Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-28 / 175. szám

í SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. július 28. Rendet a polcokon! Érthetetlen, hogy mostanában egyre inkább szaporodnak a rom­lott és lejárt határidejű készételek a boltokban. A közelmúltban író­dott »Ellenőrző portyán« című cik­künkben is említést tettünk róla. Javulás azonban sem Kaposvárott, sem vidéken nem tapasztalható. Nagyatádon a legutóbbi ellenőr­ző kőrútunkon elképesztő esetek­kel találkoztunk. Romlott, agyon- penészedett befőttek és évekkel ezelőtt lejárt határidejű húskon­zervek tömege »díszeleg« mind az állami, mind a szövetkezeti boltok polcain. A boltvezetők kimagyarázkodó válasza ellentmond egymásnak, az igazságnak, s főként pedig a sza­bályoknak és a jó kereskedői szel­lemnek. Vannak, akik szemrebbe­nés nélkül állítják ahányszor csak megjelenünk, hogy »éppen most ta­karítják ki őket a boltból« — má­sok bizonygatják, hogy tudnak va­lamiféle letiltó felülvizsgáló rende­letről és éppen ezért nem is áru­sítják a lejárt határidejű készétele­ket és konzerveket, csupán »deko­rativ« célokból hagyják benn az üzletben, de két házzal odébb ugyanannak a szervnek a boltjá­ban már minden akadály nélkül kapható lejárt határidejű, vagy romlásnak indult konzerv. (Min­den attól függ, hogy kezdi az em­ber az ellenőrzést.) Mások (a nagy­atádi piaci stand) félvállról, köny- nyelműen, időnként cinikusan nyi­latkoznak a hajmeresztő rendet­lenségekről. Természetesen, legalább ennyi­re hibáztatható a Füszért, amely leszállítja a lejárt határidejű kész­ételeket és a belkereskedelmi mi­nisztérium, amely nem vesz ma­gának annyi fáradságot, hogy eré­lyesen rendet teremtene a romlott és lejárt határidejű ételféleségek árusításában. Ez az állapot tűrhetetlen, mél­tatlan a szocialista kereskedelem­hez és az emberhez! A fogyasz­tók megbecsülésének durva meg­sértése és egy jó adag felelőtlen­ség. A belkereskedelmi minisztérium­tól azt várjuk, hogy most már vé­get vet ennek a veszélyes káosz­nak és rendet teremt végre a bol­tok polcain. Köszöntik a VIT-et a nagyatádi járás fiataljai A nagyatádi járás KISZ szerveze­tei tevékenyen hozzájárultak a VIT anyagi alapjának előteremtéséhez. Mind a 13 ifjúsági szervezet munkát fejtett ki kulturális rendezvényeket, találkozókat rendeztek ennek érde­kében. A VIT közeledtével most a vasár­napi ünnepségek rendezésével van­nak elfoglalva. Ma Kutas, Cseköly, Lábod, Nagybaráti és Szabás fiatal­jai egésznapos kultúr- és sportmű­sort tartanak. A Nagyatádi Fonal­gyár KISZ tagjai a Balatont láto­gatják meg és a fonyódi szervezet­tel együtt vigadnak, szórakoznak a fiatalság világtalálkozója alkalmával. HÉTRŐL HÉTRE A hétén valamennyi ipari vál­lalat elkészítette félévi eredmény- mérlegét. A mérlegek többségükben kielégitőek, sőt egyesek várakozá­son felülinek bizonyultak. Az első vizsgálatok alapján kedvező a Vas­kombinát, a Finommechanikai Vál­lalat, a Faipari Vállalat, a Rendelt- szabóság féléves eredménykimutatá­sa. Általában a jelentősebb üzemek közül alig akad olyan. amely az alaprentabilitást el ne érte volna. A Somogy megyei ipar aránylag gyors gazdasági normalizálódásához mint a két elsőnegyedévi volt. Kü­lönösen emelkedik azoknál a válla­latoknál az alaprentabilitási száza­lék, ahol az előző negyedévben hely­telenül állapították meg ezt, vagy nagyobbarányú ártámogatást kap­tak. A következő negyedévben ismét sok körültekintés, lelkiismeretes, fe­gyelmezett vállalati gazdálkodás kell. A félévi mérlegeknél mutatko­zó, még mindig meglévő helytelen bér- és normaviszonyok kijavítását, az egy főre eső termelés növelését kívánja üzemeinktől az ország. „Ha a Nagyságos úr feltámadna...“ ÉRDEKES, SZlVÖS NÉP A TÉGLAGYÁRAKÉ. Foglalkozásuk apáról fiúra szálló tradíció volt. A kény­szerű vándorlás tette életüket mozgalmassá és egyben nehézzé. Ez a szívós, de sorsát megadással viselő mun­kásnép rakta le egykor a Nagyatádi Téglagyár alap­jait. Igaz, csupán annyiban, hogy szolgálniuk kellett Lelbach uraság kénye-kedvét, aki az első világháború kitörésének és befejezésének dátuma közé szorította jól jövedelmező gyára megépítését. És a gyár népe bi­zony jött dolgozni, mert kenyérre, ruhára volt szüksé­ge. Jöttek Dorozsmáról, Bajáról és.még ki tudja hon­nan nem, hogy napi tizennyolc—húsz órát dolgozzanak a kézivetési szezon napjaiban és munka után kilomé­tereket gyalogoljanak, fejüket »pihenni hajtani« egy nyaláb szalmára. A gyár mai munkásai között is van jónéhány, aki már az uraság idejében is dolgozott. És szívében hordja most az emlékeket és a gyűlöletet. Másoknak, mint Ádi Józsefnének csak az apja. De aztán tovább nó­gatja az idő kerekét, kiderül, hogy még a déd, meg az ükapja is téglagyári munkás volt és tépte, gyúrta az anyaföldet az ország különböző zugában. De mikor volt mindez? Azóta már az apja is sírba vitte a mes­terség tudományát. De bocsáttassák meg neki, mert azért nem volt egészen fukar vele és átadott belőle a lányának, amit csak lehetett. Egyet azonban ő sem tu­dott átadni: azt, hogy ez a munka egész embert kö­vetel. És Ádiné is csak később, amikor már lekapcsol­ták egyik tüdejét, tanulta meg mindezt. Persze a mo­dern orvostudomány visszaadta az életét a gyárnak, a munkának és ami szinte hihetetlen, ott is az égető- kemence forró, gázos levegőjének, mert ő nem tágí­tott, mindenképpen oda kívánkozott vissza. Most egész­séges, piros-pozsgás, kövér, a hangja messzéhangzóan éles. mint egy képzett őrmesteré. Igaz, félóránként eszik szalonnát, kenyeret, egy évben «elfogy három, négy disznó is, mert ott fenn a kemence megkérdezi ám az embertől, mit reggelizett és mit ebédelt?« Itt dolgozik a férje is, sőt nemrég még a 14 éves lánya is, aki a munka után egyre többször érezte a veséjét és Adiné férjével együtt azt is megtanulhatta, hogy me­rőben felesleges üzembe küldeni gyereklányt, annál is inkább, mivel kettejük négyezer forintos keresetéből évenként több disznóra is futja. Hát igen, idő kellett ahhoz, hogy a sok munkás­keservet, amit apja életében megfigyelt, felejteni tud­ja, és a felszabadulás után gépesített gyárban ők már másként rendezzék be életüket: élni és gazdálkodni tudjanak vele. Ádiék és a többiek történelmi időkben élnek. Nekik nem kell bizonyítani, hogy 1945. határkő volt. Ahogy az ember felvilágosodásban, — úgy lépett előre a gyár technikában. A hatalmas, gépesített prés­házban úgy vágják az egykor kézzel építőanyagot gyú­ró gyárimun.kások unokái a nyerstéglát, mint a boltos a dróttal az élesztőrudat... Illetve nem is ők, hanem a gép vágja. Ettől is kímélik valamennyiüket, csak elszedik mellőle. Legtöbbször naponként negyvenezret. És már nem is olyan feltűnő, hogy amikor a gyárban tégláról, évi tervről esik szó, milliókban beszélnek. Persze sokkal inkább a járás lakóinak, akik naponként tizezerszámra szállítják lakásépítkezésre és a kemen­cékből melegen kiszedve, kocsira pakolják a föld ége­tett »aranyát«. A nyolc modem szárítóban zsúfolva van ez az ér­tékes »arany« és a könnyen gördülő szállítókocsi egy­szerre öt mázsával gyarapítja a bennük száradó téglát. A gyár korszerűsítésének első hónapjaiban a mun­kások tűzzel-vassal harcoltak a gépesítés ellen. Ver­senytársat láttak a gépekben, amelyek elveszik kenye­rüket. A harc azonban szélmalom háború volt: a gépek győztek, meghódították a szíveket és agyakat. Ma már Iharos! István, a félmeztelenül dolgozó égetőmunkás vágyakozva kacsint a közelben futó és dübörgő gépek­re, amikor nehéz talicskájával kigördül a kemence be­járatánál. Bizony oda is gép kellene már, egyre több. Termelési eredményeiket és a gyár fejlődését nem lehet elválasztani életszínvonaluk emelésétől és kultú­rájuk gyarapodásától. Aki nem tudta volna valamikor elképzelni róluk, hogy az agyag formálásánál többre is képesek, az meggyőzheti önmagát: és legyen tanúja kultúrcsoportjuk egy-két produkciójának, vagy nézte volna végig, hogyan oktatgatta a színjátszás mű­helytitkára néhány hónappal ezelőtt a munkásokat a kaposvári színház rendezője, Földeák János. Persze nem a Lelbach uraság által lakásoknak ki­nevezett, dűlőfélben lévő fészerekben, hanem a gyár modem kultúrotthonában és párszáz méterre épült für­dőszobás munkáslakásokban, ahol a 60—70 fokos hő- ;ségű kemencéből, a mélybányából munka után előkerü­lő dolgozók gondtalanul élnek, szórakoznak. Vajon egy ilyen cikk alkalmas-e arra, hogy belesű­rítsünk félszáz embert és egy modem gyár életét. Alig­ha. Tényeket szögezhetünk le csupán, elejtett szava­kat, amelyek a szív mélyéről buggyannak akaratlanul, nyersen. Nos, Ádi Józsefné szavai Símnek kívánkoztak: Ha a Nagyságos úr feltámadna és meglátná mindezt, ami azóta készült, ugyancsak elcsodálkozna ...« A Nagyságos úr szeretett volna feltámadni. Segítői képében itt járt októberben a süvöltő szélben, a vér- zivatarban, a sztrájkban. Torzult, lihegő arca körül­futott az országban, hogy trónt szerezzen, Nagyatádon és másutt is beleüljön a székbe és felfordítson mindent, amit saját erőnkből megteremtettünk. Uszító szavai nem jutottak el az egyszer már semmibevett apák fiai fülébe. Dolgoztak megállás nélkül, folyton teljesít­ménybérben. A munkások becsületes többsége szilárd volt a munkáshatalomhoz és az ma is. És még inkább erősödnének soraik, ha pártszervezetük lenne, amit — nem titok — őszintén óhajtanak. De a cserzett, boros­tásarcú Fazekas József égető szerint nem kapnak se­gítséget hozzá a pártbizottságtól. Igaz, ehhez elsősor­ban a saját elhatározásuk kell. Az meglenne. De mind­ez nem elég: vannak szervezeti formák, kellenek útmu­tatások, amelyekről nem tudják, hogy kérésük ellenére is miért késnek. A NAGYSÁGOS ŰR HALOTT SZELLEME hiába próbálkozott októberben. A gyár eredményei egyre fel­jebb ívelnek. És jaj a Nagyaságos úrnak, ha még egy­szer próbálkozna idejét múlt világának visszahozatalá- val. Láthatná, hogy a Nagyatádi Téglagyárban most is azok dolgoznak, akik októberben is helytálltak, és hogy fenn a dombtetőn a munkások új, békés otthonainak ablakában mind pirosak a virágok ... Szegedi Nándor. vállalati gazdálkodással kapcsola­tos rendeletek és határozatok betar-aaaaaaaaaaaüaaaaaaaaaaaaaaaLAmLkttLAkkkAAkAAAkAAAAAAAAAkAAAAAáAAAL úaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa tásán kívül — a szakemberek véle--" menye szerint az is hozzájárult. 3 hogy,a vállalatoka tavalyi utolsói negyedévet végigdolgozták, így az 3 üzemek nem indultak túlságosan 3 mel.y pontról. Energia és anyagszúk- J ségletüket - több-kev-sebb kiesés-3 sei — általában biztosították. A ren- 3 tabiJitás elérésében természetesen 3 nem lehet figyelmen kívül hagyni 3 az állam nagyarányú ártámogatását 3 sem. amelyet a gazdaságosság elé-3 réséhez juttatott. 3 Persze, az eredményesség semmi-3 képpen sem adhat okot elbizakodott- 3 ságra. Van még tennivaló. Külöoö-3 son azoknál a vállalatoknál. ahol 3 helytelenül, alacsonyan állapították 3 meg az al'aprentabilitás százalékát, 3 vagy nagyobb ártámogatásban ré- 3 szesültek és ezért értek el könnyen 3 kiugró eredményt, ami tehát távol- 3 ról sem jelenti azt, " hogy minden 3 rendben van a gazdálkodásban. A 3 legtöbb baj még mindig a bérek kö- 3 rül akad. Egyes helyeken helytelenül 3 szabják meg a normákat, figyelmen 3 kívül hagyva a kormány rendelkező- 3 seit és a vállalat rentabilitását. 3 Ezért szükséges például a közeim vő-3 ben mérni normarendezés a Kefe- 3 anyagkikészítő Vállalatnál, stb. 3 A harmadik negyedév tervszáma 3 általában feszítettebbnek ígérkezik 3 RÖVID FII MHIREK3 ◄ Július 25-én kezdték meg a 3 Blikkben Apáthy Imre új filmjé- 3 nek, a Játék a szerelemmel című •* vígjátéknak felvételeit. 3 A múlt hét egyik Kellemetlen volt a té- anapján a koradél-ma, mert a kupéban utáni vonattal a Kapos­vár—somogyszobi vona­lon utaztam. Amikor Kaposváron felszálltam, már alig akadt hely. Hosszas utánjárás ás mászkálás után végül egyik fülkében egy har csabajuszú, csibakpipát :r szemrevaló fehérnép is volt, és amikor belép­tem, úgy gondoltam: majd1 közülük elegyedek szóba valamelyikkel. Egyáltalán nem az öreg kedvéért préselődtem közéjük. De hát a sors kiszámíthatatlan. Ha már egyszer elrontotta ezt a kínálkozó helyzetet — gondoltam magamban — legalább hagyna bé­kén. De ap öreg csak gúnyolódott. A végén töpörödött parasztemb mellett sikerjilt helyre- vergődnöm. Lehetett vagy 70 éves. Az öreg úgy pöfékelt, mint a sze­relvényünket húzó moz­dony, azzal a különbség­gel, hogy a pipája füstje még egy fokkal büdö­sebb volt a széngáz- szagú mozdonyfüstnél. A kupé olyan volt, mint egy hetek óta szellőzet- len pipatórium. — Te nem dohányzol, öcsém? — szólt rám. amikor mellé szotyorod- tam. — Nem — feleltem kurtán. • — De azért a füstötni­csak kibírod? - s erre, _ Hát nem mondom, egy löketet az orrom alá a bácsi szép szál katona a 14-es háború harci történeteit: — Én mint frájter szol­gáltam a 44-eseknél — mondta büszkén. — 15 legényem volt. Szép szál gyerekek voltak vala­mennyien. Én válogat­tam ki őket. Volt köz tűk egy Mihály nev^ze tű, a legderekabb, leg­bátrabb, majdnem c.lyar erős, mint én. Egyszer azt is megcsinálta éjjel az olasz fronton, Ison­zónál, hogy átment az lső vonalon az ellenség ügy, mivel jó ismeret­ségben voltam a tisztek­kel. — Egy másik esetben, amikor éjjel sturmol- tunk, egyszer csak lá­tom, hogy egy nagy fe­keteség mindig jobban közeledik hozzám. Le­hetett úgy két méter magas és 1,5 méter szé­les. Amikor már egészen odaért volna, elkiáltot- tam magam: állj, ki vagy, egy lépést se to­vább, mert beléd döföm a1 szuronyomat. Az ipse hátamögé és onnan ho-inem hátrált, még köpe­fujatni. A méhek sem akkorák, mint erre. Egy­szer az Isonzó partján, amikor felderítőbe men­tem, akkora méheket láttam röpködni a leve­gőbeli, mint egy lófej. — Hát azoknak mek­kora kaptár vagy kas kellett? — kérdeztem kí­váncsian. — Mint az errevalósi méheknek — vágta rá a feleletet. — És akkor hogyan tudtak bemenni a kap­tárba? — kíváncsiskod­tam tovább. C 7Iz öifeq 44-es kezdte magát dicsérget­A londoni Royal Festival Hall­ban bemutatták az Othello című színes szovjet film angol nyelvre szinkronizált változatát. A bemu­tatón részt vett Malik szovjet kö­vet, Bondarcsuk és több angol mű­vész. * * * Augusztus végén készül el a Pan­nónia Filmstúdióban Móra Ferenc meséjének színes bábfilm változa­ta, a Didergő király. Michele Morgan és Gérard Phi­lipe a főszereplője a Nagygyakor­latok című René Clair filmnek, mely ironikus hangú társadalmi vígjáték az első világháború idejé­ből. eresztett. — Hát, ha muszáj, majd csak átszenvedem valahogy ezt a rövid ki; utat — mondtam. — Nem is ember, aki nem dohányzik, az csas olyan anyámasszony ka tonája — szólt csipke­lődve. Én lehajtott fővel, szó nélkül magamévá tettem az öreg kritikáiét. De c tovább csipkelődött. — Még a lányok sem szívesen ölelkeznek olyannal, aki nem do­hányzik, meg akinek nincs bajusza. Az ilye­nekre azt szokták mon­dani, hogy tejszaguk van. . Kicsit restelltem ma­gam, mert éreztem, hogy ez nekem szól. Nem is dohányzóm és bajuszom sincs. Hogy tejes szagom volna, azt nem tudom. lehetett valamikor — dicsértem én is, gondol­ván, hogy azután rólam is mond valami jót. vagy semmit. így is történt. Rólam nem szólt többet, de an­nál többet magáról. Amikor Kaposmérőhöz értünk, már élénk be­szélgetés folyt köztünk, éspedig úgy, hogy az öreg beszélgetett, én pe­dig nagyokat hallgattam, közbe-közbe egy ah és oh felkiáltással helye­seltem, mert az öreg szóáradata közepette többre nem jutott időm. A/l eg kell hagyni, 1” igen jó beszélő- képessége volt: úgy folyt belőle a szó, min' misés papból húsvétkor az alleluja. Katonaélményeit me­sélte nagy előszeretettel: zott három köpenyzseb pattogatott kukoricát. Az egyik pajtás azt ta­lálta mondani, hogy te, Mihály, ezt nem is az ellenségtől hozod, ha­nem öreganyád küldte hazulról abban a cso­magban, amit tegnap kaptál. Nagy-nagy cse­tepaté lett ebből, Mihály felhörkent és úgy meg­vágta a kötekedőt, hogy; az beleesett a százados úr dekkungjába, ami olyan 20 méterre lehetett a pofon színhelyétől. — Egyszer én is úgy jártam menázsiosztás kor, hogy az előttem lé­vő földimet pofonlegyin- tötte valamiért Cippán őrmester. Engem meg elfogott a szentantal tü­ze, megragadtam a mun­dérját és úgy belevág­jam az ingoványba, hogy hónaljig belecsúszott a földbe. Másnap emi­att a batalion komm-en- dánshoz mentem kihall gatásra, de elsimult az lebb jött. Mondom ma­gamban, ennek fele se tréfa, fogtam a szuro­nyomat és bele. Egy ha­talmas ordítás és az il­lető elterült a földön. Még mai napig sem tu­dom, hogy mi lehetett. Aiert nyomban tovább­mentem. Az éjszaka borzasztó volt. Még a szakácsok kondért húzó szamarát is leszúrta va ■'aki, pedig az a front hátamögött volt. Volt is érte razzia, a százados •ír sokáig énrám gyana kodott, mert ezen az éj szakán én voltam a me- názsifelvételező. — És arrafelé milyen,a vidék? — kérdeztem amikor az öreg egy lé­legzetvételnyi’ szünet tartott. — Arra? — kérdezte ás közben pödört egyet a bajuszán. — Még a leve­gő sem olyan, mint erre. Sűrűbb. Abból a levegő­ből 3—4 lökéssel még egy autógumit is fel lehetne Az öreg kissé meg­hökkent. Látszott rajta hogy nem várta ezt c kérdést. De nem jött zavarba, közönyösen rá felelte: — Hát azt én megmondani nem tu dom, mert akkor már nem voltunk ott. — Ott még az orvosok sem úgy gyógyítanak mint erre. Amikor az egyik legény megsebe sült, — a füle srapnell szilánkot kapott — a szanitész, míg meg nem gyógyult, minden nap bedugott egy rézdrótot egyik fülén, a másikon pedig kihúzta. Aztán a másik fülén dugta be és az egyiken húzta ki. E rre a nagy műtétre már a többi uta sok is felfigyeltek. A végén már attól tartot­tunk. hogy szegény 44 es baka mindkét fülé egyszerre húzták ki < drótot. De szerencsére tünk és egy új utas szállt a kocsinkba. — Jónapot, Sándor bá­csi — köszöntötte szívé­lyesen az öreget. Hon­nan, honnan? — kér­dezte. Az öreg ijedten nézett a jövevényre és attól kezdve mintha kicserél­ték volna. — Kaposvárról — szólt csendesen. — Mi járatban volt? — érdeklődött tovább az is­merőse. — Felülvizsgálaton vol­tam. — Talán,csak nem a sérvivei van megint baj? — szólt a falubéli. — Mióta is van magának ez a baja? Most sietve válaszolt az öreg. halkan és ked­vetlenül. — Ugye, maga emiatt nem volt katona, Sán­dor bácsi — fűzte a szót tovább az ismerős. — Mert édesapám egyszer mesélte, hogy magával együtt volt sorozaton és maga nem vált be. Az öreg nem szólt, én pedig jól kihajoltam az ’ablakon, úgy tettem, mintha semmit sem hal­lottam volna beszélgeté­sükből. Bár amikor ki­derült, hogy az öreg még csak katona sem volt, nagy kedvem lett volna leégetni a falube­lije előtt, visszaadni ne­ki a kölcsönt. De úgy gondoltam, mégsem le­szek bosszúálló. Meg hát az "-eget tisztelni is kell. A tvöskónyiban, ami- kor mindketten leszálltak, az öreg még csak vissza sem tekin­tett Elgondolkodva néz­tem az öreg nagybajuszú »44-es frontharcos« után, aki életében talán pus­kát is csak messziről lá­tott és főhadszíntere az utcafront volt. De... erre nem került sor.‘mesélni jól megtanult ! mert közben Belegbe ér- Wirth Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents