Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)

1957-06-02 / 127. szám

Üdvözöljük gyermekeink oktatóit, nevelőit A GAMÁSI GAZDAG LELKEK A falu mintha zöld köpenybe bújt volna és rej­­tőzködne 41 nagy dombok hajlatában. Az esőcseppektől terhes fakoronák fölött sötétszürke lep­let vonnak a tavaszi felhők. Amíg az autó átbukdá­­csol az épülő út durva kövezetén, látni a pocsolyákat, az okkersárga földet, amely csomókba állva mutatja a sár mélységét. íme, itt él az a három fiatal tanító, aki egy idő­sebb kommunistával, Tölii Zoltánnal együtt a taibi járásban elsőnek alakították meg a községi ifjú kom­munisták szövetségét. Csönd van. A hűvös elől, úgylátszik mindenki be­húzódott a kis házakba és ebéd utáni házimunkáját végzi. Az alacsony, fehérfalú iskolából halk zene szű­rődik ki az utcára, remegnek a harmonium kicsalta dallamok odakinn. A két látogató lépteinek rajára hirtelen elhall­gat az édes-bús muzsika. Hullámoshajú, szőke leány­arc kukkant ki az ajtón. Kedvesen invitál befelé, nyomában már ott van a másik lány is, egy rakon­cátlan fürtű, gesztenyebarna, rózsaszínruhás tanítónő. Az ember érzi: csak ők lehetnek azok. Vidámak és komolyak, alig pár éve túl a nagy iskolapadokon, a gondtalan diákéleten és alig pár éve itt a kis pa­dok között, nagy felelősséggel a vállukon. Még egy­szerre nagy gyerekek, de egyszerre nagy, komoly felnőttek is Rövidesen megérkezik a harmadik, a fiatalember is. Együtt vannak hárman az alapítók: a szőke Szűcs Magdolna, a barna Heiner Anna és a magas, vállas, fekete, Kristián Ferenc. Amíg egymás szavába kapva, készséggel mond­ják az alakítás előzményeit és a gondokat, amely már ezzel együtt jár, amíg megtudjuk, hogy a Ta­nácsköztársaság emlékünnepére, a pártszervezet meg­bízásából kezdtek a dologhoz, amíg értesülünk a he­lyiség problémájukról és arról, hogy már 37 tagja van a szervezetnek, az ember gondolkodóba esik. Miért? Miért teszik mindezt? Miért tartják ter­mészetesnek ezt a külön munkát? Miért lelkesednek érte? Miért, hiszen az ember tud másfajta esetekről is. Olyanokról, amikor néhány idősebb leinti a buzgó fiatalt, hogy »lassabban a testtel«, »csak okosan«, és az hallgat rájuk és visszahúzódik. Ám ők nem ilyenek, mint a példa is mutatja. Deihát milyenek is? Mi a titkuk? Miért csinál­ják. ..? Miért...? A kérdés nem lepi meg őket. Leülnek a kiapadok tetejére, kicsit fázósan összehúzzák magukon felöltői­ket és mesélni kezdenek. A két fiatal tanítónő a nyugati határvidékről való. Parasztszülők gyermekei, akik tandíjkedvez­ménnyel, ösztöndíjjal jutottak el a vizsgákig. Már ott ismerték egymást, jóbarátnők lettek és kiválasz­tottak egy olyan helyet, ahol ketten együtt is dol­gozhattak. így jutottak ide Somogyba. Város, vagy járási székhely nem is érdekelte őket. ök falusi lá­nyok, falun érzik jól magukat. Most megszólal Kristián Ferenc is. Magas terme­téhez illik komoly, megfontolt, kissé érdes hangja. Alig valamivel haladhatja meg a harmincat, mar­káns, keskeny arcán húzódó árnyak kemény küzdel­meket átvirrasztott éjszakákat sejtetnek. így is van. A barcsi fűrészüzemben géplakatos volt. Szülei ma is ott dolgoznak. Fiúk szakérettségit végzett és már mint családos ember jelentkezett a Pedagógiai Főis­kolára. Elképzelhető az a három év, a kicsi, de mél­tányos és ezért jelentős ösztöndíjjal. Ehhez kitartás, konokság, a jövőbe vetett mérhetetlen hit és bizalom kellett. Kristián F er eme mindezzel rendelkezett. A párt neveltje volt, at; kapta a lehetőséget, úgy érez­te, nem élhet ezzel vissza. Azóta itt tanít egyhuzam­ban. A helyi pártvezetésig tagja volt és az ma is, ok­tóber után. Csakugyan október! — Tett-e bennük valami kárt? A válasz csattanós: mindhárman a párt tagjai let­tek, pedig a tanítónők a régi szervezetnek csak tag­­jelöltjei voltak. Aztán itt a KISZ megszervezése ab­ban a faluban, ahol még az EPOSZ sem alakult. Magdolna a kultúrcsoport aktív tagja, ezt a szen­vedélyét még az iskolából hozta magávaL Most is Szigligeti: Cigányában az örzse asszony szerepét ját­ssza. Már összejárták ezzel a környező falvakat, Po­­lányt, Somogytúrt, Látrányt, Tabot és mennek még másfelé is vele. A bevételekből az ifjúsági szervezet kultúrszükségleteit fedezik. Anna, a Képző kollégiumi tanácsának volt tagja, átvette az úttörő csapat vezetését. Ennek már húszán tagjai, főleg a lányok, mert ő azokkal jobban szeret foglalkozni. Mesefilmeket játszik nekik, kiránduláso­kat, utazásokat tervez velük. A látogatás lassan végére jár. Szürkül. Lassan elmosódnak a tárgyak körvonalai, a terem végében lévő tábla gyerekbetűi. S akkor a kedves, mosolygós beszélgetés végén megszólal Szűcs Magdolna. Talán maga sem akarja, mégis választ ad a »miért«-re. — Nem lettünk volna soha tanítók — mondja. — Nem azért, mintha a munka szégyen volna, hisz nyári szünetekben én is odaálltam csépelni. Segíteni kellett a családinak. És szívesen tettem. De ezelőtt... Nem fejezi be mondatát. Tudjuk, mire gondolt. Mindnyájan érezzük, akik ott ültünk a máskor gye­rekzsivajjal, vagy szorongásokkal teli iskolateremben, akik nem tudjuk elfeledni az elsüllyedt múltat. Itt ülnek előttünk, itt dolgoznak Gamásom. Az ország egyik, sokaknak ismeretlen falujában, becsü­letes, szorgalmas parasztemberek között. Oktatják a kis nebulókat, szoktatják a közösségi életre, aztán számyrabocsátják őket. Közben múlnak az évek és ők látják, hogy a gyümölcsök érettekké váltak. Ez teszi elégedetté őket. A tanítónők néha elmennek egy­­egy táncmulatságra, ahol tisztelettudóan felkérik őket, két-három óra múlva hazamennek, kezükbe ve­szik a »Szegény szerelmesek krónikáját«, vagy az »Anyát«, felkészülnek a másnapi foglalkozásokra, az­tán későn lecsavarják a villanyt. Félálomban még hallják a kultúrház zenéjét és gondolatban talán maguk is ott vannak még egy értelmes fiú karján, aki majd eljön értük. Ferenc megcsókolja a kis­gyermekét, akit annyira szeret, lefekteti őt és végig­gondolja, mi lesz holnap, mit kell még tennie holnap. így élnek ők, örökké elégedetlenül, mindig te­vékenykedve, többre és jobbra készen. Nevelik a fia­tal csemetéket, beszélnek a szocialista mában, múlani segítik, ami még árnyékot vet a változó falura. Л azdag lelkek. Széthintik minden kincsüket, '-r mint az önzetlen és jó emberek. Hadd gaz­dagodjék a szocialista magyar televény, hadd csil­logjon szaporodó kincsektől az a kis falu is az új világ győzelmes hajnalán. Csákvári János Egy tanárnő megacélozódik SEGESDEN TÖRTÉNT. December első napjaiban, a gyerektüntetés után szülői értekezletet hívtak egy­be. Abban az időben még eléggé zűrzavaros volt a helyzet, az embe­rek fejében meglévő téveszméket könnyen kihasználta a reakció, amely papi köntösbe is beleöltözött. Abban az időben folyt az iskolai vallásoktatás újra bevezetése kö­rüli harc is, amely lényegében ha­ladásellenes követelés volt, hisz a világ legtöbb államában az iskolát és az egyházat rég szétválasztották egymástól. Meg kell őszintén valla­ni, sok pedagógus támogatta ezt a dolgot, mások passzívan tűrték és csak kevesen voltak, akik... No, de erről szól a történet... A szülői értekezleten feláll egy asszony és a tanári kar jelenlété­ben ezt mondja: — Gyermekem azzal jön haza, hogy Zákány Tiborné tanárnő nem fogadja a »Dicsértessék«-et és azt is mondta, hogy valaki előtt a tanár néni kijelentette: ő nem hisz Isten­ben ... Én arra kérem, adjon erre most nekünk választ^ .. Mert azért ez ugyebár mégis csak ... Minden szem a pedagógusok felé tekintett. Azok közül pedig pirosán felállt egy vékony, szőke asszonyka és aránylag nyugodt hangon ezt fe­lelte: — Én nem vagyok hajlandó ezt a köszöntést viszonozni... En­gem otthon materialista szellemben neveltek, nekem ilyen a világfelfo­gásom és a gondolkodásmódom. Ezen senkinek a kedvéért nem vál­toztatok ... Én a hittanról eddig sem szóltam a gyerekeknek, ezután sem fogok... Ez szerintem minden­kinek a magánügye... Mint ahogy én sem követelem meg senkitől, hogy nekem »Szabadság«-ot kö­szöntsenek, mások se szóljanak be­le ilyen dolgaimba... A gyűlés után vele is megtörtént az, ami más, az elveikhez hű peda­gógusok osztályrésze volt... Néhány »hálás« tanítvány, visszaélve gyer­­mokiségével, az asszony elnéző ma­gatartásával, állandóan ráköszönt, kihívóan, az utcán vagy játék köz­ben »Dicsértessék«-kel... És Zá­kány Tiborné beharapta a száját, magába rejtette keserűségét, de ke­mény maradt. Hajthatatlan, hajlít­­hatatlan. Csak férje tudna mesélni azokról az időikről, mennyi bánatot hordott haza az ifjú asszony. Dehát erről nem beszélnek. A gyerekek maguktól vissracsendesedtek azóta. Ez volt, elmúlt. Most előre kell néz­nünk . Megmaradok csak falusi tanítónak... Barna arcú, nyurga fiatalember lépett ki a búcsúzók sorából. Meg­ható pillanatok voltak ezek, s ő úgy érezte: az első, igazi nagy állo­máshoz ért, mely gyermeki vágy­álmának beteljesülését jelenti. Nem hallhatta senki, de fogai kö­zött megelégedetten suttogta a két szót: mégis sikerült! Az 'intézet komor igazgatója most mosolygott. Fehér papírlapot nyújtott át, kezet fogott melegen, baráti szorítással és azt mondta: — Rendes embernek ismertem meg, fiam. öt esztendős becsületes munkájáért megérdemli, hogy ösz­töndíjjal tanuljon tovább a szegedi tanárképző főiskolán ... Mintha szíven ütötték volna. Er­re soha nem gondolt még. Némán állt percekig mozdulatlan tagokkal, s a gyermekévek búja, keserve, rö­vid életének minden mozzanata elő­tört a mélyről kristálytisztán, ördö­gi gyorsasággal. Az igazgató türelmesen várt. Tud­ta, vagy talán csak érezte, mi dúl ez ifjú keble mélyén. S a fiú hirte­len felnyitotta szemét. Tekintetében tűz lángolt, az elhatározás, a hiva­tásérzet tüze. Halkan, de határozot­tan mondta: — Köszönöm, igazgató úr, de én nem megyek. Megmaradok csak fa­lusi tanítónak... összehúzott szemöldök, kérdő, csodálkozó szemek válaszoltak. Az­tán felengedett a feszültség, s meg­értőén szólt, az igazgató: — Hát jól van, fiam. Becsülje meg magát... S a nyurga fiatalember boldog volt, kimondhatatlanul boldog. Szokássá lett akkoriban, hogy az öregek is iskolába jártak. Úgy 45 körül lehetett, amikor a tanító első éveit töltötte Fonóban. Voltak ott suttyók is, de inkább öreg, napbar­nított arcú parasztemberek. Azt mondta egyszer nekik a tanító: — Emberek! Tanulhatnánk egy kis helyesírást, meg történelmet is. Az bizony jó lesz... Nem árt nekünk sem ... Eddig úgyse gondol­tak rá — így a »tanulók«. S a tanító kihívta az egyiket. — No, Pista bácsi, írja fel ezt a mondatot. — Görcsös betűk sorakoz­nak a fekete táblán, hibákkal, té­vedésekkel. De nem szabad kijaví­tani, majd a végén. Jött a másik, a harmadik, a negyedik, mind­egyiknek egy-egy mondatot diktált a falu mestere. Gyula bácsit, a 60 éves öreget szándékkal hagyta ki a tanító. Mégis, egy ilyen öreget csak nem oktathat a többiek előtt. Fiatal még hozzá — gondolta. Pe­dig az öreg szinte megsértődött. — Engem miért hagyott ki, tanító úr? — kérdezte méltatlankodva. — Hát kijönne, Gyula bácsi? — Hogyne mennék, hiszen alig vártam, hogy rám kerüljön a sor. — S a 60 éves öreg krétát fogott, mondatot írt a táblára. Amikor be­fejezte, a fiatal tanító tiszteletet, s ha jól megfigyelte, valami köszö­netfélét is olvashatott ki az öreg ráncos, fakó szeméből. A tanító tanított Az iskolába jött egy 11 éves gye­rek Sásáról, a Szántó Miklós. A ta­nító ámulva nézte bizonyítványát. Magaviseletből tűrhető, a többi tár­gyakból — számtantól a tornáig — megbukott. Beszélt vele, szigorúan, de jóságosán. Nem használt. A lec­két nem csinálta meg, rendetlen, komisz kölyök volt. S ha úgy tet­szett, nem jött iskolába. Az apa felháborodottan kereste fel a tanítót: — Miért, hogy Sásdon szeretett iskolába járni a gyerek, itt meg nem. A tanító úr rosszul bánik ve­le. Én feljelentem feljebbvalói­nál. Embert nevelek a fiából, Szán­tó bácsi — mondta a tanító. Be­szélt vele szépen, meggyőzően, s az apa megnyugodva hagyta el az is­kolát. — Tanító bácsi, a Szántó bicská­­zik... — hozta a hírt egy nebuló. A nevelő arca elborult. Vesszőt vá­gott az orgonabokorról. A gyerekek csodálkozva bámultak rá, még so­ha nem látták ezt tőle. Azt mondta nekik: — Tudjátok, hogy nem szabad megverni a gyereket. De a Miklós most kikap, mert ha nem ezt te­szem, felnő, s az apját bicskázza meg... Fájt a szíve, amikor megsuhin­totta a gyereket. De nem bántja a lelkiismeret. Kellett ez, nagyon kel­lett. Miklós minden reggel magavágta bottal jelentkezik a tanítónál és mu­tatja a füzetét. Nincs többé szükség a vesszőre, Miklós javul, ember lesz belőle. Mintha kicserélték volna. S a tanító örül, mert egy elkallódott, elhanyagolt értéket mentett meg, s tudja: nem ítélhetik el kivételes módszeréért. .. Egy fonói ember, nevezetesen Göndöcs József egyszer azt mondta: — Mindenemet odaadnám, ha a fiam csak feleannyira szeretne, mint a tanító bácsi az édesanyját.. — De nemcsak ő, mindenki a taní­tó békés, harmonikus családi életé­ről beszél. S a faluban erre nevelik a gyerekeket. Itt is, ott is hallani a fiát feddő szóval illető édesanyá­tól: Látod, fiam, a tanító bácsi sze­reti és nem szégyelli az édesanyját. Az az asszony nadrágost <rievelt a fiából, de most is karonfogva megy végig a kaposvári főutcán azzal az áldott szívű, bőszoknyás paraszt­­asszonnval... Óh, de jó követni a falu tanító­ján Fonóban a végzett diákok nyolc­van százaléka továbbtanul. De a gyerekek visszajönnek tanácsot kér­ni tanítójuktól, meglátogatni őt. Csak Szántó Kálmán vonakodott először tőle. Ott ódalgott a ház előtt. A tanító kiszólt: — Te Kálmán, velem akarsz be­szélni ? Szeretnék ... Hát gyere akkor. — Egy kicsit húzódozott még, aztán bement Be­széltek, beszéltek mindenről, a régi iskoláról, a jelenről. S amikor éjfél körül megölelték egymást, a fiú így: búcsúzott: • — Tanító bácsi, én máskor is sze-; retnék eljönni. — Csak gyere fiam, szívesen lát­lak . És Kálmán, aki azóta az Ipar-, művészeti Főiskolán tanul, rendsze­resen levelet ír vívódásairól, gond-: jairól. S ha hazajön — akár reggel négykor ér a faluba — első útja a. tanítóhoz vezet. Bezörög az ablakon: s azt mondja: — Jó reggelt, tanító: bácsi... — Csak azután megy haza.: Sötét felhő borult a falu fölé. Ok­tóber volt. Az emberek előtt egy hullámoshajú, rangkórságban szen­vedő fiatalember odavágta: — Akik a letűnt rendszert kiszol­gálták, mondjanak le! — Felmoraj­­lott a terem, tetszésnyilvánítás és méltatlankodás összevisszasága zú­gott. Egy magastermetű ember las­san felemelkedett a székről. Ránéz­tek, s intés nélkül is csend lett. A tekintély parancsolt. — Emberek!... — Néhány szó csupán, de ezek a szavak közömbö­sítették a hangulatot. Talajra talál­tak a jószándékú emberek, s a béke lett úrrá ... Csak később jött né­hány fiatalember a tanácsra, mond­ván: — Innen mindenki takarodjon ki! — S a tanító jóságosán szólt: — Bálizs Árpi, Horváth Jóska, hát erre tanítottalak én benneteket? Fonóban véget ért a zavargás. Néhány kiragadott mozzanat ez csupán Kalmár Sándor, a paraszt­gyerekből lett tanító, a falu szerel­mesének életéből. Talán többet be­szél minden ékes szónál, dicsérő ömlengésnél. A falu atyja, nevelő­je, jótevője ő, s most házat épít. Igen, itt akarja leélni életét, a fonói emberek között, s látni, élvezni munkájának gyümölcsét. Azt m.ondja: túlértékelik őt, s nem szolgált rá, hogy ma egyedül ő kapjon »Kiváló tanító« kitünte­tést a megyéből. Az emberek, akik ismerik, másként szólnak. Öröm az, boldogság, ha értékelik á mindenki­­szerette nép fiát. JÁVORI BÉLA; Az olvasó számára kicsit megle­pő lesz: a keményakaratú asszony eddig nem volt párttag. Csak most kérte felvételét, október után. Hogy hogyan alakult eddig az élete? Hadd mondja el ő. így a leghitelesebb .. j — Apám péksegéd, anyám gyógy­pedagógiai nevelőnő. Mindketten 45 óta a kommunista párt tagjai, hi­szen apám tizenkilencben is az volt. Én ilyen légkörben nevelkedtem'. A vallásról először hatéves koromban, az iskolában hallottam. Abban az időben kötelező volt a hittan. Ne­kem azonban idegen maradt és könnyen megváltam tőle, már a felszabadulás után, a gimnázium­ban. Az októberi események itt a faluban értek és a papok szereplése csak megerősített régi meggyőződé­semben. A református lelkész volt az itteni felvonulás szervezője, ő tartotta az uszító beszédet, az 5 ja­vaslatára váltották le a tanácselnö­köt, sőt maga ment vontatóval fegy­verekért. Nyíltan szidalmazta a kommunistákat, az én apám pedig éppen akkor volt itt nálunk, beteg­ségéből lábadozóan. Elgondolhatja érzéseimet. Nagyon szeretem őt, hisz neki köszönhetek mindent, amit elérhettem, ami vagyok. A ka­tolikus pap pedig már úgy járt-kelt az iskolában, mintha 6 volna a gaz­dája. Megkövetelte, hogy a tanítás első két órája hittan legyen. Per­sze, nemcsak rajta múlt ez a dolog..; — Hogy miért csak most leszek a kommunista párt tagja? Rokon­­szenvem tulajdonképpen eddig is mellé állított. Apám sokat mesélt az 6 gyermekkoráról. Azt az egyet soha nem felejtem el, amikor fa­papucsot kaptak ajándékba a nagy­ságától és ezért kezet kellett csó­kolni nekik. Az én gyermekkorom, meg az állam segítsége a Testneve­lési Főiskolára, ehhez a világhoz •iy távoli, mint a föld az éghez. — Aztán itt volt az október, Apám elmesélte a fehérterror éveit', hallottam a pesti terrort, láttam az itteni készülődéseket, nem volt semmi kétségem aziránt, hogy a múlt nem ismétlődhetik ... Hát ez az október volt, ami a döntő lökést megadta nekem. Egy este odaálltam a férjem elé és megkérdeztem: — Mit szólnál hozzá, ha belép­nék az MSZMP-be? — Nincs beleszólásom, ez csupán tőled függ — felelte ő. — Köztünk nincsenek politikai ellentétek, hisz tudod... Én egy kicsit még vártam, aztán kirukkoltam: — No és veled mi lesz? — kér­deztem kicsit szorongva. — Hát itt az idő most már, hogy én is odaérjek — mondta nekem. És én fellélegzettem. Dehát mit is csinálna mást 6 is, a nyolcgyerme­kes, tizenkilences kommunistának a fia, akit a mi rendszerünk nevelt erdőmérnökké? így mondta: »a mi rendszerünk«. Sok a tanulság ebből a történet­ből. Csak egyet ragadjunk ki be­lőle: sok becsületes, harcos elvtár­sunk gyermeke tanult és vizsgái után azt hitte, elég az, ha csak az apja harcolt és harcol a párton be­lül... Majd mennek a dolgok most már maguktól is ... HÁT NEM MENNÉK! A győzele­mért minden generációnak egyfor­mán meg kell küzdeni. Különösen az élharcosok nemzedékeinek! Cs. J. Megszépült az öreg iskola A kisgyaláni öreg iskola ma már új köntösében fogadja a pedagógus­napi ünneplőket. Kívül-belül meg­­szépítetten díszeleg, mint amikor az utc-lsó ■ tanítási napokban ünneplőbe öltözik a diák. A községi tanács ugyanis 35 ezer forintos költséggel megjavíttatta az iskolát. Megcsinál­ták a repedezett padlót, melyet ki tudja, hány diákláb koptatott évti­zedek alatt. Megjavították a tanítói lakást, melyről a tanítónak már nem kell azt mondani, amit a régiről, hogy: »Az én lakásomban sohasem volt napfény«. Az ablakokat ugyan­is megnagyobbították. Úgyszintén új ajtókat is készítettek. Napokon ke­resztül dolgozott kőműves, asztalos, hogy vasárnapra űj iskola és új la­kás várja a pedagógust és diákot egyaránt. Ebben az építkezésben segített a falu is, de leginkább a tanácsot kell megdicsérni, amiért rányitotta az is­kolára az ajtót, s megkérdezte, hogy mit kell segítem. Bár máshol is nyitogatnák a taná­­’ csők az iskola ajtaját!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents