmi hajós­legények bekényszerítik ismeretlen sás-utakra. oldalát viszont igen sok esetben víztől csöpögő testek lepik cl és a vízbeugráshoz használják lábtámasztéknak. A csónak meg csak megy. , S míg az újságíró jegyzetbe ír egy-két nevet, pajkos fürdőzők az otthoniaknak szánt üdvözlő szavak mellé befröcskölnek jó néhány csepp vizet is a jegyzetfüzetbe. Az üdvöz­letei ezennel átadom, a vízcseppet, sajnos, nem — nyomdatechnikai okokból. NAPIPARANCS Az óra járásán kevésbé venni ész­re az idő múlását, mint a békákon. Az előbbit nem figyeli más, csak a napos tanár, a békák viszont termé­szetükből eredően jelzik az estet, a parancshirdetést. Á négyes számú napiparancsét, melyet a zsippói já­rási úttörő-táborban tegnapelőtt es­te a táborvezető tudtul adott a ki­lencven egynéhány táborlakónak, én pedig tizenegynéhányezer olvasónak, miszerint: »A második leányőrs tag­jait megdicsérem a mai őrsi portya alkalmából, és mint a játék győzte­seit, ezenkívül Spanics Júlia őrsveze­tő pajtást pontos, lelkiismeretes szolgálatáért. Ők valamennyien cu­korkajutalomban részesülnek. Bünte­tés: A harmadik fiúőrsöt ébresztő előtti zavarásáért kétórás kötelező alvással megbüntettem, melyet ma. délután a meleg sátorban végre hajtottak ...« RAKD MEG, PAJTÁS, AZT A TÜZET ... Az este nem egyedül jött. Vende­geket hozott Kaposvárról a Megyei Pártbizottságtól, a megyei, járási ta­nácstól és helyből. Legelsőként há­rom kislány állított be félszegen, bá­tortalanul, azzal, hogy ők meg sze­retnék nézni az egész úttörő-tábort, mert még soha életben nem láttak ilyent. Bizonyságul a legnagyobb — lehet talán 9 éves — kinyitja tenye­rét és megmutatja az izzadtra mar­ka Jászott pénzt, melyet örömest oda­adnak, ha belépőjegyet kell válta­ni... Azt ugyan nem, de kaptak négy szíves úttörő-lányt, akik rög­tön bevezették őket a tábortűzhez készülődő, nyüzsgő, zsibongó sereg­be. S amikor égnek csapott a láng, meg a nóta, úgy este 10 óra felé, a három kicsi már igazi úttörőként ült a többi pirosnyakkendős pajtása mellett, és nézte a rögtönzött műsort, s egész biztos, teljes szívvel idevá­gyott a gondtalanul élő pajtásai közé. Király Ernő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents