Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)
1957-06-23 / 145. szám
C ZALAINE OTT ÜL A NYIСУ xoxx ABLAKNÄL, s unottan bámul a keskenyke kert bokrain át az utca felé. Szombat délután van és a hirtelen jött kánikulában szemmel láthatóan reszket a levegő. Az utcán nemigen van látnivaló, mert kisvárosokban a hétvégi délutánon csitul a hat munkanap zaja; komótosan kocog a szódáskocsi, a szemközti járdán két olajfoltos kabátú munkás andalog; a szomszédék daxlikutyája úgy vánszorog át az utközépen, mint egy reumás éjjeliőr; az időnként elsurranó autók nyomában felrezzenő por is úgy hull vissza a gödrös, kikopott aszfaltra, mint szennyes halotti lepel. Megszokott kép ez, s az unatkozó asszony nem is csodálkozik rajta, csupán utálkozik felette és mélységesen sajnálja önmagát. Szenved, már évek óta szenved. Nem, nem a test nyavalygása ez, hiszen minden porci'kája ép, szíve, tüdeje, mája, epéje, gyomra, öszszes mirigyei kitűnően végzik életfunkciójukat. Szenved az emberek miatt, a férje, gyerekei, anyja miatt, az egész társadalom miatt, melyet idegen szóval dégout-nak (csömör) nevez. Most kivételesen, de nem először, a lakása miatt szenved, mert az ablakon bezúduló kinti fényesség kendőzetlenül mutatja meg a kopott székék esetlenségét, a »család régi bútorainak« nevezett szekrények tömegcikk-formációját, melyek helyébe hiába álmodja évek óta a stílbútorok eleganciáját. Szenved a szoba falainak kopottságán, a banális zöld, sárga, drapp színek miatt, melyek úgy hatnak a fényárban, mint falusi asszonyok kifakult, nyűtt kendői. Bizony, mindezek a dolgok, melyeket más, hasonló korú és sorsú asszonyok észre sem vettek volna, gyötörték- és mélységesen felháborították. Suhogó selymekkel bevont, nagy szalonokról álmodott, finom, művészien faragott bútorokkal, melyeken velencei csipkék, kristályvázák és ezüst tálcák hevernek. A falakat feketekeretes miniatűrökkel népesítette be képzelete, meg a régi holland mesterek mélyárnyú képeivel, melyekből mint fénylő ékszer villan ki egy-egy csipkés fodor. Az ócska, fakult mintájú meszelés helyére melegszínű, viola és rózsa árnyalatában színesedő tapétát képzelt, faunokkal, szökellő ámorokkal, óarany szökőkutakkal és antik kínai vázák bíbor, mélyzöld és tengerkék színekben tobzódó, csodálatos madaraival. A fekete, pattogott oldalú vaskályha helyén kandallónak keilene állnia, előtte jegesmedve kiterített bőre, kétoldalt öblös fotelek, s párkányán bronzból munkált, sárkányfejes fáklyatartók. Kintről, a konyha felé vezető ajtón át edénycsörömpölés zaja hallatszott, s ez megzavarta unalmát és tűnődését. Az anyja szöszmötölt odakint az edényekkel, úgy látszik, elszunyókált az ebéd után, és most kezd a mosogatáshoz. Ideges lesz, mert az jut eszébe, ha most véletlenül vendége lenne, miként alacsonyítaná le őt ez a konyhai idill Gerincén hideg csiklandoz végig, karja lúdbőrös lesz, Gyűlöli ezeket a zajokat, viszolyog tőlük minden porcikája és gyomra egyszerre émelyegni kezd, mert ez a lárma a konyha elsavanyodott szagait csempészi érzékszerveibe, s a mosogatóvíz szürkés szennyét, a lábosok, tányérok zsírfoltos, ételmaszatos képét láttatja vele. A hirtelen jött borzongás után fulladásos melege lesz, enyhén pihegni kezd. Pongyoláját széthúzza, hogy kintről, az utca felől becsapódó fuvallat járja át testét. A kurta nylon kombiné alatt kellemesen bizsereg fehér húsa, a fény, a meleg és a cirógató szellő csiklandó csókján. Mint valami nagy macska, kényelmes, ritmikus és harmonikus mozdulattal nyújtózik el ülőhelyén. Majd valami eszébe jut, feláll a székről, s libegő léptekkel a tükör elé megy. Buján igazít szőkére festett haján, többféle mosolyt próbál a foncsorozott üveglap előtt, s bő ruháját egészen szétnyitva, tetszelegve nézi, csodálja önmagát. Majd kiszámított mozdulatokkal két karját széttárja, nagy ívben feje fölé nyújtja és izgatottan figyeli a felfelé feszített, enyhén hátrahajló test arányos ívét. — Vilma hol van? — hallja kintről férje hangját. Felhúzza szemöldökét, megszűnik testének játékos mozgása, fitymálva biggyeszti ajkát tükörképe felé, vállán ránt egyet, mintha valami kóbor bogarat akarna elkergetni ezzel a mozdulattal, pongyoláját öszszerántja, miként drága ékszerekre csukják rá a szelence tetejét, s viszszaül a székre, kicsit keresett pózzal, mereven és cigarettára gyújt. 1VYÍLIK AZ AJTÓ, belép a férfi. A Torony — mondja magában, mert így hívja barátai szűkebb körében is férjét, ezt a magas, erős medvét, akinek arcán és szemén ehhez a fizikai konstrukcióhoz nem illő gyermeki lelkűiét tárulkozik. — Megjöttél? — szól a megkín-Cser Pál: SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1957. június 23. BARÁTNŐK zottak fáradt, közömbös hangján a férfi felé. — Meg. Kicsit késtem, meg kellett még néznem az ormándi hidat, tegnap egy pótkocsis teherautó levitte a korlátját. Odamegy az asszonyhoz, megcsókolja arcát. De büdös fokhagyma szagod van! — Hát persze, hogy az van,’megkentem a lángcst. — Mikor hagysz már végre fel ezekkel a paraszt szokásokkal? Bebüdösíted a szobát! — Jó, jó, majd kiszellőzik! A férj szája mozdul, mintha mondani akarna még valamit, de úgy látszik, meggondolja, s letelepszik az egyik asztalhoz, zsebéből újságot vesz elő, olvasni kezd. Te, Péter! Mi van az autóval? Még semmi, talán nem is^lesz. Nem sokat számít. Az én munkakörömben, ezeken az utakon praktikusabb is a motorkerékpár. — Hát ez jellemző rád! — fortyan fel az asszony. Munkaköröd, munkaköröd, s a családodra nem gondolsz? Persze, hogy nem gondolsz, ez neked édesmindegy! Egy útépítő mérnöknek, egy vezetőmérnöknek még ebben a proli világban is kijár. Magad mondtad, hogy az az alak megígérte ... — Kárász miniszterhelyettes? — Mit bánom én, hogy micsoda, meg kicsoda .. . Légy szíves, nézz utána, ha téged nem érdekel, hát miattam ... A férj beletemeti arcát az újságba. Az asszony összeráncolt homlckikal nézi, fehér, gyűrűs kezének kelyhe összecsukódik és idegesen dobolja térdét. Kattan a kilincs. Az anya jön, kezében vasalt fehérnemű, s lábával taszigálja beljebb az ajtót. Olyan mindennapi öregasszony, arcán, karjain fonnyadt, eres a bőr, sötétszínű ruhája kissé slampos, dagadt lábain régen fényezett, magasszárú fekete cipő, félig befűzve, s egyik kötője úgy úszik utána, mint valami lebbentyű. A fehérneműt az asztalra dobja, lekicsinylő pillantással méltatja lányát. — Itt van, nagysád, kegyeskedjék elrakni! — Ne izéljen, anyám! Pont az olvasóasztalra rakja! — Rakd el, ha nem tetszik! — Ne molesztáljon, jó? Az öregasszony végigméri, ugyancsak a férfit is, azután kifordul a szobából. Puffan utána az ajtó. Szalainé dohogva rakosgatja az egyik szekrénybe a fehérneműt. A férfi újságjából felfigyelve nézi, vágyait megfogja karcsú, vonalas alakja, mozdulna is feléje, de esze helyén tartja. Kedves szóval közelít. — Van valami programod estére? — Nekem? Itt? — felel vissza kurta kérdőszavakkal az asszony. — Csak úgy kérdem. Irodalmi est lesz a klubban, elmehetnénk. Pestről jönnek le írók ... — A te klubodban? Nevetséges! Csak nem ülök le a kubikosaiddal, meg a trampli szakácsnéfelesé£eikkel a költészetről ábrándozni. Böfögni fognak, tökmagot rágnak... — Tudod, Vilma, ez már mégis csak sok! Azok mind tisztességes emberek, nekem nemcsak munkatársaim, hanem barátaim is. S azokban az asszonyokban legalább anynyi ízlés van ... — A te ízlésed szerint, ugye? Az enyém szerint azonban nem. Elfelejted, hogy a te feleséged úriaszszony, akinek gyerekszobája volt? A férj dühösen felugrik. —• Látom, a témánál vagy. Ha te normális vagy, akkor engem dalai lámának hívnak. De én vagyok a barom, hogy ezt tűröm, az istenedet! — Ne téveszd össze ezt az úriszobát apád istállójával, jó?! A férfi ökle a levegőbe emelkedik, de csak fáradt mozdulat lesz belőle. Fújtatva, szája szélét rágva kimegy a szobából. Szalainé enyhén festett arcán lassan elerednek a könnyek. Szinte látja, hogy szíve miként facsarodik össze, s lelkét hogyan marcangolják a bárdolatlan szavak. Reszkető ujjakkal ismét cigarettára gyújt, meghúzza a konyakos üveget, azután karilt vesz be. két szemet is egyszerre, mert rájön, hogy rettenetes migrénje van. A tükör elé megy szomorkodni, arcát szemléli könnyesen, könny nélkül, búsan, borongósan, búbánatosan, s arra gondol, hogy miért nem ment lánykorában hozzá Valentin ügyvédhez, aki, ha csúnya is volt, de szakadt belőle az úri tüchtigség ÍZ OPOGNAK AZ AJTÓN. Fel sem igen figyel még, már kicsapódik s egyetlen barátnője, Freiszné, született Makkai Sarolta lebben be, negyvenévesen, de húszévesek viharával, szinte úszik kölnije felhőjében és lányos, habfehér ruhája derűjében. — Szevasz, Baba! — Szevasz, Cicus! Valamikor ez angolkisasszonyokhoz jártak iskolába. »Az intézetbe«, ahogy ezt maguk között mondják, mert ennek a szónak szerintük különös patinája van, s egészen más súlyt, árnyalatot, ízt ad személyüknek, ízlésüknek, kultúrájuknak, ez a megjelölés a kiválasztottak és a különbek közé húz. Akkor is, azóta is testi-lelki jóbarátok, a világ majdnem csak kettőjükből áll — a többiek, a mások nemigen számítanak — legfeljebb az a néhány ember, akit maguk közé emelnek. — Aranyos a ruhád, Cicus! — Kis nyári ócskaság, Madarászná csinálta, kettőötvenért. Kicsit sok, dehát az ember nem akaszthat magára minden vacakot. Szalainé likőrt vesz elő. Tölt. Isznak, azután cigarettára gyújtanak. — Láttam az udvaron az uradat, futballozik a gyerekekkel. — Attól kitelik, tudod milyen bugris! — összevesztetek? — Vele nem nehéz, éppen olyan paraszt, mint az apja. Ismét nyílik az ajtó, az öregaszszony jön. Szalainé fintorog, nem szereti, ha vendégeivel zavarják. — Csókolom, Olga néni! Az anya faarccal bólint, fogai között mondja a köszöntő szót is. — Hogy tetszik lenni? — Fenemód úriasan vagyok. Nem régen mosogattam el, azután vasaltam is, most kiganézom a fürdőszobát, mert ezek mindent eldobálnak, úgy néz ki, mint a disznóól. — Ne ízléstelenkedjék, anyám! — Pardon! Pillanatnyi csend szakad közéjük. Az anya szuszogva leül, s undorral kotorja tovább a hamus, feketevégű cigarettacsikkekkel telt tálcát. — Lakatosné volt itt az előbb. — A maga barátnője, anyám, engem nem érdekel. — Klárinak ma lesz az eljegyzése, azért jött. — Ne tessék mondani, néni — csodálkozott fel raffináltan Freiszné. — Hát elveszi az a kis tornatanár a Klárit? Hiszen állapotos! — Megint hívott benneteket az eljegyzésre. Nekem mondta, hozzád nem mert bejönni, mert a múltkor olyan elutasító voltál. De ezt igazán meg kell tenned, elvégre keresztlányom .. — Ne gyötörjön azzal a kis ringyóval! Különben sem bírom őket. A konyhaasztalon eszik az ebédet, hatféle tányérban szervíroznak, az öreg Lakatos szürcsöli a levest és kommunista. Hát ezt ne kívánja tőlem. Az embernek mégiscsak disztingválnia kell. — Hova teszik ezek a férfiak az eszüket? — sóhajtott az anya és lány beszélgetése közé lágyan Freiszné. Csinos, ügyes, dolgos lány a Klári! — érvelt vissza az anya. — Igen, de lefeküdt már azzal a bukfencmesterrel. Kipróbáltatta magát. Nem mondom, csoda ügyes! Eljegyzés, háromhónapos gyerekkel. Fantasztikus. Csodálkozom rajtad, anyám, hogy ilyen közönséges ízlésed van. Elvégre te is úriasszony vagy, ha nem is adsz magadra. Te zongoráztál is, míg a szegény papa élt, meg teniszeztél is, meg miegymás. Ne felejtsd el, hogy te egy közjegyző özvegye vagy! — Bizony — kontrázott szelíden, mosolyogva és nagyon kedvesen a barátnő. — Ne hóbortoskodj nekem, Vilma! — mérgesedett az öregasszony és izgalmában feldöntötte könyökével az asztal sarkán^ álló likőrösüveget. Szalainé sikoltott, Freiszné sikoltott, mind a ketten kaptak érte, de az üveg csak felborult, és a sárga, aromás, szirupos lé öblösen szétfutott az asztalon. — Tönkreteszi a szobámat, azt hiszi, itt is a konyhában van a csetreszei között? A Z ANYA MELANKOLIKUS KÖZÖNNYEL nézte a likőrben úszó asztalt, a két nő erőlködését. Tudtommal ez az egész szoba, és minden, ami bent van, az enyém. A tiéd nem más, mint az a sok kacat. Ha kedvem tartja, egy egész mosogatódézsát beönthetek ide! — Hát tudja meg, elköltözöm innét. Most már igazán torkig vagyok. Látod, Cicus, így élek én, nem vagyok én a magam asszonya. — Tőlem mehetsz. De már tíz év óta ezt mondod! — Ne mérgelődj, Baba — békítgétett a barátnő. — Igazán véletlenül történt. Az anya nyugodtan és szilárdan ült, mint egy eleven Buddha. A két asszony kapkodó, ideges mozdulatokkal valami rendet csinált. Azután ők is leültek. Szalainé többször fejéhez kapott, újabb karilt vett be, s cigarettára gyújtott. — Szétmegy a fejem! — Nem megy szét, csak az eszed megy el! Hát idefigyelj! Elmentek, vagy nem mentek el? — Hát nem megyünk el! Én nem leszek egy erkölcstelen kis cafka házasságba való evickélésének koronatanúja. — Vilma, ne légy ilyen egzaltált, meg nagyképű sem. Te is hetedik hónapra születtél! — Az más! — Istenkém, a törvényes házasságokban ilyen előfordul — fuvolázott bűbájosán Freiszné. — Hogyne, előfordul — komorult el az öreg. — Csakhogy én egészen természetesen vettem. Megboldogult apád is. — Ne közönségeskedjék, jó? És apám emlékét se bántsa, legyen úriasszony már, hagyja ezt a cselédstílust! — Uriasszony? Olyan, mint te? Hát én nem tudok olyan lenni, fiam, tudod, hogy én csak olyan egyszerű, rosszul fizetett pénztárosnő voltam a Koronában. De hagyjuk, itthagyom ezt a finom légkört, mert még belebetegszem. Alászolgája! Mint egy öreg, kopott, billegő, roggyant autóbusz, morogva kipöfögött a szobából. — Meg kel.l őrülnöm, Cicuskám! Hát élet- ez így? Láttad, mit művelt velem az a vén banya, csakhogy megszégyenítsen? Az uram előtt is ezt teszi, meg a gyerekek előtt is, és most itt, a te szemed láttán ... — Ne törődj vele, Eaba! Kicsit szenilis _ már, de azért nagyon-nagyon jó lélek. Aranyos asszony, csak már kicsit eldurvult az ízlése. — Te könnyen vagy. A saját magad asszonya vagy. De én már sohasem leszek, mert túl él engem, meglátod, túl él... — Mit törődsz vele? Lakásodat rendben tartja, főz, mos, vigyáz a gyerekekre. Hagyd a csodába. Egy potrohos, zizegőszárnyú dongó repült be a szobába. Zsongva, búgva kergette önmagát a csillár színes üvegei körül, majd rászállt a likőrtől illatozó asztalra. Nézik a kapkodva mászkáló, hosszú potrohút cipelő bogarat. — Üljünk innét, mert még ránk száll. Az ablak közelében telepednek le. Kintről két madár csivitel be, akácillattal rezdül a szél, s a ház előtt álló fa lombjain átszűrődő sugarak arany- és ezüstnyilakat sugároznak arcukba, glóriás, csillogó koszorút vonnál? fejük fölé, ugyanakkor szemérmetlenül kaparják ki arcukra az elvirágzás hiába kendőzött vonalait. — Tibor írt Venezuelából. — Ne mesélj? Mit ír? — Még mindig fülig szerelmes belém. Nagy honvágya van, természetesen miattam. — Hát, amit te megtettél azért a gyerekért... — Na, ne viccelj, Baba, húszéves volt, hamvas, szemérmes, átkozottul ragadozó iérfi. Komolyan mondom ... Szegényt sajnálom. Képzeld, kifutófiú egy áruházban. Te, Baba, de erről egy szót sem senkinek! Másoknak úgy mondom, hogy kávéháza van ... — Őrület, Cicus! Kifutó ez az intelligens, jómodorú fiú? Egy bömbölő, kilenc, tízéves lányka robogott be a szobába. Arca csupa könny, térdecskéjén csúf, véres horzsolás. Odaszalad anyjához, odaborul ölébe és sír keservesen. A Z INTIM BESZÉLGETÉS megakad a gyerek jöttén. Freiszné kissé távolabb húzódik, ruháját félti, hátha a gyerek hozzáér és még valami foltot ejt rajt. — Mi bajod, Ági? — kérdi az anyja, de szavában több a türelmetlenség, mint az aggódó szeretet. — Fellökött a Pisti — sír, panaszkodik a kislány. — Hát majd elrakom, ne búsulj. De most eredj ki a nagymamához, hogy hozzon rendbe. Mondd meg neki, hogy a térdedet mossa jól le. Hintsen rá egy kis ultraszeptil port. — A mami elment a boltba — nyöszörög a gyerek tovább. — Hát akkor menj apádhoz, mondd, hogy én küldtelek. Na nesze. itt egy forint fagyira. A kislány sírva kibotorkál. A két nő hosszan utána néz. Szalainé szemében felsugárzik valami büszke öröm, az anyai ösztön vékonyka sugara. Cuki ez a gyerek. — A büszkeségem — dicsekszik Szalainé. — A fiúk az apjukra ütöttek, de ez a kislány én vagyok. Csak az bánt, hogy nem tudok kellő gondot fordítani a nevelésére. Az én idegeim ezt nem bírják. Anyám olyan öregasszonyosan szeszélyes, hol babusgatja, hol összeteremtettézi. Az uram csak hét végén ér rá foglalkozni vele, de akkor is inkább a fiúkkal van. Ha más világ van, egy freulent tartanék mellette. De tudod, hogy a mai világban nem lehet. Azután azzal az iskolával is úgy vagyok, hogy borsózik tőle a hátam. Hogy itt mire nevelik a gyerekeket, még elmondani is szörnyűség. Szóval, megvan erről a brancsról is a véleményem. Félművelt alakok, egyetlen körünkbeli ember sincs köztük. Képzeld, tegnapelőtt itt a házunk előtt megy el Tóth Géza, a számtantanár, feleségével, kapa a vállukon. Pechemre kinézek az ablakon, s ezek leállnak beszélgetni. Gondolhatod, hogy mit álltam ki az alatt a negyedóra alatt. S közben csicseregnem kellett annak a vékonydongájú nőnek, akinek még talán négy polgárija sincs, s innét, az ablakból láttam, hogy körmei feketék, hogy így angyalkám, meg úgy Gizikém. Érted, hogy csak a gyerekek miatt, de szörnyű volt. — Nem mondasz újat, drágám. De a gyerekekért mit meg nem tesz az ember? — Bizony, nekünk anyáknak még ezt is vállalni kell... Csak a lelkűket féltem, mert mi lesz ezekből? — Én megoldottam. Invioláta nővér jár az Istvánkához. Tudod, az a kövér, aki temetni is szokott. Háromszáz forintot adok neki, persze, igen diszkréten, borítékban... És az a gyerek mit fejlődik azóta Г Tudja az egész katekizmust, szóval mindent. Úgy látom, hogy az iskolában megneszeltek valamit mert utaznak Istvánkára. Az osztályfőnöke azt mondta, hogy nyelvtanból, meg számtanból négyeselesz. Mit szólsz ehhez? De ha ér»' egyszer kipakolok, mert ha még egy október jön, kipakolok, azután’ körülnézhetik magukat. SZAVUK CSUPA AGGÖDÄS, ^ hangjuk fröccsenő gúny. Ezt a témát még jo ideig nyúzzák, szinte csodálják önmagukat, hogy ebben a förtelmes, felemás világban, a senkik, az embertelen emberek világában olyan érintetlenül és» mocsoktalanul tiszták maradtak, nem hatott rájuk semmiféle fertő, lelkűk, jellemük, életfelfogásuk üdezöld oázis a szocializmus felé tárulkozó országban. — Mi a programod estére. Baba?" — változtat ä beszéd fonalán» Freiszné. Nincs, Cicuskám, semmi. — Gyertek át este hozzánk! Tulajdonképpen ezért jöttem. Egy kis; zsúr lesz, meg jó fekete. Mit, vagy kit ünnepeltek? Semmit, semmit. Csak úgy magunk között leszünk. Meg Sarkad! lesz ott. tudod, az a fiatal postatisztviselő. Irtó rendes gyerek, mérhetek óta bukik utánam. Nős, de az: nem számít. — Szerelem? — Még nem tudom. Lehet. — Az uradnak hogy adtad be? — Istvánka bélyeggyűjtő szenvedélyével. Vettem a gyereknek egy csomó mindenféle bélyeget, s már egy hete azt hajtogatom Freisznek, hogy az iskolában most meg ezt a> marhaságot találták ki. bélyeggyűjtő szakkör és így tovább és így tovább. Azután, hogy ez most Balogh földrajztanár szenvedélye, hát csinálja a gyerek, mert különben a tanár utazni fog rá. Ezért kell ez a Gábor, mert így hívják, és irton ért a világ összes bélyegeihez. És így tovább, és így tovább. Majd légy szíves, ezt te is bizonyítsd. Kérd fel ott Gábort, hogy a te fiaidnak is segítsen. Érted? — Értem. Jó neked, te a magacT asszonya vagy! — Na, azért hébe-hóba te is kf tudtál röpDenni! Tavalyelőtt is azzal a medikussal... — Hagyd, jó? Az egy csibész volt!" Azóta úgy élek. mint egy apáca. — Tudom, tudom. Szóval jöttök? — Persze! Igaz ,hogy az urammal ezért még ma össze kell vesznem, mert valami irodalmi estet vett be a fejébe. De nem baj, megyünk. — Ugyan, nevetséges. Hol él a te urad? Van ma egyáltalán irodalom? Vagy egyáltalán volt itt a tizenkét év alatt? Nézd, Baba, én előttem a magyar irodalom Herczeg Ferenccel lezárult. Hát nem? ЦОКАТ SUSMOGNAK MÉG, ^ pletykálnak. tereferélnek, nevetnek, búsulnak, felháborodnak. Talán hat óra felé jár, amikor Freiszné menni készül. Szalainé gyengéden átkarolja barátnője derekát és mint a hit és reménység elevenhúsba formált szimbólumai, lebegnek ki a szobából. Az öregasszony jön be utánuk. Orrát fintorítva áll meg a szoba közepén, az ablakot teljesen kitárja, az ajtót is kinyitja: szellőztet...
