Somogyország, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-19 / 115. szám
Tswáraaíí?) 19»”. míjM 19. SOMOGY QRSZÄG_________ _______ ______________________ A fatemplom mögött mente*, a kubikgödrökön át. Anyám■aak azt mondtam, hogy horgászni megyek a Dunára, pedig valójában nem azért jöttem el. Fojtogatott az ottani levegő, anyám keserűsége, s legfőképpen apám. Mi lesz vele? Velem, testvéreimmel? Mi lesz holnap? Valamit csinálni kellene, de mit? Valaki a barakkok felől kiabál utánam. Lányféle. Legalábbis a hangja az. Élénkpiros sapka tűnik lel az egyik földsánc mögül. Egy lány. Ki lehet? Amint közelebb ér, megismerem. Kovács Emma. Dehogyis gondoltam volna rá, hiszen már vagy félesztendeje, hogy hírehamva veszett. Karácsony hetében szökött meg hazulról. Az anyja, aki a tisztviselőházakba jár mosni, néha pötyögött róla valamit, mert legtöbbször részeg volt. Bizony Emma alakja elveszett abban a bizonytalan ködben, mely a város felé vezet. ■Gyermekkoromban egy házban laktunk Kovácsékkal, később azonban a semmiből a semmi mögé csúsztak, s most ott laknak a barakkban jóegynéhány éve már. — Szervusz, Janika! A kis, kócos Emma. Nem tudom hirtelen, hogy emlékeim hamisak-e, most képzelődöm. A mosdatlan, nyűtbruhájú kislány helyett egy .szépen öltözött kisasszonyka fogja a kezem, s valami enyhe parfümillat játszik körülötte, melyet úgy ■szippantok magamba, mint itatós a kiömlött tintát. A régi filmen egy esupakéz, csupaláb, vékonydoingájú gyermeklányka szalad, kopottan és színtelenül, mint a Duna partján a kimosott homok, a sok koplalástól, korán elkezdett robottól sápadt, beesett arccal, melyen csak a távolból ;jövő fényele színét csillantják a szemek. Bolond dolog, hogy ennyire szótlanná tesz ez a hirtelen benyomás, de mintha mélyből jövő harangok kongása szólna, ismét felmerül előttem anyám síró, könnytől áztatott arca. — Megkukultál, Jancsika? — nevet rám, s kezem szorongatja. — Csakugyan te vagy? — álmélkedom. — Hadd nézzelek. Volt egyszer egy kis nyulam, háremhónapos kis süldő, az szokta úgy húzogatni jobbra-balra az orrát, mint ahogy most Emma teszi. — Lám, már ezt is tudja — gonoszkodom magamban Kiszámítva, pontosan csinálja, mint aki valami hatásra vár. — Azt hittem, hogy már el is felejtetted a Telepet, de lám, rossz gusztusod visszahozott. Mutatóujját kabátom gomblyukába akasztja, kissé felágaskodik előttem, kis pisze orra majdnem enyémet súrolja már. — Hát nézz meg engem, Jancsika! Olyan ostobának nézek ki, hogy ide visszajöjjek? Már holnap megyék. De tudod, ma még kiflancolom magam itt, végig a négy utcán, за téren, a gyáraik között. Rázni fogom magamon a rongyot, hogy hadd ■csodálj anale, akik eddig nem láttak meg, irigykedjenek, akik belémrúgtaík. Tudom, a hátam mögött majd mondják, hogy ringyó, meg kis ca- Tat, de ezt akarom. A sok mulya férfiben felverni a vágyat, az asziszonyokban a bosszús haragot, hogy ■ez a kis senki Kovács-lány jó pár napra elveszi az emberek étvágyát az agyongyötört, piszkos göncökben ■és rongyokban járó asszonyaiktól. A lányokban felkorbácsolni a nyálcsorgató irigységet a selyemharisnya után, amit ők soha nem húznak fel, a cipőm után, amiben ők is formásnak gondolnák lábukat... Minek mondjam tovább? De most látod, Jancsikám, hogy dehogy jöttem én vissza, csak átvonulok itt, hogy sokáig emlegessenek majd így is, meg úgy is és azért is jöttem, ' ha majd egyszer eszembe jutna megunni a városi életet, s valami hülyeség visszaikésztetne ide, az első lépésnél megállítson ez az emlék és taszítson vissza, el, el minél mesz■szebbre innét. Arra gondoltam, hosv a végén még pcfonvág, mert haraggal be-.szélt, két arca égett, s szeme nedves csillogásában égőpiros tüzek gyúltak. Hirtelen toltam el magamtól. Nézd Emma, eredj innét, a fene se kíváncsi rád, én legalább nem vagyok kíváncsi a filléres regényekből lesett szavalásodra, van nekem elég gondom. Szervusz! lVf ég tíz lépést sem tehettem, utánam szaladt, belémkarolt. — Ne bomolj, Jancsi. Nem azért mondtam, hogy téged bosszantsalak. Amit mondtam, azóknak szólt. Tudom, hogy nehéz most neked, mert hallottam, hogy az apádat letartóz'ti ifák ... Mi közöd hozzá? ... Hadd az apámat, meg engem is! Velem jött. Nem szóltam egy szót sem. Szándékosan hosszúra nyújtottam az utat, s a nehezebbiken is mentem, a zsombókos ingoványen át. De ő jött velem. Könnyedén ugrált nyomomban. Közben locsogott erről, arról. Részlet a szerző készülő regényéből.) Adós József: S Á L A KŐN * Irodalmi pályázatunkon II. díjat nyert mű —I Mondd, Jancsikám! Emlékszel arra, amikor még olyan kis emberkék voltunk, olyan nagyon kicsik, tudod, és amikor együtt jártunk, néha megengedted, hogy veled menjek én is. Emlékszel, akkor is így 'ballagtunk az utcán, te mérges-komolyán, éppen úgy, mint most, s ha véletlenül nagyon jó kedved volt, megengedted, hogy kabátod zsebébe tehessem egyik kezem, mert nekem csak kendőm volt, valami szakadt, rongyos, s nem volt sohasem kesztyűm, hogy a meggémberedett kezeimet melengesse. Emlékszel? Istenem — gondoltam — de távol vagyunk már ezektől az évektől. Hány éve is? Tizennégy, tizenöt? Rengeteg nagy idő. Bizony, hamar lehullt rólunk a gyermekévek hímpora, s olyan pöknivaló az egész élet. A Duna lustán nyújtózott a töltések között. Habos, fodros hullámain szemrontóan csillogott a délutáni nap, s a parton a fűzele sárga barkaport szórtak a sás és a fű közé a parti hínárra, meg az iszapba is. A 'kőgátra ültünk le. Horgomat beledobtam a vízbe, s egy darabig csendesen néztük, hogy a hullámok) hogyan hintáztatják a piros dugót. A halak nemigen kapták a csalétekre. Néha ugyan megfeszült a zsinór, de csak a víz sodra játszott vele. —- Nem lesz szerencséd, Jancsika! — Nem, úgy látszik ma- gyalázatos napom van! Ápolt kezeivel maga felé fordította arcomat. — Én is elrontottam a napodat? — Nem — hümmögtem feléje. — Megmondom őszintén, se nem ősztől, se nem szorzói gondjaimban. Ne sértődj meg. örülök, hegy látlak, örülök, hogy jól megy a sorod, hisz jó pajtások voltunk. Mit mondjak még? TTmma lesütötte szemét, kezét is elvette enyémről, s a horgom végét nézte. — És, és meg sem kérdezed, hogy a templom mögött miért futottam utánad? Azt sem kérded, hogy miért akaiszkodtam a nyakadba? Miért vagvok itt? Miért csinálom veled végig a világ leghülyébb szórakozását? — Elmondtad már. Átvonulsz a Telepen, az emberek fantáziáján, mutogatod magad, mint egy filmsztár. hogy éhínség torion ki nyomodban és hét esztendei szerelmi pangás. — Te utálatos. Nézz a szemembe! Szorosan odaült mellém, hirtelen átkapta nyakam, fejemet arcához húzta s csókolt, csókolt a fiatal állat lihegésével, s törékeny teste remegett, mint a fák levele. — Szeretlek, Jancsikám, te kis lüké! Mondanom kellene valamit. Azt, hogy én is. De nem jön hang a számra. Szentem előtt pipacsok hullnak, piros pipacsok, s a sok piros mögött elsuhanó képek: apám, Edit, anyám, majd megint csak apám. Behúnyom a szemem. — Elijesztjük a halakat — nyögöm rekedten. Emma vállamra hajtja fejét. Csendben ülünk. A nád között egykét nyugtalan béka kiabál. A gönyüi kanyar felől egy vontatógőzös füstjének fekete uszálya úszik a partmenti fák felé. A hajógépek ütemes kattogása dobol a siető víz felett. Tudom, Jancsika, hogy te nem szeretsz engem. Ez nem baj. Én régtől fogva szeretlek. Nekem most nagyon kellett a te csókod, egy kedves, drága emlék lesz életem csúfságában ... Egy|szer láttalak egy lánnyal a városban. Kedves, szőke cicának, valami diáklánynak tetszett. Szereted? Mit mondjak Editről? Vége már annak, tegnap óta csúfosan vége. — Nézd, Emma. Kicsit nehéz erről beszélni, mert bizony nagyon össze-vissza vannak a dolgok. Az a lány —■ városi lány. Tanár az apja. Nem közülünk való. És a városiaknak bizony kényes a gyomruk. Hisz azt is nehezen emésztik meg, hogy egy munkásgyerek, innét a Telepről, gimnáziumba jár. De most, hogy apámat lefogták, mert kommunista, rásütötték, hegy a társadalom rákfenéje, most majd egyenesen felfordul tőlem a bendőjük. Mindnek. Holnap már kerülni fognak, mint a kolerás beteget. Edittel is megmosatja majd a tisztelt papája és mamája a kezét, hogy semmi baeilusne maradjon rajta, amit esetleg én plántáltam oda. Érthető, nem? Hát ha szeret, aikkor ... Nincs akkor. De egye a fene az egészet, igyekszem majd nem törődni vele. Otthagyom az iskolát, s dolgozni fogok a gyárakban, mint hozzam hasonló száz és száz más fiú. Aztán szombatonként moziba megyek, vasáfnap futballmérkőzésre, s talán egy szép napom megnősülök. Lehet, hogy még téged veszlek el, Valahogy csak meglennénk, biztosan lenne egy-két gyerekünk, és ha minden jól menne, még zsíroskenyeret is adhatnánk nekik, ha megéheznek. Jókedvűen nevetett fel. — No, mondd, Jancsika ... Aztán? Nehéz, nehéz megtalálni a szavak mozgató erőit. Honnét is eredt, hogy azt mondjam: megházasodom. Hogyan ^ jött bele ebbe Emma? Hisz vele így még sohasem gondoltam. — Nagy marha vagy, Jancsikám, ne haragudj! Kedvesen hajolt oda hozzám, s anyáskodva csókolta meg arcomat. — Szóval még neked sem kellek? Még te is eldobsz magadtól? Nem tudok gondolkodni, összekeverednek bennem a gondolatok, a képek. Szemem előtt szürke csík a Duna, partjain zöld foltok feküsznek, és bennem egy másik én mormolja Shelley, napokban olvasott versének sorait: »,,. A roppant rom körül, határtalan szélesre, s hosszúra a holt homoksík szétterül... Hülye vagy, mondom magamnak, de fülemben a vagongvári kovácsműhely kalapácsainak hangorkánja zeng: Kanadában — olvastam — egy olyan borjú született, hogy három feje van, szobánk egyik ablakán tegnapelőtt kitörött egy üvegtábla. — Jancsikám, olyan különös az arcod! Miért? — hallom Emma hangját. Ujjait is érzem, kedvesen ■túrnak bele hajamba, húzzák, simogatják s ez most olyan jó, mint egy tányér húsleves. — Kisöreg, te nagy, mafla fiú. Olyan vagy, mintha fejbevertek volna. Hagyd a fenébe azokat a gondokat. Engem is zavarj el, üss meg, ciháid meg a hajam, csak már légy vidám, vagy légy haragos, káromkodj, ha jól esik, de így olyan vagy, mint egy öreg hulla. Talán csak pillanat volt ez, talán csak egy-két perc. Hirtelen múlt el, s úgy kezdtem érezni, mint akit mély vízből húznak ki. Tisztult minden körülöttem, színesedtek a képek, a hangok, látom, hogy Emma lábán felcsúszott a szoknya. — Ne haragudj, Emma. Két napja gyötrődöm, olyan idegláz-féle volt ez. Nem csoda, hiszen ami velünk történt... Tudod, otthon..; Ugye, 'kanok még egy csókot? Szájon csókolt, melegen, forrón. — .Ján.,s, Jancsikám. Már mondtam, hogy én szeretlek téged. Tudom, hogy nehéz dolgokat kell magadban legyűrnöd, és én nasvon féltelek. Látom, hogy fejedbe vettél egy nagy szamárságot, mártírnak, kitagadottnak akarod kikiáltani magad. Megrúgtak, s te most hátrálsz csiga módjára. Bátornak kell lenned, küzdened. Én nem vagyok okos lány, buta liba vagyok hozzád képest. De azt mondom, hogy csak a bátraké lehet a győzelem, az ilyen gyötrődő majmoké soha. — Nem értelek? — Azt mondtad az előbb, ugye körülbelül így, hogy sarokba vágod minden tervedet, álmaidat, meg miegymást, nem akarsz több, más lenni, mint apád, mint a Telepen élő embereik, itt akarsz élni a Telepen, megöregedni ezen a fekete salakon. Magadon segítesz ezzel? Vagy a két öcsédén? Talán a szüléidén? Az utcán, a Telepen? Embereken? Egy frászt. — Mit akarsz? — Aki nem küzd, azt megeszi a fene. De egye is meg. Téged is, ha gyáva vagy. Hallgass meg, most ■magamról beszélek neked, olyan őszintén, mintha papnak gyónnék, aztán majd a végén kilyukadunk nálad. Jancsikám, figyelsz? Tudod, ugye hallottad, hogy karácsony előtt eltűntem hazulról? Az emberek beszélhettek erről, mondhattak rólam ilyent is, olyant is, de senki sem tudhatta biztosan, hogy mi történt velem. Tulajdonképpen tavaly ta-*■ vasszal kezdődött el a dolog, Anyám, tudod, a cukorgyári tisztviselőházakba járt mosni. Mióta vesével operálták, engem is mindig magával cipelt, hogy segítsék. így történt aztán, hogy egyszer, amikor teregetni vittem fel a ruhát a padlásra, Tömpék cégvezető megállt a lépcsőházban s azt mondja nekem: — Nem bírod azt a sok ruhát, kislány! — Bírom — mondom —, ihisz már három kosárral felvittem, s nem kaptam sem sérvet, sem lúdtalpat bele. — No, majd én felsegítem — mondta. — Ha éppen akarja — feleltem neki. Meg is fogta a kosarat, s jött velem. Ott azután elbánt velem, cudarul. Amikor lejöttem a mosókonyhába, anyám észrevette, hogy valami történhetett* mert bőgtem is, rosszul is nézhettem ki. Kérdezett, én elmondtam neki, hogy mi történt. Nem szólt egy szót sem, hanem egyenesen felment Tumpekékhoz. Sokáig elmaradt. Amikor visszajött, egy nagy szatyor volt a kezében, amiben bor volt, meg hús, meg más ilyesmi. A bort nyomban megitta, tudod, hogyan van vele, nekem pedig adott hatvan fillért, mozira... Szólj hozzá! Hátha mostohám is! Isten bizony mondom neked, Jancsika, ettől kezdve úgy árult engem éz a gonosz, mint a kofa a káposztát. Nem akarom részletezni, de szörnyű volt. Persze, te most kérdezhetnéd, hogy miért is engedtem, miért is csináltam, hiszen rajtam is múlt a dolog? Kezdetben azért, mert belelöktek, úgy, mint a vödröt a kútba. Később nekem is kezdett tetszeni, hogy egy-egy pengőt keresek, amin aztán nyalánkságot vettem, meg moziba jártam. Ősszel 'érezni kezdtem, hogy valami van velem. Mondom anyámnak: — Mutter, baj van! Te, hogy elvert. Mindenféle utcai cafkának elmondott, meg, hogy olyan vagyok, mint a szalmazsák, amelyen mindenki megalszik. Nem tűri ezt a szégyent — kiabálta —, s kirúg, mint egy rühes kutyát. Azután elment Fehér mérnökhöz — ahhoz jártam abban az időiben fel —, biztos ráijesztett, mert pénzzel ■jött haza. Elvitt valakihez. Én két hétig nyomtam az ágyat utána. Amikor feküdtem, keseregtem életemen, sírtam is néha, mert anyám mindig szidott. Bizony ekkor már úgy megutáltam, hogy meg tudtam volna ölni. Д mikor felgyógyultam, kerültem a férfiakat, de aztán lassan élőiről kezdődött a dolog. Ne ítélj meg, hogy ezekről én most úgy beszélek, mint más ember a fogmosásról. Tudom, hogy erkölcsi fertő és más ilyen jut eszedbe. Megmondom, én akkor semmi ilyesmit nem éreztem, legfeljebb azt, hogy könnyebben lehet pénzt keresni így, mintha egész nap mosótéknő mellett rohadnék, a szappanos, lúgos latyakban. A pénzemre nagyon vigyáztam, takargattam, gyűjtöttem, s úgy voltam, mint valami nyugdíjra váró vasutas, aki buta büszkeséggel gondol a havi fixére ... Egyik novemberi napon, emlékszem, ködös, szeles idő volt, a kávéház előtt ólálkodtam. Fáztam, mert egy ócska nyári rongy volt rajtam, meg a tavaszi kabátom, melyet anyám ■tavaly vett a zaciban. Este, kilenc óra felé volt, a kávéháziba akkor szállingóztak az emberek. Én pedig ott sétáltam az ablakok alatt, sóvárgó szemmel néztem a teremből kiragyogó csillárokat és az ajtón kivágódó párás meleget. Egyszeresek megszólít valaki: — Megvesz az istenhidege, mit ácsorogsz itt órák hosszat, te buta csibe? A klozetosnéni volt. Tudod, ott van ilyen a Tűztorony utca sarkán és én akkor pont ott álltam, s az öregasszony, a mocskos ajtónak dülleszkedve figyelt engem. Már éppen a számon volt, hogy azt mondjam neki: mi köze hozzá, de ekkor odabotorkált hozzám, az arcán szétszaladtak az öreg ráncok, rámnevetett és megfogta a karom, húzott magával. — Gyere, melegedj meg, his£ olyan hűvös van idekánt. — Tudja a fene, hogy miért mentem vele. Talán azért, mert fáztam, talán az őrangyalom taszított utána. Ne nevess, én hiszek az őrangyalomban, aki mindig mellettem van és segít, ha baj van. Igazán mondom, én minden este elimádkozt'am " azt a gyermekkoromban tanult kis imát, hogy: »Én édes kis őrangyalkáim, szépen kérlek, vigyázz reácm ...« s az ágyam felett ma is ott lóg egy öreg falinaptár, melynek ezüstözött rámáján egy fehérruhás, nagyszárnyú angyal egy gyermeket segít át valami patak hídján. Ezt a kifakuló képet úgy őrzöm már három éve, mintha aranyat érne ... Egy szűk lyukban lakott a klozetosnéni. Úgy fértünk el ketten, hogy ón az ágyra ültem, ő meg egy pirinyó zsámolyra, melyen olyan kicsire tudott kuporodni, hogy majdnem elnevettem magam. — Már jó egynéhányszor láttalak itt — szólalt meg, amikor a lehető legkisebbre sikerült összehúznia magát, s köténye zsebéből tökmagot kapart elő, s rágta megállás nélkül, mint egy daráló masina. — Hány éves vagy? — Tizennyolc múltam — mondtam neki. — Korán kezdted. Dehát egyszer mindenki elkezdi. Ki így, ki úgy. Olyanformán guzsgolt előttem, mint egy meséből előbújt öreganyó, olyan Jancsi—Juliska történetébe illő, kifakult vénség, aki hiábavalóságokat kérdezget tőlem, s közben hallom, hogy kint az aszfalton csattog az eső és a helyiség másik oldalán csikorogva nyílik, csukódik az ajtó. TAe hosszú ez így. Tulajdonképpen nem is ezt az emléket akarom felkavarni, de Jancsikám, ott, abban a büdös lyukban jöttem rá arra; ahogy én kezdtem, a klozetosnénii.g visz az úí Ott ébredtem rá arra, ha ezt az utat nem akarom, csak két megoldás marad: vagy férjhez megyek itt a Telepen valakihez, és életem folytatása lesz anyám életének, örökösen a szenynyes ruhák között, még más eféle, ami itt az asszonyoknak kijut, vagy pedig ... Ezt a vágyót j nem tudtam még tudatosan, nem tudtam még napok múlva sem, de ereznem, hogy van. lesz egy másik út is a Telep helyett, a klozetosnéni bódéja helyett, ezt választom... Üss arcon, de kimondom. Ez a valami: ringyónak lenni, de nem az utcasarkon, nem a kapuk alatt, nem olcsó pénzért, hanem ringyónak lenni, cédának lenni egy boldogabb, egy szebb élet megvalósításáért. Jancsika! Akkor este én, a kis utcasarki senki, határozott cél felé törő nővé vedlettem át... Csak így lehet. Erősen, nagyot akarva, nehogy magához húzzon a Telep, a gyárak, a nyomor, és minden. Ami itt van ezen a fekete salakon, az nem élet és én belerúgtam mindebbe, felrúgtam magam körül, csak úgy porzott. No... sok volt, úgye, így össze-vissza, de te megérted, ha nem is beszéltem mindig világosan. S nézd, ez az ami rád is várna. Rúgd fel, Jancsikám, tiporj bele mindenbe, ami eddig körülvett, vagy hozzád tartozott, hagyj itt mindent és mindenkit. Szaladj innét te is, siess, mert ha tétlenkedsz* örökre magához húz a salak, s megemészt, mint rozsda a vasat... TTűvös van. Itt a parton párás az esti levegő, a víznek hálós büdös iszapszaga van. Kicsit fázom. Emma is. összehúzta magát, mint a fészekből kieset^, alig tollasodé verébfióka. De az arca ég* amint magyaráz, szemei villognak minden szó után, mint a nyári esteken távolból felcsapódó tüzek, a nagyolvasztó merev kéményem. Jó pofa így. Kénytelen vagyok magamnak bevallani, hogy csodamód céltudatos gyerek, aki tudja, hogy mit akar, szorgalommal tanulja, inaskod ja át a szeretkezés mesterségét, s úgy látszik, érti is. Már nem a mi. hanem a városi emberek szemmértékével mér mindent, magát is, másokat is. Lehet, hogy egyszer még magasra verik értékét a hozzáértő (becsüsök. — Jól van, Emma, te tudod, hogy mit csinálsz. Bizony, nem jó itt. Csak te kicsit könnyen veszed. Magadba menekülsz ebből a káoszból. Valami más kellene itt. Mi lenne* ha az erdőkben megszorított vadak egyszer együtt kergetnék meg azt a kevés vadászt? Valami ilyesmi kéne Lassan ballagunk. Emima belémkarol, s játszva, kedveskedve jön mellettem. Barna, sötétség ereszkedik már mindenre. Az árnyékok feketék, s a fáknak, a bokroknak fantasztikus alakjuk van, A töltésen túl valamelyik gyár kéménye szürke esőt pipál, s a Telep felett szétrongyolt felhők úsznak és a gyárak gomolygó, mélyenjáró füstje. — Ugye, Jancsika, most egy kicsit megutáltál? Szinte könyörög a hangja. Nem igen látom arcát, szemét; sem, csak lehelletének melege csa£> bele az arcomba. Olyon súlytalan meleg ez, úgy kíséri az emberi hajngot, mint egy nagyon csendes sóhajtás. — Nem. Miért? Amint közeledünk a házakhoz, valami bizonytalanság kezdi szorongatni torkomat. S mintha egyedül mennék, lábam bizonytalanul tapogatja az utat, ujjaiím ökölbe szorulnak. Ketrecéből kiszökött állat érezhet ilyen iszonyatot, amikor visszaterelik. Megfutni,1 megfutni, mondja valami Emma csacsogása után bennem, de nekem íjnégis mennem kell, mert otthon várnak, keresnek — Köszönöm, Jancsikám ezt a szép délutánt. Megcsókolt. Erősen márt bele a számba, azután elszaladt az országút felé. Sokáig bámultam a sötétséget, mely elnyelte, vele egy délután sok kedves színét, kedvét, örömét ... Д sarki gázlámpa sárga fényén egy kutya szaladt át. Ez a kép csak pillanatok múlva kezd tudatos lenni bennem, s eddig soha nem érzett vad gyűlölet késztet arra, hogy felkapjak egy követ, s arra hajítsam, merre az oktalan állat a palánkük árnyékába olvadt.
