Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-04 / 154. szám
I Ssátörtök, 1957. július 4. SOMOGYI NÉPLAP IRTA: PÁTI FERENC DR. Jegyzetek a potonyf szövetkezésről i. Viharban és vihar után Krónika: »Október 30-án három főnyi fegyveres csoport jelent meg a potonyi Micsurin Termelőszövetkezet portáján. A szövetkezet javait idegen — korábban kitelepített, s a zűrzavarban visszatért — személyek széjjelhordták. A szövetkezet tagjait megfélemlítették. Huszonnyolc kivégzendő falusi személyről .listát készítettek.« * * * így történt: Huszonkilencedikéig még csend, békesség honolt e kétszáz lelket számláló délszláv faluban. Az emberek megszokott egyhangúságban élték a napokat, s dolgoztak. Huszonkilencedikén azonban mintha kiszivattyúzták volna a levegőt, s kicserélődtek volna az emberek. Reggel, mint máskor is, tejeskannákkal megrakott gépkocsi érkezett a faluba. Szigetvárról tette meg az utat mindennap. Máskor elkerülte a figyelmet. Ezen a napon azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A tanácsház előtt megálló kocsi fülkéjéből kiugrott a pilóta, becsapta maga mögött az ajtót, s az iroda felé vette útját. A kapukból több szem is odatapadt, vajon mit akarhat most ez az atyafi? S se szó, se beszéd, az ajtó fölötti falrészen kiszegezett népköztársasági címeres tábla után nyúlt. A benn tartózkodók elzavarták a hívatlan, váratlan vendéget. Elment, de másutt próbálkozott. A parasztokat biztatgatta: »micsoda vétek otthagyni azt a vörös csillagos táblát«. De bíz a falusiak rá se hederítettek az ismeretlen kötözködőre: nekik nincs útjukban, vegye le, ha van mersze hozzá — mondták neki. A vendég kocsiba szállt és dolgavégezetlenül elszáguldott. Visszafelé jövet azért mégsem hagyta annyiban a dolgot. Egy hosszú vasdoronggal leverte helyéről a táblát. Ettől kezdve folytatása is lett a dolognak. A tanácsháza előtt gyülekezett sok-sok ember. Felfeszítették az irodát, dúltak, zúztak ott benn, kinn az árokban pedig már égettek. Begyűjtési iratok rőt lángja lobogott az útfélen. Egyik-másik, kezdeményező szerepet vitt egyén hangosan kiabálta: le a tanáccsal, le a párttal. Azóta is titok, honnan, miféle rejtekhelyről bújt elő a régi királyi koronás zászló. Aki kézbe fogta, harci riadónak szánta a következő szavakat: »aki magyar, sorakozzék mögém. Menjünk a kultúrházba, új vezetőket választani.« Ez az ember Gyimesi József volt. Ö lett a »nemzeti bizottság« elnöke. Az első programbeszéd, s a későbbi cselekedeteik olyanok voltak, mint szerte az országban: kommunistaellenesek, szocializmusellenesek. A nép, a becsületes falusi emberek hiszékenységén süt- tették saját pecsenyéjüket, mindenáron urak akartak lenni. Szították, zaklatták a felpaprikázott néphangulatot, s a vezérkar pálinka, bor mellett vigadta át a napokat, éjszakákat. Az italt Szabadi György egykori kereskedő szállította házhoz. Ugyancsak ő kényszerítette fegyverrel saját testvérét, a helyi posta kezelőjét: állítsa át a vezetékes rádiót a Szabad Európa hullámhosszára. * * * Másnap reggel. A Micsurin tagjai, bár vészt látnak és valami szörnyű rosszat sejtenek bekövetkezni, dolgoznak, mintha mi sem történt volna. Pedig látják, hogy rossz szemmel leskelődnek rájuk. Aztán hírül vették, hogy nemsokára hazajönnek a volt kitelepítettek és a szövetkezetiek vagyonából kapnak kártérítést. Simára József, a tsz valamikori elnökét, most tagot, útközben kapták el és a »forradalmi bizottság« elé invitálták. A most már »nemzetőr« Szabadi viszi a prftnet: — Na, bejöttél, hát miért nem köszönsz most is »szabadság«-gal? Látod, mindig mondtam én, hogy egy- szercsak megfordul a sor, s úgy lett. Látod, most én vagyok az úr. Szólna, hogy köszönhetne ő úgy is, de felpattan az elnökösködő Gyimesi és már hadarja is emelt hang- súlyozással: »Utasítást adok arra, hogy egy motorkerékpáron menjen azonnal Görösgalra, s a deportáltak jöjjenek haza. Jószágot, szerszámot a tsz-ből kapnak.« — Beleegyezik ebbe? — veti oda a tanácstalanul álló Simarának, s az most törheti a fejét, ugyan mit mondjon, ellenkezzen, vágja az arcukba, hogy ahhoz nincs jogotok? De hiszen fegyveresek között áll. A falon is fegyverek függnek ... Nem, itt nincs értelme, hogy ujjat húzzon a bitorlókkal. Kitérő választ ad: — £n nem vagyok elnök, kérdezzétek meg a tagságot. — Egy frászt a pofátokba, megyünk fegyveresen és széjjelzavarunk benneteket — mondták röhögve, s útjára engedték Sirnara Józsefet. Napközben aztán odamentek a fegyveresek Szilo- vics József, Vucseta József, Szabadi György, s kíséretükben ott voltak a nemzeti kokárdás kitelepített elemek, a tsz vagyonának várományosai. A tsz-tagok először pöröltek velük, de fegyverük nem volt, kisebbségben is voltak, meg féltek is, ihát nem mertek ellenállni. Az osztozkodás meg javában folyt. Péter Pál két lovat, egy csikót, egy kocsit, szerszámot vett magához, meg temérdek lóhereszénát vitt el. Kifosztották a szövetkezetét. Oda lett a ló-, a marha-, a disznóállomány. * * * Mi lesz most veletek, emberek? (Folytatjuk.) Varga József. Megjegyzések egy balesetelhárítási értekezletről jegyzőkönyvi határozatokat csali a Június 2-án volt Garibaldi József halálának 25. és ma, július 4-én van születésének 150. évfordulója. E kettős évforduló alkalmával emlékünnepélyeket rendeznek Olaszországban és emlékünnepélyeket rendeznek Magyarországon is, hiszen Garibaldi emlékét a magyar nép is szivébe zárta. Emléke benne él a magyar népköltészetben. De Garibaldi nemcsak két nép hőse, hanem két világrészé is, aki már pályája elején vérhullásával pecsételte meg az argentin köztársaságból kiváló Uruguay önállóságát. Különös, csodálatos pálya ez, egyike a leghősibbeknek, amilyent csak az újabbkori történelem felmutathat. 1807-ben született Nizzában és milyen különös véletlene a sorsnak, éppen ez a város az, melyet Garibaldi életében, hősi harcai közepette az olasz földtől Francia- országhoz elcsatolnak. A nép fia, hajós-polgárcsalád sarjadéka. Szülei nem földhözragadt szegények, de nem is elég módosak ahhoz, hogy gyermekükkel a közép és felső tanulmányokat elvégeztessék. Garibaldi — mint maga is említi hátrahagyott írásaiban — az élet iskoláját végzi. Édesapja pályájára lép, tengerész lesz, s a Földközi- és Fekete-tengeren közlekedő hajókon végez szolgálatot. Ekkor ismerkedik meg a Mazzini által elindított »Ifjú Olaszország« mozgalommal, és ellenállhatatlan hatással van rá ez a mozgalom. A szentszövetségi reakció irányítója, Metternich szerint Olaszország nem politikai, hanem csak földrajzi fogalom. S ez hosszú évszázadokon keresztül valóban így is volt. Olaszország kisebb-nagyobb államokra tagolódott, s az olasz nép, az olasz lángelmék minden vágya melleit sem tudott politikai egységgé válni. .Ez a vágy szinte elemi erővel tör fel a francia forradalom után az olaszok millióiból. A célhoz vezető úton nem voltak egységesek. Mazzini egyetlen demokratikus köztársaságba akarja az olasz népet egybefoglalni, a valamivel, később fellepő Cavour. a szardíniái—piemonti királyság miniszterelnöke ennek az országnak a hatalmát akarja az egész olasz népre kiterjeszteni. Mint a középkorban a gelfek és gibellinek, úgy állnak most szemben egymással Garibaldi és Cavour. Abban megegyeztek, hogy a fran&r forradalom előtti társadalmat egyik sem óhajtja vissza. Mazzini ezt mindenesetre sokkal jobban hangsúlyozta Cavournál. A fiatal Garibaldi részt vesz a Mazzini-mozgalomban, harcosa lesz az egységes és megifjodott Olaszország gondolatának. Részt vesz az 1834-es genovai felkelésben, s menekülni kénytelen, miközben otthon halálra ítélik. Dél-Amerikába hajózik, s itt tölt több mint 12 esztendőt. Mint Bem tábornok, akihez sok tekintetben hasonlít, lángoló híve a szadadságnak, s oda megy, ahol csak küzdeni lehet a népek szabadságáért. A függetlenségért harcoló Uruguay szolgálatába szervezi be az olasz emigránsokat. Itt formálja ki magának azt a nagyszerű partizán taktikát, melvn^k majd mestere lesz az olasz földön vívott harcokban, De bekövetkezik a forradalmak esztendeje: 1848. Szicíliában előbb kitör a forradalom, mint Párizsban, s a februári forradalom hatása a Pó-síkságon is végigzúgott. A hírre már Garibaldi sem maradhatott távol hazájától, 63 társával hazatér Itáliába, Gyorsan megnövekedett csapatától hősiesen harcol a bécsi kormány csapatai ellen. A következő évben a Rómában megalakult és a franciák által megtámadott köztársaságot védelmezi. A túlerő győzedelmeskedik, s Garibaldi üldözve az ellenségtől, veszélyes utakon az Abruzzókon keresztül vonul vissza. Most megint amerikai évek következnek, tele munkával, nehéz kenyérkereséssel. 1854-ben visszatér, a sziklás Caprera-szigeten vesz egy szerény kis birtokot, földműveléssel kertészkedéssel foglalkozik. Közben Kossuth összehozza III. Napóleon és Cavour találkozóját, újból kitör az osztrák háború. Garibaldi most már mint a piemonti hadsereg tábornoka vesz részt önkénteseivel a harcokban, s partizánszerű csatározásaival elősegíti az olaszok, t a velük szövetséges franciák magen- tai és solferinói győzelmét. De III. Napóleon elalkudja a győzelmeket, az olaszok csak Lombardiát nyerik vissza, Velence tovább is osztrák kézen marad. Garibaldi végtelen keserűséggel szívében vonul vissza caprerai otthonába. Dél-Olaszországra még mindig a nápolyi Bourbonok sötét uralma nehezedett. 1860. május 5-én Garibaldi 1000 vörösingesével partra- száll Szicíliában. Nagy napja ez az olasz történelemnek. Bátorság és kockázat volt e vállalkozás, de a siker teljes volt. Győzelmes harcok során eljutnak a messinai szorosig, átkelnek azon, s most már Nápolyig nincs megállás. Ugyanekkor a piemonti csapatok északi irányban nyomulnak előre. Cavour és a piemonti kormány, kik a kezdeti kockázatban nem voltak hajlandók részt venni, most osztozkodni akarnak Garibaldi vörösingeseinek dicsőségében. S most megint megmutatkozik Garibaldi önzetlenségének igazi nagysága. Visszautasít minden érdemrendet, anyagi, vagy erkölcsi kitüntetést. Dicsőséges hadjáratából úgy tér haza, mint egykor Cincinna- tus tért vissza az ekeszarvához. Nem visz haza semmit, mint egy zsák vetőmagvat, egy doboz szárított halat és egy karéj kenyeret. De Garibaldi nem tud tétlenül maradni. Előbb Aspremontenál harcol, hol súlyosan meg is sebesül, majd Mentananál ütközik meg a franciákkal. Az olasz egység, melyre életét tette rá, most már közeledik a megvalósuláshoz. 1866-ban visszakerül Velence, 1870-ben a főváros Róma lesz. Az eredményekben nagy része van Garibaldi hősiességének, de bölcs előrelátásának és éleslátásának is. Tekintete mindig a való helyzetet értékeli, nem ragaszkodik elvont, dogmatikus fogalmakhoz. Szíve mélyén mindig a köztársaság híve, s az olasz állam egysége előtte mindig egyet -jelentett az olasz nép szabadságával. Ellenségei vakmerő condottiere- nek fitymálták, de nem vakmerő volt, csak bátor, nem idegen zsold- ban állt, mint a középkori condot- tierek. hanem mindig csak hazáját szolgálta eszének és szívének összhangjával, minden erejének latba- vetésével. A magyar nép hálával adózik emlékének, hiszen Kossuth-tal és a bujdosó szabadságharcosokkal szoros kapcsolatban volt, t'-rvei között ott volt Magyarország felszabadítása is, ha az események akkori alakulása következtében nem is kerülhetett sor a megvalósulásra. A hálás olasz nép Rómában az ősi Janicu- lumon. hősi harcai színhelyén szobrot állított tiszteletére. A bronz- lovasszobor gránit talapzaton áll, melyen ez olvasható: Róma vagy halál. Ez volt Garibaldi jelmondata. Halál helyett Róma következett be, ez lett Olaszország fővárosa, Garibaldi neve pedig él, emléke legyőzi. az idő gyorsan suhanó múlását. Fekete íolt esett a fehér köpenyen Rekkenő a hőség. A hemérő higanyszála a negyvenes rovátkák felé közeledik. Horváth Józsefnércl szakad a verejték, keblében heves táncot jár a beteg szív. Homlokán kidagadnak az erek, arcába felszökik a vér. Csak az a levegő járna jobban ... de nem, mintha ezer marok szorongatná torkát, kihagy a lélegzetvétel. Úristen, mi van, hirtelen este lett, vagy leszakadt alattam a föld, nem látok, szemeimet sötét árnyak vonták be. Hirtelen mondta ki e szavakat, s mint a kéve, tehetetlenül hullott a bökcs, kemény tarlóra, óriási a riadalom a szabadi tsz tarlóján, mindenki az áléit Horváthnét veszi körül. A tsz- elnök röpke pillanat alatt intézkedik: kocsit azonnal, s vinni a beteget a legközelebbi orvoshoz Nagyberkibe, az csak fél kilométer. Talán méy életben marad, míg eljutnak odáig. Az asszony előbb piros arcát bevonta a sápadtság, szemei lecsukódva, csuklik, hörög s levegő után kapkod. — Csak gyorsan, gyorsan — biztatják a kocsist. — Mi lesz az öt apró gyerekkel? Már meg is érkeztek, ahonnan segítséget várnak. Éppen rendel az orvos. — Jókor jöttünk — sóhajtanak fel. Orvosra várakozók ugornak a kocsihoz, clbefcgják a beteg asz- szor-yt, s viszik a rendelőbe. Sürgősen, sürgősen. Mindenki előzék kény, előre tessékelik az önkéntes betegvivőket. Bo zt. orvoshoz. a rendelőbe. Az orvos ismeri mér a beteget. A múltkor éjszaka is felzavarták. Pedig de mérges volt akkor is. — Talán még tud segíteni, talán életrekelti — reménykednek a körűiéi lók. S mit tesz isten, a fehér köpenyből nem érzőszívű orvos szól, hanem egy rideg, szívtelen bürokrata: »Nem ide tartoznak, menjenek a körzeti orvoshoz, Attala- ba«. A jelenlévők elszörnyülködve hallgatják ezt az elutasító választ. — Szóval így, doktor úr. Hát lehet ezt? — kérdezik. A felháborodásra mitsem ad a ridegszívű doktor. Hajthatatlan. A halálsápadt arcú beteg ismét kocsira kerül, ki tudja, tán az élete forog kockán. Otthon öt kicsiny gyerek siratja az anyát, a férj katona. Szegény Horváthné, miért bántak így veled, to beteg létedre is kimentéi aratni, dolgozni. Hiszen a harctéren is elsősegélyben részesítik az ellenség katonáját is. Vagy talán azért bánnak veled ily rútul, mert kommunista vagy? Bajban ismerni meg az embereket — tartja egy közmondás. Igen, megismertek ónt alaposan, dr. Göbli úr. Egyszer, októberben, amikor a magyar nemzet a sír szélén állt. Akkor is ellene kelt fel. az ellenforradalmi eszmék szószólójaként tevékenykedett járásszerte, tisztiorvosi minőségben. Akkor kimutatta foga fehérét. Olyanba fogott, ami méltatlan az orvosi hivatáshoz. És most újból az orvosi kö- telességdrzet ellen tett. Nem szereti az embereket (vagy csak a kommunistákat nem). Csúnyán visz- szaólt hivatásával. Nagy, rettentő naqy, fekete folt esett az orvosi köpenyen ... Naponta hányszor, de hányszor állítja meg a járókelőket a mindig sietős útú mentőautó szirénája, amint feltűnve az utcán, szirénázva kér utat. A járművek vezetői készségesen engedik előre a fehér autót, a nézők pedig megilletődötten néznek utána: vajon mi történt, kit visznek? Olyan kevés kell egy szerencsétlen végű baleset bekövetkezéséhez. Erről talán a mentők tudnának kötetnyi történetet elbeszélni, hiszen naponta többször hívják őket, naponta több ember életéért, esetleg testi épségéért futnak versenyt az utcákon, országutakon. Egy értekezletet hallgattunk végig hívatlan vendégekként az elmúlt hetek egyikén. Az értekezleten az állami gazdaságok igazgatói és a szak- szervezet megyei munkavédelmi felügyelője vett részt. Itt hallottuk, hogy a tavalyihoz képest 40 százalékkal emelkedett a balesetek száma az üzemekben és állami gazdaságokban. A balesetek közül nem egy végződött halállal, rokkantsággal, hosz- gzú időre szóló munkaképtelenséggel. Mindez pedig miért? Oktalan felelőtlenség, gondatlanság a jellemzői az üzemi baleseteknek. Ez árulkodik a balesetelhárítási tanfolyamok elhagyásában, az üzemi védőberendezések használaton kívül helyezésében és így tovább. Jóllehet ideje volna már érvényt szerezni a munkavédelem törvényes előírásainak, biztosítani a jó műszaki feltételek mellé az egészséges termelési lehetőséget. -Számos szakszervezeti ellenőrzés talált például olyan munkásokat, akik nem tettek szakvizsgát, viszont munkahelyük, végzett munkájuk megkívánná a vizsgázottságot. Sok üzemben, állami gazdaságban még a biztonsági megbízottak megválasztása sem történt meg. Az újonnan belépőket nem oktatják baleset- elhárításra. Egyszóval, hiába írjuk ki az üzemegységek, irodahelyiségek falára, hogy nálunk legfőbb érték az ember, ha az ember épségét, egészségét szolgáló munkavédelmi törvényeket nem tartjuk be, nem tartatjuk be. Mit tesz a szakszervezet a balesetelhárítás érdekében? Értekezik, ellenőriz, jegyzőkönyvet vesz fel, de a legritkább esetben bajt jak vegre az illetékesek. A havonkénti, kötelezőnek előírt biztonsági szemléket rendszeresen elmulasztják a vállalatok, állami gazdaságok vezetői. Eddig még semmi rendelkezés nem szoktatta rá őket, hogy nemcsak a rájuk bízott szocialista tulajdonért felelősek, hanem a náluk dolgozó emberek egészségéért, épségéért is. Ha éreznének felelősséget, vajon engednének-e vontatóra ülni notórius részegeskedőket, műszakilag nem ellenőrzött gépeken futkosni hajtási igazolvánnyal nem rendelkező vontatósokat? Kétségkívül megromlott sokhelyütt a munkafegyelem, a munkaerkölcs az ellenforra—. dalom után. A munkások részéről ez legalább annyira tapasztalható, mint a vezetőik részéről. Ez tény. Tényeket pedig nem lehet megszüntetni értekezletekkel. Örömmel hallottuk az SZMT, a MEDOSZ javaslatait a munkavédelem jobb megszervezéséről. A javaslat legfőbb pontja, hogy a mindenkori vezetőt, igazgatót kell felsőfokon felelőssé tenni azokért a balesetekért, amik az üzemben a munkavédelmi rendelkezések be nem tartása miatt történnek. A védőberendezések használatának ellenőrzésébe be kellene vonni a rendőrséget is, mint néhány népi demokratikus országban, például Csehszlovákiában. A rendőrségnek, az ügyészségnek és bíróságnak kell átadni a felelős- ségrevonásokat olyan helyeken, ahol többszöri felszólításra sem javították ki a műszaki hibákat, ahol ismétlődő felszólításokra sem foganatosították a legelemibb munkavédelmi rendelkezéseket. Sommázva az értekezleten hallottakat, csak akkor van értelme a balesetvédelmi intézkedéseknek, ha van, aki végre is hajtatja őket. Ha pedig dobálózva a felelősséggel, ezután sem akad gazdája az embei érdekében • hozott rendelkezéseknek, akkor ne háborogjunk, ne értekezzünk ebben a tárgyban még akkor sem, ha lelkiismeretünket naponta szólaltatják meg az életért versenyt futó mentőautók szirénázásai! Ugyan kinek jut leghamarabb a finom »fagyiból«? Vasárnap délelőttönként ilyen tömeg veszi körül a Szabadságparki fagyialtos közkedvelt áruját. S aki már nyelvén érzi a nagyszerű hűsítő ízét, biztosan megérdemelte. Könyökével, lábával és szájával is sokat hadakozott érte ...
