Somogyország, 1957. június (2. évfolyam, 126-148. szám)
1957-06-02 / 127. szám
Vasárnap, U57. június 2. SOMOGY ORSZÁG 1 — Én mondjam azt, hogy nem szeretem ... akinek mindent köszönhetek, s akinek nem adtam mást, mint egy szeretet nélküli szívet? — Tímea! — Nem válnék el tőle soha! Én tudom, hogy mivel tartozom eskümnek és lelkiismeretemnek idebent. — Csak most tudom igazán, milyen nagyszerű ember maga!... A bársonyfüggöny övezte színpadról hangzanak el e szavak. Kapósmérőn vagyunk, az iskolateremben. Fiatal fiúk. és lányok játszanak, beszélnek, élnek a színpadon. Utolsó csiszolgatások ezek az előadás előtt. A rendező ott áll velük szemben, felugrik a színpadra, mozdulatokat mutat, több, mélyebb átélést, szenvedélytől fütött hangot követelőn. — Mit is beszéltünk meg, Annuska ? Nem jött ki ,amit kértem... A kislány — első gimnazista — elemzi a jelenetet, a hangulatról, érzésekről beszél, mit miért kell tennie, s hogyan, hogy alakítása hiteles, ^elfogadható legyen. Az elképzelés kitűnő. S a második próbálkozásnál már Tímea megformálása is jól sikerül. Csak a színpadon van élet, a padsorok között néma csend. A szereplők magukról tudják: csak így lehet játszani. Peregnek az események, a PRÓBA KÖZBEN jelenetek gyors egymásutánban, s csak a rendező szakítja meg néha a próba folyamatosságát. És míg ők próbálnak, tanulják az »Aranyember«-t, hadd mondjunk el еду-két érdekességet, apróságot e fiatal, múlt év őszén született kultúrcsoportról. A jó tanító híre messze bejárja a vidéket. Kaposmérőn sem kellett hosszú idő, hogy tudomást szerezzenek Varga Gyula tanfelügyelő jöttéről, aki Büssüből költözött ide. Néhány gyerek csakhamar felkereste: — Tanító bácsi — mondták, — szeretnénk színdarabot játszani. Vállalná-e a tanítást? Hallottak már a büssüi csoport híréről, »A kőszívű ember fiai« előadásának sikeréről. Sokat vártak most, s elérkezettnek hitték az időt, amikor Mérőben is új élet fakadhat. A népművelés őszinte szószólója igent mondott. Nem is tehette volna másként. És napok alatt összeverődött a csoport. A tanító csak fegyelmet kért, s azt, hogy a bevételt nemes célra, színpadi felszerelésre fordítsák. Megígérték. , Mindez októberben történt. S az ellenforradalom legnehezebb napjaiban is folytak a próbák. Akkor a »Nagymamáit tanulták. Ám a falusi kultúr csoportok gyermekbetegsége itt is előtört. Az egyik kislány megmakacsolta magát, elmaradt. A tanító felesége »ugrott be«, s a »Nagymama« hat előadáson szórakoztatta a falu lakóit... A rendszeres próbák, a siker, a közös időtöltés már akkor eggyéforrasztotta a csoportot. A község vezetői is örültek ennek. A tanácselnök maga épített féltetős fészert 'öltöző céljára, a titkár jegyeket adott el, az orvos hegedült később. Egyszóval mindenki szereti és segíti azokat, akik a falu népéért áldozzák fel estéiket Később operettet játszottak, zenekaruk is volt már. S a gyerekek köszönetük kifejezéseként gyönyörű albumot adtak tanítójuknak, később nefelejcs-csokrot, dísztáviratot névnapjára. — Annyi, annyi apró kedvesség — mondja a tanító —, többet ér mindennél ... Április elején nagy fába vágták fejszéjüket. Akkor kezdték tanulni az »Aranyember«-t. Május közepére tervezték az előadást, de közben SOMOGYI NÉPMŰVÉSZEK A szép vázák és edények készítőjénél Még hivatalosan ugyan nem hozták nyilvánosságba, de tudott dolog, hogy a moszkvai VIT négytagú magyar népművészeti delegációjának egyik embere Tamás László, kaposvári fazekas népművész lesz. Ez azáltal sikerült ilyenformán, mert a VIT tiszteleiére szervezett országos népművészeti pályázat több anint harminc faragó, hímző és keramikus pályázója közül az ő munkáját érdemesítették az egyik legjobbnak. Ez a pályamunka, melyet nemrég kiállításon is láthattak a pestiek, egy 50 cm magas bokály—azaz «erdélyi kancsó — sárközi motívumokkal díszítve. Talán furcsa egy kicsit, hogy a »Somogyi népművészek« sorozatban olyan művészkedő embert említünk, aki nem is jellegzetes somogyi készítményét szomszéd megyei mintákkal rakja meg, holott nekünk elsősorban somogyiakról kellene beszélnünk. Igen, csakhogy a mi megyénkben a fazekasság korántsem volt annyira elterjedve, mint teszem azt, a pásztorfaragás, s ha voltak is falvak, ahol dolgoztak íazekasok, azok sohsem emelkedtek országoshírűekfcé. Másrészt Tamás László mindössze öt éve él Somogybán, s ezalatt a kicsi örökség kevés motívumát felszívni nem lehet. Maga is azt vallja, hogy igyekszik nagyon sokat tanulni: múzeumokban, könyvekből, hogy az új és új készítmények soha se szakadjanak el a régi magyaros formáktól. Igen sok rajz tanúskodik erről a kutató munkáról: hevenyében felvázoltak és aprólékos részletességgel kidolgozottak egyaránt. A sárközi, sárospataki minta mellett külön helyet érdemel a habánok által alkalmazott minta, melyet nemcsak papíron, de a vázákon vagy tálakon is különválaszt. A habánok német eredetű vallási menekültek voltak, s a Felső-Magyarországon telepedtek 6e, ahol igen jó falusi iparosok hírében álltak. Munkájukat főként a városi népek vásárolták. A falusiak inkább a sárközi, vagy a sárospataki ólommázas edények iránt érdeklődtek. A fiatal kaposvári fazekas-népművész mindkettőt alkalmazza, különválasztottam Úgyszintén egyenlően készít ónmázas és ólommázas edényeket is. A kettő közötti lényeges eltérést az edénylakk — máza adja. Mert például az ólommázas edénynél — és ez az, melyet tulajdonképpen az igazi fazekasok csináltak — a díszített és kiégetett tárgyat színtelen ólomüveggel öntik le és égetik ki még egyszer. Az ónmázasnál viszont nincs mégegyszeri fényezés,« hanem a fedő ónmázra festenek és úgy égetik ki a tárgyat. Tamás László 1956. augusztus 20-án »A népművészet mestere« kitüntetést kapott, munkássága folytán mégis eltávolodik ettől a területtől, talán az iparművészet felé. S ez alapjában nem rossz. Mert azzal, hogy az állandó keresésben — hogy minél ízlésesebb és praktikusabb használatra szánt tárgyak szülessenek—, állandóan igyekszik felhasználni a népművészet megőrzött formagazdagságát. Tamás László ugyanis a kaposvári Agyagiparosok Háziipari Szövetkezeténél dolgozik és igényesebb, értékesebb munkákat készít, s időnként meg-megcsinál valami egészen új, egyéni formafelrakású vázát, vagy étkészletet. Ezenkívül négy tanítványa van jelenleg a 37 éves mesternek. Arra a kérdésre, hogy milyen munkát csinál legszívesebben a korongon, csak töprengés után tud válaszolni, hogy »ez teljesen mindegy«. Egyforma szívesen csinál bokályt, vázákat, étkészleteket, sőt az utóbbi időben — s főleg szabadidőben — szívesen foglalkozik apró kerámia figurák készítésével is. Persze ezzel inkább, mint magánember, hiszen nem is olyan jelentősek ezek sem magának, sem a szövetkezetnek, melynek áruit egyébként nemcsak Magyarországon, hanem Beirutban, Kairóban, Koppenhágában és Londonban is ismerik. Most pedig majd hamarosan meg fogják ismerni Tamás László szép, nagy vázáját a Szovjetunióban. (k) baleset érte a csoportot. Azaz, hogy két leánytagját. Egyik kislánynak eltörött a keze, a másik másnap gennyes vakbélgyulladással került kórházba. A csoport saját betegei voltak ők. Minden szereplő külön-külön meglátogatta őket, s oly jólesett a megemlékezés ... Igen, talán ez volt az első jele a közösségi nevelésnek, talán ekkor érezték maguk is leginkább, hogy egy kis családdá, egymást szerető, megbecsülő közösséggé forrottak öszsze. Talán hihetetlenül hangzik, mégis így van: 78 próbájuk volt már az »Arany ember«-ből. A betegek is felgyógyultak, s egy hét múlva felgördül a függöny... Míg elmondtuk létük rövid történetét, a próba befejezéshez közeledik. Hallgassuk csak, mit mondanak: — Az arany ember fia az 'igazi ember. Az arany emberből az arany legyen azé a másik világé, nekem, meg a fiamnak maradjon meg belőle az ember ... — Ember... mindhalálig. —ri Mit olvassunk? Most Jelent meql A Rádió ostroma. (Kossuth.) Mi történt a Rádiónál? Erre adnak választ az események átélői, a Rádió egyes munkatársai és katonai védóis akik a szemtanú hitelességével tárják elénk a drámai este és éjszaka feszült, egyre izzóbb hangulatát, a felizgatott tömeg támadását és az ott lejátszódott tragikus eseményeket. BELLYEI LÁSZLÓ: A FONYÓDI KILÁTÓN Nyári esten, ha haldokolt a nap, S a búcsú fájdalma vonaglott az arcán, Hányszor álltam ott némán, s hallgatag Áhítattal forró napok heve után. - - Bíborözönével Majd’ Fonyódig ért el Az aranyhíd, mit csodás égitest Fájdalmas búcsútól vérbe borult feje küldött a tóra, míg a nyári est Rest, laza nyugalma játszadozott vele ... Törhettem a fejem Hosszan s kényelmesen: Az est milyen színt, árnyat varázsolt Sima tükörére az elpihent tónak? Ahol ezernyi rezgő szín-sávfolt Ropta táncát, mígnem kis vitorlás csónak Vert beléje éket... S elpihent az élet. Trapézalakú Badacsony felett Nem hallatszik a szél szokott pihegése, Szürkén áll néma, s büszke Szigliget, Gulács is homályos: nem lesz vihar mégse. Mozdulatlan a víz, Sok régi buja íz Ébred fel bennem, amint most nézem Az acélszürke tó nyugtató lágy színét. És túl a keskeny tihanyi réven Végtelennek látszik, s Keszthely felé innét Nagyra nőtt tüzes arc, Mint lángoló rézkarc: így küldi csókját ma utoljára Gyönyörű pillanat búcsúzó szép hőse. Isteni tájak bő kincsestára: Kék Balaton!... Jaj, nem halhatatlan ő se! Jön az esti homály, Napja elfogyott már A kék tónak: varázsa mivé lett? Az éji Balaton is szépséges, csodás. Hamvadó s izzó parázs az élet, Örökös elmúlás, örök feltámadás. Újságíró emberek némelykor azt mondják: a téma az utcán hever. Ez a téma, amit itt elmondok, nem hevert, inkább ballagott hazafelé, s új ismerősöm, az iskola igazgatója figyelmeztetett rá, mondván: — Ez a fiú most jött meg Istanbulból. Dissziáens volt. A fiút Meiszterics Györgynek hívják, 22 éves és ismét inkei lakos, melyet december 18 óta nem igen mondhatott sem Bécsben, sem Istanbulban. A szobájuk szegényes, alacsony, gerendás mennyezetű. Kicsi ház, szűk udvarral, önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy miért ment el? — Nekem el kellett menni — mondja, s egy pillanatra megáll. Közben bejön egy ráncosarcú öregasszony, akit mamának szólít, s akiről megtudom, hogy csak 1945 óta nevelőanyja Gyurinak, a lelencnek. A mama is rákezdi sírással, hogy »szegénykének el kellett menni, mert a felkelők — Várj mamám, majd én elmondom — így a Gyuri. — Tudja, amikor a felkelők felvonultak az oroez emlékműhöz, mondtam a mamának, „ISTANBULBAN BÁMULTAM A MECSETET" hogy én is elmegyek körülnézni. Jó, jó, mamám, te mondtad, hogy ne menjek. Várj.. Odamentem. Akkor az egyik ember megfogott, az arcomba tartotta a villany lámpát, hogy ne lássak és a kerékkötő lánccal a nyakam közé vágott. Elszaladtam, de később is fenyegettek. Azért, mert én a végrehajtóval jártam. De hiszen csak napszámos voltam! No, aztán, hogy sokan mentek kifelé, én is útnak indultam és december 18-án már Bécsben is voltam. Ekkor közbevetem, hogy hiszen decemberben már nem kellett volna félnie itthon sem. Ekkor már a disszidálásra nem volt ok a félelem. Erre nem is t”d elfogadható feleletet adni, mert mint a többi fiatalt, vitte őt is a nagymértékű kalandvágy. Bécsben lágerben éltünk, a Rotschild-Spitalban és itt keresett fel bennünket egyszer egy török. Hát az kérdezgetett mindent, honnan jöttünk, hova megyünk, miegymás. Mi mondtuk: Svédországba, Kanadába, az USÁ-ba. Ki erre, ki arra. Akkor azt mondja: »Kéremszépen, én önöknek csak azt tudom mondani, hogy jöjjenek Törökországba. Kapnak 360 lírát egy hónapra, szállást, három öltöny ruhát, hat pár cipőt. Munkalehetőség van, jól fognak keresni.« Mi el is indultunk március közepén, 562-en, repülőgépekkel. Egy hétig hordtak bennünket. Én a hatodikban mentem. Istanbulban szóltunk le. Nagyon szép a repülőtér, minden előkelő, hű, mondjuk: ez igen! Mindjárt hozták is az élelmet, hát majd a belünk fordult ki. Pocsék rossz valami volt! Aztán bevittek egy katonalágerbe bennünket. Már messziről nem tetszett a dolog, de bent aztán még jobban feldühösödtünk. Lóistálló volt. Még a karikák is ott voltak a falon. Kihirdették, hogy a lágerből nem távozhatunk el. Na, mondjuk, kellett ez nekünk. Megyünk a oarancsnokhoz, hogy hát effendi, nem ezt ígérték nekünk Bécsben. Azt mondja: járen. Mindig csak járen. Majd holnap. Hamarosan kaptunk a Vörös Félholdtól ruhát, meg bakancsot. Igen ám, de a bakancs talpa veszedelmesen kopott, széjjelment. Nézzük, hát papír a talpa. Visszük a direktorhoz. Az meg csak széttárja a kezét: jók. Nincs. Egyébként ezt a cipőt üzletben 23 líráért lehetett megkapni. A jobb minőségűt meg 65-től felfelé. Három hétig voltunk zár alatt. Jött néhány munkaközvetítő és a szakmánk iránt érdeklődtek. Akik megfeleltek, azoknak 600 lírát ígértek egy hónapra. Vittek is el pincéreket, meg doktorokat. De talán tíz dolgozott a 360- ból. (Mert a többiek Ankarába mentek.) De ez a tíz is jött ám hamarosan vissza, szidják a törököket, mint a bokrot, hogy így becsapták, meg úgy becsapták őket, mert 600 lírából csak 60 lett. Hát nem lehazudtak egy nullát?! No, akkor éhségsztrájkba kezdtünk, mert mindenki menni akart innen. Ki más országokba, ki haza. — Mit tudtak az itthonról? — kérdem — Semmit. Újságot nem adtak. Rádión meg csak a Szabad Európát hallgathattuk. Az öregasszony szól most közbe: Mi meg megírtuk szegénynek, hogy itthon rend van, csak jöjjön haza. — Jól van, mamám, majd én elmondom — veszi vissza a szót Gyuri. — Elmentünk a magyar konzulátusra, hogy intézzék el a hazamenetelt. Adtak is mindenféle papírokat, gépeltek rá magyarul, törökül, de a hazautazásból nem lett semmi. Akkor elmentünk Ankarába, a külügybe. Ott is megígértek mindent, csak üljünk le — mondták —, elintéznek mindent. Semmi nem lett. Gyerünk, szökjünk Bulgáriába — mondtuk néhányan. El is jutottunk a határig — pedig de meszsze van Istanbultól! — Mentünk át folyókon, hegyeken, csak minél előbb hazaérjünk. Kérdeztük a falusi kecskepásztorokat, merre a határ? Adtunk neki lírát, örült, s mutogatta is, hogy merre tartsunk. De alig mentünk el tőle, hát csak feláll a hegycsúcsra és elkezd huhogni: huhuhu-huhuhu! Máshonnan meg visszahuhogtak. Hát nem becsaptak bennünket! Már egészen a határ közelében voltunk, akkor fogtak el a falusiak és adtak át a rendőrségnek. No, azok jól elvertek és átadtak katonáknak. Azok meg egyre csak azt hajtogatták: »Szöktök kommunista államba, kutyák?!« ők is megvertek és visszavittek Istánbulba. Itt a rendőrségen megint megpokrócoztak bennünket és bezártak a fogdába. 27 napig voltunk itt. Hát én még soha nem voltam börtönben, de nem is gondoltam valaha, hogy Istanbulban ismerkedek meg vele. Az időt sem tudtuk. Mert ott nem harangoznak délre, csak hujjogatnak. Huhuhu, huhuhu! Hát ilyen huhu ország ez. Sírtam is eleinte eleget az itthon után. De még, mikor a kosztot hozták! Vöröshagymán, meg kenyéren éltünk mind a 27 napig. Igaz, adtak vajat is, de az olyan büdös volt, hogy az ember már előre rosszul lett tőle. Hát akkor kértük a végzést ellenünk, hogy ha valamit követtünk el, ítéljenek el, ha nem, engedjenek haza. Megjött Ankarából, hogy hazajöhetünk. Elvisznek a határig, azt mondják, csak fizessük meg az útiköltséget, 30 lírát fejenként. Jó, megfizetjük. Adtunk el a ruhánkból, amit Bécsben még a Vöröskereszt adott és elindultunk 173-an. Hű, de örültünk már akkor! A török vezetők meg azt mondták búcsúzóul: »Na, ti piszkos kommunisták, mentek haza?« Mi meg csak nevettünk és integettünk kajánul. Bulgárián, meg Románián aztán gyorsan átutaztunk. Szombaton értünk Pestre. Most vasárnap meg már itthon is voltam. — Csak legalább azt a kis holmit el ne vették volna tőled — sopánkodik a mama. — Persze, valaki jól járt vele. — Ugyan, mama! — feddi a Gyui;i, majd magyarázólag mondja nekem: — A román határon elszedték tőlünk az értékesebb holmit, pedig az egy sem yolt török, az mind Bécsből való. Magyarázza már meg maga is a mamának, hogy mi a helyzet a határátlépésnél — kérlel engem. — Hát tudja ... — kezdem a magyarázatot — s amint a fináncokig éréle, c'ak felhúzza a szemöldökét és azt mondja: — Hja, ott is vannak fináncok? Az más ... Király Ernő
